A nemzetközi magánjog nemcsak az egyes nemzeti jogokban tölt be jelentős szerepet, hanem az Európai Unió jogában is. Az Unió felépítése, szerkezete, sajátos működési mechanizmusai sokszor igen összetett szabályozást eredményeznek, melyeket nem mindig könnyű átlátni. Az Unió alapvető dokumentumai, jogszabályai már nagyon korán tartalmaztak rendelkezéseket a nemzetközi kollíziós magánjog terén, a kép pedig egyre sokszínűbbé vált az idők folyamán.
A jogalkotási munka során, a gyakorlati kihívások, jelenségek terén, az Európai Bíróság munkája során, az egyes újonnan elkészített szerződések vonatkozásában, a közelmúltban pedig az Európai Alkotmány kidolgozása során fontos és egyre jelentősebb kérdéssé vált a nemzetközi magánjog hatékony szabályozása az Európai Unión belül.
Dolgozatomban a teljesség igénye nélkül áttekintem az ezzel kapcsolatos legfontosabb történeti állomásokat, jogszabályi rendelkezéseket és gyakorlati kérdéseket.
Elsőként az Egységes Európai Akta definiálta a belső határokat nélkülöző belső piac fogalmát, ezen belül is a személyek szabad mozgását1. Azonban főként amiatt, hogy a bevándorlás, harmadik országok állampolgárainak jogaival kapcsolatos kérdések, illetve a büntetőjog politikai szempontból és egyes tagállamok szempontjából is érzékeny tárgyköröknek minősülnek, a Közösség nem kapott eszközöket ezen cél megvalósításához a személyek szabad mozgásának megvalósítása terén. Az Egységes Európai Akta vezette be az akkori 100a, a mai 95. cikket az EK Szerződésbe, mely jogalapot biztosított a Közösség számára a belső piac kialakításához és működéséhez szükséges intézkedések megtételére, minősített többségi szavazás útján. Nem tartoztak azonban ebbe a körbe a személyek szabad mozgásával kapcsolatos rendelkezések, egyrészt azért, mert a munkavállalók és egyéni vállalkozók mozgásával kapcsolatos kérdésekre különleges szabályok vonatkoztak, másrészt azért, mert a kérdés igen érzékenyen érintette az egyes tagállamokat is.
Nem minden tagállam állt ugyanis készen arra, hogy a személyek szabad mozgását teljes mértékben megva-
lósítsa, ennek nyomán születtek meg a Schengeni Egyezmények. Az eredeti egyezményt 1985-ben a Benelux Államok, Németország és Franciaország írta alá, majd 1990-ben született egy ezt a megállapodást is magában foglaló egyezmény ugyanezen államok között, majd 1990-ben Olaszország, 1991-ben Spanyolország és Portugália, 1992-ben Görögország, 1995-ben Ausztria, 1996-ban pedig Dánia, Finnország és Svédország csatlakozott, Izlanddal és Norvégiával pedig társulási egyezmény jött létre. A Schengeni Egyezmények részletesen taglalták azokat a területeket, ahol lépéseket kellett tenni a belső piac teljes megvalósításához, többek között a bevándorlás, a határellenőrzéssel kapcsolatos büntetőjogi kérdések és a kábítószer elleni harc terén.
A Schengeni Egyezmények eredményeire épülő különféle együttműködési módszerek útján az Európai Unió létrehozásáról szóló Maastrichti Szerződés, számos kérdésben megvalósította az egész Unióra kiterjedő kormányközi kereteket, az eredetileg K. 1 (1)-(9) Cikkely a menedékjoggal, a külső határellenőrzéssel, a bevándorlással és harmadik országok állampolgáraival, a csalással, a polgári és büntető ügyekben való együttműködéssel, a vámokkal és a rendőri együttműködéssel foglalkozott, a vízumügyeknek csak egy része került közösségi hatáskörbe. A Maastrichti Szerződés alapvető célja az volt, hogy ezeket az érzékeny területeket megfelelően beillesszék az Unió struktúrájába, azonban ez a célkitűzés nem bizonyult hatékonynak. Erre a jelenségre reagált az Amszterdami Szerződés.
Az 1997. június 18-án elfogadott Amszterdami Szerződés az akkori 15 tagállam vonatkozásában 1999. május l-jén lépett hatályba és alapvetően megváltoztatta a közösségi jog ún. három pillérét. Ezek közül a harmadik pillér eredetileg a tagállamok közötti együttműködésről szólt a bel- és igazságügy területén. Az Amszterdami Szerződés nyomán azonban a nemzetközi magánjog és eljárási jog területén történő együttműködés átkerült az első, ún. közösségi pillérbe, mely az alapszerződéseket tartalmazza. A harmadik pillér ezt követően kifejezetten csak a rendőri és igazságszolgáltatási együttműködést tartalmazta büntetőügyek terén. Szintén az Amszterdami Szerződéssel iktatták a Schengeni joganyagot is az Unió keretei közé. Az új rendszeren belül a második és a harmadik pillér minősül kormányközi jellegűnek, mivel a tagállamok közvetlen, vagy a Tanácson keresztül gyakorolt befolyása igen erős. Az első pillérben azonban elsősorban a közvetlen hatállyal bíró elsődleges jogforrások, másodlagosan pedig a másodlagos jogforrások vannak jelen.
Az Amszterdami Szerződés nyomán szükségessé vált tehát a nemzetközi magánjog eredeti koncepciójának felülvizsgálata. Korábban ugyanis a nemzetközi magánjog kizárólag magánjogot és ezért egyben elvileg nemzeti jogot jelentett. Ennél azonban jóval többet jelent a közösségi nemzetközi magánjog fogalma, mely a jövőben elsősorban az európai jogból fog táplálkozni.
A Közösségnek a polgári ügyekben való együttműködéssel kapcsolatos jogalkotási hatásköre érint nemzetközi (tagállamok közötti) vonatkozásokat. Erről az EK-Szerződés 65-69. cikkei szólnak.
A 65. cikk értelmében:
"A több államra kiterjedő vonatkozású polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén a 67. cikknek megfelelően2 és a belső piac megfelelő működéséhez szükséges mértékben elfogadásra kerülő intézkedések magukban foglalják:
a) fejlesztést és egyszerűsítést a következő területeken:
- a bírósági és bíróságon kívüli iratok határokon túlra történő kézbesítésének rendszere;
- együttműködés a bizonyítás-felvétel terén;
- a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott határozatok, köztük a nem bírósági ügyekben hozott határozatok elismerése és végrehajtása,
b) a tagállamokban alkalmazandó kollíziós, illetve joghatóságra vonatkozó szabályok összeegyeztethetőségének előmozdítását;
c) a polgári eljárások megfelelő lefolytatását akadályozó tényezők kiküszöbölését, szükség esetén a tagállamokban alkalmazandó polgári eljárási szabályok összeegyeztethetőségének előmozdításával."
A rendelkezés értelmezése során elsősorban az "intézkedések" fogalmát kell megvizsgálni. Bár az EK-Szerződés több helyen is használja ezt a fogalmat, mégsem mondhatjuk, hogy a 65. cikk vonatkozásában mind kötelező erejű, mind kötelező erővel nem bíró intézkedések szóba jöhetnének. Ehelyett itt inkább főként a kötelező erővel bíró rendeletekről, illetve irányelvekről lehet szó.
Az intézkedések súlya is eltérő lehet attól függően, hogy az a), a b) vagy a c) pont alá tartoznak-e. Az a) pont ugyanis fejlesztésről és egyszerűsítésről, a b) pont összeegyeztethetőség elősegítéséről, a c) pont pedig akadályozó tényezők kiküszöböléséről, valamint szükség esetén szintén az összeegyeztethetőség előmozdításáról szól. Így ha például az összeegyeztethetőség előmozdításával kapcsolatos hatáskör a rendeletek terén nem foglalja magába a harmonizációval és egységesítéssel kapcsolatos intézkedéseket, az nagyon kevéssé lehet hatékony és leginkább soft law kialakulásáról lehet szó. Természetesen ez nem igaz a rendeleten túli egyéb, nem kötelező erejű döntésekre, melyeket egyébként a 65. cikk külön nem definiál.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
