Az európai integrációban természetes, hogy egy adott nemzeti piacon különböző tagállamokban letelepedett vállalkozások versenyeznek egymással. Ez a verseny nem csak a vállalkozások, hanem a tagállamok számára is kihívást jelent, hiszen nemzeti szinten sem közömbös, hogy a hazai termelők hogyan állják meg helyüket a külföldi versenytársakkal szemben. A verseny szabadsága és a nemzeti érdekek folytonos összeütközése révén az Európai Bíróság (továbbiakban: Bíróság) soha meg nem szűnő feladatának tűnik, hogy újra és újra állást foglaljon arról, hogy ezt a versenyt milyen indokokból és milyen mértékben korlátozhatja egy tagállam.
Még érzékenyebb a helyzet, ha a verseny a szolgáltatások piacán zajlik. Ez ugyanis nemcsak a szolgáltatás, hanem az azt nyújtó munkavállalók mozgását is jelenti. Például, nem csak egy aratógép lépi át a tagállamok közti határt, hanem a gépet beüzemelő, működtető mérnökök is. A kiküldetési irányelvvel kapcsolatos joggyakorlat jól mutatja, hogy a kiküldött munkavállalókat fogadó tagállamok elsődleges célja ilyenkor saját munkaerő-piacuk védelme. Arra az átmeneti időre is védeni igyekszenek a hazai munkaerőt a versenytől, amíg a kiküldött munkavállalók feladatuk végeztével visszatérnek a kiküldő tagállamba.
De vajon hogyan kezelhető az a helyzet, amikor a nyújtott szolgáltatás maga a munkavállalók átengedése? Meddig mehet el a fogadó tagállam szolgáltatási és munkaerő-piacának védelmében, ha a szolgáltatás nem egy aratógép, hanem 500 aratómunkás két hónapra való rendelkezésre bocsátása? Ezt a szolgáltatást nevezzük munkaerő-kölcsönzésnek. Ilyenkor a fogadó tagállam munkaerő-piacának érintettsége még nyilvánvalóbb, ami sok tagállamot még erősebb korlátozásokra sarkall. Ha tekintetbe vesszük a munkaerő-kölcsönzés rohamos terjedését, illetve a tagállamok közti határok oldódását, joggal számíthatunk arra, hogy a határon átnyúló munkaerő-kölcsönzés kérdése egyre gyakrabban merül majd fel.
Az alábbiakban azt vizsgálom meg, hogyan értelmezhető a szolgáltatásnyújtás szabadságának elve a munkaerő-kölcsönzésnél, és ez hogyan hat a tagállami szabályozásra. A témának magyar szempontból különös aktualitást ad, hogy a Bíróság a közelmúltban egy előzetes döntéshozatali kérelem alapján azt vizsgálta, vajon jogszerűen ír-e a magyar jog elő belföldi székhelyet a kölcsönzési tevékenység feltételéül. A Bíróság megállapította, hogy ez nem egyeztethető össze a szolgáltatásnyújtás szabadságával. A fejezet végén arra is választ adok, milyen változásokat indukálhat majd ez a döntés a határon átnyúló munkaerő-kölcsönzés magyarországi szabályozásában és gyakorlatában.
A munkaerő-kölcsönzés olyan speciális munkaviszonyt jelent, ahol a munkavállaló két munkáltatóval áll kapcsolatban. A munkaviszony a kölcsönbeadóval jön létre, aki azonban - ellenérték fejében - egy másik munkáltató, a kölcsönvevő rendelkezésére bocsájtja a munkavállalót, így a tényleges munkavégzés itt történik. A munkaerő-kölcsönzés révén így a munkáltatók úgy jutnak a munkaviszony sajátosságainak megfelelően utasítható, alárendelt munkaerőhöz, hogy ők maguk semmilyen jogviszonyban nem állnak az átengedett munkavállalóval. Bár bizonyos körben minden jogrendszer telepít munkáltatói felelősséget a kölcsönvevőre is - elsősorban a tényleges munkavégzéshez kötődő munkáltatói kötelezettségek, például a munkavédelem, vagy az egyenlő bánásmód kapcsán - a kölcsönzés igen rugalmas foglalkoztatási formát jelent, amely napjainkban európai szinten is jelentős. Jelenleg mintegy 3 millió kölcsönzött munkavállaló dolgozik az Európai Unió tagállamaiban, és számuk gyorsan nő: a munkaerő-kölcsönzés aránya a teljes foglalkoztatásban 1996-2006 között - 19 európai ország adatait alapul véve - megduplázódott.1
A kölcsönbeadó és a kölcsönvevő közti viszonyt tekintve tehát arról van szó, hogy a kölcsönvevő egy visszterhes polgári jogi szerződés alapján munkaerőt vesz igénybe a kölcsönbeadótól. Ez a jogviszony nem közömbös a munkajog számára, hiszen - például a munkáltatói jogok és kötelezettségek megosztásával - jelentősen érinti a munkavállaló munkaviszonyát, ám dogmatikailag mégis egyértelműen polgári jogi szerződés. Ezért szabályozásában nem csak a munkavállaló érdekeinek védelmére kell figyelemmel lenni, hanem a munkaerő-piaci szolgáltatások piacának megfelelő működésére is. Az európai közös piac szempontjából ez elsősorban azzal a követelménnyel jár, hogy érvényesülnie kell a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapelvének. Nem véletlen, hogy míg a munkaerő-kölcsönzés munkajogi szabályozására közösségi szinten csak 2008-ban került sor, addig a szolgáltatások piaca oldaláról az Európai Bíróság (továbbiakban: Bíróság) már 1980-ban meghozta a kölcsönzéshez kapcsolódó első ítéletét.2
A munkaerő-kölcsönzés tehát - összehasonlítva más atipikus munkaviszonyokkal - nem csak egy foglalkoztatási forma, hanem egy munkaerő-piaci szolgáltatás is.3 Részben ez indokolja, hogy közösségi szintű szabályairól rendkívül lassan, csak 2008 végén tudtak megállapodni a tagállamok.4 A munkaerő-kölcsönzésről szóló 104/2008/EK irányelv szabályainak kialakításánál tehát jóval komplexebb érdekeket, szempontokat kellett figyelembe venni. Ez az irányelv azonban munkajogi szempontú, de a kölcsönzésre, mint szolgáltatásra vonatkozó érdemi másodlagos joganyag mindmáig nem született. Így erre nézve csak az elsődleges jog lehet irányadó, amelyet a Bíróság értelmezett. Mielőtt ennek elemzésébe kezdenék - némiképp rendhagyó módon - először azt vizsgálom meg, hogy a munkaerő-kölcsönzést érintő másodlagos joganyag miért nem igazít el bennünket, ha a kölcsönzést szolgáltatásként közelítjük meg.
A munkaerő-kölcsönzésre, mint szolgáltatásra vonatkozó másodlagos joganyag keresésekor három irányelv is eszünkbe juthat. Ezek időrendi sorrendben:
- a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71/EK irányelv (továbbiakban: kiküldetési irányelv), amely szerint a kiküldetés egyik megvalósulási formája a munkaerő-kölcsönzés,
- a belső piaci szolgáltatásokról szóló 2006/123/EK irányelv (továbbiakban: szolgáltatási irányelv) és
- a frissen elfogadott és még hatálybalépés előtt álló, a munkaerő-kölcsönzésről szóló 104/2008/EK irányelv (továbbiakban: kölcsönzési irányelv).
Mint alább látható lesz, a munkaerő-kölcsönzési szolgáltatás vonatkozásában azonban egyik sem releváns.
A kiküldetési irányelv logikailag talán a legjobb választás, ha a határon átnyúló munkaerő-kölcsönzési szolgáltatás szabályait keressük. A szakirodalomból azonban jól ismert5 az irányelv kétarcúsága: bár - a szerződéses jogalapból kiindulva - a szolgáltatások szabad áramlásának biztosítására született, valójában arra a kérdésre ad választ, hogy a munkaerő-áramlás célországai milyen körben alkalmazhatják saját munkajogi szabályaikat a kiküldött munkavállalókra.6 Így például arra, hogy ha az egyik tagállamban székhellyel rendelkező építőipari cég egy másik tagállam területén készít alapozást, akkor az e feladat elvégzésére kiküldött munkavállalóira mely körben kell a munkavégzés helye szerinti ország munkajogát alkalmazni. Ebből eredően az irányelvnek azt kellene rögzítenie, hogy mely szabályokat kötelező alkalmaznia a fogadó államnak a kiküldött munkavállalóra, ám valójában azt határozza meg, hogy melyeket lehet.7 A fogadó állam munkajogából alkalmazandó szabályok meghatározása ugyanis lényegében nyitott, a közrend védelmére hivatkozással a tagállamok bármely - megítélésük szerint - alapvető jelentőségű szabályuk hatályát kiterjeszthetik a területükre kiküldött munkavállalókra.8 Ezért nem az a kérdés, hogy a munkavállalót mely szabályok védik, hanem hogy a munkaerőt importáló ország milyen széles körben teheti kötelezővé saját szabályainak alkalmazását. Ez pedig inkább a saját szolgáltatási piac védelmét jelenti, mintsem a határon átnyúló szolgáltatások terjedésének elősegítését.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
