A kiállítás címe: Jog és művészet, így e két tudás- és megismerési terület egyik lehetséges művészetelméleti szempontjáról szeretnék beszélni, de még inkább kérdezni, mielőtt a kiállított képekről beszélnék.
A képalkotás jogára és a képnek, mint nyomnak, lenyomatnak a jogára kérdeznék rá. Napjainkban, amikor közhelyként mondjuk ki, hogy szinte minden képpé vált és válik, hiszen mindenki alkothat képeket a valóság egy szeletéről és saját magáról is (önportrézás, selfie) - a teória fényképbricolage-nak, fényképbarkácsolásnak nevezi ezt a jelenséget -, akkor felmerül a kérdés: van-e joga ehhez az embernek? Van-e joga a világba bármilyen, akármilyen képlenyomatot tennie, valóban van-e joga bármit lefényképeznie, lefilmeznie? Ha igen, hogyan és miként? Meddig terjedhet a szabadsága ebben, és mi a felelőssége mindebben? Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a jog és a felelősség egymással párhuzamosnak tekintendő és alkalmazandó fogalmak. Mert az embernek lehetősége is, joga is lehet sok mindenhez, de hol a határa ennek a jognak és lehetőségnek, és meddig terjedhet a szabad akarat és hol állítja meg az embert a szabad cselekvés?
Hiszen, amiről kép készül, az megmarad, nyomot hagy; vajon célja lehet-e a Teremtésnek, hogy mindent rögzítsen, minden megmaradjon? Ráadásul úgy, hogy ez a mindennek vélt is csak töredékes, nem egész, nem teljes, mivel a kép is csak egy szempontú: annak a tekintete tükröződik benne, aki felvette, éppen abból a szemszögből, éppen azon fényviszonyok között, éppen abban a diszpozícióban, az akaratlagos mellett számtalan véletlenszerűt és akaratlant is rögzítve.
A kép és a képalkotás történetileg sohasem volt problémamentes, és ez kultúraként és koronként változik. Voltak idők, amikor a képalkotást a mindennapi élet történéseinek ábrázolására használták, ilyen például a római villák mozaikjainak egy-egy részlete Herculaneumban vagy Pompeiben. Volt, amikor a díszítésre esett a hangsúly, ilyen a reneszánsz paloták nagy része például Itáliában; és volt, amikor valami titkoltat ábrázoltak a képek, ezért rejtett helyre kerültek, mint például Giotto néhány festménye egy-egy olyan boltív mögé, amit csak létráról és mesterséges fénnyel megvilágítva lehet látni,[2] vagy keletkezésük idején eleve függöny mögé rejtettek, mint például a Mezte-
- 52/53 -
len Vénusz-tematikát képviselő festményeket. Voltak és vannak kultúrák, ahol az emberábrázolás tiltott, és csak absztrakt ornamentika megjelenítéséhez van joga az alkotónak. Mindez azt jelzi, hogy a képben mindig van egyfajta lenyűgöző erő, amely felkavaró hatással bír.
Emiatt is alakulhatott úgy, hogy a képalkotás szabályait követelményként előírták, például az ikon szigorú, mai napig nem változó és nem változtatható szabályaitól kezdődően a perspektíva-szabályokon át az absztrakt festészet és téralakítás egyéni-festői szabályaiig, vagy a különböző kultúrák szabályait olyan módon, hogy mit lehet, vagy mit nem lehet ábrázolni. E folyamat részeként jött létre az is, hogy bizonyos festményére a festő olyan jelet vagy jelképet helyezett el, amely utalás volt valamely szélesebb tudásra, tudományra, rejtett ismeretre vagy éppen játékos kedvére.[3] Ilyen például Holbein Követek című festménye,[4] amelynek előterében egy fehér elliptikus foltot látunk, de az valójában egy koponya pontos perspektívával torzított képe, vagy akár Jan van Eyck híres és ismert képe, Az Arnolfini házaspár,[5] ahol az alkotó a képre festett tükörrel folytat játékot, és így hozza játékba nézőjét is.
Ugyanakkor a képi befogadásnak lehet ellenállni is, lehet hatásának törlésére is kísérletet tenni - ez is előfordult az idők során. A kép lenyűgöző hatásának való legszélsőségesebb ellenállás a képrombolás, az ikonoklazmus, amely - valamennyire a könyvégetéshez hasonlóan - szétzúzza, megsemmisíti a megalkotott képet, önkényesen dönt hasznos és káros hatásról. De van-e joga ehhez bárkinek is, még ha a lehetősége vagy hatalma adott is hozzá?
Mindezeknek a művészettörténeti és szellemtörténeti jelenségeknek a közös eredője az, hogy határt szabjanak a képalkotásnak, és hogy a szemen keresztül beszűrődő érzékelésnek ilyen módon korlátokat állítsanak. Ezt a szabályrendszert szinte majdnem teljesen szétrobbantották a XIX-XX. század fordulóján Európában történt művészeti változások, az avantgárd mozgalmak, illetve a fényképezőgép feltalálása majd elterjedése, és ami ezzel járt: a korábbi viszonylag egységes ízlés felbomlása, pontosabban magának az ízlésfogalomnak a megkérdőjeleződése, annak vitatása, hogy kell, hogy legyen egy bizonyos színvonala, minősége az alkotásoknak, és van egy határ, ami a műalkotás és a giccs, műalkotás és nem-műalkotás között húzódik és fennáll.
A posztmodern "anythig goes" fogalma érzékletesen jelzi ezt a jelenséget; viszont, ha "bármi mehet, bármi elmegy", akkor ebből az is következik, hogy a hagyomány továbbvitelének és a hagyományra épülőnek is van helye és joga ebben a művészeti és társadalmi térben: mondjuk a XVIII. században, Európában kialakult, a kanti esztétikára épülő érték, szépség, ízlés és ítélő erő fogalomnak is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
