2020 májusában valamennyi munkajogászt meglepetéssel és némi értetlenséggel töltötte el az Alkotmánybíróság 12/2020. (VI. 22.) számú határozata, amely szerint a napi és heti pihenőidőt egymástól elkülönítve kell kiadni. Az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) döntése nyomán több további per is indult, melyből a Miskolci Törvényszéken folyó ügyben 2023 márciusában az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) is ítéletet hozott a kérdésben. Mindkét grémium - némileg eltérő indokolással - azt mondta ki, hogy a napi és a heti pihenőidő egymástól függetlenül adandó ki.
1. A magyar és uniós jogszabályi háttér
2. A vonatkozó bírósági határozatok ismertetése
3. A bírósági határozatok következményei - a közvetlen hatály kérdése, illetve a kialakuló jogi helyzet
4. De lege ferenda - Megoldási lehetőségek
A napi és a heti pihenőidős szabályozás részletes ismertetésétől - figyelemmel arra, hogy a jogász olvasóközönség azt feltehetően ismeri - eltekintenénk. Mindössze arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a napi pihenőidő - bizonyos, viszonylag ritka kivételektől eltekintve - tizenegy óra, amely bármely munkavégzést követően megilleti a munkavállalót, a rendkívüli munkavégzést is ideértve, a heti pihenőidő főszabály szerint pedig vagy két nap, vagy egybefüggő negyvennyolc óra. Mind a heti pihenőnapok, mind a heti pihenőidő munkaidőkeret alkalmazása esetén részben összevontan is kiadhatóak.[1]
Az Európai Unió vonatkozó, a munkaidő szervezéséről szóló irányelve[2] heti 24 óra "minimális, megszakítás nélküli" pihenőidőt ír elő, "továbbá [...] 11 órás napi" pihenőidőt.[3] Hozzáteszi továbbá, hogy "ha azt objektív, műszaki vagy munkaszervezési feltételek indokolják, a minimális 24 órás pihenőidő alkalmazható."[4]
Jelen sorok írója többször rámutatott arra, hogy a magyar jog a fent ismertetett uniós szabályokat sérti, amikor lehetővé teszi "rendkívüli munkavégzés" folytatását a munkavállaló heti pihenőnapján, illetve heti pihenőidejében. Ennek kapcsán meg kell jegyezni, hogy az Európai Unió jogában a munkaidő és a pihenőidő egymást kizáró fogalmak,[5] illetve a munkaidő fogalma nincs szétbontva rendes és rendkívü-
- 17/18 -
li munkaidőre, csak egységes munkaidő fogalom létezik.[6] A fentiekből következően pedig uniós jogilag elgondolhatatlan fogalom a "pihenőnapi rendkívüli munkavégzés", vagy ahogy egy korábbi cikkemben[7] egyszerűbben fogalmaztam: fából vaskarika.
Bár a "pihenőnapi rendkívüli munkavégzés" problémáját egyik vonatkozó bírósági határozat sem vetette fel - megjegyezzük, némi csodálkozásunkra -, azonban azt azért kell mégis megemlíteni, mert ezen kérdés kezelése nélkül tartós megoldás a határozatok által okozott problémára aligha található.
Jelezni kell, hogy a 2003/88/EK irányelv fent idézett "24+11-es" szabályát jelen cikk szerzői és számos más munkajogász is úgy értelmezte az EUB döntése előtt, hogy az egybefüggő harmincöt óra pihenőidő kiadását írja elő, mindegy, hogy milyen jogcímen.[8]
Idetartozó megjegyzés még, hogy 2023. január 1-jétől nem kell napi pihenőidőt beosztani, ha a munkáltató a munka befejezését közvetlenül követő napra munkaidőt nem oszt be, vagy rendkívüli munkaidőt nem rendel el.[9]
Az AB döntésének[10] alapjául szolgáló tényállás szerint az indítványozók egy kórházban voltak foglalkoztatva. A jelen cikk szempontjából releváns tények szerint a munkavállalók a rendes munkaidejükön felül egészségügyi ügyeletet is elláttak, mely esetben a munkáltató az ügyeletet követően kiadta a heti pihenőnapot, és ezzel egyidejűleg kiadottnak tekintette az egészségügyi dolgozókra irányadó napi pihenőidőt is. A másodfokú bíróság érvelése alapján a kétfajta pihenőidő nem számolható egybe, mivel jogi céljaik eltérőek - a napi pihenőidő a két munkavégzés közti regenerálódást szolgálja, míg a heti pihenőidő a két munkahét közti regenerálódást és a családdal töltött szabadidőt hivatott biztosítani. Ezzel szemben a Kúria azt mondta ki, hogy mivel mindkét pihenőidő a regenerálódást szolgálja, így csupán azt kell nézni, hogy az ügyeletet követően ki tudta-e pihenni magát a munkavállaló, ami a heti pihenőnap beosztásával teljesült. Az AB azt vizsgálta, hogy összeegyeztethető-e az Alaptörvénnyel a Kúria fenti értelmezése. Az Alaptörvény vonatkozó rendelkezése értelmében minden munkavállalónak joga van a napi és heti pihenőidőhöz. Az AB gyakorlatilag a másodfokú bíróság érvelésével összhangban azt mondta ki, hogy a két jog rendeltetése eltérő.[11]
Az EUB eljárásának[12] alapja pedig egy mozdonyvezető munkakörben foglalkoztatott munkavállaló által indított eljárás volt. A tényállás szerint a munkáltató csupán két egymást követő munkanap között biztosított napi pihenőidőt a munkavállaló számára. Ezzel szemben sem a heti pihenőidő előtt, sem utána nem biztosított külön napi pihenőidőt. Itt kell megjegyezni azt, hogy a kollektív szerződés értelmében a heti pihenőidő legalább negyvenkét óra. Ehhez képest a 2003/88/EK irányelv 5. cikke hétnaponként huszonnégy órás minimális, megszakítás nélküli pihenőidőt, továbbá a 3. cikkben említett tizenegy órás napi pihenőidőt ír elő.
A továbbiakban Pitruzzella főtanácsnoki indítványát külön is érdemes ismertetni, mivel az ítélethez képest további okfejtéseket is tartalmaz. Pitruzzella indítványát azzal kezdi, hogy a fő kérdés gyakorlatilag az, hogy elegendő-e a huszonnégy + tizenegy, azaz harmincöt órányi pihenőidő biztosítása, a heti pihenőidő és a napi pihenőidő közötti formális különbségtétel nélkül. A főtanácsnok arra jut, hogy a napi pihenőidő nem olvadhat bele a heti pihenőidőbe, mivel a kettő eltérő célokat követ. Itt azonban nem olyan "ideológiai" szétválasztásról van szó, mint a fenti ügy kapcsán, hanem inkább formális különbségről: a napi pihenőidő célja az, hogy a munkavállaló huszonnégy órás időszakon át legalább tizenegy órát pihenjen, ezzel szemben
- 18/19 -
a heti pihenőidő funkciója az, hogy a munkavállaló egy hétnapos időszakon belül legalább huszonnégy órát pihenjen. Hozzáteszi, a tagállamoknak lehetősége van a 2003/88/EK irányelvben foglalt minimumkövetelményeknél kedvezőbb heti pihenőidőt előírni, ez azonban nem teszi jogszerűvé egy másik jog - a napi pihenőidőhöz való jog - elvételét. Pitruzzella azt is kimondja, hogy a napi pihenőidő rendeltetése az, hogy munkavégzést követően legyen kiadva, így annak nincs jelentősége, hogy ezt követően nem következik egyből munkavégzés. Az indítvány alapján viszont annak nincs jelentősége, hogy a napi és a heti pihenőidő milyen sorrendben van kiadva. Pitruzzella érdekes módon azzal zárja az indítványát, hogy az uniós joggal összhangban álló értelmezés elvének vannak korlátai, mégpedig az, hogy az nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául, így a nemzeti bíróság még vizsgálhatja, hogy a negyvenkét óra heti pihenőidő megfelel-e a huszonnégy + tizenegy óra szabályának.
Az EUB ítélete is azt tartalmazza, hogy a napi pihenőidő nem olvad bele a heti pihenőidőbe. Ezt arra alapozza, hogy a 2003/88/EK irányelv az Alapjogi Chartában foglalt jogokat részletezi, így azt nem lehet megszorítóan értelmezni, illetve az irányelv egyébként is minimumkövetelményeket fektet le. Fontos az is, hogy az EUB szerint a 2003/88/EK irányelvben foglalt fogalmak önálló uniós jogi fogalmak, így a nemzeti jog azokra nem lehet hatással. Az EUB a 2003/88/EK irányelvben foglaltaknál kedvezőbb szabályokkal kapcsolatban osztotta a főtanácsnok érvelését. Ezzel szemben, Pitruzzellával ellentétben a bíróság szerint nem mindegy a napi és heti pihenőidők sorrendje - a napi pihenőidőt a heti pihenőidő előtt kell kiadni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
