A dolgozat a Magyar Tudományos Akadémián 2002. november 13-án - az Európai Unióhoz való csatlakozásunk aktuális kérdései címmel tartott tudományos ülésszakon - elhangzott előadás bővített és szerkesztett változata. A dolgozat írásakor támaszkodtam az "Európai büntetőpolitika" címen közzétett tanulmányomra, amely az alábbi kötetben jelent meg: Erdei Árpád (szerk.), Tények és kilátások (Tanulmányok Király Tibor tiszteletére). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1995., 149-158. old.
A büntető törvényhozás Európában is a nemzetállamok kompetenciájába tartozik. Az integráció elsőként létrejött szervezete, az Európa Tanács a hagyományos kormányközi kooperáció eszközeivel működik. Így nincs saját, a tagállamokétól elkülönülő jogalkotó testülete és nincs saját büntetőjoga. Igaz, a szervezet által elfogadott konvenciók és ajánlások azt tükrözik, ami a tagállamokban többé-kevésbé elfogadott, ilyen értelemben tehát felfoghatók az európai büntető- politika sommázatának. Kétségtelen az is, hogy ezekben az eszközökben nemcsak azt foglalják össze, ami a tagállamok büntetőjogában közös, hanem a jogok közelítését is célul tűzik, hiszen-amint azt Statútuma rögzíti - a szervezet azért jött létre, hogy hozzájáruljon a tagállamok közötti nagyobb egységhez. Az Európa Tanács alapokmányában deklarált célra az Európai Emberi Jogi Egyezmény preambuluma is hivatkozik és hozzáteszi: az egységesítés egyik módszere az emberi jogok és alapvető szabadságok megőrzése és továbbfejlesztése. Nem meglepő ezért, hogy az Európai Emberi Jogi Bíróság döntései is egyre közelebb "terelik" egymáshoz a tagállamok büntetőjogát és büntető igazságszolgáltatását.
Ugyanakkor az Európa Tanács tagállamai maguk döntik el, hogy az egyezményeket belső jogrendjüknek megfelelően ratifikálják-e, és van számos olyan konvenció, amely nem nyerte el a nemzeti parlamentek többségének tetszését. A Miniszteri Bizottság által elfogadott ajánlások a "puha jog" részét képezik és bár az Európa Tanács igyekszik ezek végrehajtását valamiképp ellenőrizni és kikényszeríteni, mégis inkább arra szolgálnak, hogy érvanyagot szolgáltassanak valamely nemzeti (belső) politikai erőnek ahhoz, hogy büntetőpolitikai elképzeléseit keresztülvigye.[1] Amint azt később látni fogjuk, az Európai Emberi Jogi Bíróság általi jogközelítésnek is megvannak a korlátai.
Nincs az Európai Uniónak sem szoros értelemben vett saját büntető törvényhozó szerve - ilyen értelemben nincs "uniós" büntetőjog sem. Mégsem állíthatjuk, hogy az Unió ne rendelkezne büntető hatalommal. A nemzetek feletti közösség önálló büntető hatalma nem feltételezi azt, hogy saját büntetőjoggal és jogalkalmazási szervezettel is rendelkezzék. A szervezet megelégedhet azzal, hogy a büntető hatalom gyakorlásához az egyes államok anyagi és alaki büntetőjogát, valamint törvénykezési szervezetét veszi igénybe.[2] Jelenleg ez a helyzet, ám az Unió államaiban két egymás mellett élő - egy nemzeti és egy szupranacionális - büntető rendszer csírái már megjelentek.
Az Európai Unió tagállamai nemzeti szuverenitásuk egy részéről lemondanak és az autonómia korlátozása a büntetőjogot is érinti. A kérdés az, hogy ebben meddig hajlandók az egyes tagállamok elmenni, vagy más oldalról közelítve: az Unió működése milyen mértékben követeli meg a nemzetállami autonómia leépítését a büntetőjog és a büntető igazságszolgáltatás terén.
A büntetőjogok közelítése tehát már megindult Európában. Vajon a jogközelítést célzó Európa Tanácsi eszközök és az Európai Emberi Jogi Bíróság döntései, valamint az Unión belül a nemzeti és szupranacionális jogok egymás mellett létezése elvezet-e a büntetőjog egységesítéséhez Európában vagy legalábbis az Unión belül? Ha pedig ezt mégsem következne be, úgy vajon meddig mehet el az európai államok büntetőjogának harmonizációja?[3]
Az "európai" jelzőt több értelemben használhatjuk. "Európaiként" jelölhetjük azt, ami a Föld ezen régiójában létezik. E semleges, deskriptív jellegű megjelölés mellett, az "európaiság" értéktöltött fogalmával jelöljük mindazt, amit a régió történelméből helyesnek, megőrzésre érdemesnek tartunk. Az "európaiság" e normatív fogalmával ítéljük meg, ennek alapján ismerjük el vagy vetjük el azt, ami földrészünkön ténylegesen volt, vagy ami van.
Ez a jogra is áll: ezért vizsgálhatjuk azt, hogy az Európa Tanácson és az Európai Unión belüli harmonizációs törekvések mennyiben felelnek meg az "európaiság" normatív fogalmának, mennyiben tükrözik azokat az értékeket, amelyeket hagyományosan "európainak" tartunk.
Az általános felfogás szerint az "európaiság" a felvilágosodás világképére nyúlik vissza, az ész hatalmának korszakában született értékek hordozója.[4] Az európaiság az ésszerűséget jelenti, a jogra vetítve a tudomány által kidolgozott jogi racionalitást: az absztrakt és egymással logikai kapcsolatban lévő fogalmak kidolgozását és a velük végzett műveleteket. A racionalitás garantálja a büntetőjog terén (is) a kiszámíthatóságot, az előreláthatóságot, kizárja az önkényt a törvényhozás és a jogalkalmazás szférájában.
A racionalizmusban a mások emberként elismerése fogalmazódik meg - írja Isaiah Berlin. "Minden embernek vannak a többiekével azonos tulajdonságai, ezek közül a leglényegesebb az értelemnek nevezett képesség birtoklása. Ezért hozzáférhetők az univerzális igazságok az emberek számára." Berlin szerint a racionalizmus mellett az európaiság másik eleme a szélsőségeitől megtisztított romantika, amennyiben elismeri minden individuum egyediségét és kívánatosnak tekinti a változatosságot a szokások, ízlések, életmódok területén mindaddig, amíg ezek nem kérdőjelezik meg azokat az univerzális értékeket, amelyek az embert emberré teszik.[5]
Az ésszerűséghez tehát társul az emberi jogok elismerése, így az "európaiság" szellemében kialakított büntetőjog nem csak az önkényt zárja ki, de önmagának is korlátokat állít. Az egyén szabadságába a legdurvább beavatkozást jelentő büntetőjognak "visszafogottságot", "önmérsékletet" kell tanúsítania, ezt fejezi ki a büntetőjog, mint ultima ratio tétele.
Ez a visszafogottság a felvilágosodás korára visszanyúló és a klasszikus büntetőjogi iskola tézisein építkező büntetőjog számos jellemzőjével igazolható. Már önmagában a kodifikáció, vagyis a tekintély, a hatalom intézményesítése is a büntetőjog hatókörének mérséklését vonta maga után. Az önkorlátozás elvét fejezi ki a klasszikus büntetőjog három pillére: a legalitás, a bűnösség és a büntetések arányossága. A büntetőjogi beavatkozás visszafogottságát és a türelem erősödését jelzi a különös részi tényállások kialakításának módja: a büntetendő magatartások közé csak azokat veszik fel, amelyek a polgári társadalom közös szekularizált moralitását sértik, és amelyek az egyénnek ténylegesen kárt okoznak vagy reá reális veszélyt jelentenek. Kiesnek a büntetőjog hatóköréből azok a magatartások, amelyek morális elítélendőségében nincs meg a megfelelő mértékű egyetértés, és egyre inkább érzéketlen lesz a büntetőjog az elvont közösségekkel szemben elkövethető cselekményekkel szemben.[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
