Közvetlen kollégáim között "ügyészellenes", valamint "vádcentrikus" jelzővel illetett bírók egyaránt akadnak. Az ilyesfajta vélekedésnek persze nincs sok teteje, de legalábbis a vád, illetve az ügyész szerepének jelentőségét elég plasztikusan kifejezésre juttatja a bírói hozzáállás ilyen megközelítése. Ezért mindig nagy érdeklődéssel forgatom a vád és a vádló szerepének kérdéseivel foglalkozó írásokat, mint amilyen Bócz Endrének a Magyar Jog májusi számában megjelent tanulmánya, amelyhez, ha nem is a személyes, hanem a bírói szerep értelmezésének kérdéseit is érintő gondolataiból következő megszólítottság okán a következőket szeretném hozzáfűzni.
A Szerző az ügyész nélküli büntetőtárgyalás anomáliáit tárgyaló elemzése során szinte a saját gondolatainak áramlásától sodorva, szükségszerűen eljutott a Be. 75. § (1) bekezdésének második mondatát kiegészítő módosítás2 kapcsán az ítélkezésben törvényszerűen felvetődő gyakorlati problémák lényegéhez, amikor a következőket fejti ki: "A sértett terhelő vallomását tárgyaló lehetséges tanúk ügyészi indítvány nélküli megidézése a tárgyalásra nem kötelező ugyan, de kíváncsi lennék arra, hogy a kihallgatásuk nélkül hozott és bizonytalanságra alapozott felmentő ítélet elleni fellebbezéssel szemben menlevélnek tekintené-e a szóban levő rendelkezést a másodfokú bíróság."3 Attól tartok másodfokú bírósága válogatja. Nézzük meg miért!
Azt gondolom, hogy garanciális és koncepcionális jelentősége egyaránt van a bizonyítási teher kérdésének, amiben a Be. kétségtelenül tiszteletre méltó álláspontot foglal el, amikor a 4. §-ának (1) bekezdésében rögzíti, hogy a vád bizonyítása a vádlót terheli, aminek a törvénybe iktatása az 1973. évi I. törvény 5. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott alapelvhez képest4 szerintem a jogállami igazságszolgáltatás irányába tett egyik legnagyobb jelentőségű lépés volt a jogalkotó részéről. Az azonban valószínűleg csupán a jogalkotónak nem tűnt fel, hogy ettől az elvileg nagyon jelentős előbbre lépéstől a jogalkalmazási gyakorlatban semmilyen változás nem várható.
Az alapelvek vagy alapvető rendelkezések ugyanis csak a tételes szabályokon keresztül érvényesülhetnek a gyakorlatban. A szóban levő alapvető rendelkezés érvényesülését tehát a bizonyítás és a tényállás megállapítás ennek megfelelő szabályozásán keresztül biztosíthatta volna a jogalkotó, aminek a Be. bizonyításra, illetőleg bírósági eljárásra vonatkozó szabályai körében még a nyomait sem fedezhettük fel. Mintha nem is egy és ugyanazon jogalkotási termékről lenne szó! A jogalkotó ugyanis elvileg olyan kötelezettséget írt elő az ügyész számára, amelynek a megszegéséért gyakorlatilag a bírót tette felelőssé.
Egy konkrét példával élve: Az ügyész 2004-ben egy kriminalisztikai hibáktól hemzsegő nyomozás enyhén szólva is kétséges eredménye alapján előre kitervelten, nyereségvágyból és különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés büntette miatt két ember ellen emelt vádat olyan bizonyítékok megjelölésével, amelyeknek a megvizsgálása alapján már négy tárgyalási nap után nyugodt lelkiismerettel felmentő ítéletet hozhatott volna a megyei bíróság a Be. 4. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott alapvető rendelkezésre hivatkozással. Ennek azonban az ítélet elleni ügyészi fellebbezés esetén minden bizonnyal megalapozatlanság miatti hatályon kívül helyezés lett volna az eredménye, arra tekintettel, hogy a bíróság nem tett meg mindent a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázása érdekében. A konkrét ügyben erre csupán azért nem kerülhetett sor, mert a bíróság a lehetőségekhez képest "hivatalból" pótolta a nyomozó- és a vádhatóság mulasztásait, aminek eredményeként további hét tárgyalási nap után az ügyész által is tudomásul vett, így első fokon jogerőre emelkedett felmentő ítéletet hozott.5
A szóban forgó felmentő ítélet indokolása körében azonban a megyei bíróság nyilván nem véletlenül foglalkozott a következőkkel: "A Be. 4. §-a szerint a vád bizonyítása a vádlót terheli. A törvény miniszteri indokolása szerint: »Ha a vádló nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani a vádlott bűnösségét, akkor a vádlottat felmentik. A bűnösség csak bizonyosság alapján mondható ki.« A Be. 75. §-ának a bíróságra is kötelező (1) bekezdése szerint azonban »a bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni«. Ebből következően, miután az ügyész által megjelölt bizonyítási eszközök nem bizonyultak elegendőnek a vád bizonyításához, a bíróság a Be. 305. §-ának (1) bekezdése alapján hivatalból további bizonyítás felvételét, illetőleg bizonyítékok megszerzését rendelte el az ügy megalapozott elbírálásának biztosítása érdekében. A széles körben lefolytatott bizonyítás eredményeként sem volt azonban kétséget kizáróan megállapítható (…) az, hogy az ügyész által a terhükre rótt bűncselekményeket a vádlottak követték volna el, s ilyen eredményre vezető további bizonyításra a bíróság már nem látott lehetőséget."6
Talán az ilyen anomáliák lehetőségének a felismerése indította mégis a jogalkotót a Be. 75. § (1) bekezdés második mondatának azzal történő kiegészítésére, hogy "azonban, ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére és megvizsgálására".7 Ez a kis jogalkotói lépés megítélésem szerint kétségtelenül közelebb visz a büntetőeljárási funkciók jelenlegi szabályozásában rejlő ellentmondások áthidalásához, de azt szerintem semmiképpen nem teszi átléphetővé addig, amíg a másodfokú bírósági eljárás szabályozása változatlan marad.
A Be. 351. §-ának az elsőfokú ítélet megalapozatlanságához vezető okokat felsoroló (2) bekezdése ugyanis a megalapozatlanság mikénti értékelése tekintetében semmilyen mérlegelést nem tesz lehetővé a másodfokú bíróság számára. Legfeljebb elgondolkodhat azon, hogy az elsőfokú bíróság részéről ügyészi indítvány hiányában fel nem vett bizonyítás nyilvánvaló megalapozatlanságot eredményező elmulasztásának értékelésekor a Be. melyik rendelkezését kell inkább szem előtt tartania. Azt, amelyik erre irányuló kötelezettség előírása helyett legalább igyekszik motiválni a jogalkalmazót a valóság feltárására; vagy pedig azt, amelyik az ügyész szakmai igényességére bízná a bizonyítás kereteinek meghatározását. De végül úgy dönthet, ahogy jónak látja, s gyakorlatilag bármilyen döntést hoz is, azt nehezen lehet támadni.
Elvi alapon persze lehetséges, miután "a független és pártatlan bíróság eljárási helyzetétől idegen lenne a vádat alátámasztó bizonyítékok hivatalból történő beszerzésének és megvizsgálásának kötelezettsége, az ügyészség feladatának viszont szerves része e bizonyítékok felkutatása, beszerzése és vizsgálata, a törvény egyértelművé teszi, hogy a vádat alátámasztó bizonyítékok beszerzésére és megvizsgálására vádlói indítvány hiányában a bíróság nem köteles"8 De ez sem változtat azon a tényen, hogy a Be. 351. § (2) bekezdésének a) pontja szerint az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, ha a tényállás nincs felderítve. A tényállás pedig akkor felderítetlen, "ha a bizonyítás anyaga nem teljes, mert a bíróság nem szerzett be minden bizonyítási eszközt és bizonyítékot, amely a tényállás megállapítására alkalmas lehet (tévesen elutasította a bizonyítási indítványt, vagy hivatalból nem tartotta szükségesnek a további bizonyítást)".9 Persze az idézett kommentár azt is rögzíti, hogy "a Be. 75. § (1) bekezdésének említett rendelkezését a bizonyítás törvényességére vonatkozó olyan szabálynak kell tekinteni, amely nem engedi meg, hogy a bíróság a vádat alátámasztó bizonyítékot hivatalból beszerezze és megvizsgálja, s egyúttal azt is kizárja, hogy a bizonyíték beszerzésének elmaradását a másodfokú bíróság felderítetlenségi okként vegye figyelembe".10
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
