Az 1848/49-es forradalmunk tragikus leverésének 160. évfordulóján, Kossuth politikai és jogászi nagysága előtt is tisztelegve, érdemes megemlékeznünk Kossuth Lajos és Ferenc József angliai peréről. Az Emperor of Austria v. Day and Kossuth1 néven ismert ügy másfél évszázada foglalkoztatja a nemzetközi jogászokat, és ma is megoszlanak a vélemények arról, hogy a bíróság helyes döntést hozott-e.
Az ügy a maga korában rendkívül ismert volt, nemcsak Angliában, de az Egyesült Államokban is. Amikor John Westlake, híres Cambridge-i jogászprofesszor elhunyt, az American Journal of International Law nekrológot közölt róla, hangsúlyozva, hogy az elhunyt professzor érdemeit mi sem bizonyítja jobban, minthogy ebben a nagyon fontos ügyben részt vehetett2. Az esetet a hágai Állandó Nemzetközi Bíróság is megemlítette a Lotus ügyben3. Amikor egy 1937-ben megjelentetett, fél évesre tervezett nemzetközi jogi kurzus alapjául szánt amerikai tankönyvből az eset kimaradt, az American Journal of International Law érdemesnek tartotta szerkesztőségi közleményben megdorgálni a szerzőt. Több mint száz évvel a bírósági ítélet megszületését követően, 1965-ben British International Law Cases címmel gyűjteményes kötetbe foglalták a legfontosabb nemzetközi jogi vonatkozású brit eseteket, és ebben jogesetünk kitüntetett helyet kapott4. Az esetet a XXI. századi nemzetközi közjogi tankönyvek is idézik, például John O'Briennek a 2001-ben megjelent International Law című monográfiája5.
Mielőtt az eset nemzetközi jogi vonatkozásait górcső alá vennénk, szükséges röviden a Kancellári Bíróság előtt lezajlott eljárás okait és kimenetelét megvizsgálnunk. Kossuth az 1850-es évek végén szomorúan tapasztalta, hogy a forradalmi gondolatot Magyarországon felváltotta az apátia. Úgy vélhette, hogy csak az "emberi tényező" fokozottabb figyelembevételével lehet a közvéleményt újra felrázni. Előkészületeket tett ezért titokban százmillió forintnyi új Kossuth bankó kinyomtatására a ,Day és fiai' angol nyomdánál. Az az elképzelés vezethette, hogy a ládafiában lapuló Kossuth-bankók beváltásának reménye forradalmi aktivitásra serkentheti a fásult magyar közvéleményt. A nyomtatáshoz szükséges anyagi hátteret Piemont miniszterelnöke, Cavour biztosította titkos csatornákon keresztül6, a bankjegyek főleg 1 és 2 forintos címletekben készültek. 1860 februárjában a nyomtatási munkálatok zömével elkészültek és - Francis Amasa Walker szerint -összesen mintegy 23 tonnányi papírpénzt nyomtattak ki7. A pénz már elszállításra várt, amikor az osztrák kormányzat az akcióról tudomást szerzett.
Az osztrák kormány eleinte diplomáciai úton igyekezett elérni a bankjegyek lefoglalását, azonban az angol kormányzati körök kitértek a kérés elől. Ferenc Józsefet végül a császár londoni követe, Apponyi Rudolf gróf vette rá arra, hogy bírósági úton kísérelje meg elérni a bankók lefoglalását és megsemmisítését. A császár ügyvédei a Kancellári Bíróság előtt terjesztették elő keresetlevelüket, mert az esküdtszék bevonása nélkül tárgyaló, és az uralkodó körökhöz közelebb álló bíróságon bíztak leginkább igényeik érvényesíthetőségében. A lordkancellár működési körébe tartozó bíróság kétszintű volt, döntéseit a méltányosság (equity) alapján, tehát nem a tételes jog rendelkezéseire építve hozta. Első fokon Stuart alkancellár, mint egyes bíró hozott döntéseket, innen a Kancellári Fellebbviteli Bírósághoz lehetett fellebbezni, amely fórumon a lordkancellár két főbíróval, Lord Turnerrel és Lord Knight Bruce-al együttesen hozta meg az ítéletet.
Az osztrák császár keresete az uralkodónak a magyarországi bankjegyek kibocsátására és engedélyezésére vonatkozó kizárólagos jogkörén alapult. Pénzkibocsátási engedélyt a császár az Osztrák Nemzeti Bank részére adott Magyarországot illetően is. A felperes kifogásolta továbbá Magyarország királyi címerének használatát is a bankjegyen, amelynek - állítása szerint - hivatalos okiratokon történő megjelenítése szintén csak királyi engedély alapján történhetett volna. A keresetlevél szerint Kossuth szándéka a pénzek kibocsátásával az volt, hogy forradalmat gerjesszen Magyarországon, ezenfelül a hamis bankjegyek Magyarországnak és a felperes alattvalóinak jelentős kárt okozhattak volna. A kereseti kérelem szerint a Kancellári Bíróságnak a hamis bankjegyek elkobzását és a felperes részére történő átadását kellett volna elrendelnie.
Nem volt példátlan, hogy külföldi államfő magánszemélyként pert indítson - rendszerint vagyoni jellegű követelése kikényszerítése érdekében - valamely angol bíróság előtt8, és ez némileg elaltatta a császári körök aggodalmait a per politikai kockázatait illetően. Kossuth azonban azonnal felismerte a perben rejlő lehetőséget a magyar ügy melletti szimpátiakeltésre. Ausztria császára - ahogy Kossuth emlékirataiban leírta - "rászánta magát, hogy a bíróság előtt saját, legmagasabb személyében perbe szálljon egy szegény magyar száműzöttel."9 Megértették ezt Kossuth támogatói is, ezért Cavour piemonti miniszterelnök és III. Napóleon francia császár haladéktalanul előteremtették, és titokban Kossuthoz eljuttatták a per lefolytatásához szükséges - nem csekély összegű - pénzügyi támo-gatásukat10.
Kossuth személyesen irányította az őt képviselő tizenkét angol ügyvéd munkáját. A védekezés fő iránya arra irányult, hogy Ferenc József nem volt jogosult a kereseti kérelem előterjesztésére, mert Magyarországnak sem de jure, sem de facto nem királya. A magyar Országgyűlés - a Pragmatica Sanction alapuló - 1723. évi trónöröklési törvénye határozta meg a trónutódlás rendjét Magyarországon. Az osztrák örökösödési háborút lezáró 1748. évi Aix-la-Chappele-i (acheni) békeszerződésben a trónöröklési rendet Anglia is tudomásul vette. Az 1723. évi törvény alapján az utolsó jogszerűen megválasztott magyar király V. Ferdinánd volt, aki ekkor még életben volt. Még V. Ferdinánd esetleges halála esetében sem Ferenc József lett volna jogosult az idézett jogszabályok értelmében a trónutódlásra. A per idején Ferenc József de facto sem minősülhetett Magyarország királyának, mert annak feltétele az lett volna, hogy Magyarország területén királlyá koronázzák. A per során az angol bíráknak a Szent Korona-tannal is meg kellett ismerkedniük, mely szerint minden magyar nemes - következesképpen Kossuth is - tagja a Szent Koronának, ezért jogosult használni a magyar királyi címert11.
Az ügyben első fokon John Stuart alkancellár döntött. Az alkancellár nem volt angol főnemes, nem volt tagja a Lordok Házának, ezért alacsony rangja különösen sértő volt Ferenc Józsefre, hiszen a bírónak egyben az osztrák uralkodó magyarországi uralkodásának jogszerűségéről is döntenie kellett. Stuart alkancellár, akit Kossuth "megátalkodott torynak" nevezett12, 1861. május 4-én hirdette ki a döntését. Stuart döntésében Ferenc József magyarországi uralmának legitimitását vizsgálva megállapította, hogy Viktória királynő diplomáciai kapcsolatokat létesített Ferenc Józseffel, ezáltal de facto elismerte Magyarország uralkodójának, így annak jogszerűségét a bíróság előtt nem lehet megkérdőjelezni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
