Igen Tisztelt Elnök Urak!
Igen Tisztelt Legfőbb Ügyész Úr!
Tisztelt Miniszter Asszony, Elnök-helyettes Asszony!
Tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt Teljes Ülés!
A múltbéli jeles eseményekre azért emlékezünk, mert azokban valamilyen követendő példát látunk. Ha semmilyen élő kapcsolatot nem tudunk teremteni, miért emlékeznénk rá, miért szánnánk neki ünnepnapot. Mai előadásomban annak összefoglalására törekszem, hogy 1861. április 3-a, a Kúria működésének helyreállítása miben példa napjaink Magyarországa, napjaink Kúriája számára. Egy darabig gondolkodtam, eme szándékomat milyen előadáscím fejezné ki a leginkább. Az "1861. április 3-a üzenete" címet túl fennköltnek éreztem, leginkább a "Kúria történelmi gyökerei" lett volna kifejező. Ez azonban sok mindent jelenthet, nem utal egyértelműen a szándékolt témára. Így a történelmi gyökerek kifejezést inkább a működés helyreállításában jelentős szerepet játszó Országbírói Értekezlettel hoztam összefüggésbe, így adódott a mostani cím.
1861. április 3-a közvetlen történelmi előzményei közismertek. Az 1848-49-es forradalom- és szabadságharc leverését követően a bécsi udvar a birodalom szeparációjától tartva erős centralizációs lépéseket tett. Ennek részeként a korábban csak az örökös tartományokra vonatkozó joganyag hatályát hazánkra is kiterjesztették, csakúgy, mint az azokból keletkező jogviták elbírálására létrehozott bírósági szervezet illetékességi területét. Ez Magyarország szemszögéből az igazságszolgáltatási önállóság felszámolását jelentette. Az általános hatáskörű bíróságok végső fellebbviteli fóruma a bécsi székhelyű Oberster Gerichtshof lett, aminek következtében a Kúria funkcióját vesztette.
Az oktrojált osztrák joggal szemben - szikár szakmai szempontból - túl sok kifogást nem emelhetünk. Csak néhány példát említve, a telekkönyvi rendtartásra nagy szükségünk volt, az Osztrák Polgári Törvénykönyv pedig a korabeli Európa legkiválóbb kodifikációs munkái közé tartozott. És még bőven lehetne sorolni a példákat, amikor az alkotmányellenes módon bevezetett joganyag tartalmilag hasznos volt a hazai jogélet számára. Az ezeket alkalmazó bírósági szervezettel szemben sem lehet különösebb szakmai kifogásunk, az tartalmilag szinte fenntartás nélkül megfelelt a kor objektív alkotmányos elvárásainak. Ha a jelenlegi osztrák legfelsőbb bíróság alapítási dátumát keressük, azt a jogtörténeti szakirodalom egyértelműen a fentebb említett bírói fórum 1848. április 21-i alapításához köti. A teljes bírósági szervezetet vizsgálva pedig vitán felüli, hogy az Osztrák Császárság a korszak egyik legfejlettebb rendszerét tudhatta magáénak. A közigazgatási bíráskodás közismerten mintaértékű volt, de 1920-ban Európa első alkotmánybírósága sem a semmiből szültetett. Az döntő többségében a császárság idején felállított Reichsgericht, illetőleg Staatsgerichtshof hatásköreit vette át. Példaként csupán az alapjogokról szóló 1867. december 21-i alkotmányerejű törvényt említeném, amelyhez kapcsolódóan a Reichsgericht már 1869-től alapjogi bíráskodást folytatott. Talán nem annyira közismert, de ez az 1867-es alapjogi karta Ausztriában máig hatályos, a republikánus alkotmánynak ugyanis nincs alapjogi fejezete. Az Alkotmánybíróság pedig tovább vitte a korábban a Reichsgerichthez kapcsolódó alapjogvédő hatáskört. Bár ezek a bíróságok részben a kiegyezés után álltak fel, de egy szerves fejlődés eredményeként. Az 1867-es kiegyezés lényege az volt, hogy Magyarországot kivette a februári pátens hatálya alól, Ausztriában azonban egészen 1918-ig hatályban maradt. A későbbi államszervezeti reformok - beleértve az 1867-est is - a februári pátenshez fűzött kiegészítések voltak. Kétségtelen, hogy az 1848 után kiépülő bírósági szervezet a birodalom szeparációja ellen fellépve súlyos ítéleteket is hozott, de ha a dinasztiával kötött kiegyezés ezt az árnyoldalt megszünteti, ezzel a bírósági szervezettel szemben különösebb minőségi kifogásunk nem lehetett volna.
Az 1861-es kiegyezési kísérlet mégis arra irányult, hogy az oktrojált osztrák jogot alkotmányosan elfogadott joganyag váltsa fel, s annak alkalmazására önálló magyar bírósági szervezet jöjjön létre. A birodalom területén élő nemzetek közül ugyanis a mi nemzeti identitásunk unikális volt abban, hogy annak az alkotmány is részét képezte. Nemzeti önazonosságunk megőrzését nem tudtuk másként elképzelni, csak úgy, ha alkotmányunkat is visszakapjuk. Deák Ferenc a képviselőház 1861. május 13-i ülésén felirati javaslatának ismertetésekor az alábbiakat mondta: "Alkotmányt nekünk is akarnak adni, de nem azt, amit tőlünk hatalommal elvettek, hanem egy másikat, újat, idegenszerűt, darabját azon közös alkotmánynak, melyet az egész birodalomra készítettek. De nekünk adott alkotmány nem kell, [...] mi visszaköveteljük ősi alkotmányunkat, [...]".[1]
A birodalom más nemzeteinél ilyen törekvéseket nem tapasztalunk. A Habsburg Birodalom reformjára más nációk részéről is számos tervezet készült, amelyek nem titkolt célja a nemzeti identitás megőrzésének garantálása volt. A Habsburg Birodalom működését - dinasztikus államszerveződés lévén - nem is jellemezte nemzetállami törekvés. Nem volt célja a birodalom valamely etnikumát uralkodó nemzetté tenni, amely mellett a többiek csupán nemzeti kisebbségek maradtak volna. Emiatt a nemzeti identitás megőrzésének igénye a dinasztiát különösebben nem is zavarta, ezekkel a törekvésekkel szemben csupán akkor léptek fel, ha azt a birodalom szeparációja útján óhajtották megvalósítani. A leginkább közismert reformelképzelés Aurel Popovici 1906-os Nagy-Ausztria Egyesült Államok (Die Vereinigten Staaten von Groß-Österreich) tervezete volt, amelyet nem csupán a Popovici által képviselt románok - merthogy szerb hangzású neve ellenére ő román volt -, hanem több más náció is elfogadhatónak tartott. A tervezet lényege az addigi történelmi határok etnikai határokkal történő felváltása volt, vagyis hogy minden nagyobb náció saját államot hozhasson létre a birodalmon belül. A nemzeti identitás garantálásához pedig elegendőnek tartotta a nyelvi, kulturális, oktatási,
- 951/952 -
vallási jogok szabályozása feletti hatáskörök megszerzését. Az államszervezet felvázolásánál Popovici fenntartások nélkül elfogadta a kódexek kibocsátásának birodalmi hatáskörbe történő utalását, s a bírósági szervezet centralizálásával kapcsolatban sem volt elutasító. Még a komolyabb alkotmányos hagyományokkal rendelkező csehek sem léptek fel különösebben az egységes kódexekkel és bírósági szervezettel szemben. A csehszlovák állam 1918 utáni megalakulását követően is hosszabb ideig megtartották a régi osztrák joganyagot, például a Brünn székhellyel felállított csehszlovák közigazgatási bíróság is az 1875-ös osztrák törvény alapján működött.
Mi magyarok azonban, mint már említettem, csak olyan kompromisszumot fogadtunk el, amely Magyarország alkotmányos rendjének helyreállítását is magában foglalta. Az igazságszolgáltatás viszonylatában pedig az 1861-es Országbírói Értekezletnek volt jelentősége. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokkal az oktrojált osztrák jog helyére újra alkotmányos úton elfogadott joganyagot készítettek elő, a Curia működésének helyreállításával pedig az ebből eredő jogviták elbírálása is önálló nemzeti hatáskörbe került.
Mint előadásom bevezetőjében említettem, minden ünnepnek üzenete van. Ha egy történelmi eseményről megemlékezünk, abban mindig valamilyen példát keresünk, amit napjainkban is követendőnek tarunk. S ha meg kell fogalmaznom, hogy mit látok jómagam 1861. április 3-a üzenetének, akkor az alábbit tudom mondani: az alkotmányt, Deák Ferenc szavaival élve "ősi alkotmányunkat", ma is a nemzeti identitásunk részének kell tekinteni. Ez a mai Európában unikális, de mint említettem, az volt a XIX. századi Habsburg Birodalomban is.
Az egységesülő Európához történő csatlakozást követően a nemzeti identitás megőrzése iránti igény újra előtérbe került. Ebben pedig - az évszázados hagyományokhoz kapcsolódva - az alkotmány szerepe is felerősödött. Az alapkérdés pedig ugyanaz, mint a Habsburg-kor négy évszázadában: a magyar alkotmány milyen viszonyban áll egy szupranacionális szerveződéssel. Már ha a szupranacionális kifejezés akár a Habsburg Birodalomra, akár az Európai Unióra helyes definíció, de mindkettőre nehéz olyan közjogi definíciót használni, ami kétséget kizáróan helyes lenne. A pontos definiálás azonban témánk szempontjából nem is bír különösebb jelentőséggel. A gondolatmenetet inkább folytassuk Deák Ferenc 1861-es felirati beszédének egy újabb mondatával, miszerint: "Engedni ott, hol az engedés öngyilkosság, koczkáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerít, egyiránt bűn volna a nemzet ellen."[2] Nem férhet kétség ahhoz, hogy Deák öngyilkosság alatt az alkotmány alapértékeinek feladását értette, azokat, amit az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése a történeti alkotmány vívmányaiként határoz meg. Az alkotmánynak eme alapértékeit a szupranacionális szabályok nem írhatják felül, Magyarország csak úgy válhat egy ilyen szerveződés részévé, ha azon belül garantálni tudjuk ezek megőrzését. Az Alaptörvény Európai Unióhoz fűződő viszonyunkat megállapító E) cikk (2) bekezdése értelmezéséről szóló 22/2016. (XII. 5.) AB határozatból hasonló gondolatok olvashatóak ki: "Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy Magyarország alkotmányos önazonossága olyan alapvető érték, amelyet nem az Alaptörvény hoz létre, azt az Alaptörvény csak elismeri. Az alkotmányos önazonosságról ezért nemzetközi szerződéssel sem lehet lemondani, attól csak a szuverenitás, az önálló államiság végleges megszűnése foszthatja meg Magyarországot." S tegyük mellé ismét Deák korábban idézett mondatainak egyikét, miszerint: "Alkotmányt nekünk is akarnak adni, de nem azt, amit tőlünk hatalommal elvettek". A hatalommal elvett alkotmány a szuverenitás korlátozását, megszüntetését jelentette, azt a reményeink szerint többé soha elő nem forduló esetet, amikor alkotmányos önazonosságunk fenntartása külső körülmények miatt lehetetlenné vált. 1861. április 3-a azonban egy fontos lépés volt ennek helyreállításában.
Az alkotmányos élet újraindításához pedig nem volt szükség valamiféle alkotmányozó nemzetgyűlésre, csupán hagyni kellett a régi gyökereket újra élni. A megszüntetett királyi Curia elnöke a nádor volt, akit akadályoztatása esetén az országbíró helyettesített. Mivel István nádor 1848. szeptember 25-i lemondását követően a nádori tisztet nem töltötték be, 1861 januárjában - eme helyettesítési rendnek megfelelően - gróf Apponyi György országbíró kapott megbízást arra, hogy az alkotmányos jogélet újraindításához szükséges kodifikációs munkát elindítsa. Így állt fel az Országbírói Értekezlet, amely zömében az 1849 után megszüntetett Hétszemélyes Tábla bíráiból állt. A testület eredeti feladata, mint említettem, az alkotmányos jogélet újraindításához szükséges joganyag előkészítése volt, a Curia helyreállításának igényét eme feladatukhoz kapcsolódva fogalmazták meg. Utóbbi 1861. április 3-án meg is történt, az alkotmányos jogélet újraindításához szükséges joganyag (az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok) tervezete is elkészült, a kiegyezési tárgyalások zátonyra futása miatt azonban az országgyűlésnek már nem volt ideje azt törvényerőre emelni. Azonban különösebb problémát ez sem okozott, hiszen kódex hiányában a bírói gyakorlat törvénypótló szokást alakíthatott ki. Bíróságaink pedig számos esetben az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokhoz igazodva alakították ki a szokásjogot. Olyan volt ez, mint a zöld gyepet elnyomó kőlap. Nem tud kihajtani alatta, de amikor leveszik róla, hozzá sem kell nyúlni, szép lassan a régi gyökerekből új hajtás nyílik, s hamarosan mindent újra beborított a szép zöld gyep.
Ha 160 év távlatából 1861. április 3-ára emlékezünk, akkor annak kell eszünkbe jutni, hogy a Kúriának a szakszerű igazságszolgáltatási tevékenység mellett a nemzeti identitás megőrzésében is komoly szerepe van. Mert nálunk, magyaroknál, a nemzeti identitás nem csupán nyelvi, kulturális stb. elemekből áll, hanem annak az alkotmány is szerves részét képezi. S ennek jelentősége csak erősödik, ha Magyarország egy szupranacionális szerveződés részévé válik.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket! ■
JEGYZETEK
* A szerző egyetemi tanár, dékán (Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar)
[1]KN-1861-I-104.
[2]KN-1861-I-104.
Visszaugrás
