A 1990-es években az Európai Biztonsági és Együttműködései Szervezet (EBESZ) számára komoly kihívást jelentettek a jugoszláviai és kaukázusi konfliktusok, amelyek indokolták, hogy az EBESZ működésében domináljanak a biztonságpolitikai és konfliktus megelőzési szempontok, ugyanakkor kezdettől fogva az emberi jogi dimenzió is jelen volt. A napjainkban több, mint húsz éves múlttal rendelkező nemzeti kisebbségügyi főbiztos intézményét 1992-es helsinki határozatában azzal a céllal hozta létre az EBESz, hogy a nemzeti kisebbségi kérdésekből eredő feszültségekre a konfliktusok lehető legkorábbi megelőzésének eszköze legyen.[1] A nemzeti kisebbségügyi főbiztos személye és egyénisége mindig is meghatározó volt a poszt betöltésében, amely az ajánlások jellegében is visszatükröződik.[2] Az első nemzeti kisebbségügyi főbiztos a korábbi holland külügyminiszter Max van der Stoel volt, akit a svéd diplomata Rolf Ekeus követett. 2007-ben a volt norvég külügyminiszter Knut Vollebaek került a nemzeti kisebbségügyi főbiztos posztjába, jelenleg ő a leköszönő főbiztos. A főbiztosok közül eddig valamennyien éltek azzal a lehetőséggel, hogy ajánlásokat adjanak ki. Az első főbiztosi ajánlás a hágai ajánlás volt 1996-ban a kisebbségek oktatási jogairól, ezt követték 1998-ban az oslói ajánlások kisebbségek nyelvi jogairól, a lundi ajánlások a kisebbségek közéleti jogairól 1999-ben, 2003-ban a kisebbség nyelvű médiákról szóló irányelvek, 2006-ban a multietnikus társadalmakban a rendőri intézkedésekről szóló ajánlások, 2008-ban az új megközelítést jelentő bolzanói ajánlások a nemzeti kisebbségekről az államközi kapcsolatokban, valamint a legaktuálisabb 2012-ben megjelent ljubljanai irányelvek a sokszínű tár-
- 169/170 -
sadalmak integrációjáról. Az egymást követő nemzeti kisebbségügyi főbiztosok és ajánlásaik a 2008-as bolzanói ajánlásokat megelőzően képviseltek egy felfelé ívelő, reményt keltő emberi jogi dimenziót, amelyek a nemzeti kisebbségek jogait az alapvető emberi jogok részeként kezelték. Napjainkban azonban - az utolsó két főbiztosi ajánlás tükrében - háttérbe szorulni látszik ez az emberi jogi aspektus.
A nemzeti kisebbségügyi főbiztosok munkái nagymértékben hozzájárultak az EBESZ-dokumentumok kisebbségvédelmi rendelkezéseinek pontosabb értelmezéséhez és alkalmazásához, ezért méltán remélhettük, hogy a nemzeti kisebbségek hatékony védelme érdekében az emberi jogi dimenzió fokozatosan és egyre mélyebben át fogja hatni a főbiztos hivatal ajánlásait a jövőben is. Függetlenül attól, hogy az EBESZ politikai szervezet, a főbiztos ajánlásai pedig soft-law jellegű megfogalmazások, az ajánlások mindig is hatással voltak és lesznek az EBESZ-tagállamok kisebbségpolitikájára. Fontos azt is kiemelni, hogy több EBESZ-tagállam az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Kertegyezményt, valamint a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európa Chartáját is ratifikálta.
Két ajánlás látszik megtörni az emberi jogi dimenzió előtérbe kerülését, a bolzanói, valamint az arra épülő - egyfajta logikai folytonosságként - ljubljanai irányelvek megjelenése, amelyek Knut Vollebaek leköszönő nemzeti kisebbségügyi főbiztos nevéhez köthetőek. Ezért különösen fontos foglalkoznunk a leköszönő főbiztos legutóbbi két ajánlásával ebben a rövid elemzésben - azaz a bolzanói ajánlásokkal és a ljubljanai irányelvekkel -, valamint azoknak a kettős vagy többes állampolgárságra vonatkozó pontjaival.
Az új megközelítés első kézzelfogható eredményét a 2008 októberében bemutatott Bolzanói ajánlások a nemzeti kisebbségekről az államközi kapcsolatokban c. ajánlások jelentették. A korábbi ajánlásokhoz képest egyértelmű tartalmi eltérést jelent, hogy a bolzanói ajánlások a nemzeti kisebbségek védelmi szintjének emelése helyett az államközi kapcsolatok, az anyaállamok és kisebbségeik kapcsolatára koncentrálnak. Az eddigi kisebbségügyi főbiztosok ajánlásaikban a kisebbségi jogok védelmi szintjének folyamatos emelésére és hatékonyságára fektettek egyértelmű hangsúlyt.[3] Ennek értelmében a főbiztosi hivatal fennállása óta először kerülnek előtérbe a kisebbségek jogaival szemben a tisztán biztonságpolitikai kérdések.[4] A bolzanói ajánlások keretein belül további újdonságot jelent, hogy a főbiztos nemcsak az államközi kapcsolatok kérdéskörét emelte be ajánlásaiba, hanem először foglalkozik az állampolgárság, a kettős állampolgárság intézményének kérdéseivel is. Kétségtelen tény, hogy az államközi kapcsolatok kérdéskörével a kisebbségügyi főbiztos egy politikailag rendkívül érzékeny kérdéskörben fogalmazott meg irányelveket.
A bolzanói ajánlások bevezetőjében Knut Vollebaek nemzeti kisebbségügyi főbiztos hangsúlyozza: az ajánlások arra szolgálnak, hogy tisztázzák, az államok miként tudják támogatni és kiterjeszteni a kedvezményeket más országokban élő nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekre. Itt érdemes megjegyezni, hogy a főbiztos
- 170/171 -
a nemzeti kisebbségek, illetve a kisebbségek kifejezést is használja, amely nem szerencsés, mert az ajánlások alkalmazhatósága ennek függvényében nem egyértelmű, hogy csak a nemzeti kisebbségekre vonatkozik vagy a migránsokra is egyben. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy az ajánlás több pontja csak a nemzeti kisebbségügyi főbiztos eddigi ajánlásaihoz képest jelent új megközelítést. Hiszen, ahogyan a főbiztos is hivatkozik rá a bolzanói ajánlások bevezetőjében: az ajánlásokat Rolf Ekéus 2001-es "Szuverenitás, Felelősség és Nemzeti Kisebbségek c. nyilatkozatára, és a szintén ugyanebben az évben közzétett az Európa Tanács Joggal a Demokráciáért Bizottság (Velencei Bizottság) "A nemzeti kisebbségek számára az anyaállamok által biztosított kedvezményes bánásmódról" c. jelentés már meglévő megállapításaira építette. A bolzanói ajánlás 2. cikke gyakorlatilag megismétli a Velencei Bizottság megállapítását,[5] amely szerint "2. [...] A kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme elsősorban annak az államnak a felelőssége, amelyben a kisebbség él." Azonban jelentős hiányosságnak tudható be, hogy a lakóhely szerinti állam felelősségét egyáltalán nem részletezik, nem bontják tovább az ajánlások, azaz hogy a kisebbségi jogok tiszteletben tartását hogyan és miképp köteles megvalósítani a lakóhely szerinti állam. Ehelyett inkább az anyaállamok támogatási lehetőségeinek korlátaira fekteti a hangsúlyt az ajánlás. Ha ebből a megközelítésből vizsgáljuk az ajánlásokat, rendkívül gyenge talajon áll a már naívnak is mondható megközelítés, hogy pusztán azzal megoldottnak tekinti a kisebbségi jogok megfelelő szintű védelmét, hogy a kisebbségi jogok tiszteletben tartását "rábízza" a lakóhely szerinti államra. Ennek hiányában az ajánlások nem teremtik meg a szükséges egyensúlyt az anyaállam és a lakóhely szerinti állam érdekei között. Ez a megközelítés inkább a lakóhely szerinti állam biztonságpolitikai szempontú legitimálásának tekinthető, ami visszalépés, mert a főbiztos hivatala korábban a biztonságpolitikai feszültségek oldásában a kisebbségi jogok hatékonyabb védelmét tekintette a legfontosabb eszköznek.[6] A Velencei Bizottság arra is felhívta a figyelmet, hogy az anyaállamok támogatási gyakorlatai nagyon eltérőek, így nem tekinthetőek a nemzetközi szokásjog részének. Ezért sem szerencsés az államközi kapcsolatok ilyen általános jellegű megközelítése, különös tekintettel ennek a területnek a már említett érzékenységére. Azt is fontos megjegyezni, hogy maguk az ajánlások következetesen kerülik az ún. 'kin-state ' azaz az 'anyaállam' kifejezést. Ha biztonságpolitikai aspektusból közelítjük meg a kérdést, akkor mindenképp megfontolandó Francesco Palermo javaslata, miszerint azok a lakóhely szerinti államok, amelyek biztonságpolitikai kockázatnak tekintik az anyaállamok aktivitását, a legjobban azzal mérsékelhetik azt, ha valóban teljes és hatékony kisebbségvédelmet biztosítanak nemzeti kisebbségeik számára.[7] Fontos
- 171/172 -
megjegyezni, hogy a Velencei Bizottság jelentésében elismerte, hogy az anyaállamoknak joga van a nemzettársaik akár egyoldalú intézkedésekkel való támogatására, természetesen a nemzetközi jogi alapelvek, mint az államok területi szuverenitása, a pacta sunt servanda, az államok közötti baráti és jószomszédi kapcsolatok, valamint az emberi és alapvető szabadságjogok, különösen a hátrányos megkülönböztetés tilalma alapelveinek tiszteletben tartása mellett.
Az állampolgárság kérdésével a bolzanói ajánlás 11. cikke[8] foglalkozik, melynek értelmében az államok a külföldön élő személyek esetében az állampolgárság megadásáról szóló döntésben - amelyet minden egyes állam a belügyének tekint - figyelembe vehetnek több tényezőt, mint a preferált nyelvtudást, továbbá a kulturális, nyelvi, történelmi vagy családi kötődést. Azonban az állampolgárság ilyes formában történő megadása esetében az államoknak tiszteletben kell tartaniuk a fent idézett Velencei Bizottság által is hangsúlyozott nemzetközi jogi alapelveket. Azaz az államoknak tartózkodniuk kell az állampolgárság tömeges megadásától még abban az esetben is, ha a lakóhely szerinti állam a kettős állampolgárságot megengedi. Azonban a 11. cikk azt is kimondja, hogy amennyiben az adott állam jogrendszere nem engedélyezi a kettős állampolgárságot, abban az esetben sem szabad a kettős állampolgárokat diszkriminálni. A bolzanói ajánlás értelmező részében a 11. cikk kapcsán hivatkozván a közismert Nottebohm-ügyre[9] már előrevetíti, hogyan és miként kívánja továbbgondolni a főbiztos úr az állampolgárság kérdéskörének szabályozását a továbbiakban.
A 2012. november 7-én Ljubljanában közzétett ljubljanai irányelvek a sokszínű társadalmak integrációjáról már bővebben, négy cikkben a 32., 33., 34., 36. cikkekben foglalkoznak részletesen az állampolgársági kérdésekkel. Az ljubljanai irányelv a 32. cikkben kimondja az állampolgárság szimbolikus értékét, amely az együvé tartozás érzését fejezi ki. A ljubljanai irányelv 33. pontja érzékelteti a fent hivatkozott Nottebohm-ügy ún. genuine link-el kapcsolatos megállapításainak beemelését a főbiztosi ajánlásokba, amelynek értelmében: "Az állampolgárság az állam kompetenciájába tartozik, és az egyénnek az állam iránti valós kapcsolatán kell alapulnia."[10] A ljubljanai irányelvek a 34. pontban hangsúlyozzák, hogy az állampolgárság alapvető emberi jog, mindenkinek jog van az állampolgársághoz, és különösen fontos, hogy a törvények ne generálják a születéskori hontalanságot. A ljubljanai irányelvek a 36. pontban gyakorlatilag megismétlik és összefoglalják a fent idézett bolzanói ajánlások
- 172/173 -
2. és 11. cikkelyét, amelyek értelmében: "34. Az olyan politikáknak, amelyek privilegizált hozzáférést vetítenek elő a külföldön élő egyéneknek kulturális, történelmi, vagy családi kötelékek alapján, biztosítaniuk kell a barátságos, ideértve a jó szomszéd viszonyok és a területi szuverenitás elvét. Ezeket a politikákat úgy kell megtervezni, hogy elkerüljék a joghatóságból adódó kétértelműségeket. A kisebbségek jogainak védelme annak az államnak a kötelessége, amelyben élnek."[11] Azaz a fent vázolt probléma függvényében nem teremtettek a ljubljanai irányelvek sem egészségesebb egyensúlyt azzal, hogy a kisebbségi jogok védelmének kérdését továbbra is a lakóhely szerinti állam felelősségére bízva kívánják megoldani anélkül, hogy minimálisan részleteznék a felelősség kérdését és pontosítását.
Az anyaállam korlátai, valamint a lakóhely szerinti állam biztonságpolitikai legitimálása sokkal hangsúlyosabb szerepet kapnak a bolzanói ajánlások és ljubljanai irányelvek keretében, mint a nemzeti kisebbségek jogainak tényleges védelme, amely egyensúlytalansághoz vezet. Nem érezhető a kisebbségi jogok védelmi szintjének valós emelése. Fontos lett volna konkretizálni és pontosítani a lakóhely szerinti államok kötelezettségeit, hogy érezhető egyensúly legyen az anyaállam korlátai és a lakóhely szerinti állam kötelezettségei között. Összességében elmondható, hogy nem az állampolgári kérdések nemzetközi jogi megközelítésében hozott újat a nemzeti kisebbségügyi főbiztos a bolzanói ajánlásokkal és ljubljanai irányelvekkel, hanem abban, hogy ajánlások közé emelte az állampolgárság kérdéskörét az államközi kapcsolatok szabályozásával egyetemben. Ezáltal megtört az a folytonosság, amelyet eddig a főbiztosi ajánlások jelentettek a nemzeti kisebbségek védelmi szintjének emelésében, egyértelműen áthelyezve a hangsúlyt a biztonságpolitikai aspektusokra.■
JEGYZETEK
[1] Bozeni/bolzanói ajánlások a nemzeti kisebbségekről az államközi kapcsolatokban, 2008. június, Bevezetés. In: http://www.mtaki.hu/data/files/94.pdf
[2] Vizi Balázs: Biztonságpolitikai érdekek és kisebbségvédelem a Nemzeti Kisebbségi Főbiztos bozeni ajánlásaiban. In: Szarka László - Vizi Balázs - Tóth Norbert - Kántor Zoltán: Etnopolitikai modellek a gyakorlatban. Budapest, Gondolat Kiadó - MTA Kisebbségkutató Intézet, 2009. 263.
[3] Vizi i. m. 261.
[4] Uo. 267.
[5] Európa Tanács Joggal a Demokráciáért Bizottság (Velencei Bizottság): "A nemzeti kisebbségek számára az anyaállamok által biztosított kedvezményes bánásmódról" c. jelentés, jóváhagyta a Velencei Bizottság 48. Plenáris ülése, Velence, 2001. október 19-20. "E. Következtetések: A kisebbségek védelméért elsősorban a lakóhelyük szerinti államok tartoznak felelősséggel. [...]"
[6] Vizi i. m. 267.
[7] Francesco Palermo: National Minorities in Inter State Relations: Filling the Legal Vacuum? In: Natalie Sebanadze - Francesco Palermo: National Minorities in Inter State Relations. Martinus Nijhoff Publishers, 2011. 17.
[8] "11. Az államok a külföldön elő egyenek esetében az állampolgárság megadásáról való döntésükben figyelembe vehetik a preferált nyelvtudást, valamint kulturális, történelmi vagy családi kötődéseket. De az államoknak biztosítaniuk kell, hogy az állampolgárság ilyesfajta megadása tiszteletben tartja a baráti - beleértve a jó szomszédi - kapcsolatok es a területi szuverenitás elveit, és tartózkodniuk kell az állampolgárság tömeges megadásától meg akkor is, ha a lakóhely szerinti állam a kettős állampolgárságot megengedi. Amennyiben az állam jogrendszere nem engedélyezi a kettős állampolgárságot, akkor sem szabad a kettős állampolgársággal rendelkezőket diszkriminálnia."
[9] Liechtenstein v. Guatemala (1955. ICJ. 4.)
[10] Nem hivatalos fordítás.
[11] Uo.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző stratégiai főreferens (KIM)
Visszaugrás
