A szociális Kerekasztal körül elhelyezkedett civil szervezetek ezzel a kívánsággal - javaslattal - fordulnak az ország közvéleményéhez, az alkotmányt meghatározni jogosult nemzet tagjaihoz, a nemzet által megválasztott és jelenleg az alkotmány formálására, alakítására jogosult népképviseleti országgyűléshez.
Kívánságuknak időszerűséget ad a sorozatosan bekövetkező pénztartozás fejében történő lakáselvonás, otthonfelszámolás, de az életét utcán, erdőben, szabadban, közterületen tengető, otthontalan, hajléktalan polgártársaink nagy száma is. Sokan élnek ma olyan létbizonytalanságban, amely otthonuk állandóságát kétségessé teszi vagy teheti, egyik napról a másikra. Sokan élnek otthontalan, időnként fedélhez, meleg szobához jutva, esetlegesen akár a tél fagyhalál veszélyének is kitéve. És hallunk olyan esetekről, amikor valaki látszat szerint magára zárható otthonának lakóterében hal éhen, hűl ki végzetesen, anélkül, hogy forma szerint lakás nélkül élne. Végül ide kell sorolnunk azokat a gondozásra, ápolásra szoruló, magányosan tengődő polgártársainkat is, akik "elvben zárható" ajtajuk megett félnek is beengedni magukhoz idegent, ki is vannak téve annak, hogy erőszakkal rájuk törők megfosszák őket számukra létfeltételt képező ingóságaiktól, készpénzüktől, - de el is vesztették kapcsolatukat a polgári otthon biztonságában élő, velük nem gondoló többiekkel.
Sokaknak nincs ma hazánkban biztonságot nyújtó, intimitást óvó, szabad életforma kialakítását lehetővé tévő otthonuk, mert nincs lakásuk, amelyben ezt az otthont létrehozhatják.
A civil szervezetek felkértek arra, hogy 2010. július 2-i rendezvényükön kíséreljem meg a tárgy jogászi megvilágítását, a lehetséges megoldás(ok) felvázolását. Előadásomnak a fenti címet adtam, kívánság szerint, mondatzáró felkiáltó jellel, hisz követelésnek adnak hangot.
Az ott egybegyűltek kívánsága arról szólt, hogy társadalmi rendünk mindjárt az alaptörvényben írja elő, a hatalom feladataként, a közösség terheként, az egyén lakásra való jogát. A lakás szabadon választható, alakítható, de bizonyos minimális szinten alul nem maradó mértékű legyen, otthon teremtéséhez szükséges /elégséges, és alapjogként illessen meg minden egyes Magyarországon élő magyar állampolgárt, általunk befogadott, nálunk életvitelszerűn letelepedett külföldit.
Amikor a tárgyat végiggondoltam és elemeztem, végül mégis módosítottam a címen. A ! jel mellé ? jelet is tettem. Ezzel érzékeltetni akarom, hogy bár nincs akadálya új Alkotmányban, vagy novelláris kiegészítésben eleget tenni a szociális biztonság és a lakhatáshoz való alapjog bővebb kifejtéséhez (annak idején alkotmánybíróként, azóta egyszerű jogművelőként magam is tettem erre javaslatot), mégis véleményem szerint maga az igény a jelenlegi, mindnyájunkat kötelező alkotmányból is levezethető, és annak alapján megoldható lenne, akár jogalkotói, akár jogalkalmazói körben, kellő belátás és akarat esetén.
Hogy ezzel a kérdéssel elmélyülten foglalkozzunk, és aztán annak formába öntött javaslatával az illetékesekhez fordulhassunk, a következőket kell sorra vennünk:
1. Mit mond a lakhatással kapcsolatban ma érvényes és egyelőre mindannyiunkat kötelező Alkotmányunk? Mi az, amihez nem kell módosítani, hanem csak érvényesíteni az alaptörvényt?
2. Mit értünk a lakhatási jog biztosításával kapcsolatos állami feladat meghatározásán? Mit kell tennie politikának, hatalomnak ahhoz, hogy a jelenleg is kötelező, vagy az általunk kívánatosnak ítélt helyzetet létrehozza?
3. Mit értünk az egyén alapjogán otthonnal, lakással kapcsolatban? Mi az egyénnek ezzel összefüggő alkotmányos kötelezettsége?
4. Hogyan találkoznak - ütköznek az általunk alapjogokként elismert szerződéses szabadság, egyéni életet alakító öntörvényűség, a létminimumot mindenki számára biztosító állami feladattal, a munkához és az annak megfelelő jövedelemhez való alapjoggal, a felnövekvő új nemzedék számára biztosítandó, nevelkedéséhez szükséges biztonság, családi környezet, anyagi létfeltételek alkotmányos követelményeivel?
5. Mennyiben érvényesülnek ezen a területen a piac törvényei, és van-e szükség azok alkotmányos korlátozására a jogbiztonság, szociális biztonság, erkölcsi értékek érvényesülése érdekében?
Alkotmányunk szerint a magánlakás zárt intimitásához joga - alapjoga - van mindenkinek.
A lakhatáshoz való jogot fejezi ki az Alkotmány 59. § (1): A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet … a magánlakás sérthetetlenségéhez való jog.
A jog a személyiségvédelem első alapvető szabályaként jelenik meg az Alkotmányban. Biztosítja az egyén (személy) szabadságát arra, hogy életét és magánügyeit mások közvetlen ellenőrzésétől menten, saját ízlése, felfogása, igénye szerint alakíthassa, szervezhesse. A személyes szabadság az életvitel meghatározására a magánjog rendszerének alapját képezi, a személy méltóságában fejeződik ki, akinek életfelfogása, életvitele, gondolkodása és értékrend-meghatározása szabad, mások által nem meghatározható, határait csak a közérdek, illetőleg a másik személy szabadságának érvényesülése korlátozhatja.
Az én házam az én váram, mondják. A nemesi porta, a salva guardia sérthetetlensége már a rendi előjogok, szabadságok sorában is kiemelt védelmet élvezett. Gyökerei a római jog legősibb rétegéhez nyúlnak vissza. Azt jelenti, hogy a hely, ahol lakom, védett, sem más egyén, sem hatalmi tényező által nem sérthető meg, csak a jogrend és közhatalom szigorún formalizált rendjében, és ott törvényes védelem illeti meg.
AB 44/2004. (XI. 23.) AB hat. ABH 2004/I 668. o.: Alkotmánybírósági gyakorlat szerint az Alkotmány a magánlakás sérthetetlenségéhez való jogot, az emberi méltósághoz való jog egyik nevesített elemeként, a magánszféra, a magánélet védelmének egy jelentős összetevőjeként részesíti védelemben. (1115/B/1995. AB hat. ABH 1996. 551. és más határozatok - Az Alkotmány kommentárja II 2167 sk. o.)
Az Alkotmánybíróság szerint "negatív jellegű alapjogról" van szó, amely a védett tárgykörben a kívülállók - a jogosult által be nem bocsájtottak - zavaró, beavatkozó, sértő megnyilvánulásaitól való mentességet, ezek ellen való állami védelmet jelent. A magánlakás fogalmát egy szubjektív elem - a lakás céljára való használata épületnek, építménynek, helynek, teleknek stb. - és egy objektív elem - e célhozkötöttség felismerhetősége - együtt határozzák meg. A magánjog rendjében ez azt jelenti, hogy a magánlakáson a lakó bizonyos hatalmi, - birtok-helyzetének kell fennállnia, ugyanúgy, mint a tulajdon tárgyain. A tulajdonost a jogrend a maga dolgai használatában megvédi külső behatás ellen, és csak kivételesen kerül sor arra, hogy a birtoklás jogrend adta jogcímét az őt zavarni vagy korlátozni kívánóval szemben bizonyítani legyen köteles, mielőtt védelmet kapna. Ugyanúgy a lakásban lakó(k) lakáshasználati joga is védelmet élvez eleve, és a beavatkozni kívánó köteles a maga fellépésének jogszerűségét először igazolni, mielőtt ott bármilyen, akár közhatalmi, ténykedést is folytatna.
A jogrend már régi idő óta legsúlyosabb fegyverével, a büntetőjog eszköztárával is védte a lakót a magánlaksértés ellen. Amellett feljogosította a jogellenes behatolóval szembeni önvédelemre, akár erőszak alkalmazására is (a régi római jog az éjjel behatoló megölését is szabadnak, jogosnak nyilvánította.)
Ezen ma is érvényes alkotmányos szabályozás tehát először is biztosítja a magánszemélyt, hogy lakása, otthona lehessen, majd annak használatát és sérthetetlenségét alkotmányos, ezen alapuló törvényes védelemben részesíti jogállamunk rendje. Ha van neki általa lakott lakása.
Alkotmányunk a magánlakás sérthetetlenségéhez való jogot, az emberi méltósághoz való jog egyik nevesített elemeként részesíti védelemben.
Az emberi méltósághoz való jog különböztetés nélkül minden embert megillet. Arról lemondani nem lehet. Azt áruként piacra vinni, pénzért megszerezni vagy elidegeníteni nem lehet, sem egészében, sem egyes elemeiben. Így nem eladható, nem pénzzé tehető, nem piacra vihető a magánlakáshoz, annak intimitásához való alapjog sem.
Emberként élni a társadalomban, emberi életet élni az otthonnal, lakással rendelkező polgár tud. Az otthon ebben az összefüggésben a személyi, emberi méltóság előfeltétele. Nem jelenti ez azt, hogy minden embernek egyénként kell lakással rendelkeznie úgy, ahogy éntudattal, vagy választójoggal, de jelenti, hogy aki emberi személy, az rendelkezik a lakástartás képességével, és ha lakásává tett a társadalom szokásos rendjén valamely erre alkalmas környezetet, akkor annak védelmére jogosult. Sőt, az otthon jellegből folyón a lakás nem is elsősorban személyhez tapad, hanem legalább ennyire lehet társadalmi szokás szerint családhoz igazodó. A gyermeknek kifejezetten törvényes joga van arra, hogy családja körében nevelkedhessék. Ez a szülők otthonteremtési szabadságával kapcsolatban, társadalmi szinten elérhető megfelelő lakás szerzésével kapcsolatos lehetőség, lakások biztosítását, mint államcélt levezethetővé teszi az Alkotmányból.
A lakás, otthon biztosítása az egyén részére, maga, valamint családja részére tehát emberi mivoltához szorosan tapadó, attól el nem választható alapjog. Az ember a méltóságából eredő személyi egységét nem bonthatja meg, nem teheti áruvá, saját önszántából sem. A jog - egyelőre - tiltja pl. valamely szervünk eladását (pl. egyik veséét), noha a nélkül lehet élni, és adott esetben nagy nyomortól is lehetne ezen az áron menekülni. Ugyanígy tiltja a jogrend gyermek (vagy házastárs) eladását is. De nem mondhat le az ember pénzért a házasodás jogáról, gyermekfoganás jogáról, művelődés jogáról vagy politikai jogairól sem. A lakhatás szabadságának erre az alapjogi, az emberi méltósághoz kapcsolódó jellegére még visszatérünk.
Az ember, mint felnőtt egyén, megjelenik a társadalmi élet porondján A társadalom, hogy elismerje egyéni méltóságát, ellátja különös jegyekkel. Először nevesíti, és esetleg más különös nyilvántartást lehetővé tévő adatokkal is felruházza. Aztán behelyezi a társadalom vérségi hálózatába, megállapítva, hogy ki(k)hez tartozik. Végül helyhez köti, midőn egyrészt születése, másrészt állandó lakása, tartózkodása vonalán is meghatározza hovatartozását. Állampolgárként lakóhelyhez, otthonhoz, nemzetközi szinten hazához, országhoz köti. Így válik teljes értékű személlyé társadalmi szinten.
Következik ebből, hogy akinek nincs lakása, aki otthontalan, az nem teljes értékű létfeltételek között él. Ugyanígy, akinek nincs hazája, hontalan, és ugyancsak nem teljes értékű létfeltételek között él. A társadalmi csoport, amelyhez tartozunk, az államalkotó nép, azaz nemzet feladatává teszi az alaptörvényben az általa meghatalmazott hatalmi rendszernek, az államnak, hogy a rászoruló polgár létfeltételeit legalább alapfokon biztosítsa.
Az egyes ember mind lakásának, lakóhelyének megválasztása, mind annak kialakítása terén nagyfokú személyes szabadsággal rendelkezik. A társadalomban való megjelenése személyi autonómiája révén, nagyrészt döntései alapján történik. Ennek során azonban nem törekedhet lehetetlenre, döntéseiben a társadalom rendje, szükségletei épp úgy befolyásolják, mint saját tehetsége, hajlamai, vonzódásai.
Az egyén, szabad választása szerint, bekapcsolódik a társadalom működésébe, még pedig munkája révén.
Alkotmány 70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához…
(2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.
(3) Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.
Az Alkotmány 70/B. §-a szerint állami feladat arról gondoskodni, hogy mindenkinek jusson megélhetését biztosító, tehetsége szerint ellátható és személyiségének kibontakozását lehetővé tevő, társadalmilag hasznos munka. Ezt jelenti, hogy mindenkinek joga van munkához.
E társadalmi munkavégzés során a lakás, az otthon, mint kiinduló, és pihenést is biztosító támpont jelenik meg az ember életében. A munkavégzésnek előfeltétele a lakás, az otthon, de előfeltétele a munkaképesség megőrzésének, a rekreációnak is. A társadalom rendjét, együttműködésének hasznosságát, célosságát és eredményességét, valamit az együttműködés által létrehozott közös anyagi és szellemi javak megfelelő hasznosítását a közösség, a nemzet által meghatalmazott helyi és központi hatalmi apparátus biztosítja, szervezi. A köznek érdeke, hogy az együttműködés minél célszerűbb, annak eredménye minél bőségesebb legyen. Az államnak tehát feladata, hogy szervező - irányító normatív tevékenységével az egyének megfelelő munkához jutását elősegítse, a társadalmi munka-ellátottság előfeltételeit biztosítsa, és a maga szervező tevékenységével a piacgazdaság azon természetes törekvését, amellyel a termelés eredményeiből minél kevesebbet kíván a munkát végzőknek, minél többet a termelőeszközöket biztosító munkáltatóknak juttatni, a társadalmi igazságosság, méltányosság és célszerűség érdekében szabályozza.
Sok politikai érzékre, még több igazságra és méltányosságra van szükség ahhoz, hogy e kényes területen az egyensúlyt a közösség fenn tudja tartani. Könnyű hirdetni szóban a célt, nehéz a részletekből az ördögöt kiűzni. Nehéz akkor is, ha a hatalom gyakorlásával megbízottak tartják magukat ahhoz az alapvető közjogi és erkölcsi elvhez, miszerint a közvagyont szigorún csak közérdekből, felhatalmazás alapján lehet felhasználni, abból juttatni. Hát még milyen nehéz az önző módon, hatalmi eszközökkel visszaélve megbontott egyensúlyt ismét helyreállítani. A jogszabályokkal is alátámasztott részérdekeket az alkotmányos és erkölcsös valódi közérdek elismerésére kényszeríteni!
Az EuSzocCh 1. pontja szerint a munkához hozzátartozik a tisztességes díjazáshoz való jog. "Mindenkinek joga van arra, hogy az általa elfogadott munka útján - családjával együtt - (27. cikk) megélhessen." (Alk. Komm. II. 2550.)
A mi államunk ezt a kötelezettségét a minimálbér kötelező és megfelelő szintű megállapításával és annak érvényesítésével teljesíti. A minimálbérnek a napi szükségletek fedezésén túl a lakásfenntartásra vonatkozó költség ellenértékét is tartalmaznia kell, hiszen a lakhatás, az otthon a társadalmi szintű munkavégzés elengedhetetlen előfeltétele. A hivatkozott nemzetközi egyezmény is igazolja, hogy a nemzetközi felfogásban a lakástámogatás a minimális munkáért való juttatás része. Az egyezmény szerint ugyanis, ha az állam a lakásra szociális támogatást nyújt, e támogatás összege a minimálbér összegének elégségessége szempontjából figyelembe veendő. (V. kieg. Jkv.)
Már a szocializmus időszakában is kiderült, hogy az állam akkor meghirdetett céljaitól eltérőn, maga nem tud annyi, megfelelő bérű, lakást létesíteni, hogy az átlagos bérből fizethető lakbérért azt minden dolgozó, minden család részére biztosítani tudja. Ezért indított olyan lakásépítkezéseket, amelyek költségének egy részét a dolgozók megtakarításaik felhasználásával fedezték. A költségre a lakást igénylő kedvezményes hitelt vett fel, a hitel kamatának egy részét az állam vállalta. Hogy erre a befektetésre kedvet ébresszen, az ily módon szerzett lakáson az állam tulajdont biztosított a szerzőnek.
A piacgazdaságra áttérés során kiderült, hogy ez az állami vállalás a változott viszonyok között ellehetetleníti a költségvetést. Szanálni kellett a hitelt nyújtó bankokat. Már e hitelek során is a magántulajdonba kerülő lakóingatlan tulajdona biztosítékul szolgált a Pénzintézetnek, ha az adós nem fizette meg a hitelt, ám nem a beköltözhető lakás, csupán az ingatlan tulajdona lakott formában volt biztosítékként igénybe vehető. Kiderült, hogy ez sem az adósnak nem elegendő biztonság, sem a hitelezőnek. A konstrukciót át kellett alakítani. (vö. Jogbiztonság igazságosság ellen cikkemet, Magyar Jog 1999/9.)
A lakásprobléma a rendszerváltás után is égető szociális gond maradt. Újabb hitelkonstrukciókkal igyekezett az állam annak megoldását elősegíteni. Immár világosan belevették a szerződésekbe, hogy a nem fizető lakásszerző adós kötelezhető a lakás elhagyására. Így biztosították, a szerződéses szabadság alkotmányos alapjoga révén, hogy a Pénzintézet a hitel ellenértékét az ingatlanból zavartalanul és kedvezőn fedezhesse, miközben az állami szociális kötelezettségként történt lakásjuttatás a rászorult jogosult számára végleg elveszett. A szerződést megtervező felek hivatkoztak a szerződéses szabadság alapjogára, amelynek értelmében a hitelt felvevő szabadon mondhatott le a szerződéssel szerzett lakásának lakhatási jogáról, arra az esetre, ha a maga részéről a vállalt feltételeket nem teljesítette. (Nyitva hagyták, nem gondolták végig, hogy a lemondás csak a szóban forgó, hitelből épülő lakásban lakásról történt-e, vagy ezzel együtt - gyakorlatban - a lakhatáshoz fűződő alapjogról is, akár az egész család nevében is.)
A teljesítés objektív kérdés, független akár jogi, akár erkölcsi felróhatóságtól. Szigorú jog szerint bírálandó el, mint általában a pénztartozások. Hogy esetleg a hitel felvételekor még jól kereső adós váratlanul veszítette el keresetét, akár tőle teljesen független okból, a Bankot nem érdekli. Még tán nyer is a hitelnyújtó, akár maga, akár az általa bekapcsolt faktorcég révén, a fedezetként elvont ingatlan hasznosításának e módján, ahhoz képest, hogy bevárja a kedvezményes hitelek lassú visszafizetését. Arról a szerződések nem szólnak, hogy a bennlakó adóst az utcára nem lehet kitenni, hanem csak - bár minimálisan - megfelelő lakásba átköltöztetni - ilyesmit a szocialista jog a kapitalista háztulajdonossal szemben kikötött, de a neoliberális banktőkétől ilyen szociális megkötés vállalása (az általa szövegezett szerződésben) nem várható el, - a jogállam pedig nem figyelt fel idejében a veszélyre.
Ámde az Alkotmány 70/E. § (1) szerint: A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz: öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.
Ugyancsak állami feladat az ESzocCh 25. cikkelye szerint a munkavállalók védelme a munkáltatói fizetésképtelenség bekövetkeztének esetén.
A munkahelyek tömeges megszűnte sorozatosan okozza, indokolja a hitelek visszafizetésének késedelmét a lakást építtetők részéről. Az állam ugyan köteles lenne a SzocCh szerint megóvni a munkavállalókat a munkahelyek megszűnése következményeitől, de erre nincs alanyi jog, nincs kereset, nincs bírói fórum, ez politikai felelősség csupán. Önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén az állampolgárt megilleti a szükséges ellátás, de erre sincs az Alkotmányt végrehajtó törvény, nincs megnevezve az állam részéről a felelős, nincs keresete a jogosultnak. A törvényhozás ezen alkotmányos tételek végrehajtása vonatkozásában mulasztásos alkotmányellenességet okozó késedelemben van. Ez láthatón nem zavarta eddig a hatalom gyakorlóit, bár esküt tettek az Alkotmányra. Így adott helyzetben az adós lakásépíttető ellehetetlenül, és végső soron kiteszik a lakásából, hogy a pénzintézet hozzá jusson a pénzéhez, a Bank a profitjához.
Szolidaritást sértő, jogsértő megoldás ez. De gyakorlat. Oda vezet, hogy az emberek jó részének valóban nem lesz fejét hová lehajtania!
Véleményem szerint, és ezt igyekeztem a jelenlegi Alkotmányból is levezetni, a tisztességgel dolgozó magyar állampolgárnak joga van olyan munkabérre, fizetésre, jövedelemre, amiből maga és családja létszükségletét fedezni tudja. Ebben a létszükségletben tétel a maga ill. családja részére biztosítandó otthont nyújtó lakásban való lakhatás anyagi ellentételezése is. Ha az állam közösségi forrásból a Pénzintézeteken keresztül, azok hasznával, a lakásigények biztosítására, kedvezményes hitelkonstrukciókat létesít, úgy azokat nem lehet uzsorás jelleggel megkötni: a ma fennálló lakásigény megoldását olyan kényszervállalástól függővé tenni, aminek révén a szerződő fél lemond az emberi méltóságát a társadalomban biztosító lakhatás jogáról. Vállalja a mai fedél érdekében, hogy holnap esetleg családjával együtt az aluljáróba vonul, és elnézi, hogy otthonát, mint azonnal beköltözhetőt - hisz nem lakik abban senki! - a faktoráló cég értékesítse. Gondoljuk meg: az állam a pénzintézeteknek kedvezményes hitel nyújtásához biztosítja az eszközöket, hogy így a maga lakásbiztosítási, ezzel társadalmi munkaszervezési kötelezettségének eleget tegyen. Utána a tőkepiac mozgása révén a szociálisan rászorultak elveszítik munkahelyüket, és a hibájukon kívül munkahelyüket vagy jövedelmüket vesztett tisztviselők, munkások, kisiparosok, gazdálkodók emberi méltóságuk előfeltételét, lakásukat, otthonukat is feladva kerülnek lehetetlen helyzetbe. A most érvényes Alkotmány 70/E. § (1) pontja ellenére! A kedvezményes állami hitelnyújtást pénzintézeti feladatként bonyolító hitelintézet szerződés révén garantált előnyös piaci helyzete következtében.
Ennek az eddig sorozatosan elkövetett jogsértésnek korrigálása megtörténhet a Ptk.-ban is, meg a jelenlegi Alkotmány kiegészítésével is, vagy az új Alkotmányban is - a lakhatási jog alapjogként bővebben történő kifejtésével.
Azonnali megoldást a pillanatnyi helyzetben az kínálna, ha a Legfelsőbb Bíróság elvi, a bíróságokra kötelező módon írná elő a jogszolgáltatóknak annak figyelembevételét, hogy az a szerződés, amely a lakhatás tényének bármely módon, de megfelelő (lakásban elhelyezés) biztosítása nélkül vonja el tőkefedezetként a szociális hitelből épülő kiürített lakást, uzsorás szerződés. Esetleg akár az emberi méltóságot sértő, mint ilyen, jogellenes szerződés. Minden esetre semmis, mert jogellenes! Semmisségére időhatár nélkül, másrészt a jelenlegi Alkotmány érvénybe lépésétől kezdődőn visszaható hatállyal lehet hivatkozni. Az ilyen szerződés alapján a kiürített lakás átadása perben többé nem lenne követelhető, az ilyen címen elvont lakás, vagy helyette az otthontalanná tett lakók elhelyezését megfelelő módon megoldó más lakhatás viszont bíróság előtt lenne követelhető, vagy visszakövetelhető.
Megoldást jelenthetne az is, ha az Alkotmánybíróság - valamely jogosult kérésére [1989. évi XXXII. tv. 19. § (6)] - elvi kifejtését adná az Alkotmány 70/E. § (1) pontban előírt szociális biztonsághoz való jognak, akár meghatározva az Alkotmányból levezetve annak tartalmát, akár elrendelve a jogalkotói mulasztásból eredő alkotmányellenesség korrigálására annak jogszabályban történő előírását, hogy hová fordulhat az önhibáján kívül jövedelmétől, létalapjától, és adott esetben szerződés kötelező ereje révén lakásától, otthonától megfosztott állampolgár a létezéséhez, megélhetéséhez szükséges ellátásra szóló, alkotmányos, de jogszabályban nem biztosított igényével.
A polgári jogok országgyűlési biztosainak javaslatára az Alkotmánybíróság egyszer már elemezte az Alkotmány 70/E. § (1) pontját (42/2000. XI. 78. AB ABH 2000 329.) Arra az eredményre jutott, hogy ebből a szakaszból nem vezethető le közvetlen jogalkotói kötelezettség. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az Államnak a mindenkori nemzetgazdasági lehetőségek figyelembevételével törekednie kell a támogatások mértékének növelésére, illetőleg a társadalom teljesítőképességéhez is igazodón a szociális ellátások bővítésére. (ABH 2000 336.) Hivatkozik ennek során az Európai Szociális Charta szabályaira is. Az állam vezetői azonban az Alkotmánybíróság e szerény, bár határozott és egyértelmű figyelmeztetéséből nem vonták le azt a következtetést, hogy a közteherviselés átrendezésével az emberi méltóságnak megfelelő életlehetőségek megteremtése sürgős, a minél nagyobb bankprofit biztosítását előző közfeladatot képezne a hatályos Alkotmány alapján is.
A kérdés megoldását, sok más elodázott gond között, bizalommal várja az új Kormánytól vagy törvényhozástól az érintettek széles köre. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Zlinszky János egyetemi tanár, PPKE JÁK, Budapest
Visszaugrás
