A legújabb kori civilizáció pusztulásának és összeomlásának veszélyeivel - Oswald Spengler száz évvel korábbi figyelmeztetésén túl - a tudomány az 1970-es években szembesült és arra a fenntartható fejlődés globális megelőzési stratégiájával válaszolt. Ma már csak közhelyként állapítható meg, hogy az emberi kultúrának civilizációvá silányulása - amit Spengler bizonyított - az utóbbi ötven évben a fenntartható fejlődés célképzetével sem tudta megállítani vagy fékezni a pusztulás folyamatát, ami napjainkra végzetesen felgyorsult. A fenntartható fejlődés átfogó kritikáját sok tudós megtette. A többségi nézet abban összegezhető, hogy véges bolygónkon a végtelen gazdasági növekedés tételezése abszurd, fogalmi képtelenség. Az emberiség túléléséhez reális cél csak a fenntartható visszavonulás, illetve a fenntartható fogyasztás lehet, James Lovelock és Oláh János elméleteinek megfelelően. Az utóbbi lényege, hogy az azonos mennyiségű - nem növelhető - földi anyagból és energiából az emberi tudás jobb, hasznosabb termékeket állíthat elő anélkül, hogy ezzel a természet és a környezet terhelését növelné.
A filozófia a társadalmi fejlődés fogalmát is vitatja. A pozitivista Herbert Spencer ezt például abban ismeri fel, hogy a társadalom van a tagjaiért és nem az egyének a társadalomért. Ezzel szemben Spengler szerint a közhatalmat intézményesítő társadalmak egyikénél sem lehet fejlődést megállapítani, mert kultúrájukat - akár örökölt, részben átvett, akár általuk létrehozott kultúráról legyen szó - idővel kiszorítja a civilizáció, amibe viszont a társadalom is belepusztul.
A fenntartható fejlődés kritikájának általánosságát Vida Gábor akadémikus holisztikus és rendszerszemléletű elemzése, a maga különös kategóriáival világítja meg. Ezek szerint a környezet embert fenntartó állapota vált fenntarthatatlanná. A növekedés bajait nem orvosolhatja a további növekedés. Be kell látnunk Einstein igazát, miszerint "egy problémát nem oldhatunk meg abban a gondolkodásmódban, amelyben létrejött", vagyis a kitöréshez paradigmaváltás kell.
A világ mai állapota fenntarthatatlan - hosszabb távon összeomláshoz vezet - mert elviselhetetlen klímaváltozás felé haladunk; a Föld könnyen elérhető ásványkincseit kitermeltük; az élővilág változatosságát csak 1970 óta kevesebb mint felére csökkentettük; az édesvízkészleteket túlfogyasztottuk; a termőtalajt erodáltuk, degradáltuk; a tengereket túlhalásztuk; az emberiség létszámát a Föld eltartó-képessége fölé emeltük; a fejlett országok polgárai elhíznak, míg százmilliók éheznek; az anyagi javak egyenlőtlen megoszlása soha nem látott mértékig nőtt; a globális világgazdaság csak állandó, erőltetett növekedéssel működőképes, míg az erőforrásaink végesek; az államok eladósodása visszafizethetetlen szintre emelkedett, vagyis világszerte nő a szegénység.
Vida a fenntartható fejlődés kudarcának társadalmi okaival is szembesít, e téren - George Monbiot érveivel - a neoliberalizmus dogmáit kárhoztatja (George Monbiot: Out of the Wreckage - A New Politics for an Age of Crisis. Verso, London-Brooklyn, 2017.). Sarkítva, a szélsőséges individualizmus az ember lényegét a versengés ösztönében látja és fogyasztóvá zülleszti őt. E felfogásban az egyenlőtlenség erkölcsös, mivel ez a hasznosság jutalma és a gazdagság forrása. Egy egyenlőbb társadalom létrehozása célszerűtlen és erkölcs-
- 6/7 -
romboló lenne. A piac biztosítja, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ezzel szemben, a tudomány szerint az ember ultraszociális, közösségi lény, agyunk az embertársainkkal való kapcsolattartásra van "huzalozva" és a mai társadalmi kényszer épp ennek a használatától fosztja meg. Vagyis a neoliberalizmus az emberi természet félreértése, hiszen a pszichológia, az idegtudományok és az evolúciós biológia új eredményei teljesen más emberképet erősítenek meg, egy kivételesen önzetlen és együttműködő emberi természetet.
A fenntartható fejlődés teljes csődjét könnyű belátni, ha legalább egy pillantást vetünk három lételemünk, a levegő, a víz és a föld mai sorsára. Ideális esetben a pormentes levegőnek közel 70% páratartalommal, 19,5-23,5% közötti oxigénszinttel kellene rendelkeznie. Az utóbbi azonban az ipari forradalom óta 19-20%-ra csökkent, több nagyvárosban csak 16-17%. Ennél a koncentrációnál már fizikai megerőltetés nélkül nem jut elég oxigén a sejtjeinkbe. A 10-14% közötti oxigénszinten lehetetlenné válik a gondolkodás és 10% alatt nincs emberi élet. Egy kaliforniai kutatóhely 1990 óta végzett hiteles mérései szerint az adott helyen évi 0,03% az oxigéncsökkenés, vagyis ennek meggátlása nélkül száz év alatt eléri a kritikus szintet. Ugyanakkor a szén-dioxid mennyisége - ami az egyéb üvegházhatású gázokkal együtt felelős a légkör káros klímaváltozást okozó felmelegedéséért - folyamatosan nő. Amíg 1175-ben kb. 270-280 ppm (part per million, azaz rész millió egységenként) volt a levegő szén-dioxid-tartalma, addig 2000-re ez a szint már 370-380 ppm-re nőtt. Az oxigénhiány mellett külön veszélyforrás a fokozódó légszennyezettség, amelynél a levegő rossz minőségénél, a szmognál még a szakemberek sem számolnak az elektroszmog (az elektromágneses mező gerjesztette sugárzás) káros hatásaival. A drámai helyzetre csak egy adat, hogy a légszennyezettség világszerte évente több tízezer ember halálát okozza, amiben hazánk élenjár, csak a hírhedten legnagyobb környezetszennyező Kína előz meg minket az egymillió emberre jutó, légszennyezés okozta haláleseteknél. Az édesvíz a Föld vízkészletének csak 3%-a és ennek is kb. 80%-a - a felmelegedés miatt már vissza nem fordíthatóan olvadó - sarki jégtakaróban van. Köztudott, hogy az emberi behatás az élő vizeinket milyen brutálisan elszennyezte: a vegyszerek, műanyag hulladékok, mezőgazdasági- és gyógyszerek, radioaktív anyagok növekvő tömege szennyezi, mérgezi a tengereket és a benne élő lényeket. Ez már az óceánok 66%-át halmozódó terhelésekkel érinti és a vizes élőhelyek több mint 85%-át elvesztettük. Ami pedig a talajokat illeti, azok mennyiségi pusztítása és minőségi rombolása az egész Földön meg nem állítható, mind tragikusabb folyamat, ami a szárazföldi területek 75%-át sújtja. Csak az elmúlt ötven évben a talajt megöltük vegyszerekkel, nehézgépekkel, monokultúrával, erdőirtással, betonozással, szeméttel. Egyik alaptény, hogy a KSH adatai szerint 201-ben 29 648 tonna növényvédő szert használtak fel Magyarországon, a másik pedig, hogy ha a talaj- és földvédelem mai önfeladását nem állítjuk meg, úgy hatvan éven belül végleg megsemmisül a termőtalajunk.
Mivel az ökokatasztrófa órája ketyeg és a cselekvési idő vészesen fogy, érthető, hogy a legújabb tudományos elemzések szinte már vészjelzéssel szólítják meg a politikai döntéshozókat. Ez történt az ENSZ Biodiverzitási és Ökoszisztéma-szolgáltatási Kormányközi Tudományos Testület (IPBES) 2019. május 6-i jelentésénél is, ami a biológiai sokféleség helyzetéről és a cselekvési stratégiáról szól. Az elmúlt húsz évben eltűnt a Földön élő fajok harmada és a fajokon belül megmaradt egyedek száma megfeleződött. 1900-2015 közt a 27.600 szárazföldi gerinces állatfajból 8.851 (32%) maradt, a populáció mérete és elterjedése veszélyesen csökkent. Ezen belül az emlősök állománya 82%-kal visszaesett. 2004 óta, uniós tagságunktól számítva Magyarország madárállománya 25-30%-kal lett kevesebb. Közel egymillió fajt - a növényeket is ideértve - a kihalás veszélye fenyeget. A fajok eltűnése nem esztétikai probléma, hanem előrevetíti az emberiség pusztulását. Az elemzés a természetpusztítás fő okának az erőszakolt gazdasági növekedést tartja: az elmúlt ötven évben bolygónk népessége a kétszeresére, a világgazdaság a négyszeresére és a világkereskedelem a tízszeresére nőtt, ami az energia- és anyagigényeket felturbózta.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
