A bűnügyi tanok kiemelkedő tudósától búcsúzunk, aki gazdag életművét hagyományozta a hazai tudományosságra. Emberként, kutatóként és oktatóként is maradandót alkotott. Élete és tevékenysége példaként szolgál mindazok számára, akik a humánumot tekintik a legbecsesebb jogi értéknek.
Király Tibor 102 évet élt. Bölcseleti munkái, ismeretelméleti tanulmányai, a büntetőeljárás szabályozásának egészére kiterjedő ajánlásai, a büntető anyagi és eljárási intézmények rejtett összefüggéseit feltáró kutatásai, a jogi felsőoktatás autonómiájának visszaszerzésére tett erőfeszítései együtt testesítik meg örökségét, amelyet nem szabadna eltékozolni. Utóbbi veszélye különösen akkor növekszik, amikor a joguralom helyett az uralom joga nyer teret, amikor a tisztességes eljárás eszméjét az eredményesség mindenáron való követelése rombolja. Király tanár úr pontosan ismerte ezeket a kockázatokat, volt is rá válasza.
A Büntetőítélet a jog határán című munkájában írta: "A büntetőeljárás feladata, hogy megállapítsa az igazságot, de ezt a feladatát nem teljesítheti bármi áron."[1] Rámutatott arra, hogy a jogtiprással elért eredmény valójában hamis látszatot kelt: "A törvényeket sértő önkényes büntetőeljárás és módszerek, amint azt a társadalmi tapasztalatok mutatják, a társadalomra végső hatásaiban rendkívül veszélyes. Veszélyesebb, mint amilyen hasznos a bűntetteknek és bűntetteseknek sikeres, de törvénytelen leleplezése."[2] Az 1972-ben, tehát még a szocializmus időszakában publikált korszakos jelentőségű könyv záró mondata jól kifejezi Király professzor felfogását a bűnüldözésről és a büntető igazságszolgáltatásról: "Ha a büntetőeljárásban megtartják az általánosan nemzetközileg is elfogadott elveket; ha a bizonyítás nem aljasodik kényszervallatássá, a védő meri ellátni tisztét, és a bíró megőrzi méltóságát, bizalmat kelt az igazságszolgáltatás iránt és reményt gyújt az ítéletre várókban."[3] A hivatkozott munka nem valamiféle emberijog-védelmi kiáltvány, hanem az igazság megismerésének és kifejezésre juttatásának a kérdéseiről szól. Király Tibor számára az igazság keresése és a jogok tiszteletben tartása nem egymást kizáró ellentétként, hanem természetes egységben jelent meg. Az eredményesség és a jogszerűség alapvetően egymást feltételezi ebben a felfogásban, amit követendőnek tarthatunk. Ilyen megközelítésben mondhatjuk, hogy az iránymutatás megszületett és fejlődött, de a legmagasabb életkort megélt akadémikus egész életműve sem elég ahhoz, hogy a jog világát mindörökre megóvja az embertelenségtől. Csak remélni merjük, hogy ebben a "befejezhetetlen" küzdelemben a néhai tanár úr számíthat tanítványaira, akik a jövőben egyre többen lesznek, és egyre kevesebben azok, akik valamilyen okból megfeledkeznek intelmeiről.
Akik abban a szerencsében részesültek, hogy hallgathatták a professzor előadásait, emlékeznek azok vezérmotívumára, mely szerint a büntetőeljárás társadalmi rendeltetése egyszerre az igazság megállapítása és a törvényesség érvényre juttatása. Az eredeti felismerés, amire Király tanár úr felhívta hallgatói figyelmét, az volt, hogy az eljárásjogi szemlélet két irányban is eltorzulhat. A szabály fétissé válva nem segítője, hanem gátja lesz a büntetőjogilag releváns múlt feltárásának. Követelmény egyfelől a norma igazságossága, másfelől pedig a múltbeli tényekre vonatkozó kijelentések valósággal való megegyezése. Minden jogi eljárásnak, amelynek az a lényege, hogy valamely múltbeli eseményhez joghatás fűződik, így a büntető jogalkalmazásnak is problémája, hogy abban együtt jelenik meg a múltra vonatkozó megállapítás (tényállás) és jogi értékelés (minősítés). Király Tibor a téves ítéletekkel kapcsolatban figyelmeztet a következőkre: "A jogi igazság igazságot és hamisságot egyaránt takarhat. Veszélyes álláspont az, amely az állami vagy más tekintéllyel fedezett tévedést vagy hamisságot igazságnak, akár jogi igazságnak tünteti fel"[4] Vagyis az eljárási rend szigorú követése önmagában még nem garantálja a megállapított tényállás igazságát.
Az eljárási forma jelentőségének az abszolutizálásával szemben jelentkezhet egy másik szélsőség, a norma lebecsülése. Király Tibor ezt a felfogást is elutasította. "A processzuális bizonyítás a jog által szabályozott tevékenység, amelyben csak meghatározott alanyok meghatározott bizonyítási eszközökkel vehetnek részt, és a tevékenység csak a törvényben meghatározott kérdések eldöntésére irányul..."[5] Mindennek konklúziója: "a magyar büntető eljárás rendszerében nem lehet beépíteni olyan bizonyítási eszközt, amelynek nincsenek eljárási szabályai."[6]
Az egykori joghallgatók alig értették annak üzenetét,
- 47/48 -
amit a tanár úr úgy fogalmazott meg, hogy "az eljárási döntéseknek csak jogi indokai lehetnek". Némi élettapasztalat szükséges ahhoz, hogy felismerjük a büntető processzus jogtól idegen okait, a bűnüldözés társadalmi rendeltetésével ellentétes, a kriminológia által szelekciónak nevezett szervezeti érdekérvényesítést, és ami a legsúlyosabb, a büntető hatalomnak az önkény szolgálatába állítását. Nem lehet véletlen, hogy a jog tanárát különösen foglalkoztatta a koncepciós perek sötét korszaka: "A publicisztikában és a szakmunkákban is közkeletűvé vált Magyarországon a »koncepciós per« kifejezés. Ezek közé a politikai hatalom által megrendelt büntetőperek tartoznak, amelyeknek szinopszisát és benne az áldozatok bukását előre költötték (komponálták), és a teljes forgatókönyvet ennek alapján, itt-ott valóságos elemeket is alkalmazva utólag megírták, majd nagyrészt valótlan, költött, és akár tortúrával is kikényszerített vallomásokba foglalt elemek alapján lejátszatták."[7]
Király Tibor 1951-től volt az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának tanára. Életpályája során négy eljárási törvény adta egyetemi előadásainak anyagát. Ezek között voltak olyan szabályozások, amelyek megalkotásában maga is szerepet vállalt. Sem a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény, sem a szocialista korszak azt követő kódexei nem önmagukban felelősek a jogtiprásért, noha az emberi jogokat oltalmazó garanciák tekintetében valamennyit alapos okkal érheti kritika. A következtetés egyértelmű: "Összességükben nem a jogi garanciák hiányoztak, hanem nem működtek azok a politikai garanciák, amelyek nélkül a jogi garanciák sem működnek."[8] Ezért kell igazat adni annak a finom megkülönböztetésnek, amely a jogtörténetet elválasztja a köztörténettől: "Végül tanulságos az is, hogy a büntetőeljárás-jog története más, mint az eljárások története. Ez utóbbiak nem a jogtörténet, hanem a köztörténet részei és ebben olyan büntetőeljárásokkal ismerkedünk meg, amelyek a törvény értelmében nem is voltak jogi eljárások, hanem a nyers erőszak gyakorlásának termékei. Olyannyira semmisek voltak, hogy nem voltak büntetőeljárások, habár büntetőeljárás látszatát keltették."[9]
Király Tibornak a totális hatalom idején is következetesen képviselt gondolataira, ma pedig szellemének ébren tartására azért van igen nagy szükség, mert ő volt az, aki politikai és büntetőeljárási rendszereken átívelve hangsúlyozta az alkotmányos bűnüldözés szükségességét és egyben célszerűségét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
