Bármiféle emberi tevékenységről is gondolkodunk, alapvető kérdés, ha úgy tetszik kiindulópont annak vizsgálata, hogy miként lehet az adott tevékenységet a leghatékonyabb módon elvégezni. Épp ezért az első megvizsgálandó tényező a hatékonyság kategóriája. A tevékenység hatékonyságáról akkor beszélhetünk, ha a tevékenység kívánt hatású, azaz a kitűzött célt, az eredményt a ható tényezők optimális kihasználása mellett úgy érjük el, hogy ezek együttesen minőségben a legjobbat hozzák. Ebből a meghatározásból következik, hogy az eredmény, az elérni kívánt cél homogén, míg az annak elérése végett igénybevett tényezők több-neműek, azaz heterogének. Hogy a materiális hatótényezők optimális módon fejthessék ki hatásukat, ahhoz az emberi közrehatásnak optimális közrehatása, ha úgy tetszik vezérlése szükséges.
Az emberi vezérlő tevékenység meghatározó közrehatása vonatkozásában meg kell állapítani, hogy az ugyancsak nem egynemű komponens, hanem szinte végtelen számú és a célt, a végeredményt illetően alapvetően fontos tényező együttes eredménye. Szerepet játszik például a rátermettség, a szorgalom, mi több a tehetség, a jó ízlés, a higiénia igénye, léte vagy épp ezek hiánya. A jó szakmai felkészültség meghatározó tényezője lehet a hatékony emberi munkavégzés kategóriájának. Lehet ugyanis valaki makk-egészséges, s ennek ellenére alkalmatlan bizonyos tevékenység eredményes elérésére. De meghatározó szerepe van a hatékony emberi tevékenységben a tehetségnek is. Gondoljunk ennek kapcsán a tehetséges művészekre, s külön kiemelten a francia Toulouse Lautrec példájára, aki testileg sérülten, de tehetségben igen gazdagon gyarapította az emberi művészetek tárházát.
Az előbbiekben említettekre figyelemmel meg kell tehát állapítani, miszerint a hatékony munka végzése kapcsán két tényezőt kell külön-külön - mégis kölcsönhatásában - vizsgálni: egyrészt az orvosi értelemben vett egészség, másrészt pedig az adott pályára, munka végzésére való alkalmasság, mai szóhasználattal élve a pályaalkalmasság kérdését.
Az egészség tényének vagy annak hiánya megállapításának kérdése orvosi szakkérdés azzal együtt, hogy az egészséghiány okának megállapítása, az ezzel kapcsolatos diagnózis felállítása ebbe a tudományos kérdéskörbe tartozik. A munka, az adott foglalkozás körébe tartozó tevékenységre való képesség vagy épp ennek hiánya megállapítása munkaegészségügyi, orvosi szakkérdés. Meg kell állapítani, hogy az adott tevékenység, foglalkozás gyakorlásához szükséges munkaalkalmasság vizsgálata kapcsán az orvos mindig diagnosztizál, azaz tényként állapít meg fennálló olyan egészséghiányt, betegséget, amely biológiai-fizikális szempontból teszi képtelenné az adott személyt egy bizonyos, meghatározott foglalkozás gyakorlására. Ilyen vizsgálat történik például a járművezetésre való képtelenséget eredményező egészséghiányosságok diagnosztizálása esetében is. Minden munkaegészségügyi orvosi vizsgálat célja az, hogy diagnosztizálja az adott tevékenység kizárásához vezető kóros állapot fennállását, amely azután az adott foglalkozás folytatására való alkalmatlanság megállapításához vezet.
Egy adott pálya, foglalkozás hivatásszerű gyakorlásával kapcsolatosan a szűkebb értelemben vett pályaalkalmasság megállapítása nem azt jelenti, hogy az adott személy munkaalkalmasságát kell vizsgálni, hanem a cél bizonyos és az adott személyre jellemző magatartásformákat - ha úgy tetszik emberi-magatartási formákat - illetően prognózist állapítsanak meg. Egyszerűen fogalmazva azt kell prognosztizálni, hogy az adott személy adott élethelyzetben várhatólag milyen magatartást fog tanúsítani. Ezt pedig diagnosztikai módszerekkel elérni nem lehet.
Az emberiség és a tudomány történetében igen régi igény az, hogy az egyes emberek adott helyzetben várható magatartását előre jelezzék, prognosztizálják. A teljesség igényét még csak meg sem közelítően utalni kell a pszichológiai tipológiákra, az azokkal kapcsolatos iskolákra a Kr.e. 400 évvel élt Hippokratesztől I. P. Pavlovon és C. G. Jungon át egészen az Isabel Myers és Katherine Briggs által kidolgozott tipológiai rendszerekig. Ezek az egyes emberek személyiségtípusainak felépítése alapján következtetnek az ember életében tanúsított specifikus reakciókra, az ezek által kialakított szokásokra, tulajdonságokra, amelyek determinálják cselekvéseit.
A magyar jogi szabályozás a legutóbbi időkig a bírói pályára való alkalmasság vizsgálatára orvosi vizsgálati módszert nem alkalmazott. Ellenben a később részletezendő legmodernebb pályaalkalmasság vizsgálati elveknek megfelelően olyan módszert vett igénybe, amely valóban szolgálta annak prognosztizálását, hogy a jelölt a bírói hivatás gyakorlására alkalmas.
A magyar törvényhozás mindenkor részletesen szabályozta és taxatíve felsorolta azon feltételeket, amelyek maradéktalan fennállása esetén lehetett valakit a bírói pályára alkalmasnak minősíteni. Ennek igazolására - de korántsem a teljesség igényével - néhány példa szolgáljon a következők szerint a XIX. század, illetve a XX. század törvényi rendelkezéseiből.
A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. tc. (továbbiakban: tc.) 6. §-ában a bírói státus elnyerésének feltételeit a következőkben határozta meg:
a) életének 26. életévét betöltötte,
b) feddhetetlen jellemű,
c) csőd vagy gondnokság alatt nem áll,
d) a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában hozott 1868. évi XLIV. tc. rendeleteinek megfelelni képes,
e) a tc. 7. §-ában meghatározott elméleti és gyakorlati képzettséggel bír, s mindezeken felül a törvényszakasz bevezető részében írtak szerint magyarországi állampolgár.
A mai napig is példamutató jogszabályi rendelkezés az előbb említett feltételek fennállása mellett további, gyakorlati bírói vizsgálatról rendelkező 1874. évi XXIV. tc. 8. §-ában található, ami - korát messze megelőzve - valójában a bírói pályára való alkalmasság vizsgálatáról szólott a következők szerint: "képesítettnek csak azon jelölt ítélendő, ki úgy az írás- mint a szóbeli vizsgálat által egyaránt igazolta, hogy a bírói tiszt gyakorlására szükséges jogi ismeretekkel, kellő ítélő tehetséggel és avatottsággal bír". Ez a törvényi rendelkezés a mai legjobb pályaalkalmassági vizsgálati módszerekkel teljesen megegyezik a később ismertetendők szerint. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy az idézett törvénycikk 3. §-a három évi joggyakorlati idő teljesítését is feltételként írta elő a bírói státus elérésére pályázó számára.
Sajátos és szerényebb feltételeket írt elő a bírósági szervezetről szóló 1954. évi II. tv. 10. § (1) bekezdésében a bírói tisztség elnyeréséhez a következő rendelkezéssel: "hivatásos bírónak ... megválasztható minden magyar állampolgár, aki büntetlen előéletű, választójoga van és a 23. életévét betöltötte". Jogi végzettséget és joggyakorlatot a törvény azért mellőzte, mert a 4181/1949. (VIII. 6.) Korm. sz. r. lehetőséget adott arra, hogy büntető ügyszakban bírói státust nyerjenek azok, akik "bírói és ügyészi akadémiai" végzettséggel rendelkeztek egy évi tanulmányi idő teljesítése után.
A bírósági szervezetről szóló 1972. évi IV. tv. 54. §-a a bírói státus elnyerésének feltételeit már a korábbi, klasz-szikus feltételekhez igazodóan szabályozta a következők szerint: "hivatásos bíróvá az a büntetlen előéletű, feddhetetlen, magyar állampolgár választható, akinek választási joga van, a 24. életévét betöltötte, egyetemi jogi végzettsége van és külön jogszabályban meghatározott szakvizsgát tett".
A bírói tisztség elnyeréséhez tehát több, mint száz év törvényi szabályozása orvosi vizsgálat lefolytatását nem tette szükségessé. A bírói tisztség elnyeréséhez szélesebb, illetve szűkebb feltételrendszert minden törvény előírt, de egyetlen egy sem akadt, amely orvosi alkalmasság - és nem pályaalkalmasság - vizsgálatát előírta volna.
A bírói pályára való alkalmasság orvosi vizsgálatát csak a XX. század végén született törvényi szabályozás írta elő a később részletezendők szerint. Pedig a bírói pályára való alkalmasság kérdése nem orvosi, diagnosztikai kérdés. Erre utal Ráth-Végh István a "Fekete Krónika" című könyvében (Gondolat Kiadó - Budapest 1965. - a 328-329. oldal), amikor Hans Gross gondolatait idézi (Handbuch für Untersuchungsrichter - Graz 1893.): "a tanút hangszerhez lehet hasonlítani, a kontár keze alatt hamisan szólal meg, de a művész megfelelő hangokat csal ki belőle. ... S ha a bíró nem művész, az ítélet is kontárműnek születik meg". Ezen művészi tehetség fennállását vagy épp hiányát diagnosztikai módszerekkel megállapítani nem lehet.
Lehet-e vajon azt megállapítani, hogy a magyar törvényhozás, a magyar bírókiválasztás gyakorlata nem fordított gondot a bírák, a bírói tisztségre alkalmas személyek kiválasztására? Aligha!
Ezt azok a nagy gyakorlattal rendelkező, kiváló és köztiszteletben álló bírák igazolhatják, akik iskolateremtő személyiségű bírák tanítványai, fogalmazói voltak, akik a legkiválóbb és erkölcsileg, emberileg a legkitűnőbb bírák mellett ismerték meg a bírói munkát, a bírói magatartás és életvitel szabályait.
A XX. század vége előtti törvényi szabályozást megelőzően a bírói pályára való alkalmasság kérdésében két döntő tényező játszott szerepet. Elsőként az előbb már hivatkozott kiváló, iskolateremtő bírói személyiségek emberformáló, bírói személyiséget alakító tevékenységére kell hivatkozni. A jelen sorok írója is azok közé a bírák közé tartozik, akik a szakmai, erkölcsi, emberi, bírói személyiségjegyeket a legkiválóbb idős bíráktól tanulhatták el. A bírósági fogalmazók bíróvá, bírói jellemmé való nevelése nem üres formák sorozata volt, hanem a szó legnemesebb értelmében vett és minden óra, minden nap folyamatos nevelőmunkája. De nem csupán az idősebb kollégák tudatos nevelőmunkája hatott a bírósági fogalmazókra, hanem azok személyes példamutatása is. Ahogyan a szülő magatartása a gyermek számára modellt jelent az életvitel tekintetében, úgy jelentett modellt az idősebb bírák egész életvitele a bírósági fogalmazók számára a bírói életpályát illetőleg. Az a bírósági fogalmazó, aki ilyen iskolateremtő bírói személyiség mellett tölthette el a joggyakorlati idejét, igen nagy valószínűséggel alkalmassá vált a bírói pályára a bírói munka végzésére.
A második tényezőt a bírói pályára való alkalmasság megállapítása tekintetében a joggyakorlati, fogalmazói időszak bírói, bírósági vezetői tapasztalata jelentette az adott fogalmazót illetően. A jogszabályi rendelkezések függvényében kettő, három vagy épp négy évi joggyakorlati idő kiváló alkalmat jelentett a joggyakorlatot vezető bírák, illetve a bírósági vezetők számára abban, hogy a fogalmazó szakmai felkészültségét, személyiségét és egészében a bírói pályára való alkalmasságát vagy alkalmatlanságát megalapozottan megállapíthassák. A bíró, a bírósági vezető és a fogalmazó által együtt töltött munkanapok kiváló lehetőséget adtak arra, hogy a fogalmazót, a leendő bírót megismerhessék. A meghatározóan szakmai alapon nyugvó megismerés aligha pótolható a pályaalkalmasság vizsgálatát illetően egy egyébként is csupán diagnózist célzó, rövid ideig tartó orvosi vizsgálattal. Arról nem is beszélve, hogy a "pályaalkalmasságot" vizsgáló és abban meghatározó jelentősséggel véleményt adó orvos - jogi, illetve bírói tapasztalatok hiányában - kizárt, hogy megalapozott véleményt alkothasson. Már csak azért sem, mert nem ismerheti a bíró jellemző személyiségi stigmáit. Ahogyan nehezen képzelhető el az, hogy jogász adjon véleményt az orvosi, a mérnöki vagy más hivatások gyakorlására való alkalmasság, illetve alkalmatlanság tekintetében, úgy alighanem kizárt az is, hogy orvos vagy más hivatás gyakorlója szakmai és tehetségi kérdés vonatkozásában szakvéleményt adjon a bírói pályára való alkalmasságot illetően, még a feltételezett legjobb szándék esetében is. Talán nem céltalan arra is hivatkozni, hogy napjainkban az egyes szaktudományok is annyira differenciálódtak, hogy még ott is nehezen képzelhető el a "mindent" tudás. Gondoljunk csak az orvostudományon belül a korábbi belgyógyászat tudományára, amely köztudomás szerint ma már számos résztudomány-területre - kardiológia stb. szakosodott. A tudományok ilyen differenciálódása mellett egy teljesen idegen szaktudomány területre átnyúlva szakvéleményt adni megalapozottan aligha lehet.
A XX. század végén jelentkezett új pályaalkalmasságot vizsgáló törvényi rendelkezések hatálybalépése előtt - az előbb írtakat összegezve - a törvényi szabályozás és az azon alapult gyakorlat igen nagy pontossággal prognosztizálta a bírói pályára való alkalmasságot a joggyakorlati idő alatt szerzett szakmai ismereti, emberi, jellembeli és a tehetségre vonatkozó megismerés alapján. Amennyiben valaki a joggyakorlati idő alatt történt megismerés adatai szerint alkalmatlannak mutatkozott a bírói kar, illetve a bírósági vezetők tapasztalatai szerint, akkor az adott személy bírói kinevezésére - megválasztására - nem tettek javaslatot. Ennek igazolására csupán két megtörtént esetre hivatkozom saját ismeretem alapján.
Az egyik esetben a bírósági fogalmazó kiváló jogszabályi-szakmai ismeretekkel rendelkezett, de az ismert jogszabályokat gyakorlati jogesetekre alkalmazni nem tudta, sőt a határozatszerkesztés sem tartozott az erősségei közé. A másik esetben a fogalmazó nem volt képes a felmerült jogesetek kapcsán véleményt kialakítani, s még kevésbé volt képes egy szakmai álláspontot megvédeni. A bírósági vezetők mindkét esetben - rendkívül tapintatosan - megmagyarázták a fogalmazónak, hogy más jogterületen jobban tudja felkészültségét hasznosítani, s így ezek a fogalmazók a bírósági szervezetből eltávoztak. Más kérdés, hogy egyikük azután a közigazgatás területén kiválóan megállta a helyét. Azt kell megállapítani, hogy mindkét fogalmazónál hiányzott - a Ráth-Végh Istvántól előbbiekben idézettek szerint - a bírói hivatás gyakorlásához szükséges "művészi" érzék, a hivatás által megkívánt emberi stigmák sorozata.
Az előbbiekben említett két meghatározó komponens alapján kialakított pályaalkalmassági tapasztalatszerzés következménye volt az, hogy az idősebb, nagy gyakorlatú bírák között nem találkoztam egyetlen olyan személlyel sem, akinek a bírói pályára való alkalmassága akárcsak megkérdőjelezhető is lett volna. De a pályaalkalmasságukat az a tény is igazolta, hogy közöttük többen voltak egyetemi magántanárok, egyetemi docensek, illetve a jogirodalom kiváló művelői.
Aligha lehet vitatni, hogy a magyar jogalkotás és törvényhozás igen nagy feladatot - és hozzá lehet tenni, hogy felelősséget is - vállalt magára, amikor a bírói pályára való alkalmasság vizsgálatáról, mint a bírói kinevezés feltételéről jogszabályt alkotott. Sajátos, hogy maga a törvényi rendelkezés az 1997. évi LXVII. törvényben (a továbbiakban: BT) meglehetősen mértéktartó, amikor a 3. § (3) bekezdésében csupán annyit rendel, hogy "a bírói kinevezés előtt pályaalkalmassági vizsgálaton kell részt venni". Az már jogszabály-szerkesztési, technikai kérdés, hogy a rendelkezés tartalmi elemeit azután később, az 5. § határozza meg a következők szerint: "a pályaalkalmassági vizsgálat magában foglalja az egészségi, fizikai, pszichikai vizsgálatot. Ennek során vizsgálni kell a bírói munka végzését kizáró vagy számottevően befolyásoló egészségi okokat, valamint a bíró személyiségének intelligencia és karakter jellemzőit". Ezt követően a BT a pályaalkalmassági vizsgálattal összefüggő részletes szabályok megalkotását az igazságügyi és a népjóléti miniszter feladatává tette az Igazságszolgáltatási Tanács egyetértési jogának biztosítása mellett. Bár a BT 132. § rendelkezésének megfelelően ezen szabályokat 1998. július 1-jétől kellett volna alkalmazni, az együttes miniszteri rendelet csak 1999. január 18-án jelent meg 1/1999. (I. 18.) IM-EüM számú rendeletként és az a kihirdetését követő második hónap első napjával lépett hatályba.
A most hivatkozott közös miniszteri rendelet - a továbbiakban: IME - a BT rendelkezéseit sajátos módon értelmezte és alkalmazta. Ez két tekintetben is jól felismerhetően nyilvánult meg.
Az IME 3. § (1) bekezdésében ugyanis a következők szerint rendelkezik: "a pályaalkalmassági vizsgálat (a továbbiakban: vizsgálat) magában foglalja a jelölt
- általános orvosi vizsgálatát, beleértve a pszichiátriai vizsgálatot,
- továbbá a pszichológiai vizsgálatot, amelynek része a pszichológiai feltáró interjú és a pszichológiai teszt vizsgálat".
Első pillanatban feltűnik az, hogy az IME szétfeszítette a BT 5. § (1) bekezdésében kijelölt tematikus korlátokat. Ennél az áttörésnél azonban az IME nem állt meg, hanem a rendelet mellékletében a pályaalkalmassági vizsgálat körét és célját egészen új arculattal ruházta fel, amikor a I-II-III. pontokba foglalva a később részletezendők szerint - a pályaalkalmassági vizsgálatot diagnóziscentrikus orvosi vizsgálattá tette a szükséges prognózist szolgáló vizsgálat helyett. De nézzük szó szerint és majd az egyes vizsgálatok kapcsán kicsit részletesebben is az IME mellékletének szabályrendszerét annak a római számokkal jelzett részeihez igazodóan. Ehhez idézzük a melléklet szövegét szó szerint az alábbiakban:
"I. Általános orvosi vizsgálat:
1. Általános kórelőzmény felvétel
a) egészséggel kapcsolatos panaszok,
b) a rendelkezésre álló orvosi dokumentáció áttekintése.
2. Általános testi vizsgálat (fizikális mellkasi és hasi vizsgálat, tájékozódó mozgásszervi vizsgálatok).
3. Szükség esetén kiegészítő vizsgálatok kérése (röntgen, EKG., labor, panaszoktól függően egyéb vizsgálatok).
II. Neuro-pszichiátriai vizsgálat:
1. Kiegészítő kórelőzmény felvétel az általános neuro-pszichiátriai vizsgálat szempontjai szerint.
2. Idegrendszeri vizsgálat.
3. Szükség esetén kiegészítő vizsgálatok kérése (EEG., koponya CT stb.)
III. Pszichológiai alkalmassági vizsgálat:
1. Feltáró beszélgetés (exploratio)
2. Tesztvizsgálatok alaptesztek: Rorschach, MMPI
3. Kiegészítő vizsgálatok szükség esetén: MAWI (általános intelligencia vizsgálat/Szondy, CPI, illetve más olyan vizsgálat, aminek magyar standardja van és elvégzése speciális okok felmerülése miatt indokolt)."
Az orvosi ismeretekkel nem rendelkező olvasó számára is - és még inkább egy orvos számára - azonnal nyilvánvaló, hogy szinte valamennyi vizsgálat célja, rendeltetése diagnózis megállapítása, felismerése, aminek csupán jelentős áttételekkel lehet a pályaalkalmasságot illetően prognosztizáló hatása. Sajátos, miszerint épp az orvostudomány állapítja meg, hogy az IME mellékletében megjelölt egyes vízválasztóként hivatkozott vizsgálati módszerek semmit sem valószínűsítenek. Így például "A pszichiátria magyar kézikönyve" (szerkesztő: Füredi János - Medicina Könyvkiadó Budapest 1998.) az egyes vizsgálati módszerek tekintetében az alábbi megállapításokat teszi:
a) a Rorschach próba (Hermann Rorschach után) egy fantáziajátékon alapul, aholis a vizsgálandó személy elé tíz semmit nem ábrázoló képet tárnak, akinek a véletlenszerű formákról kell nyilatkozni, hogy azokban mit lát meg. A próba a felismerésekből véli felfedezni, megismerni a vizsgált személy személyiségét.
b) a Szondy-teszt (a magyar Szondy Lipót után) alapfeltevése az, hogy a rokonszenv-ellenszenv jellemző az adott személyre. Ide kívánkozik az a megjegyzés, miszerint Baruch Spinoza ezen teszt kialakítását jóval megelőzően hasonlóan vélekedett, amikor megállapította: "mindenki saját természetének törvényei szerint szükségképpen azt kívánja vagy utálja, amit jónak vagy rossznak ítél) (Spinoza: "Etika" - Gondolat Kiadó Budapest 1979. 277. oldal 19. tétel). Nos, a teszt lényege az, hogy a vizsgált személynek 6 x 8 kép közül kell kettőt-kettőt kiválasztania, amit szimpatikusnak vagy ellenszenvesnek vél, minthogy az illető saját ösztöne vonzódik a hasonló ösztönű alkotáshoz. Ez pedig megvilágítja a vizsgált személy személyiségét. c) az MMPI (Minnesota Többtényezős Személyiségleltár) vizsgálat 566 kérdésből áll, amelyekre a vizsgált személy háromféle választ adhat: igaz, nem igaz, illetve nem tudom. Az ezen kérdésekre és feleletekre vonatkozó vizsgálati skálák három nagy csoportba sorolhatók, éspedig
- klinikai alapskálák és validskálák (tizennégy fajta)
- egyéb skálák négy fő csoportban hatvanhét kérdéssel, differenciáldiagnosztikai (!) skálák, amelyek alapján a vizsgált személy valamely betegségcsoportba besorolható.
Mindezekből világosan kitűnik, hogy a tudományos igényességgel végzett MMPI-vizsgálat célja bizonyos pszichiátriai betegségek diagnosztizálása.
Sajnálatos, hogy az IME mellékletében nem is utal a pályaalkalmasság vizsgálatával összefüggésben a leginkább hasznosíthatónak vélhető két vizsgálati módszerre, a CATTEL-féle kérdőívre, illetve az EYSENCK-féle kérdőívre.
Az elsőként hivatkozott módszer tizenhat személyiségtulajdonság, például a szociabilitás, visszahúzódás, stabilitás-labilitás stb. mentén ad prognózist jelentő szakvéleményt.
A másodikként hivatkozott módszer döntő mértékben az örökletesen meghatározott személyiségdimenziókon alapuló magatartás prognózist ad. Első ezen belül az introverzio, illetve az extroverzio. Már itt meg kell említeni az osztrák C. G. Jung módszerét és a részben erre alapított - amerikai Isabell Myers és Katherine Briggs által kifejlesztett módszert. (Erről a későbbiekben részletesebben is szó lesz).
Az IME már hivatkozott első és egyben meghatározó eltérése a BT törvényi rendelkezésétől az, hogy célja és erre is figyelemmel metódusa orvos-diagnosztikai célokat szolgál, amik a pályaalkalmasságot illetően prognózist csak jelentős áttételekkel jelentenek.
Másodikként a BT céljától és rendelkezésétől az IME abban a tekintetben tér el meghatározóan, hogy -bár indirekt módon - az igazságszolgáltatási szervek pályaalkalmassági döntését magához vonja. Így az IME 5. § (3) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy "az összefoglaló véleménynek tartalmaznia kell, hogy a szakértői bizottság megállapítása szerint a pályázó a bírói munka végzését kizáró vagy számottevően befolyásoló betegségben szenved-e, illetve intelligencia- és karakterjellemzői alapján várhatóan képes-e a bírói munka ellátására". Kétségtelen, hogy ez a vélemény sem az OIT-ot sem pedig a bírósági titkár kinevezésére jogosultat nem köti. Az azonban aligha vitatható, hogy az említettek nem rendelkeznek olyan szaktudományos, orvosi felkészültséggel, amelynek alapján módjuk, lehetőségük lenne az említett vélemény felülértékelésére, vizsgálatára. Ilyen felülértékelésre esetleg olyan szélsőséges esetben kerülhetne sor, mint amilyennel a Pp. 182. § (3) bekezdésében foglalkozik, azaz "ha a szakvélemény homályos, hiányos, önmagával vagy más szakértő véleményével, illetve a bizonyított tényekkel ellentétben állónak látszik, vagy helyességéhez egyébként nyomatékos kétség fér". Gyakorlatilag tehát, ha a pályaalkalmassági szakvélemény megfelelő számú és jól "időzített" szakkifejezéssel, "terminus technikus"-al van megszerkesztve, a pályaalkalmasság kérdésével érdemben az arra a törvény által feljogosított nem is foglalkozhat.
A jogalkotó és a törvény szándéka szerinti pályaalkalmassági vizsgálat elvégzésére épp az előbb említett hibák miatt csak akkor van lehetőség, ha a vizsgálandó személy várható, prognosztizálható személyiségvonásait és ennek megfelelően várható magatartását összevetjük a bírói hivatás által támasztott igényrendszerrel. Alapvető tehát az, hogy nagy gyakorlattal rendelkező, tapasztalt és kiváló bírák készítsenek - mintegy - leltárt a bíróval szemben elvárható tulajdonságokról és magatartásmintákról. Ezt kell ezután összevetni a vizsgált személy pszichológusok által tudományos módszerekkel kialakított személyiségleltárával, s az ennek megfelelő személyiségtípus meghatározásával. Minderre azért van szükség, mert - mint azt Peter Drucker helyesen megállapítja - "nem munkakört az emberhez, hanem embert a munkakörhöz kell kiválasztani".
Márpedig a bírói munkakörben szükséges személyiségjegyekkel kapcsolatban már az irodalomban is találhatunk mércét. John Dawey: "Hogyan gondolkodjunk" (How we Think) című művében ugyanis a következőket állapítja meg - mindenben csak helyeselhetően:
A jó bírónak érzéke van a legbonyolultabb helyzetben kiválogatni a különböző jellemzőkből az értékeset, tudja
- mit lehet elhagyni, mint jelentéktelent,
- mit kell kizárni, mint lényegtelent,
- mit kell megtartani, mert az hozzájárul a végeredményhez és
- mit kell hangsúlyozni, mint a probléma megoldásának kulcsát".
Mindez messzemenően megegyezik a korábban Ráth-Végh István könyvéből idézettekkel. Mindezeket nem pótolja, mert nem pótolhatja semmiféle egészsé-gességet vagy betegséget megállapító diagnózis.
Több mint száz év bírókiválasztásának törvényi szabályozása és gyakorlata, a kiváló szolgálatot teljesítő fogalmazókból történő bírói kiválasztás rendszere azt bizonyította, hogy az akkori bírójelölteknek a bírói pályára való alkalmasságát helyesen állapították meg.
Tették és gyakorolták azt úgy, hogy nem vették igénybe a tudomány más területén és más rendeltetéssel tevékenykedők közreműködését. A pályaalkalmasság tekintetében való döntés alapját az emberi és szakmai alkalmasság szűrője képezte.
Szakterületi, tudományos vonatkozásban is erősen aggályos az IME által választott megoldás. A jogtudomány elméletének és gyakorlatának, valamint a bírói munkának ismerete hiányában, hogyan lehet véleményt nyilvánítani arra vonatkozólag, hogy ki alkalmas és ki nem alkalmas a bírói pálya követelményeinek ellátására? El lehet gondolkodni például azon, hogy a mellkasi, a hasi, illetve a mozgásszervi orvosi vizsgálatok elvégzése mennyiben jelent, mennyiben jelenthet prognózist a bírói munkára való pályaalkalmasság vonatkozásában. Aki csak felületesen is ismeri a bírói kart, az is tudja, hogy orvosilag diagnosztizált betegségek mellett is kiváló tevékenységet fejtenek ki a bírák közül meglehetősen szép számban.
Meggyőződéssel lehet vallani, hogy a bírósági fogalmazói joggyakorlati idő minden lehetőséget megad annak megállapítására, hogy a jelölt alkalmas-e a bírói hivatás gyakorlására vagy sem. De ami a legfontosabb, ebben a tekintetben olyan kiváló szakemberek döntenek, akik élethivatásuk gyakorlása során a bírói hivatás emberi, etikai és szakmai követelményeit, igénypontjait alaposan megismerték, sőt gyakorolták.
Ha valaki előtt a bírósági fogalmazói joggyakorlati idő többéves tartama kevés volna a pályaalkalmasság tekintetében való ismeretszerzésre és döntésre, úgy ajánlatos volna a külföldön már régen - és sikerrel - alkalmazott módszerek hazai körülményekhez való igazításával eljárni. Az ezekkel kapcsolatos külföldi szabályozásról és tapasztalatokról a következőkben adhatunk számot.
Bevezetésként meg kell állapítani, hogy az egyes emberek várható cselekvésének, cselekedeteinek prognosztizálására vonatkozó társadalmi igény Hippokratész (Kr.e. 460-377) óta folyamatosan kíséri az emberiséget és a tudósokat. A prognosztizálás alapjául különféle pszichológiai típusokat határoztak meg az azoknak megfelelő jegyek meghatározásával és az ezekből fakadó várható magatartások prognosztizálásával. Hippokratész négy vérmérsékleti típust (szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus), I. P. Pavlov az élőlények I. és II. jelzőrendszerének dominanciája alapján álló rendszerét (művésztípus, középtípus és gondolkodó típus), az angol Eysenck az ingerületi és a gátlási folyamatok dominanciáját, C. G. Jung osztrák származású pszichiáter az intro- és extrovertált típust, Erich Kretschmer az ember testalkatának és a jellemnek összefüggését tekintette a prognosztizálható cselekvés, magatartás előrejelzésének alapjául.
A XX. században ezeket az elméleteket pontosítva és továbbfejlesztve a francia Hallé, az angol Walker, az olasz De Giovanni, az orosz Bounak, illetve az amerikai G. W. Allport (1897-1967) alkotta meg. Valamennyien hangsúlyozták azonban, hogy valamelyik típuscsoportba kristálytisztán besorolható ember nincsen, csupán arra van lehetőség hogy a tipológia jellemző típusjegyei - stigmái - milyen nagyságrendben és milyen dominanciával fordulnak elő az adott emberben, jellemző besorolást adjunk. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni egy adott embernél, hogy cselekedetei kapcsán milyen mértékben hatnak a genotipikus (örökletes) és az élete során szerzett (fenotipikus) tényezők, sőt az érzelmek hatásai is. A pszichológiai tipológia kategóriái figyelembevételével felállított magatartás-prognózisok, illetve megfelelési-prognózisok nem matematikai törvények módján, hanem mindig tendencia jellegével érvényesülnek. Ezt egyszerűbben megfogalmazva azt kell megállapítani, hogy egy bizonyos élethelyzetben az adott személy magatartása vagy a kívánalmaknak való megfelelése függetlenül a pszichológiai típusától csak valószínűséggel esetleg nagy valószínűséggel prognosztizálható. Abszolút pontossággal a magatartást, illetve a megfelelést prognosztizálni nem lehet. Színészeknél, zeneművészeknél gyakran lehet arról hallani, hogy az előadás napján indisz-ponált, azaz képességeinek átmenetileg nem teljes birtokában lévő volt. Többek között ez a tényező is befolyásolhatja a megfelelési prognózisok tendencia és nem matematikai törvény szerinti érvényesülését. Az azonban a tudomány mai állása szerint nem vitatható, hogy a magatartási, illetve megfelelési tényező léte vagy nemléte már prognosztizálható.
Mindezek előrebocsátása után vizsgáljuk meg kissé részletesebben a XX. század néhány, erősebben hatott pályaalkalmasságot vizsgáló rendszerét azzal a megkötöttséggel, hogy kizárólag az IME hatálybalépése előtt létrejött rendszerek ismertetésére szorítkozunk.
Külön meg kell jegyezni, hogy a már korábban hivatkozott külföldi kutatók mellett a magyar pszichológiai szakirodalom is jeles szakértőket tud felmutatni számos tanulmány szerzőjeként. Így a pályaválasztási megfelelést illetőleg (is) figyelemre érdemes munkákat adtak közre Bóday Pál, Fekete József, Klein Sándor és Kiss Julianna, Lövey Imre, Szabó Zoltán, Krisztián Béla javarészt a "Vezetéstudomány", illetve "Humánpolitikai Szemle" című folyóiratokban. Pálhegyi Ferenc "Személyiséglélektani kalauz" című könyve, illetve Peter Drucker "A hatékony vezető" című műve szintén figyelemreméltó alkotás a pályaalkalmasság vizsgálatával, illetve annak módszerével, hatékonyságával kapcsolatban.
De nézzük meg ezután közelebbről a számunkra alkalmasnak tűnő pályaalkalmassági vizsgálati módszereket.
a) Az Értékelő" Központ Módszer (ÉKM) nem földrajzi pont és nem valamiféle szervezeti egység, ha-
nem eszközrendszer, vizsgálati koncepció az adott munka elvégzésére való beválás prognosztizálására, előre jelzésére.
A módszer alapgondolatát az amerikai hadsereg Stratégiai Szolgálatának tisztválogató módszereként dolgozták ki, s az hozzávetőleg a huszadik század közepéig titkos metódus volt. Ezt a titkosságot azonban feloldották, s azóta előbb az Egyesült Államokban, majd Európában kiemelkedően a Német Szövetségi Köztársaságban is ismert, alkalmazott és elterjedt lett.
Leegyszerűsítve a módszer lényegét azt kell mondani, hogy az adott munkakör jellemző feladatain és azoknak a jelölt által való megoldásán, valamint annak módján alapszik. A módszer olyan munkapróbák sorozata, ahol a célzott munkakör jellemző feladatait az adott szakterület legkiválóbb művelői állítják össze, s ezeket a modell-feladatokat kell a jelölteknek megoldani, majd a megoldásokat az adott hivatás legjobb szakemberei értékelik ki. A korábbiakban már említett magyar szakember, Szabó Zoltán véleménye szerint a módszer alkalmazásával minden más módszernél nagyobb hatásfokkal jelezhető előre az adott munkakör betöltésére való alkalmasság.
Az előbbiekben hivatkozott jellemző tevékenységekről szóló listák, az ún. funkciólisták összeállítását illetően a vezetői munkára vonatkozólag a szaktudományokban különböző listákat dolgoztak ki, s ez adja az adott feladatkör úgynevezett követelményprofilját.
H. Fayol a vezetők esetében hét kívánatos személyiségi stigmát (általános készség, egészség, erkölcsösség, intelligencia, műveltség, szakértelem, vezetési készség), míg a lengyel J. Dobrowicz szakíró huszonkét tagból álló követelményrendszert (közte kötelességtudat, pontosság, önuralom, határozottság, lelkiismeretesség, igazságérzet, igényesség, kifejezőkészség stb.) alakított ki.
Egy 1978-ban harmincnégy ÉKM központnál, mint egységnél végzett felméréssel foglalták össze a vezetés legtöbbször alkalmazott kívánatos paraméterét, aholis az előfordulás gyakoriságát illetően az első négy helyet a következő paraméterek képezték: szóbeli kommunikációs készség, vezetési készség (dominancia) szervező és tervező képesség, döntési képesség. De a sorban előkelő helyet nyert még a problémaelemzés készsége, az írásbeli kommunikációs készség, a helyzetelemzés, a határozottság.
Aligha lehet vitatni, hogy a bírói pályára való alkalmasság vizsgálatánál az előbbi tényezők fennállásának vizsgálata erősen megfontolandónak látszik.
A pályaalkalmasság vizsgálatának ÉKM módszere mellett szól az előbbieken túlmenőleg az, hogy az alkalmassági stigmákat szakemberek, az adott hivatás legjobb szakemberei dolgozzák ki, s ugyanilyen személyek azok, akik a jelöltek munkamodell gyakorlatainak megoldását ellenőrzik és minősítik. Így nem fordulhat elő az, hogy a pályára való alkalmasság kérdésében nem kompetens, nem az adott foglalkozást, hivatást gyakorló személyek hozzanak determináns döntést. A módszer beválási hatásfoka a szakirodalom adatai szerint igen magas.
b) Az Isabel Myers és Katherine Briggs által kidolgozott módszer, a Myers-Briggs indikátor (MBTI) talán a legtöbbet használt pszichológiai kijelző. Előnyét az alkalmazók három tényezőben állapítják meg a következők szerint: a jelölteket nem készteti a feladattal kapcsolatos védekezésre, a jelölteket segíti az önismeret elmélyítésében és végül - s ez talán a legfontosabb tényező - az, hogy könnyen megérthető. A négy vizsgálati területre kiterjedő módszer alapjait a korábbiakban már hivatkozott C. G. Jung pszichiáter tevékenységében, elméletrendszerében kell keresni, mint arra a következőkben magunk is rádöbbenünk. A négy vizsgálati kategória a következők szerint alakul:
- mit részesít előnyben szellemi tevékenységében: az észlelést vagy az ítéletalkotást, mert az előzőek energiájuk nagyobb részét a jelenségek észlelésére, míg az utóbbiak a döntések meghozatalára fordítják;
- az észlelésnél az érzékelést vagy az intuitív módszert alkalmazza-e, mert az előbb említettek a tapasztalati tényekkel, az utóbb említettek a ráér-zéssel kapcsolatos megállapításokra fordítják az energiájukat;
- az ítéletalkotás kapcsán a gondolkodó típus a logikára, a tényekre alapítja a döntését, míg az ún. érző típust az ügy emberi vonatkozásai kötik le;
- akiket a környező világ és jelenségei érdekelnek jobban, azok az extrovertáltak körébe, akiket pedig a saját személyes, belső gondolatok, azok az introvertáltak körébe tartoznak, energiafelhasználásuk is ehhez igazodik.
Az előbb felsorolt kategóriákhoz való tartozás azonban soha nem direkt, hanem minden esetben prognózis jellegű az adott személy megfelelőségét illetően.
c) Pályaalkalmassági vizsgálatok az európai gyakorlatban gyűjtőkategória több európai állam által önállóan kialakított módszer együttesét jelenti, melyek közül néhányat röviden a következőkben mutathatunk be.
ca) Az angol pályaalkalmasság-vizsgálati és értékelési módszer a közszolgálatban 1983-ban kapott új szabályozást. A tíz fő részből álló kategóriarendszer témánkat érintő 4. pontja a)-tól r) pontig terjed, mellyel összefüggésben az adott személyt A-B-C-D-E-F. besorolással, ha úgy tetszik osztályozással - értékelik.
Az értékelendő személyi stigmák közül csak néhányat érdemes megemlíteni a bírói pályaalkalmasság vizsgálatával való összefüggés miatt. Így vizsgálat és értékelés tárgyát képezik: előrelátás, elemző gondolkodás, kreativitás, íráskészség (világos, tömör, érzékletes, illetve homályos, terjengős, nehézkes), szóbeli kifejezőkészség, számszaki képesség (!), belső kapcsolatok (tapintatos, megértő, illetve nyers, sértő), külső kapcsolat a partnerekkel (együttműködő, illetve nem kooperál), döntési képesség (körültekintő és időben való döntés, illetve megalapozatlan, késedelmes döntés).
cb) A német alkalmassági vizsgálati módszert a berlini Humbolt Egyetemen dolgozták ki 1985-1986-ban. A római I-VI. részekből felépített modell első négy része érinti a témánkat és a következőket tartalmazza:
I. Tudás:
1. szaktudás,
2. kiegészítő tudás,
3. vezetési szakmai ismeretek.
II. Képességek:
1. delegálás (tárgyalástechnikák, problémafeltárás, problémamegoldás, döntés),
2. stratégiai gondolkodás (elemzés, koncepcióalakítás, súlyozás),
3. csoportépítési ismeretek, tevékenységek,
4. jó fellépés: egyéniség, külső megjelenés.
III. Pszichológiai jellemzők:
1. szellemi rugalmasság,
2. presztízs,
3. kapcsolatteremtő készség,
4. teherbíró képesség,
5. kreativitás,
6. tanulási képesség.
IV. Vezetési stílus:
1. tekintélyelvű,
2. ráhagyó,
3. helyzetfüggő,
4. participatív, részeltető.
A jelölt, illetve a vizsgált személy értékelése 0 és 4. pontszámok között történik, s ennek megfelelően történik az alkalmasságról való döntés.
Meg kell állapítani, hogy az előbb a)-tól c) pontig terjedő esetek egyikében sem szerepel alkalmasságvizsgálati tényezőként orvosi vizsgálat, mint a vizsgálat meghatározó eleme.
A "Magyar Értelmező Kéziszótár" meghatározása szerint az "alkalmas" szó jelentése az, hogy az adott személy vagy tárgy "valamire megfelelő, felhasználható". Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy mind a munka, az adott feladat, mind pedig a pálya, az adott hivatás tekintetében alapvető igény az, hogy az adott személy az adott munka (tevékenység) gyakorlására alkalmas, tehát megfelelő legyen. Sorrendileg és rendeltetését illetően azonban a munkaalkalmasság és a pályaalkalmasság, mi több ezek vizsgálatának módja és célja között alapvető különbség áll fenn. Épp ebből következik, hogy a munkaalkalmasság és a pályaalkalmasság kategóriáját összetéveszteni, összekeverni az alkalmasság tekintetében való állásfoglalás kapcsán alapvető hiba. Ez pedig veszélyezteti azt a célt, amit épp elérni kívánunk. Az elérni kívánt cél helyes szolgálata érdekében - néhány gondolat erejéig - meg kell vizsgálni a munkaalkalmasság és a pályaalkalmasság kategóriáját. Itt az első tényező annak pontos ismerete, hogy a két kategóriának mi a jelentése és az ebből fakadó célja.
A korábbiakban már említést történt arról, hogy a munkaalkalmasság kategóriája arra a kérdésre válaszol, hogy az adott személy dominánsan egészségi tekintetben az adott tevékenységet, munkát képes lesz-e ellátni. Ezzel külön szaktudomány, a munkaegészségtan tudománya foglalkozik. Feladata, rendeltetése, célja annak megállapítása, hogy az adott személy egészségi állapota vagy egészségének fennálló hiányosságai, korlátai mellett képes lesz-e ellátni az adott munka által támasztott igényeket, az adott munkakört. Egy egyszerű példával szemléltetve ezt: szagérzékelési képesség hiányában nem lehet valaki alkalmas a parfümkonstrukciós munkára. Épp ezért az egyes hivatások, foglalkozások által támasztott és sorba szedett igények kielégítésével összefüggésben elsőként a munkaalkalmasság kérdését kell vizsgálni. Ez a kérdés következésképp dominánsan orvosi szakértelmet igénylő körbe tartozik, hiszen ebben a tekintetben az orvos speciális szakértelme útján diagnosztizált kóros állapot vagy ennek a hiánya jelenti azt, hogy valaki képes-e az adott tevékenységi kört ellátni. Ha pedig az egészségi alkalmasság nem áll fenn, akkor már a vizsgálat ezen szakaszában nyilvánvaló a munkára való alkalmatlanság, s így további vizsgálódásra már nincs is szükség. Minthogy a bírónak meg kell tanulnia az eljárás anyagát, észlelnie kell látással-hallással a felek nyilatkozatait, a bizonyítási eljárás anyagát, munkaegészségügyi szempontból nem lehet alkalmasnak tekinteni a bírói pálya ellátására azt a személyt, aki az előbb megjelölt képességeknek nincs a birtokában.
A korábbiakban megállapítottak szerint a pályaalkalmasság vizsgálatának célja az, hogy prognosztizálja annak fennállását vagy ép a hiányát, miszerint a jelölt az adott pálya támasztotta speciális igényeket, követelményeket képes-e kielégíteni. Ez azt jelenti, hogy a vizsgálat tárgya annak előre jelzése, hogy a jelölt várhatólag alkalmas a hivatásszabta követelményeket kielégíteni. Lehetséges, hogy valaki munkaegészségügyi tekintetben
- mert egészséges - kiválóan alkalmas a munkavégzésre, de ennek ellenére az adott pálya által támasztott speciális igényeknek nem felel meg. Egyszerű példával élve: a legkiválóbb egészségi állapotban lévő személy sem alkalmas a színészi pályára, ha az erre vonatkozó különleges tehetsége nincsen meg. A pályaalkalmasságot a legkiválóbb egészség, sőt a legkiválóbb képzettség sem tudja pótolni. Ehhez speciális személyiségjegyek egybe-hangzása, a bírák esetében az ítélkezéshez szükséges, művészi szintű alkotói érzék elengedhetetlen. Erre tekintettel a bírói pályára való alkalmasság vizsgálatához olyan speciális vizsgálati módszert kell - és lehet - kidolgozni, amely szembesíti egymással a bírói hivatás stigmatikus jeleit és a pályázó egyén pszichológiai típusjegyeit és ezzel együtt rátermettségét.
Az előbb kifejtettekre tekintettel a ma alkalmazott pályaalkalmassági vizsgálati módszerek közül az Értékelő Központ Módszer (ÉKM) látszik a legmegfelelőbbnek a bírói pályára való alkalmasság vizsgálata során. A bírói hivatás legkiválóbb képviselői - esetleg az 1997. évi LXVI. tv. 82. és 83. § szerint működő bírói tanácsok is - lehetnek hivatottak a bírói hivatás követelmény-profiljának, magatartásigénypont rendszerének összeállítására. Természetesen arra is hivatottak lennének, hogy összeállítsanak egy, esetleg több olyan feladatrendszert, amely modellezi a bírói hivatás tevékenységrendszerét, s a jelölteknek ennek a modellrendszernek a keretei között kellene a feladatokat megoldani. Nem lenne ez a feladatmegoldás semmiben sem azonos a jogi szakvizsgával és annak céljaival.
Minél nagyobb lenne a feladatrendszer feladatai és a jelölt megoldásai között az átfedés, a jelölt pályaalkalmassága annál nagyobb fokban lenne megállapítható. Ilyen vízválasztó lehetne például az angol pályaalkalmassági rendszerben is alkalmazott: elemző gondolkodás, kreativitás, íráskészség (világos, tömör, érzékletes vagy ezek ellenpárjaként a homályos, terjengős, nehézkes), valamint a szóbeli kifejezőkészség. De jól használhatók lehetnek a bírói pályára való alkalmasság vizsgálata alkalmával a német módszerben alkalmazott szaktudás, kiegészítő tudás, stratégiai gondolkodás, szellemi rugalmasság, kapcsolatteremtő készség, megjelenés, sőt a bírák esetében egyszerűen nélkülözhetetlen tanulási készség is.
Az ÉKM rendszerében objektíve adott annak lehetősége, hogy az egyes jelölteknek a bírói életpályára való alkalmasságát speciális rendszerben, specifikus módszerekkel és szakértő, hozzáértő, a bírói hivatás gyakorlásának követelményeit saját tapasztalatok útján ismerő vizsgálók, ha úgy tetszik vizsgáztatók közreműködésével objektív módszerekkel és eredményekkel tisztázhassák. Ez pedig nem csupán az adott jelöltnek, hanem a teljes bírói karnak meghatározó érdeke. Csak olyan jelölt lehet ugyanis alkalmas a bírói pálya, a bírói hivatás gyakorlására, akinek személyisége mind emberi, mind szakmai értelemben köztiszteletre és a szakmai körök megbecsülésére alkalmas. Az a jelölt, aki ennek megfelel, az tekinthető a bírói pályára alkalmas személynek. Ebben a tekintetben orvosi szakmai, orvos-diagnosztikai alapon állást foglalni - kompetencia hiányában - aligha lehet. A szakmai és emberi, ha úgy tetszik társadalmi tekintetben elismerésre számot tartó személyiség esetében lehet prognosztizálni, hogy a bírói pályára alkalmas lehet. Ilyen prognózis alkotására azonban kizárólag a jogi és bírói szakmai ismeretekkel, valamint gyakorlattal rendelkező szakértői testület képes. Megfontolandó, hogy a Jogi Szakvizsga Bizottság foglalhasson állást a bírói pályára való alkalmasság tekintetében, minthogy a szakvizsga ma is tartalmaz olyan elemeket, amelyek a pályaalkalmasság kérdésében való döntés tekintetében megbízható elemek lehetnek. Az elemző gondolkodás, a kreativitás, az íráskészség, a kifejezőkészség, minden egyes vizsgázónál felmérhető akár a szakvizsga írásbeli, akár annak szóbeli részére is gondolunk. Az írásbeli feladat megoldása kapcsán a helyes (világos, szabatos, magyaros) és a szép (szemléletes, élénk, jóhangzású) magyar stílus ismerete és ennek szakmai szövegben való alkalmazása igen kiválóan felmérhető. De hasonló, objektív módon vizsgálható a jelölt elemző gondolkodása és kreativitása is, hiszen egy jogeset megoldása kapcsán alapvetően szükséges a jogeset minősítéséhez és ezzel összefüggésben az alkalmazandó jogszabály felismeréséhez az elemző gondolkodás, a határozat írásba foglalása kapcsán pedig a kreativitás.
Tiszta szívvel csak azt lehet mondani, hogy a bírói pályaalkalmassági vizsgálat végzésének leghatékonyabb módját az Értékelő Központ Módszer adhatja azért, mert a bírói hivatás követelményrendszerét (követelményprofilját) modellezett feladatok megoldása útján összeveti a jelölt stigmatikus személyiségjegyeivel. Épp ezért szolgáltat objektív adatokat - prognózis jellegével - a pályaalkalmasság kérdésének eldöntéséhez. Megismételve a korábbi megállapításokat kijelenthető, hogy minél inkább egyezik a jelölt személyiségprofilja a bírói hivatás követelményprofiljával, annál inkább prognosztizálható a jelöltnek a bírói pályára való alkalmassága. Ezt a prognózist pedig - a korábban részletezettek szerint - orvos-diagnosztikai módszerekkel helyettesíteni nem lehet.
Az előbbi fejtegetésből kitűnőleg a bírói pályaalkalmassági vizsgálat célja az, hogy a bírói hivatás gyakorlására alkalmas, illetve annak gyakorlására nem alkalmas személyeket kiszűrje, s ezzel biztosítsa azt, hogy a bírói hivatást az arra leginkább alkalmas személyek gyakorolják. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni a bírói pályára való alkalmasság vizsgálata kapcsán a bírósági fogalmazói joggyakorlati idő széles körű tapasztalatokon nyugvó prognózis-lehetőségét, valamint a bíróképzési akadémiai személyes tapasztalatgyűjtés eredményeit. Mindkét esetben ugyanis a bírói hivatás gyakorlati szakemberei szerezhetnek tapasztalatokat az adott személy, a jelölt képességeiről, szakmai felkészültségéről, emberi habitusáról. Mindezen, hosszabb idő alatt szerzett és mélyenszántó tapasztalatok alapján lehet véleményt nyilvánítani a jelöltnek a bírói pályára való alkalmassága tekintetében.
A bírói pályára való alkalmasság vizsgálatának időpontmeghatározása két vonatkozásban is igen fontos, s épp ezért lényegbevágó erkölcsi és anyagi tényezőket érint.
Az első meghatározó tényező a jelölt életútját érinti. Közismert tény, hogy a bírósági fogalmazói joggyakorlati idő több évre terjed. Ezen idő alatt a jelölt sőt a közelebbi és távolabbi társadalmi környezet abban a tudatban él, hogy a joggyakorlati idő leteltével - sokak szerint szinte automatikusan - az adott személy a bírói hivatást fogja gyakorolni. Épp ezért az adott személy társadalmi megítélése is annak megfelelő, hogy benne a jövőbeni bíró személyét látják. Ma tehát a joggyakorlati idő leteltét és a szakvizsga letételét követően igyekszik egy orvosi bizottság vizsgálata kideríteni a jelöltnek a bírói pályára való alkalmatlanságát, s ez a tény a jelölt személyét illetően mind szakmai, mind pedig szélesebb társadalmi környezetben negatív megítélést eredményez attól függetlenül, hogy a háttérben semmiféle társadalmilag negatíve megítélt tényező nem áll. Alapvető felelősség terheli tehát azt, aki az adott jelöltnek a bírói pályára való alkalmatlanságát épp a bírói pálya megkezdése előtt megállapítja és ezzel az adott személyt hátrányos társadalmi-szakmai megítélésnek teszi ki. Annál is inkább így van ez, mert adott esetben az orvos-diagnosztikai alapon készített szakvélemény is lehet téves. Ugye nem feledheti el senki az évezredes latin bölcsességet: erare humanum est - azaz tévedni emberi.
A másik meghatározó tényező az anyagi terhek előlegezésének és viselésének kérdése. Aki csak érintőlegesen is foglalkozott a bírósági fogalmazói joggyakorlat kérdésével, az jól tudja, hogy ez az időszak tanítási, tanulmányi, képzési és gyakorlati idő. Ezt a tényt húzza alá a bíróképzési akadémia megalakításának szándéka is. Az pedig nyilvánvaló, hogy a többéves bíróképzés jelentős anyagi ráfordítással jár dominánsan a társadalom, a költségvetés részéről. Ha a bírói pályára alkalmatlan személy képzésére történik az anyagi ráfordítás, az társadalmilag felesleges költségráfordításnak tekinthető.
De nem lehet figyelmen kívül hagyni a jogi szakvizsga költségét sem, ami elsődlegesen a jelöltnél jelent anyagi ráfordítást. Ugyanígy a jelenlegi szabályozás szerint az orvos-diagnosztikai pályaalkalmassági vizsgálat költsége is a jelöltnél mutat anyagi terhelést [IME 10. § (2) bekezdés]. Napjainkban sem a jogi szakvizsga, sem a pályaalkalmassági orvosszakértői vizsgálat költségét nem lehet elenyészőnek tekinteni.
Az előbb hivatkozottakra - s még további, itt nem említett tényezőre - tekintettel csak arra az álláspontra lehet helyezkedni, hogy a pályaalkalmassági, illetve az esetleg szükségesnek tartott orvosi munkaalkalmassági vizsgálatokat akkor kell elvégezni, amikor a jelölt számára a vizsgálat eredményessége, illetve eredménytelensége nem okoz erkölcsi, vagy anyagi károsodást, illetőleg az állam, a költségvetés számára nem okoz eredménytelen költségráfordítást. Ez az érvelés külön nyomatékkal esik latba az állami költségvetés adott és mindenképp takarékosságot igénylő helyzetében.
Mindezekre figyelemmel a munkaalkalmasság megállapítását szolgáló orvos-diagnosztikai vizsgálatokat természetesen a mindenképp indokolt körben - illetőleg a pályaalkalmasság megállapításával kapcsolatos, döntően szakmai alapú vizsgálatokat az igazságügyi pálya és nem a bírói pálya megkezdése előtt indokolt elvégezni, amikor még egy esetleges negatív vélemény nem okoz sem erkölcsi, sem anyagi sérelmeket, károkat.
Talán nem céltalan megjegyezni, hogy a munkaalkalmassággal kapcsolatos orvosi vizsgálat terjedelmének körét nem indokolt olyan orvosi szakterületekre is kiterjeszteni, melyekkel kapcsolatban egészséghiányra, betegségre utaló - a bírói hivatás gyakorlására kiható - tényező még csak nem is valószínűsíthető. Aggályos lehet például a mellkasi, a hasi, illetve a mozgásszervi - illetőleg más - vizsgálatok elrendelése és végzése akkor, ha egyrészt ilyen egészséghiányra utaló adat, tény nem merül fel, illetve ha az - még külön speciális szakértelem nélkül is, vélhetően - a bírói hivatás ellátását nem érinti. Nem látszik szükségtelennek elgondolkodni azon, hogy amennyiben igen jelentős tisztségek betöltése kapcsán senki nem is gondolt a pszichiátriai vizsgálatok elvégeztetésének szükségességére sem, akkor mennyiben lehet indokolt ilyen vizsgálat elvégzésének elrendelése a bírói pályára való alkalmasság tekintetében. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Imregh Géza, c. egyetemi docens, Miskolc
Visszaugrás
