A jogot és a jogi normákat az emeli ki a társadalmi normák és az erkölcsi normák világából, hogy végső soron az államhatalom szankcionálja őket. Jogelméletileg azonban nyitott az a kérdés, hogy a jog teljes folyamatát tekintve miként áll a jog feletti állami rendelkezés terjedelme, vagy ezzel szemben mennyiben érvényesülhet a magánfelek, a magánhatalmak meghatározó ereje? Ha eltekintünk attól a néhány jogfelfogástól, amelyek a jogot és az államot teljes mértékben azonosítják (pl. Hans Kelsen, vagy a magyar Somló Bódog jogelmélete) akkor ugyan a legtöbb jogelméleti munkában a jog államtól való részbeni önállóságának deklarálását találjuk, de részletesebb elemzések ennek mikéntjére nem nagyon láthatók.
Jogtörténeti anyagokból le lehet szűrni olyan következtetést, hogy a kezdeti állapotok között a jog és a jog kikényszerítése erősebben a felek, első sorban a sértett fél részvételével történt, és a fejlődéssel a jogi folyamat egyre több szakasza az állami meghatározás alá került. Például a római jog fejlődésében a kezdeti szakasz "magánbüntetőjoga" csak hosszú idő után kezdett átkerülni a közjogba, és a magánfél sértett feljogosítása mellé a bűn üldözésére kezdtek belépni az állam által üldözendő bűncselekmények. De e mellett is egy sor tendencia mutatja, hogy az egyre kiterjedtebb államgépezet a jogi folyamat egy sor pontján átveszi a meghatározó erőt. Ez kimutatható mind a jog alkotásában mind alkalmazásában és a bírói döntések végrehajtásában. De ugyanígy felfűzhető erre a gondolati szálra az is, hogy a hűbérurat megillető büntető hatalom, a pallosjog és a jobbágyok feletti bíráskodásra az úriszékek rendszere jelentette a magánhatalom befolyását a középkorban az állami jogszolgáltatás mellett a jog meghatározására, és ennek vetett véget fokozatosan az újkori jogfejlődés, és jött létre az állami igazságszolgáltatás monopóliuma.
Mindezekből le lehet szűrni általánosságban, hogy a történelmi tendenciák azt mutatják, hogy a modern társadalmakban a jog feletti rendelkezés egyre inkább átkerül a valamikori kiterjedt magánrendelkezésből az állami meghatározás felé. De a tézis általános igazsága mellett egy sor ponton ellentétes folyamatok is láthatók, és így csak konkrét elemzések adhatnak e téren megnyugtató választ. A következő elemzésekben megvizsgáljuk a jogi normák alkotásában és e normák egyes esetre alkalmazásában az állami meghatározást, illetve a magánrendelkezés fennmaradásának eseteit. Majd kitérünk a eseti jogi döntés végrehajtásának helyzetének elemzésére ebből a szempontból.
Vizsgáljuk meg először az államhatalom fokozódó erejének tendenciáit, majd a magánrendelkezés formáit és ezek terjedelmét nézzük meg.
A jogi folyamatnak ebben a részében világos tendencia mutatható ki, és azt lehet látni, hogy ha a társadalom egy fejlettségre eljut, akkor a jogi normák alkotásában egyre erősebb szerepet kap az átfogó közösséget szervező állam, és az államon túli tényezők háttérbe szorulnak. Ez a trend látható a római jog fejlődésében éppúgy, mint a középkori és újkori európai jogfejlődésben, de az észak-amerikai XX. századi jogfejlődés is mutatja az államapparátus szerepének gyors növekedését a komplexebb társadalmi viszonyok létrejötte után.
A római jog fejlődésében a szokásjogi majd jogtudósi jogfejlesztés után a császári hatalom szabad jogalkotása elismerésre talált, és a Digesták már - tartalmazták a "Princeps legibus solutus"-tézist, amely a császár jogalkotó hatalmát jelentette. Ezzel a korai köztársasági Róma államtól jórészt függetlenül keletkező joga egyre inkább a császári államapparátus által meghatározottá vált.
A kora-középkori európai jogfejlődésben újra megismétlődött a római jogfejlődésben már bejárt út, és a kezdeti szokásjogi spontán jogképződés mellé, majd egyre inkább helyére több évszázad alatt az 1700-as évek végére a központi államhatalom által alkotott jog lépett. A XII. században, miután megtalálták a Digestákat, vita alakult ki az uralkodó jogalkotó hatalmát illetően. A Digesták említett helyével szemben Accursius talált egy helyet Gratianus Institutiojában, amely inkább az uralkodó joghoz kötését sugallta, és a "Princeps legibus solutus"-tétellel szemben úgy foglalt állást, hogy "re vera maius imperio est submittere legibus principatum". Ahogy azonban a késő-középkori fejlődésben a központi államgépezet megerősödött, a régi római jogi tételek közül ismét a "prin-ceps legibus solutus"-tétel vált hangsúlyossá, és például később Jean Bodin is erre építette fel az abszolút uralkodói szuverenitás tételét.
Mindezek hatására a "régi jó és érinthetetlen jog" koncepciója helyett a központi államhatalom által alkotott jog felfogása vált uralkodóvá, és a felvilágosodás illetve a politikai forradalmak nyomán az 1800-as években már csak az állami jog alkotásának alanya változott, és az uralkodó helyére a parlamenti törvényhozás lépett.
Az angolszász jogfejlődésben ezt csak az színezi, hogy itt a domináló precedensjog fölé csak a XX. század folyamán teljesedik ki a törvényi jog. De a komplex társadalom viszonyai és az ezek által megkövetelt adekvát jogi szabályozás szükséglete mind inkább az államapparátus által elkészített törvényi jog primátusát kényszerítik ki.
A jog alkalmazása feletti állami rendelkezés kifejlődésének több aspektusa is van. Az egyik kérdést jelenti a jogi normák alapján az egyes esetekre a jogi döntés kimondása, és ebben az állam meghatározó ereje. Angliában az eseti jogviták eldöntése rögtön a normann hódítás után, 1066-tól a király utazó bíráinak kezébe került, és ezek felhalmozódó döntéseiből jött létre a common law. De a későbbi változásoktól függetlenül is, a felső bíróságok tagjait a mindenkori központi államhatalom nevezte itt ki, még ha ez egyre kötöttebbé is vált, és egy idő után csak a barrister-ügyvédi rétegből nevezhette ki a Lordkancellár a bírákat.
Ezzel szemben a német jogfejlődésben a bíró jó ideig inkább csak az ítélet végrehajtója volt, és magát az egyes esetekre vonatkozó ítéletet tartalmilag az egyetemi fakultások jogászprofesszorai alakították ki az un. aktafelküldési eljárásban ("Aktenversendung"). Ez az eljárás ugyan visszaszorult az 1700-as évek abszolutista államvezetésének létrejöttével, de teljesen csak az 1800-as évek közepén szűnt meg, és vált teljessé a bírák döntési hatalma az egyes ügyekben.
Egy másik kérdést jelent a bírói eljárás lefolytatásában az államhatalom és a magánfelek meghatározó erejének terjedelme.
A közhatalmat megtestesítő bíró szerepe és tevékenységének terjedelme a perek alakításában alapvetően eltérő volt - és jórészt ma is az - az angolszász jogrendszerekben és a kontinentális európai jogrendszerekben. Az utóbbiakban a bíró szerepe középponti a perek alakításban, és mind a tények feltárásában, bizonyításban, mind a jogkérdések eldöntésben uralja a bíró a pert a felekkel és ügyvédeikkel szemben. Ezzel szemben az angol és az amerikai perekben a bíró szerepe jóval passzívabb, és a tények prezentálása, ezek bizonyítása, illetve a tényállás egészének alakítása a peres felek kezében van és a bíró szinte már csak az elétárt tényállásbeli végeredményre mondhatja ki az ítéletet. Ez pedig akár polárisan szemben állhat azzal, amit ő tényleges tényállásnak gondol és az ahhoz illő ítélettel. Ha azonban az ehhez szükséges tényeket nem hozza be a perbe az ebben érdekelt fél - illetve ha behozta, de bizonyítani nem tudja - akkor a bíró minden jobb belátása ellenére csak az elétárt tényállást veheti alapul. A pert tehát itt inkább a magánfelek alakítják, és a közhatalmat megtestesítő bíró szerepe csekélyebb.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
