A Lisszaboni Szerződés ratifikációs folyamatának a végén járunk. Már túl van az Európai Unió az ír népszavazáson - amely a Lisszaboni Szerződés szempontjából pozitív eredménnyel zárult -, de elvétve még adódott, illetve adódik egy-két halvány reménysugár az igazi euroszkeptikusok számára. Példának okán Václav Klaus cseh elnök, felbuzdulva az ír példán a végsőkig lebegtette aláírását (a törvényhozás által már jóváhagyott) ratifikációs okmányra1. A soron következő brit parlamenti választások is adnak némi muníciót - legalábbis a népszavazásra irányuló választási ígéret szintjén - az ellenzők népes tábora számára.
Miközben az utóvédharcok folynak, az Európai Unió vezetésére és képviseletére hivatott szervek - az ír népszavazás kimenetelével, vagy Klaus aláírásának hiányával nem törődve, az erőteljesebb lisszaboni szerződéses felhatalmazásokat be nem várva - élnek "alkotmányos" jogaikkal, nevezetesen másodlagos jogalkotási lehetőségeikkel. E másodlagos jogforrások pedig már nincsenek tekintettel a történelem süllyesztőjébe való kisállami nacionalizmussal vegyített sovinizmus görcsös merevségére vagy éppen a hajdanvolt birodalmi tudat vadhajtásaira, ugyanis nemegyszer a hajdanvolt nemzeti szuverenitás olyan területét érintik, amely minden uniós tagállam jövőjére meghatározó erővel kihat. Egy ilyen jogforrást és annak várható hatásait szeretnénk jelen cikkben röviden és vázlatosan ismertetni.
2009. július 7-én az Európai Tanács (továbbiakban: Tanács) elfogadta 664/2009/EK rendeletet (továbbiakban: Rendelet), amely - nem éppen szűkszavú - címe szerint a házassági ügyekben, a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban, valamint a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, továbbá a tartással kapcsolatos ügyekben alkalmazandó jogról szóló, a tagállamok és harmadik országok között létrejövő megállapodásokkal kapcsolatos tárgyalásokra és e megállapodások megkötésére vonatkozó eljárás létrehozásáról szól2.
A jogi lehetőség mindehhez adott volt: az Európai Közösséget létrehozó szerződés (továbbiakban: EKSz.) harmadik részének IV. címe3 fontos szerepet tölt be a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén, mivel erős jogalapot teremt arra, hogy e téren közösségi jogszabályokat fogadjanak el. Konkretizálja e jogalapot az EKSz., különösen annak 61. cikke c) pontja4, 65. cikke5, valamint 67. cikke (2) és (5)6 bekezdése. A tárgyi Rendeletre vonatkozó jogalkotásban a Bizottság is kivette részét, mivel az értelmi szerző, a hivatalos javaslattevő maga a Bizottság volt. Ugyanakkor a Tanács figyelemmel volt az Európai Parlament véleményére is7.
A tagállamok és harmadik országok között polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködést hagyományosan a tagállamok és harmadik országok közötti - nemzetközi közjogi - megállapodások szabályozzák. Ilyen megállapodásoknak - amelyek nagy számban köttettek az elmúlt évszázadban - a különböző történelmi korokra jellemezően többféle típusa létezik. E megállapodások gyakran különleges kapcsolatra utalnak egy tagállam és egy harmadik állam között, és céljuk, hogy megfelelő jogi keretet biztosítsanak az érintett felek sajátos igényeinek kielégítéséhez. Az EKSz. 307. cikke8 előírja a tagállamok számára, hogy tegyék meg a megfelelő lépéseket minden olyan esetben, amikor a tagállamok illetve harmadik országok között létrejött nemzetközi megállapodás össze nem egyeztethető a az Unió elsődleges vagy másodlagos jogforrásaival - és tágabb értelemben - a közösségi alapértékekkel, vívmányokkal. Ennek során szükség lehet az ilyen megállapodások újratárgyalására, illetve új megállapodások megkötésére.
Tovább nehezíti a kérdést, hogy az EKSz. 300. cikkének9 megfelelően a Európai Közösség (továbbiakban: Közösség)10 és valamely harmadik ország közötti, a Közösség kizárólagos hatáskörébe tartozó kérdéseket érintő megállapodások megkötése a Közösség feladata.
De, vajon fennáll-e kizárólagos közösségi hatáskör a tárgyi rendelet szempontjából? Mint az ismeretes, a polgári és kereskedelmi ügyekben alkalmazandó joghatóság, valamint a határozatok elismerése és végrehajtása kérdésében az Unió, illetve a Közösség már 1968-ban megtette az első harmonizációs lépéseket. Ez volt az 1973. február 1-jén hatályba lépő Brüsszeli Egyezmény, amely az ún. közvetlen joghatósági szabályozást valósította meg. A direkt módszer biztosította azt, hogy az érintett államok bíróságai számára maga az egyezmény állapítja meg a joghatósági szabályokat, amelyek alkalmazását nem lehet megkerülni és végképp nem merülhet fel az adott ítélet elismerését vagy végrehajtását illetően a mérlegelés, illetve a nemzeti szabályozás alkalmazása eleve kizárt a Brüsszeli Egyezmény által uralt területen. Jelentős továbblépésként kell értékelni a Luxembourgi Jegyzőkönyvet11, amely megteremtette a legális lehetőséget a Brüsszeli Egyezmény egységes értelmezésére oly módon, hogy az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárásának az Egyezményre történő kiterjesztésével felruházta a nemzeti bíróságokat az értelmezési kérdések előterjesztésére. Ezzel - álláspontunk szerint - elkerülhető lett az is, hogy az Európai Bíróság, mint egy "elefántcsonttoronyból" szemlélje a jogértelmezési zavarokat és abba csak esetlegesen és diszkrecionális módon avatkozzon be. Ennek a rezsimnek az egyik - ha nem a legjelentősebb - technikai újítása az volt, hogy a hat alapító ország területét egységes egészként fogta fel és ehhez képest újraértelmezte a "külföld" fogalmát. Külföldnek ugyanis csak a Közösségen kívüli államokat tekintette. Bár a Brüsszeli Egyezmény - elsősorban az újabb és újabb tagállamok csatlakozásakor - többször is módosult, alapértékeit és szabályainak döntő hányadát megőrizte.
A jogértelmezési problémákat elkerülendő a Brüsszeli Egyezmény nem vonatkozott az adó- és vámügyekre, illetve a közigazgatási jog körébe tartozó ügyekre12 Ezen túlmenően a Brüsszeli Egyezmény nem volt alkalmazható a személyállapoti, jog- és cselekvőképességi, öröklési jogi ügyekre, a csődeljárásra, egyezségi és hasonló eljárásokra, a társadalombiztosításra és a választottbíráskodásra.
Az európai integráció előrehaladtával megmutatkozott az igénye a Közösségen kívüli, fejlett piacgazdasággal bíró államoknak13 arra, hogy gazdasági és jogállami fejlettségüknek megfelelően a joghatóság (és az ítéletek elismerése és végrehajtása terén) is egyenrangú partnerei legyenek az EK-tagállamoknak. Hosszas tárgyalásokat követően 1988. szeptember 16-án az EK és az EFTA tagállamok Luganóban írták alá a Luganói Egyezménynek nevezett megállapodást.14 Az EFTA-tagállamok nagy részének Európai közösségekhez, illetve Európai Unióhoz való csatlakozásával15 csak Izland16, Norvégia, és Svájc maradtak a Luganói Egyezmény részesei. Az Európai Unióba újonnan belépők közül Lengyelország ugyan csatlakozott és Magyarország is komolyan készült Luganói Egyezményhez történő csatlakozásra, de ez végül meghiúsult17 és 2000-re a további előkészítő tárgyalások is végleg elakadtak hazánk vonatkozásában. Kétségtelen, hogy az Európai Uniós csatlakozásunk dátumának 2002-es közzététele a további előrelépést Lugano felé részben már szükségtelenné tette. Tény az is, hogy egyes tagállamok nem tartották időszerűnek Magyarország csatlakozását.18
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
