1. A Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának frissen habilitált egyetemi tanára nagyívű monográfiájában arra tett kísérletet, hogy a jogtörténészek többsége által a magyar magánjogi kodifikáció első lépéseként tekintett, 1795. évre elkészült első magánjogi törvényjavaslatokban helyet kapott magánjogi intézményeket tárgyalja. A szerző célja az volt, hogy a magánjogot meghatározó 18-19. századi állapotok feltárásával választ adjon arra a kérdésre, hogy e tervezet valóban az első magyar magánjogi kodifikációs kísérletnek tekinthető-e, vagy csupán az addigi kúriai joggyakorlat eredményeit rendszerező munkaként értékelendő. A szerző eddigi tudományos és levéltári kutatómunkája eredményeire széles körben támaszkodó e munka - az előszó végén nyíltan sugallva - már jelezni engedi a szerző jövőbeli szándékát. Eszerint e kötet csak az első lépés a késő rendi magyar magánjog feldolgozása folyamatában, mely a kereskedelmi jogi szabályok, az árvák helyzetét és gyámsági viszonyokat érintő törvényjavaslatok, valamint a nevezett kor kúriai bírói gyakorlata feldolgozását tervezi.
2. A kötet első fejezete Kodifikáció vagy reform címmel a törvénykönyv megalkotásához vezető körülményeket veszi vizsgálat alá. Számos fogalmi meghatározás elemeinek felsorakoztatása nyomán a szerző úgy véli, hogy egy jogterület átfogó szabályozását adó törvénykönyvnek rendszerezett felépítésűnek, világos nyelvezetűnek és egyértelműnek kell lennie, továbbá szükséges, hogy az adott állam teljes területére vonatkozzon.
A szerző az európai magánjogi egységesítési törekvések előzményeit XIV. és XV. Lajos francia királyok által - hosszas és alapos előkészítést követően - kiadott, a magánjog egyes területein (végrendeletek, ajándékozás, tengeri kereskedelmi jog) részleges egységet megvalósító grandes ordonnances-okra vezeti vissza, majd az 1804-ben hatályba lépett Code civil-t e kodifikációs hullám példaképének tekinti. A szerző nyíltan kimondja, hogy a magyar magánjogi egységesítés az európai kodifikációs vonulatba illeszkedett, hiszen a török kiűzését követően - 1715-ben - összehívott országgyűlésen felállított Systematica Commissio célul tűzte a törvények átvizsgálását és egyben kijavítását, mely törekvés azonban eredmény nélkül zárult. A felvilágosult Habsburg uralkodók (Mária Terézia, II. József) ugyan a jogrend egységének megteremtését a birodalmi egységesítő politika eszközének tekintették, fellépésük eredménye azonban csak a kúriai döntvények gyűjteményekbe foglalásáig terjedt. Az 1791. évi 67. tc. által kiküldött kodifikációs bizottság a forrongó országgyűléstől távol, efajta munkához feltétlenül szükséges nyugodt légkörben kezdhette meg működését, sőt a megváltozott politikai légkör is kedvezőnek mutatkozott: II. Lipót nemcsak a politikai, hanem a jogi élet területére kiterjedő reformot kívánt véghezvinni. A magánjogi rendszer megújításán túl a kereskedelmi- és váltótörvény, a polgári eljárás és a bírósági szervezeti rendszer reformálását is feladatául kapott - reform konzervatívok által alkotott - bizottság négy, megfeszített év munkája után 1795-ben készült el tervezetével, melynek érdemi tárgyalását kül- és belpolitikai körülmények (a francia forradalomtól való félelem, Martinovics-mozgalom előretörése) akadályozták meg.
A szerző kiválóan ismerte fel, és világította meg, hogy a magyar magánjogi kodifikáció az európai magánjogi egységesítés folyamatába illeszkedik. A munkálat a jogbiztonság megteremtését és a meglévő jogszabályoknak a kúriai joggyakorlattal való összeegyeztetésére hivatott, az országgyűlés által kiküldött bizottság azokban az években működött, amikor Franciaországban a Konvent Cambacérés nevével jelzett tervezeteket tárgyalta, vagy amikor Poroszországban hatályba lépett a porosz magánjogi törvénykönyv, illetve éppen amikor az osztrák magánjogi egység megteremtésének gondolata - egy tervezet formájában - szintén felszínre került. Számos véleményt hoz arra vonatkozóan a szerző, hogy e Deputatio Juridica feladata valójában nem kodifikáció, hanem inkorporáció volt, azonban - a jogbiztonság megteremtésének célja által vezérelve -tevékenységükkel a tényleges kodifikáció útjára léptek, mely országgyűlési elfogadás után rendszerezett és összehangolt törvényjavaslatot eredményezett volna.
3. A kötet első fejezetét követő egységek a magánjog egyes tárgyköreinek elemzésével foglalkoznak.
Külön fejezetet alkot az adományrendszerre vonatkozó szabályok kifejtése, mely néhány oldalas
- 197/198 -
történeti áttekintés - Szent István, Kálmán, Hunyadi János rendelkezései, a Tripartitum szabályai - után az 1795. évi javaslat vonatkozó rendelkezéseit tárgyalja. E tárgykörben a szerző ismerteti a javaslatnak a királyi adomány alapvető sajátosságaira, az adományozás egyes jogcímeire, valamint a királyi hozzájárulás egyes eseteire, továbbá az új adomány intézményére vonatkozó rendelkezéseit. E fejezet keretén belül a szerző önálló egységet szentel a 32 jobbágytelek nagyságig terjedt nádori adománynak, melyet elsőként az 1446. évi 10-12. határozatok rögzítettek, és melyeket a 17-18. század folyamán három alkalommal törvények is megerősítettek, továbbá külön egységben tárgyalja az 1795. évi javaslatnak a beiktatásra és az ellentmondásra vonatkozó szabályait, melyek szervesen kapcsolódnak az adomány tárgyköréhez.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
