A jogot és a jogi normákat az emeli ki a társadalmi normák és az erkölcsi normák világából, hogy végső soron az államhatalom szankcionálja őket. Jogelméletileg azonban nyitott az a kérdés, hogy a jog teljes folyamatát tekintve miként áll a jog feletti állami rendelkezés terjedelme, vagy ezzel szemben mennyiben érvényesülhet a magánfelek, a magánhatalmak meghatározó ereje? Ha eltekintünk attól a néhány jogfelfogástól, amelyek a jogot és az államot teljes mértékben azonosítják (pl. Hans Kelsen, vagy a magyar Somló Bódog jogelmélete) akkor ugyan a legtöbb jogelméleti munkában a jog államtól való részbeni önállóságának deklarálását találjuk, de részletesebb elemzések ennek mikéntjére nem nagyon láthatók.
Jogtörténeti anyagokból le lehet szűrni olyan következtetést, hogy a kezdeti állapotok között a jog és a jog kikényszerítése erősebben a felek, első sorban a sértett fél részvételével történt, és a fejlődéssel a jogi folyamat egyre több szakasza az állami meghatározás alá került. Például a római jog fejlődésében a kezdeti szakasz "magánbüntetőjoga" csak hosszú idő után kezdett átkerülni a közjogba, és a magánfél sértett feljogosítása mellé a bűn üldözésére kezdtek belépni az állam által üldözendő bűncselekmények. De e mellett is egy sor tendencia mutatja, hogy az egyre kiterjedtebb államgépezet a jogi folyamat egy sor pontján átveszi a meghatározó erőt. Ez kimutatható mind a jog alkotásában mind alkalmazásában és a bírói döntések végrehajtásában. De ugyanígy felfűzhető erre a gondolati szálra az is, hogy a hűbérurat megillető büntető hatalom, a pallosjog és a jobbágyok feletti bíráskodásra az úriszékek rendszere jelentette a magánhatalom befolyását a középkorban az állami jogszolgáltatás mellett a jog meghatározására, és ennek vetett véget fokozatosan az újkori jogfejlődés, és jött létre az állami igazságszolgáltatás monopóliuma.
Mindezekből le lehet szűrni általánosságban, hogy a történelmi tendenciák azt mutatják, hogy a modern társadalmakban a jog feletti rendelkezés egyre inkább átkerül a valamikori kiterjedt magánrendelkezésből az állami meghatározás felé. De a tézis általános igazsága mellett egy sor ponton ellentétes folyamatok is láthatók, és így csak konkrét elemzések adhatnak e téren megnyugtató választ. A következő elemzésekben megvizsgáljuk a jogi normák alkotásában és e normák egyes esetre alkalmazásában az állami meghatározást, illetve a magánrendelkezés fennmaradásának eseteit. Majd kitérünk a eseti jogi döntés végrehajtásának helyzetének elemzésére ebből a szempontból.
Vizsgáljuk meg először az államhatalom fokozódó erejének tendenciáit, majd a magánrendelkezés formáit és ezek terjedelmét nézzük meg.
A jogi folyamatnak ebben a részében világos tendencia mutatható ki, és azt lehet látni, hogy ha a társadalom egy fejlettségre eljut, akkor a jogi normák alkotásában egyre erősebb szerepet kap az átfogó közösséget szervező állam, és az államon túli tényezők háttérbe szorulnak. Ez a trend látható a római jog fejlődésében éppúgy, mint a középkori és újkori európai jogfejlődésben, de az észak-amerikai XX. századi jogfejlődés is mutatja az államapparátus szerepének gyors növekedését a komplexebb társadalmi viszonyok létrejötte után.
A római jog fejlődésében a szokásjogi majd jogtudósi jogfejlesztés után a császári hatalom szabad jogalkotása elismerésre talált, és a Digesták már - tartalmazták a "Princeps legibus solutus"-tézist, amely a császár jogalkotó hatalmát jelentette. Ezzel a korai köztársasági Róma államtól jórészt függetlenül keletkező joga egyre inkább a császári államapparátus által meghatározottá vált.
A kora-középkori európai jogfejlődésben újra megismétlődött a római jogfejlődésben már bejárt út, és a kezdeti szokásjogi spontán jogképződés mellé, majd egyre inkább helyére több évszázad alatt az 1700-as évek végére a központi államhatalom által alkotott jog lépett. A XII. században, miután megtalálták a Digestákat, vita alakult ki az uralkodó jogalkotó hatalmát illetően. A Digesták említett helyével szemben Accursius talált egy helyet Gratianus Institutiojában, amely inkább az uralkodó joghoz kötését sugallta, és a "Princeps legibus solutus"-tétellel szemben úgy foglalt állást, hogy "re vera maius imperio est submittere legibus principatum". Ahogy azonban a késő-középkori fejlődésben a központi államgépezet megerősödött, a régi római jogi tételek közül ismét a "prin-ceps legibus solutus"-tétel vált hangsúlyossá, és például később Jean Bodin is erre építette fel az abszolút uralkodói szuverenitás tételét.
Mindezek hatására a "régi jó és érinthetetlen jog" koncepciója helyett a központi államhatalom által alkotott jog felfogása vált uralkodóvá, és a felvilágosodás illetve a politikai forradalmak nyomán az 1800-as években már csak az állami jog alkotásának alanya változott, és az uralkodó helyére a parlamenti törvényhozás lépett.
Az angolszász jogfejlődésben ezt csak az színezi, hogy itt a domináló precedensjog fölé csak a XX. század folyamán teljesedik ki a törvényi jog. De a komplex társadalom viszonyai és az ezek által megkövetelt adekvát jogi szabályozás szükséglete mind inkább az államapparátus által elkészített törvényi jog primátusát kényszerítik ki.
A jog alkalmazása feletti állami rendelkezés kifejlődésének több aspektusa is van. Az egyik kérdést jelenti a jogi normák alapján az egyes esetekre a jogi döntés kimondása, és ebben az állam meghatározó ereje. Angliában az eseti jogviták eldöntése rögtön a normann hódítás után, 1066-tól a király utazó bíráinak kezébe került, és ezek felhalmozódó döntéseiből jött létre a common law. De a későbbi változásoktól függetlenül is, a felső bíróságok tagjait a mindenkori központi államhatalom nevezte itt ki, még ha ez egyre kötöttebbé is vált, és egy idő után csak a barrister-ügyvédi rétegből nevezhette ki a Lordkancellár a bírákat.
Ezzel szemben a német jogfejlődésben a bíró jó ideig inkább csak az ítélet végrehajtója volt, és magát az egyes esetekre vonatkozó ítéletet tartalmilag az egyetemi fakultások jogászprofesszorai alakították ki az un. aktafelkül-
- 3/4 -
dési eljárásban ("Aktenversendung"). Ez az eljárás ugyan visszaszorult az 1700-as évek abszolutista államvezetésének létrejöttével, de teljesen csak az 1800-as évek közepén szűnt meg, és vált teljessé a bírák döntési hatalma az egyes ügyekben.
Egy másik kérdést jelent a bírói eljárás lefolytatásában az államhatalom és a magánfelek meghatározó erejének terjedelme.
A közhatalmat megtestesítő bíró szerepe és tevékenységének terjedelme a perek alakításában alapvetően eltérő volt - és jórészt ma is az - az angolszász jogrendszerekben és a kontinentális európai jogrendszerekben. Az utóbbiakban a bíró szerepe középponti a perek alakításban, és mind a tények feltárásában, bizonyításban, mind a jogkérdések eldöntésben uralja a bíró a pert a felekkel és ügyvédeikkel szemben. Ezzel szemben az angol és az amerikai perekben a bíró szerepe jóval passzívabb, és a tények prezentálása, ezek bizonyítása, illetve a tényállás egészének alakítása a peres felek kezében van és a bíró szinte már csak az elétárt tényállásbeli végeredményre mondhatja ki az ítéletet. Ez pedig akár polárisan szemben állhat azzal, amit ő tényleges tényállásnak gondol és az ahhoz illő ítélettel. Ha azonban az ehhez szükséges tényeket nem hozza be a perbe az ebben érdekelt fél - illetve ha behozta, de bizonyítani nem tudja - akkor a bíró minden jobb belátása ellenére csak az elétárt tényállást veheti alapul. A pert tehát itt inkább a magánfelek alakítják, és a közhatalmat megtestesítő bíró szerepe csekélyebb.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
