Jelen tanulmány azt vizsgálja, hogy a jogalkotó milyen megoldást adott a nemzetiségek országgyűlési képviseletének hiányával összefüggő bírálatokra, illetve bemutatja a létrehozott szószólói intézmény első két évét.
A törvényhozó előre számolt azzal a lehetőséggel, hogy a kedvezményes kvóta ellenére sem sikerül képviselethez jutni a nemzetiségeknek: "[a] nemzetiségi listát állító, de azon mandátumot nem szerző nemzetiséget nemzetiségi szószóló képviseli az Országgyűlésben". Ez a megfogalmazás azonban téves értelmezésre adhat alapot, azért, mert úgy tűnik, mintha a szószóló képviselő lenne. Az egyébként mentelmi joggal rendelkező nemzetiségi szószóló nem rendelkezik "rendes" képviselői státusszal: nem gyakorolhatja a legfőbb képviselői jogosultságot, azaz nem rendelkezik szavazati joggal az Országgyűlés ülésein. Ugyanakkor fontos jogosultságként említhetjük meg, hogy a szószólók törvényjavaslat benyújtására jogosultak az erre a célra kialakított nemzetiségi bizottságon keresztül, melynek munkájában részt vesznek és azon belül szavazati joggal rendelkeznek. A kedvezményes képviselői mandátum, azaz a politikai képviselet megadásával egy ennyire lecsökkentett parlamentben a nemzetiségekkel kapcsolatos ellenérzések kockázatos módon növekedhetnek. A szerző álláspontja szerint egy modern második országgyűlési kamara több érdekképviseleti problémát is megoldana, közöttük a nemzetiségek parlamenti képviseletét is. A tanulmány végső konklúziója, hogy jelenleg több bizalmat és türelmet lehetne "szavazni" a szószólóknak, akik a parlamenti nyilvánosságot kihasználva hallathatják hangjukat, ami mindenképpen előrelépést jelent a korábbi szabályozáshoz viszonyítva.
A nemzetiségek országgyűlési képviselete és a szószólói intézmény szabályozásával kapcsolatban több kérdés is megfogalmazódott a szakirodalomban. Jelen tanulmány első része ezen kérdéseket járja körbe, firtatja - a nemzetiségek parlamenti képviselete vonatkozásában nemzetközi összehasonlításban is -, illetve az összefüggéseket, érveket, ellenérveket úgy tárja fel, hogy a konkrét válaszok megadását több ízben is az Olvasóra bízza.
- 30/31 -
A tanulmány második része bemutatja, hogy a nemzetiségi szószólók (a továbbiakban szószólók) milyen kiemelt célt tűztek ki maguk elé, milyen tevékenységet folytattak a nemzetiségi bizottságon keresztül, valamint működésük első két évében hányszor és milyen időtartamban szólaltak fel a parlamentben.
Nagy számuk, terjedelmük és szerteágazó tematikájuk miatt a tanulmány nem foglalkozik a nemzetiségi bizottság indítványainak és a szószólók parlamenti felszólalásainak tartalmi szempontú vizsgálatával. Az indítványok, illetve a felszólalások szövege és hanganyaga szabadon hozzáférhető az Országgyűlés honlapján.
Hangsúlyozzuk továbbá, hogy a tanulmány nem kívánja elvégezni a nemzetiségi bizottság és a szószólók tevékenységének közvetlen értékelését; elsősorban az ehhez szükséges tények felvázolására, esetleges csoportosítására vállalkozik.[1]
A nemzetiségek parlamenti képviseletének biztosítása jelenleg nem tartozik az európai standardba, amennyiben a törvényhozó mégis emellett dönt, úgy azt alkotmányos, illetve törvényhozási úton egyaránt megteheti. Térségünkben a nemzetiségek garantált parlamenti képviseletét Románia, Szlovénia és Montenegró alkotmányában is rögzíti, míg Horvátország alkotmányerejű törvényben vállalja.[2]
Az mindannyiunk számára ismert, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek (a továbbiakban: nemzetiségek[3]) 1993-tól Magyarországon oktatási, kulturális és nyelvi jogokat érvényesíthetnek, és hogy ez a katalógus az elmúlt két évtizedben folyamatosan bővült. Azonban ez sem tudta maradéktalanul ellensúlyozni, hogy a nemzetiségek országgyűlési képviseletének a hiányával összefüggésben folyamatosan bírálatok érték a nemzetiségi politikát.[4]
A nemzetiségek képviseletének sarokköveként említhetjük az 1989. évi XXXI. törvénnyel Alkotmányba emelt megfogalmazást, miszerint "[a] Magyar
- 31/32 -
Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők".[5]
Az Alkotmányhoz készített részletes kommentár abból indul ki, hogy az államalkotó tényezői minőség az elismert nemzetiségeknek azt a közjogi jogállását jelenti, amely - a nemzetközi kötelezettségekkel együtt - "kijelöli a kisebbségvédelem kereteit és a kisebbségeket helyzetbe hozó intézkedések végső határait".[6]
A 35/1992. (VI. 10.) AB határozatában az Alkotmánybíróság az "államalkotó tényező" fogalmának értelmezésével kapcsolatban a következő magyarázatot adta: "[a]z Alkotmánynak az a megállapítása, mely a nemzeti és etnikai kisebbségeket államalkotó tényezőknek ismeri el, a kisebbségek jogainak törvényi szabályozását kiemelkedő fontosságúvá teszi. E jogok körében, illetve ezek mellett, az Alkotmány a nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét külön is megnevezi. A képviselet szükséges előfeltétele annak, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek államalkotó tényezői szerepüket betölthessék".[7]
Az említett alkotmánybírósági határozat általánosságban a képviselet hiányát rótta fel a jogalkotónak, így kérdéses maradt, hogy a képviselet a jogalkotótól egyfajta konjunktív - tehát parlamenti és önkormányzati képviselet - vagy diszjunktív követelmény. A nemzetiségek önkormányzatiságára vonatkozó szabályok az 1993. évi LXXVII. törvényben testet öltöttek, így a diszjunktív álláspont képviselői szerint a nemzetiségi önkormányzatokon keresztül megoldódott a nemzetiségek képviselete. A szakma jelenleg is megosztott abban a kérdésben, hogy fennállt-e a mulasztásos alkotmánysértés a nemzetiségek parlamenti képviseletének hiánya miatt vagy sem. Az ezzel kapcsolatos diszjunktív álláspontunkat kifejtettük egy korábbi tanulmányunkban.[8] Bőséges szakirodalma van a mulasztásos alkotmánysértést valószínűsítő álláspontnak is.[9]
Hangsúlyozni kell, hogy Magyarországon az elmúlt ciklusok mindegyikében voltak a parlamentnek nemzetiségi tagjai, akik azonban politikai pártok jelöltjeiként szerezték meg mandátumaikat. A politikai reprezentáció nyilvánvalóan nem azonosítható a sajátos nemzetiségi érdekek törvényhozásban való intézményesített megjelenésével.
- 32/33 -
A 2010-es országgyűlési választásokat követően a kétharmados parlamenti többség megjelenésével megnyílt a lehetőség arra, hogy a nemzetiségek országgyűlési képviselethez való joga alkotmányi szinten is egyértelmű megfogalmazást kapjon. Az Országgyűlés első intézkedései között - már megalakulásának hónapjában - rendezni kívánta ezt a kérdést, ugyanis egy elfogadott alkotmánymódosítás rögzítette: "[a]z országgyűlési képviselők száma legfeljebb kettőszáz. A nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletére további, legfeljebb tizenhárom országgyűlési képviselő választható". Az Alkotmány e módosítását bár elfogadta az Országgyűlés, nem lépett hatályba,[10] és nem került át az Alaptörvény szövegébe sem.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
