Magyarország jelenlegi Alaptörvénye és korábbi Alkotmánya is alapjogként tartalmazta az örökléshez való jogot. Az öröklés az állampolgárokat szükségszerűen, életük során akár többször is érintheti. Azt a folyamatot, amelynek eredményeként megszületik az öröklést közhitelesen tanúsító határozat ma egyszerűen hagyatéki eljárásnak nevezzük. A hagyatéki eljárás, amíg elérte mai rendjét, hosszú, rögös úton haladt.
A hagyatéki eljárásnak, mint sok más jogterületnek római jogi alapjai vannak. A XII. táblás törvények a hagyatékot még, mint családi vagyont a gens vagyonának tekintették és az élvezetet gyakorló páter familias halála után a gens tagjaira szállt, hacsak az örökhagyó családjában nem voltak olyan személyek, akik a páter familias halálával önjogúakká váltak, akikre a vagyon már szükségszerűen, bárminemű eljárás nélkül átháramlott.[1] A római jog különbséget tett az örökösök két csoportja közt, az egyik csoport a familiabeli örökösök, akik elfogadó nyilatkozat nélkül az örökhagyó halálával ipso iure örökössé váltak; az örökösök másik csoportja számára az örökhagyó halála, (a hagyaték megnyílása) csak az örökség elfogadására vonatkozó jog keletkezése, tehát ezek az örökösök elfogadó nyilatkozattal szerezték meg a hagyatékot, illetve, ha nem tettek ilyen nyilatkozatot nem váltak örökösé.
A köztársaság korban megjelenik a praetor által gyakorolt bonorum possessio intézménye, amelynek során a praetor az erősebb öröklési joggal fellépőnek adta birtokba a hagyatékot.
A bonorum possessio megadásával aktívan kellet beavatkozni, mert a hagyatéki vagyon önhatalmú birtokba vétele perekhez vezethetett. A praetornak meg kellett vizsgálni jogosultság kérdését, a hagyatékért versengők közül kinek az örökjoga látszik valószínűbbnek, hogy a végleges döntést meghozó bírói ítéletig ezen felet bocsássa a hagyaték birtokába, s ezzel az elutasított igénylő által indítható örökségi perben az alperes kedvezőbb helyzetébe.
- 5/6 -
A bonorum possessiot kérni kellett. A feltételek melyek alapján a praetor a bonorum possessiot megadta, ediktumban voltak közzétéve. Annak aki e feltételeknek megfelelt a praetor vizsgálat nélkül adta meg a bonorum possessiot.[2]
A bonorum possessio eljárásra tekintve látható, hogy a mai hagyatéki eljárások előfutára volt.
A középkori magyar jog az ipso iure öröklés elvén nyugszik, nincs szükség semminemű eljárásra a hagyaték megszerzéséhez. Az ősi magyar jog a vagyont családi vagyonnak tekintette, amelynek az egyén csak birtokosa, haszonélvezője és annak halálával amennyiben leszármazók nem maradtak, a családra szállt vissza bármilyen hatósági közreműködés nélkül.
A középkorban hatósági eljárás nyomai csak a testi vagy szellemi fogyatékos örökösök estén, illetve az állam (a király) esetleges öröklésének esetén tűnnek fel. Ezek a szabályok viszont már egészen korán Szent István és Szent László törvényeiben megjelennek. Zsigmond király 1435. évi 6-ik rendeletében feltűnik a zárgondnok intézménye, akinek a feladata, hogy "őrizze és minden károsodás ellen gondviselje" a hagyatékot azokban az esetekben, amikor kétséges, hogy a király vagy az egyéb rokonok öröklik a hagyatékot, mindaddig, amíg a "joghárulás királyi kúriánk széke által kihirdettetik".
A Tripartitum 1514-ben történt megjelenésével a mindaddig kialakult szokásjog került írásba foglalása. Az első rész 45. címe foglalkozik a hagyaték átszállásánál történő kivételes hatósági közreműködéssel a peren kívüli esetekben.
"Tudni kell továbbá, hogy a még osztatlan, apáról vagy anyáról egy testvérek között nem pörös úton szokták és kell az osztályt végrehajtani, hanem csak a királyi felségnek osztoztató parancsával, mely azon vármegye fő- vagy alispánjához és szolgabíráihoz intéztetik, melyben a megosztandó javak és jószágok feküsznek. Ha pedig a javak több vármegyében feküsznek, akkor az ítélőmesterek egyikéhez küldetik és intéztetik az osztoztató parancs. Ez vagy azok azután az összes atyai és ősi, nemkülönben a testvérek által szerzett ingatlan javakat és jószágokat, mindenféle és mindennemű ingóságokkal egyetemben, nem állván ellen a testvérek közül valamelyiknek ellenmondása, a személyek száma szerint mindenkor feloszthatják és kinek- kinek a maga részét kiszakíthatják."
Az örökséget képező vagyonok kezelésére és felosztására nézve elszórtan további egyéb részletszabályokat is tartalmaz a Hármaskönyv, az itt idézett szakasz azonban immár leírt szokásjog, mai szavakkal élve már hatásköri szabályokat (közreműködő személyek, a fő- vagy alispán és szolgabíró, illetve ítélőmester) valamint illetékességi szabályokat rögzít.
III. Károly 1715. évi 1. rendeletének 68. cikke hosszasan szabályozza az árvák vagyonáról való gondoskodás módját valamint a gyámok és gondnokok feladatait.
- 6/7 -
Lényeges új elem, hogy árva örökösök esetén a rokonok feladata a haláleset bejelentése, mégpedig azon megye alispánjának ahol "árvák birtokai feküsznek".
A megyei alispán köteles volt a birtokok helyszínére kimenni és ott az "összes tartozó és követelő adósságok felett úgy ingó és ingatlan birtokokról hű, pontos és szigorú leltárt készíteni". A gyámok és a gondnokok csak olyan személyek lehettek, akik képesek és alkalmasak voltak a gyámi hivatal ellátására. A gyámok kezelhették a vagyont, de azzal három évente elszámolási kötelezettségük volt az elszámolás ellenőrzésére kiküldött megyei küldöttek és rokonok előtt.
Mária Terézia 1765 évi 3. rendeletében a fentieket annyiban módosítja, hogy nem a rokonok "atyafiak" bejelentésére indul meg az eljárás, hanem hivatalból azzal, hogy "a megye" amint tudomást szerez az árva szüleinek elhunytáról, köteles megindítani az árva vagyonának leltározását. Feltehetően a visszaélések csökkentése érdekében a rendelet a gyámok beszámolási kötelezettségét a korábbi három évről évenkéntire módosítja.
Kiemelendő, hogy a hagyatéki eljárást érintő középkori magyar jogfejlődésben mindvégig irányadó maradt az ipso iure elv, ebből fakadóan bármiféle örökösödési eljárást általános jelleggel éppen ezért nem talált szükségesnek a feudális magyar jog. Az idézett fenti jogforrások a kivételes eljárásokat tartalmazzák, de már több eljárásjogi szabály tűnik fel bennük, pl.: a hatáskörre, illetékességre vonatkozóan, hivatalbóli eljárás, illetve megjelenik, hogy az eljárást lezáró határozat "végzés" formájában jelenik meg. Fontos kiemelni, hogy a XVIII. század elején felismerésre került és a jogi szabályozásban megjelent az árvák, tehát az érdekeiket képviselni nem tudók intézményesített védelme.
A reformkori mozgalmak az öröklési jog rendszerét sem hagyhatták érintetlenül. Az 1836. évi XIV. törvénycikk " a vérek közt a valóságos örökösödés esetében végrehajtandó osztályról" rendelkezik. A törvénycikk szerint, ha az örökösök egymás közt nem tudnak a hagyaték felosztásáról megállapodni, akkor azon megye közgyűléséhez kellelt fordulniuk ahol a birtokok feküdtek. A megyei közgyűlés küldötteket (osztoztató küldöttség) rendelt ki, amely testület először "barátságos egyeztetéssel" kellett, hogy megkísérelje a hagyaték megosztását. Ha ez egy év (!) alatt nem sikerült, akkor "sorshúzás útján eszközlendő valóságos általadásával" került a hagyaték felosztásra. Érdekes kisegítő szabály volt a következő: "a küldöttség által nevezendő s a sorshúzásban a vonakodó osztályos atyafi képét viselendő helyettes által fog teljesíttetni".
Az 1836. évi XIV. tc 12. § -ában megjelenik a jogorvoslat lehetősége, mely szerint az osztoztató küldöttség ítéletét el nem fogadó félnek jogában állt követelését a törvény rendes útján, de birtokon kívül keresni. Az 1840. évi XIII. törvénycikk akként módosítja az 1836. évi XIV. törvénycikket, hogy a hagyatéki osztályt kérelmező fél már a kérelem benyújtásakor megnevezhetett két bírót, a másik fél is nevezhetett két bírót, a bírák pedig közösen egy ötödiket, akit mindjárt a küldöttség elnöke is lett egyben. Ha a felek ezen jogukkal nem éltek vagy elmulasztották, akkor a törvényhatóság nevezte ki ezen személyeket.
- 7/8 -
A reformkorban megindult jogfejlődést a szabadságharc és annak leverése félbeszakította; bár az ősiségét eltörölték, de valójában az anyagi öröklési jog szempontjából nem lépett a helyébe semmi, hiszen nem jött létre a nyugati társadalmakban már ismert polgári törvénykönyv.
Az osztrák abszolutizmus az örökösödési eljárást az 1852. évi december 17 napján kelt, és Magyarországon az 1854. évi augusztus 9 napján életbe lépett, "A peren kívüli eljárás szabályozása" elnevezésű pátenssel vezette be kötelező jelleggel.
A kötelező hagyatéki eljárás előírta, hogy az illetékes bíró minden egyes hagyatéki ügyben hivatalból beavatkozni köteles, még azon esetekben is, ha az örökös érdekei veszélyeztetve nincsenek. Előírta, hogy minden örökség jogszerű birtokba vételéhez bírói átadás szükséges.
Az illetékes bíróságnak kötelessége volt a leltárnak bármely érdekelt fél kérelmére való felvétele, az örökösök értesítése örökösi nyilatkozatuk beadása végett, az örökösül jelentkezőkkel a hagyaték tárgyalása, a hagyaték átadása az örökösök részére, az adósságokkal terhelt hagyatékoknál a követelések összegének megállapítása, a hagyatéknak követeléseik fejében a hitelezők kezeihez átadása, a hagyatéki eljárás megszüntetése akkor, ha nincs vagyon.[3] Vita esetén a bíró az ügyet perre utasította. A per lezárása után az ügy a hagyatékot tárgyaló bíróhoz került vissza.
A magyar öröklési jog rendszerébe császári pátenessel beleerőltetett kötelező hagyatéki eljárás teljesen idegen intézményként élt. Az osztrák jog alapján előírt kötelező bírósági eljárás szemben állt az ipso iure örökléssel és az uralkodó felfogással, mivel a korábbi magyar öröklési jogban nem volt semmiféle elfogadó nyilatkozathoz, illetve kötelező bírói eljáráshoz kötve a hagyaték megszerzése. Az osztrák hagyatéki eljárás kötelezővé tétele az örökösödési eljárás első rendszerezett szabályozása volt és egységes szerkezetével, részletes szabályaival fejlődést jelentett.
Az Országbírói Értekezlet által kiadott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok által ismét a magyar törvények léptek életbe. Megszüntették a kötelező hagyatéki eljárást, annak csak kivételes esetekben adnak helyt. Visszaállították az 1836. évi XIV. törvénycikket és a 1840. évi XIII. törvénycikket. A kötelező hagyatéki eljárás átadási okirata mintájára sajátos módon csak az ingatlanok öröklése esetére bevezeti a birtokbizonyítványt, amelyet kizárólag örökösödési jog igazolására a birtokbíróság állít ki.
Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a hagyatéki eljárásra a következő lényeges szabályokat írta elő. Ez alapján hivatalból kötelező az eljárás lefolytatása, i) ha az örökhagyó kiskorú örökösöket hagyott hátra, ii) ha az örökösök közt elmebetegek, vagy az örökösök közt gondnokság alatt állók vannak, iii) távollévő végrendeleti vagy törvényes örökösök esetén. A járási szolgabíró vagy a gyámi szolgabíró a haláleset bejelentését követően azonnal köteles a leltárt a helyszínen felvenni, az értékelést elvégezni. Ha a hagyatékot foglalás, elrejtés, eltékozlás fenyegette, ideiglenes
- 8/9 -
intézkedéssel zárgondnokot nevezhetett ki, illetve lepecsételhette a hagyatékot. Árvák és gondokoltak érdekeltsége esetén az árvaszék a hagyatéki osztályt egyezség útján kísérli meg. Ha ez. nem sikerül, akkor "kinek igényei mellett kevesebb törvényes vélelem harczol, a per útjára utasítja."
Az eljárást a szolgabíró folytatta le azon esetekben, amikor távollevő személy öröklési érdekei voltak valószínűek, jogosult volt hírlapi hirdetmény útján megfelelő határidő tűzése mellett felhívást közzétenni. Sikertelen egyezség esetén itt is perre utasították azt, akinek öröklési igényét kevesebb törvényes vélelem támogatja.
A peres eljárás megindításának határideje ugyan nem volt, de az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok szerint a per megindítására záros határidőn belül sor kellett, hogy kerüljön.
A bírósági eljárást csak, mint peres eljárást ismerte el az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok, arra az esetre, ha a hagyatéki nemperes eljárást lefolytató árvaszék, illetve a szolgabíró nem tudta a hagyatéki osztályt egyezség útján létrehozni.
Ezen eseteken kívül bírósági eljárásnak csak ingatlanhagyaték esetén volt helye.
Az örökösök, még ha az ingatlanhagyatékot illetően közöttük létre is jött az egyezség, a birtokbíróság előtt igazolni tartoztak, hogy az öröklés joga csak őket illeti, és más örökös nem létezik, illetve a hirdetményi határidőre nem jelentkezett.
A birtokbíróság a becsatolt iratok alapján döntött, vagy kiadta a birtokbizonyítványt, vagy további iratok, bizonyítékok beszerzésére utasította az örökösöket ugyanis a tulajdonjog telekkönyvi átírása csak ezen bizonyítvány alapján volt lehetséges.
A XIX. század közepére tovább erősödik a hagyatéki eljárás szabályozottsága, megszilárdulnak az illetékességi szabályok az osztrák eljárásjogból, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok szabályain keresztül megmarad az ingatlant érintő kötelező eljárás, ezzel a legjelentősebb vagyont illetően nő a jogbiztonság mind kereskedelmi forgalom és a hitelezés területén, mind pedig a fogyatékkal élő örökösök számára.
A polgári perrendtartásról szóló 1868. évi LIV tc. az első törvény, amely már külön fejezetben kifejezetten örökösödési eljárással foglalkozott IX. címének VI. fejezetében, amely módosítja és pontosítja az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokban írtakat. Leglényegesebb módosítás, hogy az örökösödési eljárást bírói hatáskörbe utalja. Szabályozza a törvény a hivatalból történő eljárás eseteit, a hagyaték biztosítását, a hagyaték leltározásának, a végrendelet bemutatásának és kihirdetésének szabályait, a gyámhatósági teendőket, a távollevők idézését, az osztály megejtését, az ingatlan öröklés szabályait, örökösödési perek megindításának határidejét, ezek elbírálására illetékes bíróságokat, a gyámhatóság teendőit.
Ugyanakkor a polgári perrendtartásról szóló törvénycikk a gyakorlati igényekhez képest elég hézagosan szabályozta az eljárást, ezért újabb és újabb jogszabályokat hoztak. Az 1868. évi LIV. törvénycikk hatályba lépésekor a városi törvényszékek a gyámhatósági hatáskört is gyakorolták. Az
- 9/10 -
örökösödési eljárást az 1871. évi XXXI. törvénycikk az újonnan szervezett királyi járásbíróságok, illetve törvényszékek hatáskörébe utalta, a gyámhatósági hatáskört az újonnan szervezett bíróságok működésének megkezdésétől a bírói hatáskörtől elválasztotta, azonban az örökösödési eljárás a gyámsági törvények 1877. XX törvénycikk hatályba lépéséig a bíróság kezében összpontosult.[4] Az 1877. évi XX. törvénycikk a gyámsági és gondnoksági ügyek rendezéséről szólt, az örökösödési ügyekben való eljárást is szabályozta, a korábbi törvényi szabályok fenntartása mellett. A gyámhatóság hatáskörébe került a hagyatéki vagyon leltározása, osztályegyezség megkísérlése, ennek létrejötte esetén a kizárólag ingóságból álló hagyaték átadása azokban az esetekben ahol gyámhatósági felügyelet alatt álló személy volt örökösként érdekelve. Bírósági hatáskörben maradt az ingó, ingatlan hagyaték vagy kizárólag ingatlanból álló hagyaték átadása, és a perre utasítás jogköre.
Ezen törvényekkel párhuzamosan megjelent az 1874. évi XXXV. Törvénycikk, amely nem csak abban volt jelentős, hogy Magyarországon megteremtette a polgári közjegyzőséget, hanem abban is, hogy a törvény 124. §-a úgy rendelkezett, hogy a bíróság a közjegyzőt is megbízhatja a hagyatéki eljárás vezetésével. (Miközben a hagyaték tárgyalására még a gyámhatóságnak is volt hatásköre, és kivételesen a szolgabírót, sőt a községi elöljárót is feljogosíthatták). Az 1886. évi VII. Tc. ezt úgy módosította, hogy mindazon hagyatéki ügyeket, amelyek a bíróságok vagy gyámhatóságok hatáskörébe tartoztak a tárgyalás vezetését illetően a királyi közjegyzőkre bízta, és szabályozta az ezért felszámítható díjat is.
Az 1800-as évek végére egyértelművé vált, hogy a legalább öt különböző törvényben megtalálható szabályozás tarthatatlan. A jogszabályok rendszertelensége, hézagossága hatásköri összeütközéseket okozott, az ügyintézés lassú volt és kiszámíthatatlan bírói gyakorlatot eredményezett. Ugyanakkor nagy eredménye, hogy erősödött a hivatalbóli eljárás, kialakult a jogaik védelmében, igényeik érvényesítésében akadályozottak intézményesített védelme már önmagában azzal, hogy ilyen örökös estén az eljárást hivatalból kellett lefolytatni.
A hagyatéki eljárásra vonatkozó törvények közt mérföldkőként kiemelendő az 1894. XVI. törvénycikk az örökösödési eljárásról. A törvény 1896. január 1. napján lépett hatályba és XV fejezetre tagolva 130 §-on keresztül részletesen szabályozta az örökösödési eljárást az alábbi rend szerint: A jogszabály az örökösödési eljárást a királyi járásbíróságok hatáskörébe utalta. A bíróság megindította a hagyatéki eljárást, beszerezte az iratokat, kihirdetette a végrendeletet, szükség esetén biztosítási intézkedést hozott. A leltározást a községi elöljáró végezte. A bíróság megbízást adott a közjegyzőnek a hagyatéki tárgyalás lefolytatására, a törvény tartalmazta a közjegyző tárgyalási teendőit, a jegyzőkönyv kötelező tartalmát, ha szükséges volt a gyámhatóság jóváhagyta vagy megtagadta a jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozatok jóváhagyását. A tárgyalás befejezését követően a közjegyző az összes iratot az illetékes járásbíróságnak mutatta be, amely vagy átadta a hagyatékot vagy perre utasító végzést hozott.
- 10/11 -
Ha a felek között a hagyaték átadásának kérdésében nem jött létre megállapodás, a bíróság perreutasító végzése alapján a perre utasított fél köteles volt záros határidőn belül a pert megindítani és ezt a hagyatéki bíróságnál igazolni. A jogorvoslatok közt tételesen szabályozták, mely végzések ellen nem volt helye, és melyek ellen volt helye "felfolyamodásnak"; utóbbiak közt külön csoportban a másodbíróság végzése elleni további felfolyamodás lehetősége, vagyis kétfokú jogorvoslat létezett. Külön jogorvoslat volt a "panasz" a közjegyző intézkedései ellen vagy valamely intézkedés elmulasztása miatt, amelyet a hagyatéki bírósághoz kellett benyújtani.
Az örökösödési eljárásról szóló törvény több alkalommal módosításra került. Ezek közül a jelentősebbek az 1912. évi VII. törvénycikk 29. és 30. §, valamint az 1927. évi IV. törvénycikk. Az 1927. évi IV. törvénycikk alapján a bíróság szerepe csökken, már a közjegyzőnek kell a haláleseteket bejelenteni, ő rendeli el a leltározást, amikor az eljárás hivatalból indul, bírói megbízás nélkül tárgyalja le a hagyatéki ügyeket, ennek során hirdeti ki a végrendeleteket, majd az eljárás végén a közjegyzői szakban befejezett ügyet beterjeszti a hagyatéki bírósághoz. Ezen módosítás eredménye, hogy a bíróság jogköre a hagyatéki eljárást magát illetően már-már csak formális, a közjegyző ellenőrzése, perre utasítás, biztosítási intézkedés elrendelése.
Az 1894. XVI. törvénycikk sok rendelkezése, jogintézménye a jelenleg hatályos 2010. évi XXXVIII. törvényben is megtalálható. Ilyen a szóbeli végrendeleti tanú által készített és aláírt feljegyzés esetén a tanú kihallgatása mellőzhető volt; ha a köteles rész összege volt csak a vita tárgya, a hagyatéki ingatlanra bejegyzett zálogjoggal lehetett biztosítani vagy értékpapírok bírói letétbe helyezésével; ha csak az özvegyi jog a vita tárgya, akkor a hagyatékot özvegyi joggal terhelten kellett átadni és az örökösök peres úton érvényesíthették igényeiket.
A két jogszabály megszületésének jogalkotási körülményei az anyagi joggal kapcsolatban hasonlóak, hiszen 1894 - ben is és 2010 - ben is az öröklési anyagi jog kodifikáció alatt állt.
A hagyatéki eljárás szabályozásának folyamata felgyorsult a XIX. század második felében, ellentétes, illetőleg párhuzamos jogszabályok születnek, így a szabályozás és az eljárás áttekinthetetlenné vált, így szükségszerű volt egy új, egységes átfogó Öröklési eljárási törvény bevezetése annak ellenére, hogy hatályba lépésekor az öröklési anyagi jog még nem volt megalkotva.
A maga korában a törvénycikk azonban kétségtelenül haladást jelentett már önmagában véve azzal is, hogy az öröklési eljárás szabályait egységes egészként foglalta törvénybe, elválasztotta a közigazgatást az igazságügytől, egyesítette a hatáskört, kötelezővé tette az eljárást a hagyatékban maradt ingatlanokra, rendezte a nemzetközi jogviszonyokat.[5]
A jogszabály megszületését követően is fennmaradt az a vita, hogy az öröklési jogviszonyokat az állam rendezze, bírói úton kötelező jelleggel vagy az a felek magánügye maradjon. Az osztrák jog és a középkori magyar szokásjog közti fennálló feszültség így még a XIX. század végére, XX század elejére sem szűnt meg. A királyi közjegyzők hatáskörébe utalásával a vita nyugvópontra jutott egyfajta középutas megoldásnak tekintették. A bírói részvétel az eljárásban fokozatosan
- 11/12 -
csökkent, az államilag kirendelt magánmegbízásban eljáró közjegyző a kötelező és közhiteles hagyatékrendezésben megvalósuló jogbiztonságot és kincstári érdeket is biztosította. Ezen törvény azonban kiállta az idők próbáját, mert a kezdeti bizonytalanságok, szakmai viták múltával a törvény majdnem hatvan évig volt hatályos.
Az 1894. évi XVI. törvénycikk 1952. december 31. napjáig volt hatályban. Az 1948. után bekövetkező politikai fordulat a jogpolitikában is éreztette hatását. A magántulajdon deklarált elsorvasztása, az öröklést és a hagyatéki eljárást, mint a magánvagyon átszállásának eszközét nem tartotta fontosnak így annak szabályozása is alacsonyabb jogszabályi szintre került. A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) hatálybaléptetése folytán szükséges rendelkezések tárgyában hozott 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet az örökösödési eljárást szabályozó törvényeket hatályon kívül helyezte és a hagyatéki eljárás 1953. január 1-jén hatályba lépett új szabályainak megalkotása mellett (46-56. §) az eljárást a közjegyző hatáskörébe utalta.[6]
A hagyatéki eljárás részletes szabályait az 1630/1952. (I.K.1.) I.M. utasítás tartalmazta, amely átvette a 177.700/1950. (XII. 28.) I.M. rendelet kötelező leltározásra vonatkozó szabályait, vagyis azt hogy minden elhunyt után kötelezően leltározni kellett és a felvett leltár alapján öröklési illetéket kellet fizetni.
Az I.M. utasítás a szocialista szemléletnek megfelelően szabályozta a hagyatéki eljárást. Szovjet mintára egységesítette az eljárást és a hagyatéki eljárást teljes egészében a közjegyző hatáskörébe utalta. A hagyatékot közjegyző adta át. Lényeges módosítás volt, hogy öröklési jogi vita esetén a korábbi perre utasítás helyett ezen utasítás bevezette a hagyaték ideiglenes hatályú átadását, az eljáró közjegyzőnek az átadás kérdésében ideiglenes vagy teljes hatállyal mindenképpen határoznia kellett.
A 46/1953. (VIII. 1.) MT rendelet eltörölte az ingó dolgok öröklése után az illeték fizetési kötelezettséget és a közjegyző hatáskörébe utalta a hagyatéki vagyon leltározásának kötelezettségét. A közjegyző általi leltározás részletes szabályait az 590/1953. (I.K.20.) I.M. számú utasítás tartalmazta. A gyakorlatban felmerült problémák megoldására adta ki az Igazságügy miniszter a 38/1954. (IK.15.) IM számú utasítását a hagyatéki eljárás részletes szabályairól, amely egységes egészbe foglalta a hagyatéki eljárást. A jogszabályalkotás megismételte önmaga hibáit a hagyatéki eljárás szabályozása során újra szétszórttá és áttekinthetetlenné vált, amely problémát ezen rendelet sem oldott meg.
Az egységesítés és a gyakorlatban jelentkező problémák megoldása céljával született meg a 6/1958. (VII. 4.) IM rendelet, amely 1958. szeptember 1-jén lépett hatályba, és amely több mint ötven évig volt hatályban. Ez a rendelet már jól ismert a hagyatéki eljárásban dolgozó közjegyzők, bírák, ügyvédek előtt. Jogalkotás abban következetes volt, hogy a hagyatéki eljárás lefolytatását, kizárólag az immár állami közjegyzők hatáskörébe utalta. A hagyaték
- 12/13 -
leltározásának feladatait egy újabb rendelet a közjegyzőktől a tanácsi szervekre telepítette. Bírói eljárásra, csak öröklési jogi vita, illetve fellebbezés folytán került sor. A szocialista jog "lefokozta" a hagyatéki eljárást azzal, hogy a törvényi szinten több, mint 100 éves jogfejlődést követően igazságügyminiszteri utasítás, majd rendelet szintjén szabályozta azt.
A 6/1958. (VII. 4.) IM rendelet túlélte a rendszerváltás időszakában zajlott jogszabály alkotási hullámot is, mivel az Országgyűlés csak 2010. évben fogadta el az hagyatéki eljárásról szóló törvényt annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság a 13/2008. (II. 21.) AB határozatában kimondta, hogy alapvető jogok és kötelességek törvényi szabályozásának követelményét sértő mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő az Országgyűlés azáltal, hogy nem alkotott törvényt a hagyatéki eljárás rendjéről.
A 2011. január 1. napján lépett hatályba a 2010. évi XXXVIII. törvény, amely hosszabb megszakítás után újra törvényi szintre emelte a hagyatéki eljárás szabályait. A jogszabály a jogállami követelményeknek megfelelően részletesen szabályozza az örökösödési eljárást úgy, hogy több részeltében visszatér az 1894. évi XVI. törvénycikkben megismert és bevezetett jogintézményhez és ezzel illeszkedik a hagyatéki eljárásunk történeti fejlődésébe.
A magyar hagyatéki eljárásjognak a jövőben új kihívásokkal is szembe kell néznie különös figyelemmel a 650/2012/EU rendeletre, amelynek tárgya "az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről" amelyet 2015. augusztus 17-től kell immár egységesen az Európai Unióban alkalmazni. A rendelet jogintézményei, mint közvetlen és kötelezően alkalmazandó normák, és előírások a rendelet hatályba lépése után a tagállamok jogalkalmazásának részévé válnak, így a magyar hagyatéki eljárásnak is. ■
Werbőczy István: Tripartitum. (1990) Téka könyvkiadó.
Dr. Ragályi Lajos: Az Örökösödési eljárás magyarázata. (1896) Az Atheneum R Társulat.
Dr. Charmant Oszkár: Az új örökösödési eljárás. Királyi Közjegyzők Közlönye 1895.1. szám.
Dr. Telman Sándor: Az Örökösödési eljárás. (1934).
Dr. Holitscher Szigfrid: Az örökösödési eljárás reformja. Királyi Közjegyzők Közlönye 1934.12. szám.
Dr. Gellért György-dr. Hegyháti István: A Hagyatéki eljárás (1959) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Marton Géza: A Római magánjog elemeinek tankönyve. (1957) Tankönyvkiadó.
Dr. Petrik Ferenc: Az öröklés joga (1996) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
ELTE jogi tankönyvek 2. A polgári nemperes eljárások joga.
Királyi Közjegyzők Közlönye. 1896. 3. szám.
Alkotmánybíróság 13/2008. (II. 21.) AB határozat
JEGYZETEK
[1] Marton Géza: A Római magánjog elemeinek tankönyve 261. o.
[2] Marton Géza: A Római magánjog elemeinek tankönyve 269. o.
[3] Dr. Ragályi Lajos: Az örökösödési eljárás magyarázata. 17. o. (1896)
[4] Dr. Ragály Lajos: Az Örökösödési eljárás magyarázata. 21. o
[5] Dr. Gellért György-clr. Hegyháti István: A Hagyatéki eljárás 25. o.
[6] ELTE jogi tankönyvek 2. A polgári nemperes eljárások joga 791. o.
Visszaugrás
