A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az I-II. és III. r. alperesek, az egyházmegyei bíróság tagjaiként, a IX. r. alperes pedig az egyházmegyei bíróság jogtanácsosaként, míg a IV-VIII. r. alperesek az illetékes egyházkerület bírósága tagjaiként személyhez fűződő jogát megsértették, mert az egyházi bíróság tagjaiként vele szemben - jogellenes magatartással - hátrányos megítélést kiváltó intézkedéseket hoztak. A törvénytelenül - fegyelmi eljárás megindítása nélkül - lefolytatott egyházi bírósági eljárással személyhez fűződő jogait: jó hírnévhez való jogát, a munkához való jogát, továbbá a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jogát sértették meg.
Az alperesek a per megszüntetését kérték. Álláspontjuk szerint az Alkotmány 60. §-ának (3) bekezdésén alapuló és a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. tv. 15. §-ának (2) bekezdése kizárja, hogy a felperes a kereseti kérelmében megfogalmazott követelését állami kényszer igénybevételével érvényesítse. Az Alkotmány és az azon alapuló törvény ugyanis kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.
Az elsőfokú bíróság 8. sorszámú végzésével a IV., V., VI., VII. és VIII. r. alperesekkel szemben a pert megszüntette, mert velük szemben a felperes a keresetétől elállt.
Az I-III. r. és IX. r. alperesekkel szemben pedig a pert 13. sorszámú végzésével a Pp. 157. §-ának a) pontja és a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján azért szüntette meg, mert álláspontja szerint a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. tv. 15. §-ának (2) bekezdésében írt rendelkezés a polgári bíróság joghatóságát kizárja. Joghatóság és hatáskör hiányában a bíróság az egyházi törvénykezést érintő döntést ugyanis nem hozhat.
A felperes fellebbezése alapján eljáró másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta.
A jogerős végzés indokolása szerint az elsőfokú bíróság tévedett akkor, amikor a pert a magyar bíróság joghatóságának hiányában szüntette meg. Nemzetközi egyezmény, vagy törvény kifejezett rendelkezésének hiányában a joghatóság hiánya nem állapítható meg. Miután azonban a felperes valamennyi kereseti kérelme olyan jogvita elbírálására irányul, amelyre az egyházi bíráskodásról szóló jogszabály rendelkezései irányadók, a felperes követelése bírói úton nem érvényesíthető, az polgári peres eljárás keretében nem bírálható el. Ezért a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének f) pontjában, illetve a Pp. 157. §-ának a) pontjában írt rendelkezés alapján volt indokolt a per megszüntetése.
A jogerős végzés hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróságnak a per érdemi tárgyalására utasítása érdekében a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint a jogerős végzés sérti az alkotmányos alapjogokat, valamint a Ptk. 1. §-ának (1) és (2) bekezdésében, 2. §-ának (1) és (2) bekezdésében, a 7. §-ának (1) bekezdésében, továbbá a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének f) pontjában foglaltakat. A jogerős végzés ugyanakkor olyan elvi jelentőségű jogkérdésben foglalt állást, amelyről a Legfelsőbb Bíróság - közzétett módon - még nem határozott, ezért a jogerős végzés felülvizsgálata ez okból is indokolt. A jogértelmezést igénylő elvi kérdést abban jelölte meg, hogy valamely egyházi szervezet tagja (alkalmazottja) személyiségi jogai megsértését állítva érvényesítheti-e igényét a Magyar Köztársaság polgári bírósága előtt, ha a sérelem az egyházi szervezet másik tagja, vagy az egyházi bíróság részéről éri. Rámutatott arra, hogy a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. tv. 15. §-ának (2) bekezdése az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatása érdekében zárja ki állami kényszer alkalmazását. Kereseti kérelme azonban nem irányult az egyház belső törvényeinek, egyéb szabályainak érvényesítésére vagy megváltoztatására. Kereseti követelése a Polgári Törvénykönyv rendelkezésein, a személyiségvédelem szabályain alapul, amely igény a Ptk. 7. §-ának (1) bekezdése értelmében bírósági útra tartozik, ezért azt érdemben kellett volna elbírálni.
A jogerős végzést a Legfelsőbb Bíróság az alábbiak szerint találta jogszabálysértőnek.
A perben jogértelmezést igénylő kérdés az volt, hogy polgári bíróság előtt a személyiségvédelmi igény érvényesítését kizárja-e és a per megszüntetését eredményezi-e, ha az állított jogsértést egyházi szervezet tagjai egyházi tevékenységükkel kapcsolatos eljárásuk során követték el.
A Pp. 130. §-a (1) bekezdése értelmében a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha megállapítható, hogy a perre a magyar bíróság joghatósága a törvény vagy nemzetközi egyezmény rendelkezése alapján kizárt [a) pont]; továbbá akkor is, ha megállapítható, hogy a felperes követelése - az elévülés esetét ide nem értve - bírói úton nem érvényesíthető [f) pont]. A Pp. 157. §-a a) pontja értelmében a bíróság a pert megszünteti, ha a keresetlevelet már a 130. § (1) bekezdésének a)-h) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítani.
A fenti rendelkezések alapján a bíróságnak a keresetlevelet akkor kell idézés kibocsátása nélkül elutasítania, illetve a pert megszüntetnie, ha a per tárgyává tett követelés elbírálására - törvényi rendelkezés, illetve nemzetközi egyezmény értelmében - nincs a magyar bíróságnak joghatósága, illetve akkor is, ha a per tárgyává tett követelés bírói úton nem érvényesíthető.
A jogerős végzés a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írtak helyes értelmezésével foglalt állást abban a kérdésben, hogy a joghatóság hiánya a nemzetközi jog rendelkezésein alapuló perlési akadály, amely a jelen esetben nem áll fenn. A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 10. §-ának (2) bekezdése szerint a személyhez fűződő jogok megsértéséből származó igényekre a jogsértés helyén és idején irányadó jogot kell alkalmazni. A tvr. 11. §-ának (1) bekezdése pedig kimondja: az ember személyes joga annak az államnak a joga, amelynek állampolgára. A felperes kereseti tényállítása szerint a jogsértés Magyarországon következett be, ezért magyar bíróságok joghatóságának hiánya szóba sem jöhetett.
Tévedett azonban a jogerős végzés akkor, amikor a felperes kereseti követelése tárgyában a pert a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének f) pontjában meghatározott okból szüntette meg.
A Ptk. 7. §-ának (1) bekezdése szerint a törvényben biztosított jogok védelme az állam minden szervének kötelessége. Érvényesítésük - ha törvény másképpen nem rendelkezik - bírósági útra tartozik.
A Ptk. 204. §-a határozza meg azokat a követeléseket, amelyeknek bírósági úton való érvényesítése kizárt. A felperes kereseti kérelmében meghatározott és a Ptk. 75. §-án - és nem az egyház belső törvényein - alapuló személyiségvédelmi igény azonban a felsorolásban nem szerepel, és nincs más olyan jogszabály sem, amely a személyiségvédelmi igény bírósági úton való érvényesíthetőségét valamely speciális okból kizárná.
A jogerős végzés által megjelölt, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. tv. l5. §-ának (2) bekezdése azt zárja ki, hogy az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszert vegyen bárki is igénybe. A felperes keresetében személyiségvédelmet igényelt, és nem az érintett egyház törvényeinek, egyéb szabályainak érvényre juttatását, ezért tévedett a másodfokú bíróság akkor, amikor a pert - bírósági út hiányára hivatkozással - megszüntette.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős végzést a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alkalmazásával hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Az új eljárás során az elsőfokú bíróságnak a felperes keresetét érdemben kell elbírálnia (Legf. Bír. Pfv. IV. 21. 686/2003. szám).
Az egyházi alapítású egyetem (továbbiakban: alperes) Hittudományi Karán lelkészeket és vallástanárokat képeznek. A Hittudományi Kar Kari Tanácsa 2003. október 10-én szexuáletikai kérdésekkel, ezen belül kiemelten a homoszexualitás valláserkölcsi szempontok szerinti megítélésével foglalkozott, és e tárgyban állásfoglalást hozott. Ebben kinyilvánította, hogy "készek vagyunk vállalni a szembenállást a társadalom általános vélekedésével, ha az Isten igéjéből más meggyőződésre jutottunk". Az állásfoglalás különbséget tett a homofil hajlam és a homoszexuális aktivitás között. A homofil hajlamú személy számára lelki gondozói segítségnyújtást ajánlott, és kitért annak szempontjaira is. A homoszexuális aktivitást ugyanakkor olyan akarati döntés következményének tekintette, amely az egyén felelőssége körébe tartozik. Rámutatott arra, hogy "homoszexualitás esetében az egyetlen etikus megoldásnak a homoerotikus vágyak kielégítéséről való lemondás tűnik". Az állásfoglalás végül kitért arra, hogy "az egyház a Biblia alapján nem helyeselheti a homoszexuális kapcsolatok megáldását, a homoszexuális párok házasságkötését, gyermekvállalását, homoszexuális életet folytató, vagy azt propagáló vallástanárok és lelkészek képzését, szolgálatba állítását, illetve szolgálatban tartását". Az alperes Egyetemi Tanácsa 2004. április 1-jén szabályzatot alkotott a Hittudományi Karon lelkészi és vallástanári szakon képzésben részesülő hallgatók alkalmassági minősítési eljárásáról. Ebben előírta, hogy a hitéleti képzésben résztvevő hallgatók meghatározott időszakonként alkalmassági minősítésen esnek át annak megítélése érdekében, hogy alkalmasak-e a reájuk váró lelkipásztori, vallástanári feladatok ellátására. A vizsgálati szempontok között szerepel a hallgatók életvitele is. Az egyházi zsinat 2004. május 6-án állásfoglalást bocsátott ki "Házasság, család, szexualitás" címmel. Ebben egyebek mellett kinyilvánította, hogy a homoszexuális életvitel vagy annak propagálása a lelkipásztori, vallástanári hivatással, valamint e hivatásokra felkészítő képzéssel és mindennemű egyházi szolgálattal összeegyeztethetetlen.
Az alperes Hittudományi Karának Kari Tanácsa a 2003. október 10-ei ülésén azt a hallgatót, akinek homoszexualitása ismertté vált, a lelkészi pályára alkalmatlannak minősítette, és úgy határozott, hogy nevezett a tanulmányait az intézményben nem folytathatja. A Kari Tanács 2003. november 28-án e kérdésben újabb határozatot hozott, amellyel korábbi döntését ugyan fenntartotta, de felajánlotta az érintett hallgatónak, hogy tanulmányait egy másik egyetem olyan teológiai szakán folytathatja, ahol nem kizárólag lelkipásztorokat, hanem világi teológusokat képeznek. Az ismertetett döntések miatt a hallgató jogorvoslatért bírósághoz fordult.
A felperes az egyesülési jog alapján létrejött olyan kiemelkedően közhasznú, országos működési körű társadalmi szervezet, amely céljai között szerepelteti az emberi jogok védelmét, ezen belül a leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű kisebbség hátrányos megkülönböztetése elleni küzdelmet.
A felperes a 2004. február 10-én benyújtott keresetében, az egyenlő bánásmód követelményének megsértését állítva, az alperes ellen a Ptk. 76. § alapján személyiségvédelmi igényt érvényesített. Keresete ténybeli alapjául az alperes Hittudományi Kara Kari Tanácsa által 2003. október 10-én meghozott és az interneten 2004. január 4-én közzétett állásfoglalást jelölte meg. Rámutatott arra, hogy az alperes által a homoszexualitás kérdésében kifejtett tézisek elvi alapját jelentik annak a gyakorlatnak, mely az oktatásba történő bekapcsolódás lehetőségét szexuális orientációtól teszi függővé. Azáltal, hogy az alperes a lelkészi és vallástanári képzésből a homoszexuális életet folytató vagy azt propagáló személyeket kirekeszti, ezzel lényegében a heteroszexualitást képzési feltételnek tekinti. A felperes ezért a keresetében az alperessel szemben a jogsértés megállapítását, az alperes nyilvános elégtétel adására és az elvi állásfoglalás visszavonására kötelezését, továbbá nem vagyoni kártérítésben és közérdekű célra fordítható bírságban való marasztalását kérte.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította és a felperest perköltségben marasztalta. Az ítélet indokolása szerint a felperest megillette a közérdekű igényérvényesítés joga, mert az egyenlő bánásmód és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. tv. (Ebtv.) 20. § (1) bekezdés c) pont szerinti törvényi feltételek megvalósultak: a felperes érdekképviseleti szervezet az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatti jogvédelmet az egyes ember személyiségének lényegi vonásához tartozó tulajdonság, a szexuális orientáció miatt és az alperes olyan állásfoglalásával összefüggésben igényli, amely pontosan meg nem határozható személyi kört érint. Megállapította továbbá az elsőfokú bíróság, hogy az alperes nem egyházi jogi személy, hanem felsőoktatási intézmény, amelyre az Ebtv. hatálya kiterjed. Érdemben pedig arra a következtetésre jutott, hogy az alperes állásfoglalásának felperes által kifogásolt részei olyan véleménynyilvánításnak minősülnek, amellyel az alperes nem lépte túl az Alkotmány 61. § (1) bekezdés által biztosított kereteket.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét "indokolására is kiterjedően" helybenhagyta. A jogerős ítélet indokolása emellett rámutatott arra is, hogy vallásos meggyőződésen alapuló oktatás esetén az intézmény jogosult vallásos nézeteinek, hitelveinek megfogalmazására, erkölcsi felfogásához és az egyházi tanításokhoz igazodó álláspontja kinyilvánítására, és ennek megfelelően a lelkészi pályára való alkalmasság kérdésében való döntésre is. Az alperes intézményben a teológus és vallástanár jelöltek ezt tudomásul véve, képzésük megkezdését megelőzően fogadalmat tesznek, amelyben önként vállalják az egyház tanításának, a Kari Tanács rendelkezéseinek megtartását. Miután az alperes perben kifogásolt állásfoglalása az érintett egyház hitelvein és erkölcsi meggyőződésén alapult, ezért nem valósított meg "önkényes hátrányos megkülönböztetést" a felperes által képviselt csoport sérelmére, illetve nem lépte túl a véleménynyilvánítás alkotmányos kereteit. A jogerős ítélet emellett rámutatott arra is, hogy a felperes által állított jogsértést az alperes azért sem követte el, mert az Ebtv. 28. § (2) bekezdése szerint nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményének megsértését az, ha önkéntes részvétel alapján a felsőoktatási intézményben olyan vallási meggyőződésen alapuló oktatást szerveznek, amelynek célja indokolja elkülönített osztályok vagy csoportok alakítását.
A jogerős ítélet ellen, az ügy érdemére kiható jogszabálysértésre hivatkozva, a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Alapvetően azt sérelmezte, hogy az eljárt bíróságok az alperes Hittudományi Kara Kari Tanácsa által hozott állásfoglalást véleménynek minősítették, és a perbeli jogvitát a szabad véleménynyilvánításhoz fűződő alkotmányos jog alapján bírálták el. Nem lehet ugyanis pusztán véleménynek tekinteni az alperes állásfoglalásában rögzített téziseket, mert azoknak közvetlenül is megtapasztalt hátrányos következményei vannak az emberek egy meghatározott csoportjára, a homoszexualitásukat nyíltan vállaló személyekre nézve. Az alperes állásfoglalásában kifejtett elvek alapján már eltávolítottak egy lelkészhallgatót az intézményből, az alperes fenntartója pedig azonos tartalmú rendelkezéseket hozott, amelyek összességükben alkalmasak arra, hogy az alperes intézményben élő gyakorlattá váljon a homoszexuális életvitelű személyek kirekesztése a Hittudományi Karról. Miután az alperes költségvetési forrásból is támogatásban részesül, és a lelkészképzésben való részvételnek nem szükségszerű következménye a lelkészi hivatás gyakorlása, ezért az alperes által alkalmazott hátrányos megkülönböztetésnek nincsenek méltányolható indokai. A felperes azt is sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság ítélete meghozatalakor az egyházi jogi személyekre irányadó jogelveket is alkalmazott, annak ellenére, hogy az alperes - ahogy azt az elsőfokú bíróság is helyesen megállapította - nem egyházi jogi személy. Tévesnek tartotta azt is, hogy a másodfokú bíróság jelentőséget tulajdonított a teológus és vallástanár jelöltek önkéntes fogadalomtételének, és hogy ebben a jogvitában lehetőséget látott az Ebtv. 28. § (2) bekezdés szerinti rendelkezések alkalmazására. A perbeli esetben ugyanis nincs jelentősége annak, hogy egyes intézményekben önkéntes részvétel alapján lehetőség van vallási meggyőződésen alapuló oktatás szervezésére, és ennek érdekében elkülönített osztályok, csoportok létrehozására. A felperes álláspontja szerint a perben bizonyította, hogy az alperes a homoszexuálisokkal szemben hátrányos megkülönböztetést alkalmazott, ezért az alperes a jogsértés jogkövetkezményei alól csak akkor mentesülhetne, ha az Ebtv. 19. § (2) bekezdésben foglalt törvényi feltételek fennálltát bizonyítaná. Miután az eljárt bíróságok ezzel a kérdéssel nem foglalkoztak, ezért (szükség esetén) indítványozta a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését.
Az alperes a jogerős ítélet hatályban való fenntartását kérte. Felülvizsgálati ellenkérelmében arra hivatkozott, hogy az egyházi jogi személyekre irányadó jogszabályok (a perbeli jogviszony keretei között) reá is vonatkoznak, ezért az alapító egyház szellemiségével összhangban álló hitéleti képzés feltételeinek meghatározásánál nem alkalmazhatók az Ebtv. rendelkezései. Abból a tényből ugyanis, hogy az alperes felsőoktatási intézmény, nem következik, hogy az állami szervek a hitélettel összefüggő tárgyak képzési feltételeibe beavatkozhatnak.
A Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokok alapján megállapította, hogy a jogerős ítélet keresetet elutasító rendelkezése nem jogszabálysértő.
Az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt a Ptk. 76. § alapján indított személyiségvédelmi perben jogértelmezést igénylő kérdést jelentett, hogy
- az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló, 2004. január 27-én hatályba lépett 2003. évi CXXV. tv. (Ebtv.) rendelkezései kiterjednek-e az alperesre is,
- megilleti-e a felperest a közérdekű igényérvényesítés joga,
- az alperes alkalmazott-e hátrányos megkülönböztetést a felperes által képviselt csoporthoz tartozó személyek sérelmére, s ha igen,
- az alperes bizonyított-e olyan körülményeket, amelyek mentesítik az egyenlő bánásmód követelményének megtartása alól.
1. Az Ebtv. 4. § g) pontja értelmében az egyenlő bánásmód követelményét a közoktatási és a felsőoktatási intézmények jogviszonyaik létesítése során, jogviszonyaikban, eljárásaik és intézkedéseik során kötelesek megtartani. E rendelkezés az egyház által alapított, és a felsőoktatásról szóló l993. évi LXXX. tv. szerint működő, államilag elismert felsőoktatási intézményekre is irányadó. Az Ebtv. személyi és tárgyi hatálya alól kivételt jelentő 6. § (1) bekezdés c) pontja, mely szerint az Ebtv. hatálya nem terjed ki az egyházi jogi személyeknek az egyházak hitéleti tevékenységével közvetlenül összefüggő jogviszonyaira, az egyház által alapított felsőoktatási intézményre abban az esetben sem vonatkozik, ha egyébként van olyan (önálló jogi személyiséggel nem rendelkező) kara, ahol csak hitéleti képzés folyik. Az Ebtv. alkalmazásában egyházi jogi személynek az egyház és szervezeti egysége minősül, melyet a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. tv. 8. § (1) bekezdés, 9. § (1) bekezdés és a 13. § szerint az azonos hitelveket követők vallásuk gyakorlása céljából létrehoztak és államilag nyilvántartásba vettek.
Az egyház által alapított egyetem (az alperes) ezért az Ebtv. alkalmazása körében nem minősül egyházi jogi személynek, reá tehát az Ebtv. személyi és tárgyi hatálya kiterjed.
2. A felperes a homoszexuálisok által alkotott társadalmi csoport érdekképviseletét is ellátó szervezetként indított keresetet az alperessel szemben. Keresetében azt állította, hogy az alperes az oktatási rendszerébe való bekapcsolódás elvi alapjainak meghatározásakor az egyenlő bánásmód követelményét megsértette, mert az általa képviselt társadalmi csoporthoz tartozó személyeket szexuális irányultságuk miatt a hitéleti képzésből kizárja. Az ember személyiségének lényegi vonását jelentő tulajdonság a szexuális orientáció és ez a tulajdonság a felperes által képviselt társadalmi csoport tagjainál is meghatározó jelentőségű. Az eljárt bíróságok ezért helyesen állapították meg, hogy a felperest az Ebtv. 20. § (1) bekezdés c) pontja alapján megillette a közérdekű igényérvényesítés joga.
3. A Ptk. 76. §-nak az Ebtv. 37. §-sal módosított rendelkezése szerint a személyhez fűződő jog sérelmét jelenti - egyebek mellett - az egyenlő bánásmód követelményének megsértése. E jogsértés tartalmi jegyeit, bizonyításának feltételeit és a jogsértés jogkövetkezményei alóli mentesülés lehetőségét az Ebtv. szabályozza.
Az Ebtv. 7. § (1) bekezdés értelmében az egyenlő bánásmód követelményének megsértését jelenti - különösen a III. fejezetben meghatározottak szerint - a közvetlen hátrányos megkülönböztetés. Ilyen közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül a 8. § m) pont szerint az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt szexuális irányultsága miatt részesül más, összehasonlítható helyzetben lévő személyhez vagy csoporthoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban. Az Ebtv. 27. § (2) bekezdés a) pont értelmében az egyenlő bánásmód követelményének érvényesülnie kell az oktatással összefüggő jogviszonyokban, így az oktatásba történő bekapcsolódás feltételeinek meghatározása, a felvételi kérelmek elbírálása esetében is.
Az alperes a Hittudományi Karának Kari Tanácsa által 2003. október 10-én meghozott, és az alapító egyház által 2004. május 6-án megerősített állásfoglalással egyértelműen kinyilvánította azt a szándékát, hogy a homoszexuális életvitelt folytató, vagy a homoszexualitást propagáló személyek számára lelkészi és vallástanári szakon hitéleti képzést nem kíván biztosítani. Ennek az állásfoglalásnak szellemében az alperes szabályzatot is alkotott, amely szerint a lelkészi és vallástanári szakon képzésben részesülő hallgatók időszakonként alkalmassági minősítésen vesznek részt, amely kiterjed az életvitelükre is. Emellett a perben adat van arra, hogy az alperes a lelkészi szakon képzésben részesülő egyik hallgatójával szemben alkalmazta is az állásfoglalásában megfogalmazott elveket. Az alperes állásfoglalása ezért elvi alapjául szolgál annak a gyakorlatnak, amely szexuális irányultságuk szerint különbséget tesz a lelkészi és vallástanári szakon oktatásba bekapcsolódni kívánó hallgatók között, és az oktatásból a felperes által képviselt személyeket, a homoszexuálisokat kizárja. A felperes ezért a felülvizsgálati kérelmében megalapozottan kifogásolta, hogy az eljárt bíróságok az alperes állásfoglalását kizárólag valláserkölcsi kérdésben alkotott véleménynek tekintették, és nem mérlegelték annak a Hittudományi Kar képzési rendszerére gyakorolt hatását. Az alperes által megfogalmazott tézisek gyakorlatban való érvényesülése nem teszi lehetővé az állásfoglalásnak csupán véleményre szűkítő értelmezését. A Legfelsőbb Bíróság ezért megállapította, hogy az alperes állásfoglalása az Ebtv. 7. § (1) bekezdés értelmében olyan rendelkezés, amely szexuális orientáció szerint alkalmaz hátrányos megkülönböztetést a lelkészi és vallástanári képzésbe bekapcsolódni kívánó azon hallgatókkal szemben, akik homoszexualitásukat nyíltan vállalják. Miután ez a megkülönböztetés nem egyszeri alkalomhoz kapcsolódik, hanem folyamatos magatartást jelez, ezért az Ebtv. időbeli hatálya az alperes állásfoglalására annak ellenére kiterjed, hogy azt az alperes az Ebtv. hatályba lépése előtt hozta.
A felperes a perben nemcsak azt bizonyította, hogy az alperes a homoszexuálisokkal szemben hátrányos megkülönböztetést alkalmaz, de azt is bizonyította, hogy az általa képviselt társadalmi csoport rendelkezik ezzel a szexuális irányultsággal, mint az Ebtv. 8. § m) pontja szerinti tulajdonsággal. A felperes ezért eleget tett az Ebtv. 19. § (1) bekezdésében meghatározott bizonyítási kötelezettségének.
4. Az egyenlő bánásmód követelménye megsértésének jogkövetkezményei alól a mentesülés feltételeit az Ebtv. 19. § (2) bekezdés szabályozza. Eszerint a perben az alperest terhelte annak bizonyítása, hogy megtartotta vagy az adott jogviszony tekintetében nem volt köteles megtartani az egyenlő bánásmód követelményét.
Az Ebtv. 7. § (2) bekezdés szerint nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét az a 8. §-ban felsorolt tulajdonságon alapuló rendelkezés, amelynek tárgyilagos mérlegelés szerint az adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggő, ésszerű indoka van.
Az alperes perbeli védekezése során - egyebek mellett - az alapító egyház hitelveire, erkölcsi felfogására hivatkozva állította, hogy a lelkészi és vallástanári képzés feltételeinek meghatározásánál indokoltan tett különbséget a hallgatók között szexuális irányultságuk szerint. Az alperes ezzel lényegében az Ebtv. 19. § (2) bekezdés b) pont és a 7. § (2) bekezdés szerinti körülményeket állított és emiatt (is) kérte a kereset elutasítását. Ezért ebben a kérdésben a Legfelsőbb Bíróság a per adatai alapján állást foglalhatott.
Az Alkotmánynak a mindenkit születésénél fogva és elidegeníthetetlenül megillető emberi méltósághoz való jogot rögzítő 54. § (1) bekezdése, valamint az emberi és állampolgári jogok megkülönböztetés nélküli biztosítását előíró 70/A. §-a az Ebtv. preambulumában is rögzített olyan alapjogok, amelyek érvényesítésére e törvény is hivatott. Az alkotmányos alapjogokat érintő diszkrimináció tilalma azonban nem jelenti minden megkülönböztetés tilalmát. Az alkotmányos alapjogok sérelme az önkényes, ésszerű indok nélküli megkülönböztetéssel valósul meg. Ezt fejezi ki az Ebtv. 7. § (2) bekezdés és 19. § (2) bekezdés b) pontja is.
A szexuális irányultság (így a heteroszexualitás, illetve a homoszexualitás) az emberi méltóság lényegéhez tartozik. A szexuális irányultság szerinti különbségtételre, mint az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében meghatározott "egyéb helyzet" szerinti különbségtételre csak kivételes indokok alapján kerülhet sor. Ilyen pl. a házassághoz való jog tekintetében a homoszexuális irányultság megkülönböztetése [37/2002. (IX. 4.) AB határozat, 20/1999. (VI. 25.) AB határozat].
Miután az alperes perben vitatott rendelkezése a lelkészi és vallástanári szak hallgatói között szexuális irányultságuk alapján tett különbséget, ezért a perben ügydöntő jelentősége volt annak, hogy az adott jogviszonyban ennek volt-e ésszerű indoka.
A vallás szabad megválasztásához, a vallásos meggyőződés kinyilvánításához, azok tanításához és az adott vallás hitelveinek megfelelő életmód folytatásához való jogot az Alkotmány 60. § (2) bekezdése mindenki számára biztosítja. Az egyházak az Alkotmány által biztosított keretek között szuverenitással rendelkeznek. Az egyház hitelvei, morális kérdésekben való állásfoglalása nem lehetnek az állam vagy intézményei, így a bíróság megítélésének tárgyai.
Az egyház által alapított felsőoktatási intézményben folyó hitéleti (lelkészi és vallástanári) képzés elválaszthatatlan kapcsolatban van az adott egyház vallási (hit) felfogásával, morális kérdésekben kialakult elveivel, a lelkészeivel, hittanáraival szembeni elvárásaival. A hitéleti képzés (és nem általában a teológusképzés) ezért szükségszerűen igazodik az egyháznak a vallási tanok tartalmával, a hitgyakorlás egyéni és társas formáival, a vallási közösséghez tartozók, így különösen a lelkészek és hittanárok életvitelével kapcsolatos felfogásához.
A perben érintett egyház "a Biblia alapján nem helyesli a homoszexuális életet folytató vagy azt propagáló vallástanárok és lelkészek képzését, szolgálatba állítását, illetve szolgálatban tartását". Ezt a felfogást az állam vagy intézményei nem bírálhatják felül. A perben ezért sem általában a homoszexualitást, sem különösen az érintett egyház, illetve az alperes erről való felfogását nem kellett és nem is lehetett vizsgálni. Ezért a perben nem volt jelentősége annak, hogy e kérdéskört illetően milyen nézetek ismertek.
Az egyház által alapított alperes (tekintet nélkül arra, hogy állami támogatásban is részesül) a lelkészi és vallástanári képzés során legitim és ugyancsak felülbírálhatatlan módon jeleníti meg az egyház e kérdésben vallott felfogását. Ezt fejezi ki a per tárgyává tett állásfoglalásában, amely szerint a hitéleti képzéstől a homoszexualitásukat nyíltan vállaló személyeket távol kívánja tartani. Az alperes állásfoglalásának ezért a lelkész és vallástanárképzéssel kapcsolatos jogviszonyban az egyház hitelveihez igazodó olyan ésszerű indoka volt, amely miatt nem volt köteles megtartani az egyenlő bánásmód követelményét. A Ptk. 76. §-ra alapított személyiségvédelem ezért a felperest nem illette meg.
A kifejtett indokok következtében a jogerős ítéletnek a keresetet elutasító rendelkezése nem sért jogszabályt, ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. IV. 20. 678/2005. szám). ■
Visszaugrás
