A gyakorlatban gyakran találkozom olyan jogalkalmazási kérdésekkel, amelyek körében évtizedes beidegződött joggyakorlat érvényesül, annak ellenére, hogy a jogszabályi környezet időközben megváltozott. Ennek ellenére senki sem gondolja át ismét, ennek megfelelően, hogy az addig evidenciának számító jogértelmezés fenntartható-e a jövőben is.
Ilyen kérdés például a jogi képviselő munkadíjának (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért az ügyvédi munkadíjnak) mint perköltségnek a hivatalból történő megállapíthatósága. A jelenlegi joggyakorlat szerint, ha a jogi képviselő a perköltség e részére vonatkozóan konkrét kérelmet nem is terjeszt elő, az általa képviselt fél részére a bíróság hivatalból állapítja meg az ügyvédi munkadíjat. A bíróságok ezt a gyakorlatot a Pp. idevágó rendelkezéseinek tartalmával indokolják. A hivatalból való döntést képviselő álláspont szerint a Pp. általában, a perköltség minden elemét illetően úgy rendelkezik, hogy arról a bíróság hivatalból dönt, az ügyvédi munkadíjat illetően sem tesz kivételt.
A Pp. rendelkezései ebben a körben a következők:
A Pp. 78. § (2) bekezdése alapján a bíróság a perköltség felől hivatalból határoz kivéve, ha a pernyertes fél a perköltség tárgyában való határozathozatal mellőzését kéri.
A Pp. 75. § (2) bekezdése szerint a perköltséghez hozzá kell számítani a felet képviselő ügyvéd, jogtanácsos, illetve szabadalmi ügyvivő készkiadásait és munkadíját is.
E nézet képviselői szerint a fentiekből következően az ügyvédi munkadíj hivatalból való megállapítása is csak akkor mellőzhető, ha a jogi képviselő a határozathozatal mellőzését kéri. Kivételt jelent még a Pp. szabályozásában a hivatalból való döntési kötelezettség alól az egyezség (148. §), amely esetében a bíróság a perköltség felől csak a felek kérelmére határoz. Ugyanakkor a kivételként említett esetekben is hivatalból döntenie kell a bíróságnak a költségmentesség, az illetékmentesség vagy az illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt illetékek és az állam által előlegezett költségek viseléséről. A Pp. 239. §-a alapján ezeket a rendelkezéseket a másodfokú eljárásban is megfelelően alkalmazni kell.
A kialakult bírói gyakorlat alapján tehát, ha a jogi képviselő az ügyvédi munkadíjat illetően konkrét kérelmet nem ad elő, a Pp. 79. § (1) bekezdésében foglalt szabályt kell alkalmazni, amely szerint, ha a fél a költségeket nem számította fel, vagy nem igazolta, a bíróság a perköltséget a per egyéb adatai alapján hivatalból határozza meg.
E jogi álláspont képviselői figyelmen kívül hagyják azt a körülményt, hogy a Pp.-nek a perköltségre vonatkozó szabályai általános rendelkezések, egységesen irányadók a személyesen és a jogi képviselővel eljáró felekre egyaránt. Ebből következően, ha valamelyik perköltségelemre vonatkozóan speciális szabályok érvényesülnek, ezek alkalmazása meg-előzi a Pp. általános rendelkezéseinek alkalmazását. Ilyen esetben tehát - ha a speciális szabályok nem ütköznek a magasabb szintű jogszabály konkrét, kifejezett rendelkezésébe - a speciális szabályokat kell a bíróságnak alkalmaznia. Mivel álláspontom szerint a Pp. az ügyvédi munkadíjra vonatkozó, hivatalból való döntési kötelezettséget kifejezetten nem tartalmaz, az alacsonyabb szintű jogszabály szabályozása irányadó. A tárgybeli hatályos végrehajtási jogszabály [a 32/2003. (VIII. 23.) IM rendelet] álláspontom szerint a hivatalból való eljárást nem teszi lehetővé, rendelkezései szerint kizárt, hogy a bíróság erre irányuló kérelem nélkül döntsön a félnek járó ügyvédi munkadíjról mint perköltségről. Ez összhangban áll azzal, hogy - bár a Pp. szövege egyes rendelkezéseket illetően, így a perköltség körében nem változott - az elmúlt években a Pp. szabályozásában, de a szabályok alkalmazását illetően is uralkodóvá vált a rendelkezési elv, és a bíróságok hivatalból való eljárási, döntési lehetősége gyakorlatilag igen szűk körre szorult vissza. Mi indokolná, hogy éppen akkor ne érvényesüljön maradéktalanul a rendelkezési elv, amikor a bíróság előtt jogban járatos személy áll, aki helyett nem szükséges, hogy a bíróság "gondolkodjon", illetve a nem államot megillető illeték vagy eljárási költség megtéríttetése a bíróság feladata?
A korábbi években azért nem okozott gondot a bíróságok által kialakított jogértelmezés, mert a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló jogszabály tételesen tartalmazta a felszámítható ügyvédi munkadíjat, így a bíróság a jogi képviselő nyilatkozata hiányában is pontosan meg tudta állapítani az igényelhető ügyvédi munkadíj összegét és ehhez képest eldöntötte, hogy szükség van-e annak mérséklésére. Ha ilyen ok nem állt fenn, a jogszabályban előírt összegű ügyvédi munkadíj megfizetésére kötelezte a pervesztes felet, akkor is, ha a jogi képviselő konkrét kérelmet nem nyújtott be a perköltségét illetően. A jogi képviselő készkiadásainak fel-számíthatósága tekintetében azonban az alacsonyabb szintű, speciális szabályok a hivatalból való határozathozatal lehetőségét már évekkel ezelőtt elvetették, annak ellenére, hogy a Pp. 75. § (2) bekezdése alapján a perköltség részét képezi a jogi képviselő készkiadása is. Ez arra mutat, hogy a Pp. szabályozása változatlansága ellenére nem zárta ki ebben a körben sem a kérelemhez kötöttség elvének és a rendelkezési elvnek az előírását, illetve érvényesítését.
Ennek alátámasztására érdemes áttekinteni az ügyvédi díjszabásról szóló jogszabályi rendelkezések változásait.
Az ügyvédi díjszabásról szóló 5/1954. (VII. 25.) IM rendelet tételesen szabályozta az ügyvédi munkadíj felszámításának rendjét a különböző típusú ügyekben (büntető, polgári ügy, iratkészítés, tanácsadás) ideértve a jogorvoslati eljárásokat is. A 20. § értelmében az ügyvéd csak a díjszabás keretei között köthetett megállapodást az ügyvédi munkadíj összegét illetően, és a 24. § alapján a díjszabás betartásáért fegyelmi felelősséggel tartozott.
A 8. § (3) bekezdése lehetőséget adott arra, hogy különösen bonyolult ügyben a díj összegét a bíróság legfeljebb 50%-kal megemelje.
Az e jogszabályt felváltó, az ügyvédi munkadíjról és az ügyvédi díjszabásról szóló 5/1962. (VI. 19.) IM rendelet hasonló logikai rendet követve már tartalmazza a nemperes eljárásban felszámítható ügyvédi munkadíjak összegét is (13. §).
A rendelet 26. § (3) bekezdése világossá teszi, hogy az ügyvédi munkaközösség díjmegállapodása a megbízóval a bíróság számára nem irányadó. Ezért a szabályozás lehetőséget ad arra, hogy ha a bíróság által megállapított munkadíj magasabb, mint amit kikötöttek, a különbözet az ügyvédi munkaközösségnek az ügyféllel történő megállapodása alapján a munkaközösséget illesse meg. Új elemként a rendelet 30. § (1) bekezdése 30% költségátalány felszámítását engedte meg külön elszámolási kötelezettség nélkül.
Az ezt követően megszületett, a bíróság által megállapítható ügyvédi költségekről szóló 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet már jóval kevésbé részletesen, de még mindig pontosan meghatározta a felszámítható ügyvédi munkadíj összegét, változatlanul meghagyva a bíróságnak a felfelé való eltérés (50%) lehetőségét a különösen bonyolult ügyben. Ugyanakkor a 2. § (1) bekezdése szerint a készkiadásokat a bíróság csak az ügyvéd által benyújtott tételes kimutatás alapján állapíthatta meg. A (3) bekezdés értelmében, ha az ügyvéd a készkiadásait felhívás ellenére nem részletezte vagy nem igazolta, a bíróság azok megállapítását akár mellőzhette is. E jogszabályi rendelkezés tehát a készkiadások, mint az ügyvédi munkadíjhoz kapcsolódó perköltségrész [Pp. 78. § (2) bek.] tekintetében már eltért a hivatalból történő megállapítás általános kötelezettségétől és a készkiadások megtérítésének feltételéül erre irányuló konkrét kérelem előterjesztését szabta. (Az említett rendelkezés emellett azt is megengedte, hogy a bíróság a rendelkezésre álló adatok alapján döntsön hivatalból.)
Forradalmi változást hozott az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (Ütv.) megalkotása. Az Ütv. 9. §-ának rendelkezése szerint az ügyvédet a tevékenységért megbízási díj és költségtérítés illeti meg. Az ügyvédi megbízási díj szabad megállapodás tárgya. A 23. § (1) bekezdés szerint költségátalány is kiköthető. Az erre tekintettel megszületett, a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 8/2002. (III. 30.) IM rendelet az ügyvédi munkadíjra vonatkozó szabad megállapodásra figyelemmel már csak annyit tartalmaz, hogy az ügyvédet megillető díjazásról a bíróság az eljárást befejező határozatában dönt (2. §). A 3. § szerint a pernyertes fél kérheti a fél és a jogi képviselő közötti ügyvédi megbízási szerződésben kikötött munkadíj, valamint az esetleg fizetett költségtérítés és az indokolt készkiadások megtérítését. A készkiadások megítéléséhez tételes kimutatást kell benyújtani, ennek hiányában a bíróság a készkiadások megállapítását mellőzi (tehát nincs olyan lehetősége, hogy az általa ismert adatok alapján hivatalból döntsön). A rendelet 3. § (2) bekezdése a bíróság számára megteremti a kért ügyvédi munkadíjtól lefele való eltérés lehetőségét, ha a bíróság az ügyvédi megbízási szerződésben kikötött díjat eltúlzottnak tartja, az ügyvédi munkadíj mértékét az által indokoltnak tartott mértékre leszállíthatja.
E jogszabályi rendelkezésekből világosan kitűnik, hogy a bíróság konkrét kérelem előterjesztése nélkül, hivatalból az ügyvéd részére járó munkadíjat nem tudja megállapítani, mert a díj megállapodás csatolásának hiányában nem tudja annak összegét meghatározni és a megállapodás ismerete nélkül az sem állapítható meg, hogy a munkadíj eltúlzott-e, alapul szolgál-e arra, hogy az ügyvédi munkadíj összegéről a bíróság mérlegeléssel döntsön. E jogszabály alapján a bíróságnak objektíve nincs lehetősége arra sem, hogy a per egyéb adatai alapján hivatalból állapítsa meg az ügyvédi munkadíj összegét, mert az említett rendelet az ügyvédi munkadíj összegszerűségére vonatkozóan még tájékoztató jellegű adatokat sem tartalmaz. A bíróság a jogi képviselő nyilatkozata, a díj felszámítható mértékének jogszabályi megjelölése hiányában nem határozhatja meg hivatalból az ügyvédi munkadíj összegét, mert a bíróságnak minden döntéséhez meg kell jelölnie annak jogszabályi alapját, az e nélkül való határozathozatal bírói önkényre vezethetne. Erre tekintettel a bíróságok, - a kialakult joggyakorlatot változatlanul követve, némiképp önhatalmúlag - jogszabályi felhatalmazás nélkül is a korábban hatályos IM rendelet díjszabását alkalmazzák. [Szűk körben, a 2003 szeptembere előtt indult ügyekben még ma is alkalmazandó a 8/2002. (III. 30.) IM rendelet.]
Álláspontom szerint tehát már e jogszabály megszületésének fel kellett volna vetnie azt az általam most feltett kérdést, hogy az ügyvédi munkadíj összegét vajon mire alapítottan állapíthatja meg a bíróság hivatalból.
A bírói gyakorlatot "kisegítette" a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet megalkotása, amely a rendelet hatályba lépését követően indult ügyekben már ismét kapaszkodót nyújt a bíróságok számára arra vonatkozóan, hogy milyen mértékű lehet a felszámítható ügyvédi munkadíj összege akkor, ha a jogi képviselő a megbízási szerződése tartalmát nem hozza a bíróság tudomására.
E rendelet 2. §-a szerint - a korábbi szabályozással egyezően - az ügyvédi munkadíj összegét elsősorban a megbízási szerződésben foglaltak szerint kell megállapítani, a bíróság azonban indokolt döntésével e munkadíjat mérsékelheti. Ugyanakkor, ha a fél és az ügyvéd között nincs díj megállapodás (pl. az ügyvéd ingyenesen látja el az ügyet, ami a pervesztes ellenfelet az ügyvédi munkadíj megfizetés alól nem mentesítheti, vagy átalánydíjas megbízása van stb.), vagy ha a fél ezt kéri, a bíróság a képviselet ellátásával felmerült ügyvédi munkadíj összegét a rendeletben foglalt összeghatárok között állapítja meg (3. §).
Ebben az esetben is megilleti a bíróságot a mérséklés joga, ha az így kiszámított díj nem állna arányban a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenységgel, de az összeg emelhető is, ha az ügy bonyolultsága ezt indokolttá teszi. A készkiadások felszámítására vonatkozó konkrét kérelem hiányában a bíróság változatlanul mellőzi azok megállapítását. (4. §).
Kérdés, hogy a jelenleg hatályos IM rendelet alkalmazása során a bíróságnak valóban módja van-e arra, hogy az ügyvéd "hallgatása" esetén az ügyvédi munkadíjat hivatalból, a rendelet 3. §-ában foglalt mérték figyelembevételével állapítsa meg?
Álláspontom szerint erre nincs mód. A rendelet az ügyvéd számára két lehetőséget biztosít. Az első az, hogy bemutatja az ügyfelével kötött díj-megállapodást, ebben az esetben a félnek konkrét kérelme van arra vonatkozóan, hogy a bíróság az ügyvédi munkadíjat milyen összegben állapítsa meg. Azonban a rendeletben foglalt díjtételek alkalmazásához is mindenképp szükség van a felet képviselő ügyvéd konkrét kérelmére. Az egyik esetben jognyilatkozatot kell tennie arról, hogy nincs a féllel díj-megállapodása, ez a feltétele a rendeletben foglalt díj-számítás bíróság által történő alkalmazásának. Ha az ügyvéd ilyen jognyilatkozatot tesz, ezzel már konkrét kérelmet is előterjeszt, aminek az a tartalma, hogy ügyben a munkadíja felszámítását a rendelet szerint kéri. A másik eset, hogy van ugyan díj-megállapodása a féllel, de azt nem kívánja bemutatnia, ezért kéri a rendelet szerinti számítás alkalmazását. Tehát ez utóbbi esetben is kifejezett kérelmet kell előterjesztenie a rendeletben foglalt díjszabás alkalmazására.
A hatályos rendelet tehát nem ad jogi lehetőséget arra, hogy a bíróság az ügyvéd konkrét nyilatkozata hiányában, "hallgatása" esetén hivatalból ítélje meg részére a rendelet 3. §-ában megjelölt összegű perköltséget, egyrészt azért nem, mert így a bíróság önhatalmúlag választana a 2. §-ban és a 3. §-ban foglaltak alkalmazása között arra hivatkozással, hogy az ügyvédi munkadíjat hivatalból meg kell állapítania, másrészt, mert a bíróság a jogi képviselő kifejezett jognyilatkozata hiányában nem tudhatja, hogy a rendelet 3. §-ának melyik fordulata alapozza meg a jogi képviselő szerint annak alkalmazhatóságát. Az ügyvéd nyilatkozata hiányában tehát hivatalból jogszerű döntés nem születhet az ügyvédi munkadíj összegéről, ha pedig a jogi képviselő nyilatkozatot tesz, akkor már az ügyvédi munkadíjról való döntésre értelemszerűen nem hivatalból kerül sor.
A kifejtettek alapján a Pp. hosszú évek óta változatlan szövege ellenére ma már nem terheli a bíróságokat az ügyvédi munkadíj megállapítása körében a hivatalból való eljárás kötelezettsége, mert az ehhez kapcsolódó alacsonyabb szintű jogi szabályozás kifejezetten kizárja azt. Abban az esetben tehát, ha a jogszabály a felszámítható ügyvédi munkadíjra nem ad eligazítást, vagy azt csak arra az esetre határozza meg, ha a fél a díj-megállapítást eszerint kéri, vagy más konkrét nyilatkozata kell a díjszabás alkalmazásához, a felet képviselő ügyvédnek a perköltsége összegére vonatkozó ilyen kérelme hiányában a perköltség e részének hivatalból való megállapítására nem kerülhet sor.
A másik hasonlóan izgalmasabb kérdés ebben a körben az, hogy vajon fel kell-e hívni a nyilatkozatot elmulasztó jogi képviselőt a perköltség iránti konkrét kérelem előterjesztésére, vagy a jogi képviselő e körben elkövetett mulasztására tekintettel a bíróság az ügyvédi munkadíj kérdésében a döntéshozatalt automatikusan mellőzheti. A rendelkezési elv erősödése, a jogi képviselővel szemben támasztott fokozott követelmények térnyerése (pl. a keresetlevél hiánypótlás nélküli elutasításának jogintézménye) azt a véleményt erősíti, hogy ebben a körben a bíróságot figyelmeztetési kötelezettség nem terheli.
A bíróság a Pp. 3. § (3) bekezdése szerint csak a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről és a bizonyítás sikertelenségének következményeiről köteles a feleket előzetesen tájékoztatni (a jogi képviselőket is). A Pp. 7. § (2) bekezdése szerint a perbeli eljárási jogairól és kötelezettségeiről a felet csak akkor kell tájékoztatni, ha nincs jogi képviselője. A jogi képviselő kitanítását tehát e rendelkezés kifejezetten kizárja, emellett a perköltség felszámítása egyébként sem tartozik az eljárási jogok és kötelezettségek körébe. Ha a jogi képviselő a perköltségigényét nem jelentette be, erre tekintettel a Pp. 225. § (1) bekezdése alapján esetleg a határozat kiegészítése kérhető.
A Pp. soron következő felülvizsgálata során a joggyakorlat egyértelművé tétele érdekében célszerű lenne annak megfontolása is, hogy a bíróság hivatalból kizárólag az államnak járó illetékekről és költségekről döntsön, a felek a felszámítható perköltségüket csak az erre vonatkozó kifejezett kérelmük esetén érvényesíthessék. ■
Visszaugrás
