1. Címével ellentétben nem egy szokványos, klasszikus büntetőjogi tárgyú könyvet vehet a kezébe az, aki Tóth J. Zoltán, az Alkotmánybíróság főtanácsadójának, illetve a Károli Gáspár Református Egyetem docensének A büntetőjogi rágalmazás és becsületsértés című könyvét kezdi tanulmányozni. Mindezt előre jelzi a tartalomjegyzéket követő esetjogi mutató, amelyben rengeteg alkotmánybírósági határozat és strasbourgi döntés szerepel.
Szerkezetileg azonban klasszikus tagolású a mű. Sőt a háromtagú felosztás, mint az Arisztotelész Poétikájából ismert formai megoldás[1], mondhatni utal a könyv tartalmára is, illetve annak első részére mindenképp. Az első rész (A rágalmazás és a becsületsértés a jogfilozófiai és a jogbölcseleti gondolkodásban) ugyanis a filozófia területére kalauzolja az olvasót, és azt vizsgálja, hogy a bölcseleti irodalomban felmerült-e filozófiai problémaként a defamatorikus cselekmények megítélése. A válasz röviden az, hogy e témakör a XVIII. századig a szóbeli felségsértés problematikáját leszámítva kevésbé számított a filozófiai diskurzus központi témájának.
2. Elvontabb értelemben azonban mindenképpen releváns a kérdésfelvetés, hiszen a rágalmazás és becsületsértés, mint "reputációt sértő vétkek"[2] szankcionálása esetén a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásáról beszélünk, ami egyúttal a demokrácia fundamentumának tekinthető. Éppen ebből adódóan az elméleti irodalommal foglalkozó rész kiemelt pontja az, amikor a szerző bemutatja John Stuart Mill 1859-ben megjelent, A szabadságról című könyvben leírt elméletét, valamint az azt követő angolszász elméleti irodalom főbb irányait, így például Richard A. Posner joggazdaságtani megközelítését.[3]
Mill szerint nem pusztán a beszélő szubjektum, hanem a társadalom egésze szempontjából káros, amennyiben korlátozzuk a véleményeket, hiszen az "eszmék piacán" a különféle nézeteknek össze kell csapniuk, meg kell mérkőzniük egymással, mivel ez az a folyamat, amely az igazság megismerését lehetővé teszi. Ezen túlmenően a szólásszabadság igazolásaként megjelent az ún. egyéni autonómia kibontakoztatását középpontba helyező konstitutív igazolás, valamint a demokrácia alapú érvelés is. Ez utóbbi kérdéskör azért is releváns, mivel a demokrácia mindennapjaiban néha olybá tűnhet, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága, mint a demokrácia hordozója a demokratikus berendezkedés alapértékei ellenében fejtheti ki hatását. Erre rezonál Mill megfogalmazása is, amely szerint "a szabadság elve nem kívánhatja, hogy az embernek szabadságában álljon nem szabadnak lenni. A szabadság elidegenítésének megengedettsége nem szabadság"[4]. E ponton, a másoknak okozott közvetlen sérelem esetkörében, eszünkbe juthat a szólásszabadság korlátozásának egy másik vitatott terrénuma, a gyűlöletbeszéd, amely a csupán konkrét sértettel rendelkező rágalmazáshoz és becsületsértéshez képest a háttérben meghúzódó, sajátos tulajdonságokkal rendelkező csoport elleni gyűlöletből táplálkozik. Ilyenkor, ha úgy tetszik, a csoportos rágalmazás (group defamation) esetével állunk szemben, amelynek elkövetője kétségbe vonja a célba vett személy társadalmi egyenjogúságát. E kérdések origója annyiban közös, hogy mindkét esetkörben az emberi méltósághoz való jog esetleges sérelme merül fel (átsugárzással[5]
- 289/290 -
vagy nélküle), illetve az, hogy az alapjogi katalógus csúcsán található emberi méltóság korlátozhatja-e, és ha igen milyen módon a véleménynyilvánításhoz fűződő alapjogot.[6]
3. Ha az olvasót pusztán a büntetőjogi dogmatikai elemzés érdekli, számára a 2. résztől (A rágalmazás és becsületsértés Európában és Magyarországon), illetve onnan is leginkább a 107. oldaltól kezdődik a könyv, ami a mai magyar jogban vizsgálja a rágalmazás és a becsületsértés büntetőjogi szabályait. A 2. részben egyébként a szerző fontos, a hazai szakirodalomban eleddig nem feldolgozott kitekintést nyújt az európai uniós jogrendszerek, illetve Svájc szabályozási technikáira, és ami még fontosabb, bemutatja azt a büntetőpolitikai tendenciát is, amely alapján megállapítható, hogy az ultima ratio jellegű büntetőjogi válaszok a rágalmazás és a becsületsértés tekintetében visszaszorulóban vannak a magánjogi megoldások előtérbe kerülése mellett. Az Európai Unió huszonnyolc tagállama közül egyébként huszonhárom ország büntető anyagi jogában jelenik meg a személy méltóságát vagy becsületét sértő cselekmények szankcionálása.
E fejezettel összefüggésben a recenzens két dolgot emel ki. Egyrészt a 204. lábjegyzetben foglaltakat, amelyben a szerző megállapítja, hogy a defamatorikus deliktumok hazai jelentősége viszonylag csekély: nem fordulnak elő gyakran, és a kiszabott szankciók is általában enyhék.[7] Ezzel szemben az ún. "alkotmányos büntetőjog" és szempontrendszere emelendő ki, amelynek kidolgozásához viszont erőteljesen hozzájárultak a különféle, véleménynyilvánítással összefüggésben kodifikált deliktumok. Ilyen volt például a közösség elleni izgatás tényállását elbíráló 30/1992. (V. 26.) AB határozat, amely rögzítette a véleménynyilvánítás szabadságának anyajogi jellegét, azt, hogy a vélemény annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védendő, valamint lefektette az ún. szükségesség-arányosság tesztjét is.[8]
Ebbe a körbe tartozik a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, amelyben a testület megsemmisítette a hatóság vagy hivatalos személy megsértése tényállást, mivel az aránytalan mértékben korlátozta a véleménynyilvánítás szabadságát. Bár a közszereplők esetében is felmerülhet a méltóságuk védelme, ugyanakkor a velük szemben megfogalmazott bírálat esetében - éppen a demokratikus közvélemény kialakításában betöltött szerepe okán - csak a szólásszabadság kisebb mértékű korlátozása igazolható - szemben a büntető törvénykönyvben korábban szereplő fokozott védelemmel. Az ő esetükben tehát az alkotmányosan védett, nem büntethető véleménynyilvánítások köre szélesebb, mint más személyek esetében.[9]
Az Alkotmánybíróság iránymutatásából az következett, hogy a közszereplőkkel szemben becsületsértés véleménynyilvánítással nem követhető el, a rágalmazás tényállása esetén pedig mentesülhet a felelősség alól az elkövető, amennyiben bizonyítani tudja, hogy a tényt jóhiszeműen közölte, vagyis nem tudott, illetve nem is kellett tudnia a tényállítása valótlanságáról. E mércék lefektetésére absztrakt normakontroll-eljárásban került sor, és ahogyan a szerző részletesen elemzi, nem találtak teljes mértékben meghallgattatásra a rendes bírói gyakorlatban.[10]
Ebben a tekintetben hozott érdemi változást az ún. valódi alkotmányjogi panasz intézménye, amely immár lehetővé teszi az Alkotmánybíróság számára, hogy kikényszerítse az alkotmányossági szempontokat a bírói jogalkalmazáson. Így került a Siklós polgármesterének tevékenységéről írt publicisztika ügye az Alkotmánybíróság elé.[11] A 13/2014. (IV. 18.) AB határozatban a testület megismételte a véleménynyilvánítás szabadságával összefüggésben kimunkált elveket, így a már 7/2014. (IV. 18.) AB határozatban összefoglaló jelleggel rögzített kettős - konstitutív és instrumentális - igazolásokat, és megsemmisítette a Pécsi Törvényszék és a Siklósi Járásbíróság döntéseit. A döntés nóvuma, hogy az Alkotmánybíróság immár nem a közszereplőség fogalmát helyezte a középpontba, hanem - a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) gyakorlatával összhangban - a közügy jelleget, és ismételten nyomatékosította, hogy "[a] véleményszabadság gyakorlásának határai a közügyeket érintő kérdésekben aszerint különböznek, hogy az adott közlés értékítéletnek, avagy tényállításnak minősül-e."[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
