A jelenleg is uralkodó német büntetőjogi tan a beszámítás két alapvető, de különböző kategóriáját, a bűncselekmény-fogalom elemeként egymástól kategorikusan elválasztja: a jogtalanságot és a bűnösséget. A jogtalanság az akaratlagos magatartással okozott jogellenes tényállás-megvalósítás. Míg a bűnösség a tettesről szóló ítélet. A jogtalanság így minden olyan magatartásra vonatkozik, amely a jog "Sollen" előírásaival ellentétes, tehát a cselekményre vonatkozó objektív, értékelést magában foglaló ítélet. A bűnösségnél ezzel szemben az a kérdés, hogy vajon a tettesnek az elkövetett jogtalanság felróható-e. A két beszámítási terület elválasztását azzal indokolják, hogy a személyi felróhatósági ítélet előtt mindig meg kell(ene) állapítani a jogrend Sollen normáinak a megsértését. Továbbá a jogellenességet és a bűnösséget kizáró okok előfeltételezik a jogtalanság/jogellenesség és a bűnösség kategóriákat.[1] Uralkodó vélemény szerint a jogtalanság és bűnösség elválasztása a büntetőjog-tudomány legfontosabb felfedezéseinek egyike, sőt ezt a finális bűncselekménytani irányzat megalkotója "az utolsó két-három emberöltő legfontosabb dogmatikai haladásának" minősítette.[2] Az 1990-es évtized első felében olyan értékelő megfogalmazás is olvasható, hogy a jogtalanság és a bűnösség elválasztása "a modern büntetőjogi dogmatika archimedesi pontja".[3]
Az ún. egység-tézis a bűncselekmény-fogalom meghatározása során a "jog" és "jogtalanság" fogalmi párból indul ki. A "jog" e tekintetben meghatározott parancsok vagy tilalmak megállapítására vonatkozó fő-fogalom, míg a jogtalanság az ellentéte, tehát a jog tagadása. Egy ilyen büntetőjogi teória csúcspontja Hegel jogfilozófiájában érhető tetten. A hegeli beszámítási tan középpontjában az akarat áll, miként általában Hegel egész rendszerében az akarat kiemelkedő helyet foglal el. Amennyiben az akarat szabadságáról van szó, úgy a jog nem más, mint az akarat megvalósítása. A jog a szabad akarat léte és a jogrendszer a megvalósult szabadság birodalma.
"A jog a szabadság jelenléte, az öntudat valósága, a szellem reális oldala és módja. Az állam a jog objektív magvalósulása (valósága)."[4]
A szabad akarat ezáltal kiindulópont, és a hegeli jogfilozófia középpontja. Az akarat objektivitása a jog alapja. Az objektív szellem felismeri a szabadságát, hogy a szubjektivitás valójában magát az abszolút ob-
- 292/293 -
jektivitást teszi ki, és felöleli nem csupán magában mint eszmét, hanem a szabadság külsőleg jelenlevő világát hívja életre. Az objektív dialektikus levezetése, és a szabad akarat számára egyrészt az objektív és a szubjektív elválasztása az egységes gondolkodás területére emeli fel; de másrészt a módszer révén megőrzi/megóvja is. A szubjektivitás és objektivitás eszméjében ugyanaz, de éppúgy különböző is, és ebben az eltérésben azonos. A fő dolog az, hogy a szabadság, miként az a fogalom révén meghatározott, nem a szubjektív akarat és az önkény az elve, hanem az általános akarat belátása, és hogy a szabadság rendszere momentumainak szabad fejlődése.[5]
A szubjektív akarat egészen formális meghatározás, amelyben egyáltalán nincs az, amit ő akar. Csak az értelmes akarat az általános, ami önmagában magát határozza meg és fejlődik. Innen a beszámítás a valóságos szabad akarat hegeli eszméjéből kiindulva éppúgy dialektikus módon hajtódik végre és ezért végülis objektív beszámításként kell megragadnia. Már itt megmutatkozik, hogy Hegel "objektív" és "szubjektív" fogalmai nem ültethetők, vihetők át a mai beszámítási tanba és a beszámítási tana nem lehet a mai "objektív beszámítás" tanának az alapja.[6]
Hegel a jogtalanságot - dialektikus módszerének megfelelően - polgári jogi (unbefangenes) jogtalanságra, csalásra és bűncselekményre (Verbrechen) különítette el. Emögött a korában folyó különbségtétel rejtőzik a polgári és a büntető jogtalanság között. A jogtalanságban a különös akarat a látszathoz megy tovább, s szembekerül egymással a jog magánvalóan és a különös akarat, mint amelyben a jog különös joggá lesz. E látszat igazsága pedig az, hogy a látszat semmis, s hogy a jog e tagadásának tagadása által ismét helyreáll.[7] Polgári jogtalanság abban az esetben forog fenn, amikor a személy nem ismeri fel, hogy cselekedeteiben jogtalanság, a jognak csupán a látszata van, amikor tehát a jogtalanságot tévesen igazi, valóságos jognak tekinti ("jóhiszemű jogtalanság").[8] A polgári jogtalanságnál csak az egyes személy jogi pozíciója kérdőjeleződik meg egy másik személyhez fűződő meghatározott viszonyban. Az ezen jogviszonyt érintő normákat absztrakt érvényességükben nem éri támadás. A kártérítés például ennek megfelelően csak az egyes sértés tisztán külső következményeire vonatkozik. A polgári jogtalanság eszerint a támadási irány jellegében különbözik a büntető jogtalanságtól, mert az utóbbi az objektív valóságos jog elleni látszólag valóságos (objektív) akaratként jelenik meg.
A büntető jogtalanságnál a jog mint objektíve létező jogrend ellen irányul, a jog önmagában sérül. Ezért a bűncselekménynél nem az egyes személy megsértéséről van szó, hanem a sértés inkább indítóok arra, hogy a cselekményt és a tettesi akaratot a büntetőjog szemszögéből "mérjük". A bűncselekmény ezért objektív jogsértés, támadás az általános akarat, az egyes személy akarata ellen is, míg a polgári jogtalanság szubjektív jogsértés. A büntetőjogi jogtalanság lényege tehát a jog elleni támadás jellegében, érvényességében van. A büntetést ezért a jog helyreállításaként kell érteni. Magában a bűncselekményben objektiválódó tettesi akaratnak a tagadására van szükség, mivel különben az a látszat maradna, hogy az az általánossá válásra képes és ezzel általánosan érvényesülő akarat.[9]
A jogtalanság második formája Hegel szerint a csalás. A csalásban az, amit valóságos jognak állítanak be, valójában csak látszólagos jog, nem objektíve létező, hanem olyasmi, ami csak szubjektív. A csalás, amennyiben büntetés alkalmazását vonja maga után, lényegében már bűncselekmény. Ezért a hegeliánus büntetőjogászok közül jóformán senki sem vette át Hegeltől a jogtalanság hármas felosztását, hanem a csalást és a bűncselekményt csaknem kivétel nélkül valamennyien egy fogalomban, a bűncselekmény általános fogalmában foglalták össze.[10]
Hegelnél tehát a bűncselekmény mint olyan, azaz a bűncselekmény egésze a beszámítási probléma. A cselekménnyel egyedül a szándékos bűncselekményt kapcsolja össze és különválik ettől a gondatlan (nem szándékos) cselekmény és a mulasztásos deliktum. Ezáltal a büntetőjogi beszámítás különböző formáiról van szó. Hegel beszámítási tana objektív, amelyben a jogtalanság és a bűnösség különválasztása nem található meg.
Az előbbi - a hegeli egységes - jogtalanság felfogás szétválasztáshoz vezető okok Rudolf v. Jhering és Adolf Merkel közötti, csaknem 140 évre visszanyúló vitájára vezethetők vissza. A vita írásbeli rögzítésének kiindulópontja v. Jhering írása, amely elsőként Birnbaum[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
