Tárgyszavak: alulbiztosítás, általános forgalmi adó, mentesülés, kárbiztosítás, közbenső ítélet, nettó érték, totálkár, (újra) építési költség,
I. Az alulbiztosítás Ptk. 6:460. §-ában meghatározott jogkövetkezménye - a kárnak a biztosítási összeg vagyontárgy értékéhez viszonyított arányában való megtérítése - nem alkalmazható teljes kár (totálkár) esetén.
Teljes kár esetében a biztosítási összeg a biztosítási szolgáltatás mértékének a felső határa, amely alulbiztosítás esetén csak egy hányada a biztosított értéknek.
Az alulbiztosítás a biztosítási összeget, vagyis kifejezetten az összegszerűséget érintő kérdés, amelynek a vizsgálatát, vagyis azt hogy a biztosítási összeg kisebb-e a vagyontárgy értékénél a jogerős közbenső ítélet nem zárta ki.
II. Az újraépítési költséget nem lehet nettó értéken számításba venni. Az építési költség, mint biztosított érték ugyanis a biztosítási szerződésben foglaltak alapján főszabály szerint az építés tényleges költségét jelenti, amely szükségképpen magában foglalja az anyagokat és munkadíjakat terhelő általános forgalmi adót is.
III.A biztosító teljesítési kötelezettségét megállapító jogerős közbenső ítélethez a rPp. 229. § (1) bekezdése szerint fűződő anyagi jogerő hatás [PK 195. szám] következtében a biztosítási szolgáltatás összegére folyó eljárásban nem vizsgálhatók és értékelhetők olyan körülmények, amelyek a biztosítási szolgáltatás teljesítését érintik és a biztosító mentesüléséhez vezethetnek.
rPp. 229. § (1) bek., Ptk. 6:46 §, 6:439. §, 6:458. § (2) bek., 6:460. §, 6:462. §
A felperes 2015. november 17-i kockázatviselési kezdettel a lakóépületre és az abban található ingóságokra biztosítási szerződést kötött az alperessel. A biztosított lakóépületben 2016. január 3-án tűz ütött ki, amelyben az épület és az épületben található ingóságok is megrongálódtak. Az alperes a biztosítási szolgáltatás teljesítése elől elzárkózott, ezért a felperes 2016. december 21-én pert indított ellene 44.900.000 forint biztosítási szolgáltatás és annak 2016. január 4-től a kifizetésig esedékes késedelmi kamatának a megfizetése iránt.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. A Fővárosi Ítélőtábla rész- és közbenső ítéletével az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, és a felperes, valamint az alperes viszonyában megállapította, hogy a biztosítási szerződés alapján az alperes biztosítási szolgáltatás teljesítésére köteles A Kúria közbenső ítéletével a jogerős rész- és közbenső ítélet felülvizsgálattal támadott közbenső ítéleti rendelkezését hatályában fenntartotta.
A felperes végleges keresetében a Ptk. 6:439. §-a, 6:462. §-a és 6:458. § (2) bekezdése alapján 44.000.000 forint - ebből épületkár címén 35.000.000 forint, ingókár címén 9.000.000 forint - biztosítási szolgáltatás és annak 2016. január 4-től a kifizetésig esedékes késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az alperes érdemi ellenkérelme szerint a felperes az épületet 31%-ban alulbiztosította, ezért az épületkár címén járó biztosítási szolgáltatás összege a 31.237.932 forint helyreállítási költség 69 %-a, 21.554.173 forint, amelyből azonban 13.216.088 forintot 2022. január 28-án már megfizetett. Ezért épületkár címén 8.338.085 forint biztosítási szolgáltatás illeti meg az I. rendű felperest. Az alperes elismerte, hogy a felperes ingókár címén 9.000.000 forint biztosítási szolgáltatásra tarthat igényt. Ezt meghaladóan a kereset elutasítását kérte. Állította, hogy a felperes megszegte a kárenyhítési kötelezettségét.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével az alperest 30.783.912 forint, valamint ezen összeg után 2016. március 11-től a kifizetésig a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamattal megegyező mértékű késedelmi kamat megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Megállapította, hogy a rPp. 229. § (1) bekezdése értelmében a Kúria és a Fővárosi Ítélőtábla közbenső ítéletét követően a felperes által érvényesített jog fennállását a felek már nem tehették vitássá, és az eljárást a biztosítási szolgáltatás összegszerűségére nézve kellett lefolytatnia. A bíróság a rPp. 163. § (2) bekezdése alapján valónak fogadta el a biztosítási szerződés létrejöttét és tartalmát, a káresemény során az I. rendű felperes 9.000.000 forint értékű ingóságának a megsemmisülését, továbbá, hogy az alperes 2022. január 28-án 13.216.088 forint biztosítási szolgáltatást már megfizetett az I. r. felperesnek.
Az elsőfokú bíróság a többször kiegészített, egyesített építész, tartószerkezeti, tűzvédelmi és vagyonvédelmi szakvéleményt aggálytalannak és ellentmondástól mentesnek találta, és ítélete alapjául elfogadta. Rámutatott arra, hogy mivel az 1. számú kiegészítő szakvélemény szerint a lakóépület káridőponti avultsága 23% mértékű volt, a 2. számú kiegészítő szakvélemény szerint pedig a lakóépület helyreállítása nem gazdaságos, az alperes a biztosítási szerződés különös feltételeinek 3.D.6.9 pontja alapján a teljes kár újraépítési, vagy forgalmi értéken történő megtérítésére volt köteles.
Az elsőfokú bíróság az építész szakértő véleménye alapján a maradványértéket 6.500.000 forintban, a lakóingatlan forgalmi értékét 50.732.000 forintban, ily módon a forgalmi érték maradványértékkel csökkentett összegét 44.232.000 forintban határozta meg. A Ptk. 6:458. § (2) bekezdése értelmében a biztosítási összeg felek által 35.000.000 forintban megállapított felső határa ugyanakkor az alperes marasztalásának korlátját jelentette. Kifejtette: a Ptk. 6:460. §-ában és a különös feltételek 6.3.1 pontjában rögzített fogalma alapján az alulbiztosítás a biztosítási összeget, vagyis kifejezetten az összegszerűséget érintő kérdés volt, amelynek a vizsgálatát a jogerős közbenső ítélet nem zárta ki. Az alulbiztosítás tekintetében azt kellett vizsgálnia, hogy a biztosítási összeg kisebb-e a vagyontárgy értékénél. Ebben a tekintetben a lakóépület újraépítési költségét vette alapul, figyelemmel arra, hogy ez alapján tartotta meghatározhatónak a biztosítási érdeknek megfelelő értéket, továbbá azért, mert a különös feltételek 6.3.1 pontja az alulbiztosítás körében az újraépítési költség fogalmára utalt. A tartószerkezeti szakértő 3. számú kiegészítő szakvéleménye alapján a bíróság 39.935.000 forintban határozta meg az újraépítési költséget, amely a 4. számú kiegészítő szakvélemény értelmében nettó értéknek minősült. A biztosítási összeg és az újraépítési költség aránya alapján az alulbiztosítottságot 88% mértékűnek határozta meg. Megállapította ezért, hogy az alperes 40.470.457 forint helyreállítási költség 88 %-ának megfelelő 35.614.002 forint helyett a biztosítási összeg maximalizálása folytán 35.000.000 forint megfizetésére lenne köteles. Ezt az összeget azonban csökkenteni kellett az alperes által 2022. január 28-án megfizetett 13.216.088 forinttal. Az elsőfokú bíróság utalt arra, hogy az alperes a beadványában a teljesítést az épületkárok vagyoncsoportra, annak körében a tőkére számolta el, az I. rendű felperes pedig ezt a tényállítást nem vitatta. A bíróság ebből arra következtetett, hogy a felek a Ptk. 6:46 §-ának az elszámolásra vonatkozó diszpozitív szabályától eltértek, és a teljesítést főtartozásra számolták el. Mindezek eredményeként az épületkárok tekintetében az alperest 21.783.912 forint biztosítási szolgáltatás megfizetésére kötelezte.
Az elsőfokú bíróság az alperes kárenyhítési kötelezettség megsértésére vonatkozó védekezését alaptalannak találta. Utalt arra, hogy a kárenyhítési kötelezettség megsértése a Ptk. 6:464. §-a, valamint a szerződés Általános Feltételeinek 12.3.c alpontja értelmében a mentesülés körében értékelendő körülmény, ezért értékelését a közbenső ítélethez fűződő anyagi jogerőhatás kizárja. Utalt arra, hogy az I. rendű felperes terhére a kárenyhítés körében értékelhető mulasztások a szakértői bizonyítás alapján egyébként sem voltak azonosíthatók.
A bíróság az alperes késedelmi kamatfizetési kötelezettségének kezdő időpontját a rPp. 3. § (2) bekezdése alapján a felperes kérelmének megfelelően határozta meg.
A felperes fellebbezése arra irányult, hogy a másodfokú bíróság kötelezze az alperest a per folyamán megfizetett 13.216.088 forint után is 2016. március 11. napjától a 2022. január 28. napjáig a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamattal megegyező mértékű késedelmi kamat megfizetésére. A felperes fellebbezése szerint a kereset az épületkár vonatkozásában 35.000.000 forint biztosítási összeg és annak 2016. március 11. napjától a kifizetésig esedékes késedelmi kamata megfizetésére irányult. Ehhez képest az elsőfokú bíróság az ítéletében elmulasztott rendelkezni az alperes által 2022. január 28. napján teljesített 13.216.088 forint tőkekövetelés után járó késedelmi kamatról.
Az alperes a fellebbezésében elsődlegesen a marasztalás tőkeösszegén belül a 21.783.912 forint épület helyreállítási költség leszállítását kérte 8.000.000 forintra. Másodlagos fellebbezési kérelme egyfelől az elsőfokú ítélet hiányosságai miatt, másfelől a bizonyítási eljárás kiegészítésének a szükségessége miatt a rPp. 252. § (3) bekezdése alapján az elsőfokú ítélet épületkárokra vonatkozó részének hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróságnak ebben a keretben a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítására irányult.
Az alperes fellebbezése szerint az elsőfokú bíróság tévesen határozta meg a maradványértéket. A biztosítás különös feltételeinek 6.D.6.9. pontja egyértelműen rögzíti a biztosítási szolgáltatás megállapításának szabályait. A biztosítási szerződés vonatkozó rendelkezéseinek helyes értelmezése szerint a helyreállítási költség meghatározása során a káridőponti költségekből a maradványokat is káridőponti értéken kell levonni. A maradványérték szempontjából nincsen jelentősége annak, hogy a károsult ténylegesen helyreállította-e az ingatlanát és mikor, mert ez azt jelentené, hogy helyreállítás hiányában az ingatlannak nincs maradványértéke. Az alperes álláspontja szerint ezért az építész szakértő által megállapított érték helyett a tartószerkezeti szakértő által megállapított 12.172.025 forint maradványértéket kell figyelembe venni. Álláspontja szerint az építész szakértő helyreállítási költség megállapítása is téves. Az csupán egy tételes költségvetést nélkülöző becslés, amely figyelmen kívül hagyja az épületnek a kárkori állapota folytán indokolt javítási módot, a bontási folyamatokat, valamint a megmaradt épületszerkezetekből a helyreállításnál felhasználható anyagokat. A 2022. évi újraépítési költségekből "visszaindexálással" megállapított 2016. évi helyreállítási költség szakmai szempontból elfogadhatatlan. Mindezek miatt a tartószerkezeti szakértő által megállapított 31.237.932 forint káridőponti helyreállítási költség figyelembevétele indokolt.
Az alperes hangsúlyozta, hogy az építész szakértő forgalmi érték megállapítását nem csupán az épület könnyűszerkezetes jellegének a figyelmen kívül hagyása miatt kifogásolta, hanem azért is, mert a szakértő téves adatok alapján állapította meg az ingatlan korrigált fajlagos négyzetméter árát. A szakértő megalapozatlan és hiányos véleménye miatt fenntartotta a rPp. 182. § (3) bekezdése alapján a szakértőnek a forgalmi értékelés körében adott véleményének a bizonyítékok köréből való kirekesztésére és a kérdések megválaszolása érdekében új szakértő kirendelésére vonatkozó indítványát. Hangsúlyozta, hogy a kárkori valós piaci érték megállapítása nélkül abban a kérdésben sem lehet állást foglalni, hogy a forgalmi érték meghaladja-e a maradvánnyal csökkentett helyreállítási költség összegét, e nélkül pedig az sem tudható, hogy a felperest megillető biztosítási szolgáltatás alapja a forgalmi vagy a helyreállítási érték.
Az alperes hivatkozott arra is, hogy az alulbiztosítottság megítélése szempontjából nem a nettó, hanem a bruttó újraépítési költséget kell figyelembe venni, különös tekintettel a Ptk. 6:458. § (1) bekezdésére. A tartószerkezeti szakértő által megállapított 50.717.450 forint bruttó káridőponti újraépítési költséghez képest pedig a biztosítottság 69% mértékű volt, amiből következően a felperes csak ilyen arányban jogosult a biztosítási szolgáltatásra. Az alperes állította, hogy az általános feltételek 11.34. pontja szerint csak az építkezés ütemében köteles a biztosítási szolgáltatás nyújtására, és mivel a felperes az épület helyreállítását meg sem kezdte, a szolgáltatásával sem eshetett késedelembe.
Mindezek miatt az elsőfokú bíróság ítélete sérti a Ptk. 6:439. §-át, 6:458. § (1) bekezdését, 6:460. §-át, valamint az rPp. 3. § (3) bekezdését, 206. § (1) bekezdését és 221. § (1) bekezdését. Az elsőfokú bíróság eljárása jogsértő azért is, mert az ítéletét olyan szakvéleményre alapította, amely hiányos, önmagával, más szakvéleményekkel és a bizonyított tényekkel is ellentétben áll. A bíróság ezeket az ellentmondásokat hiányos és helyenként iratellenes indokolással, okszerűtlen értékeléssel kívánta kiküszöbölni úgy, hogy az alperes indítványa ellenére a rPp. 182. § (3) bekezdésébe ütköző módon nem folytatott le bizonyítást.
A felperes ellenkérelme szerint az elsőfokú bíróság helyesen döntött, amikor a tartószerkezeti szakértő helyett az építész szakértő véleményét fogadta el a maradványérték meghatározása során. A tartószerkezeti szakértő ugyanis - az építész szakértővel ellentétben - részletesen nem indokolta, hogy a megjelölt tételek miért nem igényelnek helyreállítást. Álláspontja szerint építési szakkérdésekben a becslésen alapuló véleménynyilvánítás gyakori, önmagában a becslés alkalmazásától még nem válik egy szakértői megállapítás aggályossá. Egyébként a tartószerkezeti szakértő költség megállapítása is becsült érték. az építész szakértő helyreállítási költség számítása is helyes, az alperes maga sem tudja megjelölni, hogy az alkalmazott számítási módszer milyen szakmai előírást sértene. A szakvélemény az épület piaci értékét illetően is aggálytalan, a kiegészített véleményében a szakértő reagált az alperes észrevételeire. Helyes az elsőfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy az újraépítési költség vonatkozásában a nettó összegből kell kiindulni. A felperes hivatkozott arra, hogy a Ptk. 6:86. § (2) bekezdése szerint a szerződési feltételeket a feltétel alkalmazójával szerződő fél számára kedvezőbben kell értelmezni. Hangsúlyozta, hogy az alperes fellebbezési kérelme kizárólag a marasztalása tőkeösszegének a leszállítására irányul, ezért a felülbírálat korlátai folytán kizárt az alperes késedelembe esése időpontjának a vizsgálata. A felperes állította, hogy az alperes által hivatkozott 11.34. szerződési pont nem rendelkezik esedékességről, a perindításra egyébként is az alperes szerződésszegő magatartása miatt volt szükség. A további szakértői bizonyítás szükségtelen, az elsőfokú bíróság sem az anyagi, sem az eljárási szabályokat nem sértette meg, ezért nincs ok az ítéletének hatályon kívül helyezésére.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme szerint helyreállítás hiányában a helyreállítási költségben megtestesülő biztosítási szolgáltatása nem vált esedékessé. A perben nincs olyan megalapozott szakértői vélemény, amely megállapítaná a perbeli épület forgalmi értékét. A perköltség viselésére vonatkozó ítéleti rendelkezést a fellebbezésének az eredménye alapján a pernyertesség-pervesztesség megváltozott arányának megfelelően kell megváltoztatni.
Az elsőfokú bíróság a döntése során helyesen indult ki abból, hogy az alperesnek a biztosítási szolgáltatás teljesítésére vonatkozó kötelezettségét megállapító jogerős közbenső ítélethez a rPp. 229. § (1) bekezdése szerint fűződő anyagi jogerő hatás [PK 195. szám] következtében a biztosítási szolgáltatás összegére folyó eljárásban nem vizsgálhatók és értékelhetők olyan körülmények, amelyek a biztosítási szolgáltatás teljesítését érintik és az alperes mentesüléséhez vezethetnek. A felperes kárenyhítési kötelezettségének az elmulasztására az alperes egyébként a fellebbezésében már nem is hivatkozott.
A kiegészített szakvélemény alapján a felek között nem volt vitás, hogy a biztosított épület gazdaságosan nem állítható helyre, és az avultságának mértéke nem érte el a 75 %-t. A Fővárosi Ítélőtábla ezért egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy az alperes a teljes kárra irányadó szabályok alapján köteles teljesíteni a biztosítási szolgáltatását. A biztosítási szerződés szerint teljes kár esetén az alperes térítési kötelezettsége az épület újraépítési vagy a maradvánnyal csökkentett forgalmi értéke közül az alacsonyabb összegre terjedt ki. Ezért a részleges kár esetén teljesítendő helyreállítási költség megállapításainak a szabályai a teljes kár meghatározása során figyelmen kívül maradtak.
A biztosítási szerződés 3.D.6.9. pontja tartalmazta a biztosítási szolgáltatás összege megállapításának a szabályait, és a szabályok alkalmazása szempontjából jelentős fogalom-meghatározásokat. Ezek szerint újraépítési érték a kár bekövetkezésének az időpontjában érvényes, a károsodottal azonos nagyságú, kivitelezettségű és minőségű épület építési költsége, forgalmi érték az adott ingatlan helyi viszonyoknak megfelelő, a kár időpontját közvetlenül megelőző állapot szerinti piaci értéke. A szerződés úgy rendelkezett, hogy amennyiben az épület újraépítési, helyreállítási költsége nagyobb az ingatlan forgalmi értékénél vagy az épület maradvánnyal csökkentett forgalmi értékénél, akkor a biztosító a károsodott ingatlan forgalmi értékét téríti meg, levonva abból a maradványok értékét.
A szerződés kifejezett rendelkezést ugyan valóban nem tartalmazott arra nézve, hogy a maradvány értékét milyen időpont szerint kell figyelembe venni a biztosítási szolgáltatás meghatározása során. Abból azonban, hogy az újraépítési és a forgalmi érték számítását a kárkori, illetve a kárt közvetlenül megelőző időpont és állapot alapján kell elvégezni, egyértelműen következett, hogy a maradványérték figyelembevétele sem történhetett más időpont szerinti értéken.
A Fővárosi Ítélőtábla osztotta az alperes álláspontját annyiban, hogy a tartószerkezeti szakértő újraépítési költségbecslése felelt meg a felek közötti szerződés újraépítési érték meghatározására vonatkozó előírásainak. az építészeti szakértő költségbecslése nem kizárólag építési, hanem bontási költségeket is tartalmazott, illetve a káreset során épen maradt, újrahasznosítható vagyontárgyak figyelembevételével készült, ezért sokkal inkább helyreállítási, mint újraépítési költségvetésnek volt tekinthető. A tartószerkezeti szakértő maradványérték meghatározása pedig szakmailag azért volt meggyőzőbb, mert a tűzkár után megmaradt szerkezetek és berendezések figyelembevételével készült, az építészeti szakértő véleményévvel ellentétben tekintet nélkül arra, hogy a káresemény óta bekövetkezett jogszabályváltozások kihatottak-e az épen maradt berendezések újrahasznosítására.
A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság azon álláspontjával sem értett egyet, hogy az újraépítési költséget nettó értéken kell számításba venni. Az építési költség, mint biztosított érték ugyanis a biztosítási szerződésben foglaltak alapján főszabály szerint az építés tényleges költségét jelenti, amely szükségképpen magában foglalja az anyagokat és munkadíjakat terhelő általános forgalmi adót is. A biztosítási szerződés azon szabályából, ami szerint a biztosító csak akkor köteles az épület újraépítési értéke és maradvánnyal csökkentett forgalmi értéke közötti különbözet megfizetésére, amennyiben az épület újjáépítése a kockázatviselési helyen számlával igazoltan ténylegesen megtörténik, még nem következett az, hogy az újjáépítés megvalósulása hiányában az újraépítési értéket úgy kellene meghatározni, mintha az újraépítés számla nélkül történne.
A kifejtettekből következően a tartószerkezeti szakértő megállapításai alapján a kárkori maradványérték 12.172.025 forint, az újraépítési költség pedig a maradvány figyelembevétele nélkül nettó 39.935.000 forint volt, amely bruttó 50.717.450 forintnak felelt meg. Az épület - a teljes ingatlan 50.732.000 forint forgalmi értékének és a telek 5.670.000 forint értékének a különbözeteként meghatározott - forgalmi értéke 45.062.000 forint, az épület maradványokkal csökkentett értéke 32.889.975 forint (45.062.000 forint - 12.172.025 forint) volt. Tekintettel arra, hogy az újraépítési költség az épület maradvánnyal csökkentett forgalmi értékénél magasabb volt, az alperes a biztosítási szerződés 3.D.6.9. pontja értelmében az épület maradvánnyal csökkentett forgalmi értékével azonos összegű, 32.889.975 forintbiztosítási szolgáltatás teljesítésére köteles épületkár címén.
Az alulbiztosítás Ptk. 6:460. §-a szerinti jogkövetkezménye csak részleges kár esetén alkalmazható, teljes kár (totálkár) esetén viszont nem. Teljes kár esetében a biztosítási összeg a biztosítási szolgáltatás mértékének a felső határa, amely alulbiztosítás esetén csak egy hányada a biztosított értéknek. A peres felek között létrejött biztosítási szerződés alapján az alperes által a teljes kárra tekintettel teljesítendő biztosítási szolgáltatás összege nem érte el a szerződésben a lakóépület tekintetében meghatározott biztosítási összeget (35.000.000 forint).
Az alperes a 32.889.975 forint biztosítási szolgáltatásból a per alatt 13.216.088 forintot már teljesített, ezért a fennmaradó teljesítési kötelezettsége 19.673.887 forint. Az épületkár címén járó biztosítási szolgáltatás mellett az alperes ingókár címén további 9.000.000 forintbiztosítási szolgáltatás megfizetésére is köteles, így összesen 28.673.887 forintot kell megfizetnie.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében rögzítette, hogy az alperes 2022. január 28-án 13.216.088 forint biztosítási szolgáltatást teljesített, amelyet a felek a lakóépület vagyoncsoporton belül a tőkére számoltak el.
A felperes a rész-teljesítést követően is fenntartotta a keresete szerinti teljes biztosítási szolgáltatás után a késedelmi kamat iránti követelését. A felperes ezért megalapozottan támadta az elsőfokú ítéletet amiatt, hogy az elsőfokú bíróság a tőkére elszámolt rész-teljesítés összege utáni késedelmi kamatról elmulasztott rendelkezni, amivel megsértette a rPp. 213. § (1) bekezdését. A felperes helyesen hivatkozott arra is, hogy az alperes fellebbezési kérelme kizárólag a marasztalása tőkeösszegének a leszállítására irányult, ami a felülbírálat rPp. 253. § (3) bekezdése szerinti korlátaira tekintettel kizárta a másodfokú eljárásban annak vizsgálatát, hogy az elsőfokú bíróság az alperes késedelmi kamatfizetési kötelezettségének kezdő időpontját helyesen határozta-e meg. A teljesített 13.216.088 forint után 2016. március 11. és 2022. január 28. között 703.824 forint késedelmi kamat vált esedékessé a Ptk. 6:48. § (1) bekezdése szerint. A lejárt késedelmi kamat megfizetésére a Fővárosi Ítélőtábla az alperest a marasztalása tőkeösszegének a részeként kötelezte, és az alperes marasztalását 29.377.711 forintra leszállította (28.673.887 forint + 703.824 forint).
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben, a rendelkező rész szerint megváltoztatta.
Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.519/2023/4. sz. határozata
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
Tárgyszavak: balesetbiztosítás, káronszerzés, munkabaleset, munkáltató kártérítési felelőssége, kórházi napi térítés
A munkáltató által a munkavállaló javára kötött balesetbiztosítás alapján a biztosítási szolgáltatás kártérítésből való levonásának kérdését nem az indokoltság vagy az indokolatlanság mérlegelésével kell elbírálni. Ezt a szempontot megelőzi annak vizsgálata, az előny károkozásból származónak minősíthető-e, az adott esetben nem.
A balesetbiztosítás jogi jellegét illetően az életbiztosításokhoz hasonlóan humán kockázatokat fedező összegbiztosítás. A baleset, mint biztosítási esemény a káreseménnyel azonos természetű ,a kár bekövetkezése azonban a biztosító szolgáltatási kötelezettségének nem feltétele. A kórházi napi térítés, műtéti térítés címén kifizetett összegek nem károkozásból, hanem a balesetből, mint a testi épség, egészség kórházi kezelést, műtétet igénylő megsértéséből, nem vagyoni hátrányból erednek.
A jog a kártérítést csökkenteni rendeli a károsultnak a károkozásból származó vagyoni előnyével. Utóbbi körben azonban a jogalkotó széleskörű mérlegelési lehetőséget tartott fenn, megengedve a károkozásból származó vagyoni előny figyelmen kívül hagyását mindazokban az esetekben, ha a levonás az eset körülményeire tekintettel nem indokolt [Ptk. 6.522.§ (3) bekezdése]. Ezeket az általános rendelkezéseket az Mt. 177.§-a folytán a munkáltató kártérítési felelősségére is alkalmazni kell, függetlenül attól, hogy az Mt. 172.§ (1) bekezdése az egyértelműsítés érdekében a káron szerzés tilalmára speciális rendelkezést is tartalmaz.
Mt. 172.§ (1) bek., 177.§, Ptk. 2:43.§ a) pont, 2:52.§,. Ptk. 6:485. §, 6:522.§ (3) bek.
A kőműves munkakörben alkalmazott felperes 2020. augusztus 31. napján munkatársaival kisteherautóról nyílászárókat rakodott le, minek során a rakomány a visszakötés elmulasztása miatt a gépkocsi mellett álló dolgozókra - köztük a felperesre - borult.
A felperes vágott sebzések mellett az I. számú háti csigolya, a jobb oldali lapockacsont, a homlokcsont, a koponyaalap, az arccsontok, járomcsontok, orrcsontok, mindkét oldali szemgödör csontos falainak törését; agyrázkódást, gerincvelő rázódást, a bal szemgolyó és szemizmok sérülését szenvedte el. 2020. augusztus 31. és 2020. szeptember 11. napja között kórházi kezelés alatt állt, ezt követően az otthonában gyógyult 2021. augusztus 31. napjáig. A sérülések következtében bal szemének látását elveszítette, gerincsérülései mozgásbeszűkülést, deformitást eredményeztek, arcán esztétikai károsodás maradt vissza, pszichés beteg lett. A bal szem látáshiánya, a háti-ágyéki gerinc mozgásbeszűkülése és a hangulati élet zavara maradandó, összesen 34% mértékű össz - szervezeti egészségkárosodást jelent, a munkaképesség-csökkenése 43% mértékű. Szem- és gerinckárosodása folytán a szakképzettsége szerinti kőművesmunkára alkalmatlanná vált, csak könnyű fizikai munkát végezhet, emiatt a házkörüli teendőkben is segítségre szorul. Az egyszemes látás a térlátást, a pontos látást, a hosszas megfigyelést igénylő tevékenységekben korlátozza. Életminőségét rendszeresen jelentkező fájdalom, szédülés, a látó szemének fáradékonysága, egy esetleges szembetegség következtében a teljes látásvesztés miatti aggodalom rontja.
Az alperes csoportos balesetbiztosítást kötött a munkavállalóira, ennek alapján a biztosító a felperesnek a baleset kapcsán csonttörésre 50.000 forint, kórházi napi térítés és műtéti térítés címén összesen 570.000 forint, a baleseti rokkantságra pedig 1.800.000 forint biztosítási összeget fizetett ki.
A felperest egyebek mellett a kórházi kényszervásárlás és a kórházi látogatás költségei miatt is kár érte, 25.000 forint összegben.
A felperes módosított keresetében különböző címeken 356.000 forint kártérítés, késedelmi kamata, havi 20.000 forint költségalapú kártérítési járadék, 12.000.000 forint sérelemdíj és a perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Keresetét az Mt. 166.§ (1) bekezdésére, a 9.§ (1) bekezdésére, a Ptk. 2:43.§ a) pontjára, a 2:52.§-ára alapította. Az alperes az ellenkérelmében elsődlegesen a kereset elutasítását, a felperes perköltségben marasztalását; másodlagosan - marasztalása esetére - a felperes vétkes közrehatása arányában a kártérítés alóli mentesítését, az általa kötött biztosítás alapján kifizetett összeggel a kártérítés csökkentését kérte.
Az elsőfokú bíróság az alperest 636.000 forint kártérítés,9.000.000 forint sérelemdíj, valamint havi 5.000 forint kártérítési járadék megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. A munkahelyi baleset körülményeinek részletes vizsgálatát követően megállapította, hogy a baleset a munkáltató terhére eső körülményekre vezethető vissza. A felperes részes magatartásával kapcsolatos alperesi hivatkozásokat megalapozatlannak találva rögzítette, hogy a munkáltató a felperes teljes kárának megtérítésére köteles. Ennek alapján a kórházi kényszervásárlással és a látogatással felmerült 25.000 forint, a kezelésekre, vizsgálatokra utazással felmerült 80.500 forint, az ápolás, gondozás ellenértékeként 30.000 forint, a rezsiköltségben többletként jelentkező 48.000 forint, a háztartási és házkörüli kisegítés ellenértékeként a 2021. augusztus 31. napjáig terjedő időszakra 172.500 forint, valamint 2022. december 1. napjától havi 5.000 forint megfizetésére kötelezte az alperest.
Rámutatott, hogy a kártérítés a biztosítási összeggel nem volt csökkenthető, ezért az alperes erre irányuló anyagi jogi kifogását alaptalannak találta. Kifejtette, hogy a kártérítésből levonandó összegeket az Mt. 172.§ (1) bekezdése tartalmazza, az Mt. 177.§-a alapján azonban a Ptk. 6:522.§ (3) bekezdése is irányadó a munkaviszonyban, így a kártérítést a máshonnan megtérült kárral csökkenteni kell. Ezzel szemben a felperes helyes hivatkozása szerint a munkáltató nem kárbiztosítást kötött a felperes javára, a biztosító így nem a felperes kárát térítette meg.
Megállapította, hogy a munkáltató az Mt. 9. § (1) bekezdése és a Ptk. 2:52.§ (1)-(2) bekezdése értelmében a Ptk. 2:43.§ a) pontja szerinti személyiségi jogsértésért sérelemdíj fizetésére is köteles. A sérelemdíj mértékének meghatározása körében a Ptk. 2:52.§ (3) bekezdésére figyelemmel értékelte az elszenvedett sérüléseket, a számos orvosi beavatkozást, műtétet, az elhúzódó gyógytartamot, a 34% mértékű össz - szervezeti egészségkárosodást, mely egyfelől a felperes mindennapi életére (ideértve a házkörüli és a szabadidős tevékenységeket is) lényeges hátrányos kihatással jár, másfelől alkalmatlanná teszi a szakképzettsége szerinti kőművesmunkára, egyéb nehéz- és közepesen nehéz fizikai munkára. Utóbbi hátrányt különös súllyal értékelte, mivel a 46 éves felperesnek iskolai végzettségére is figyelemmel a nyugdíjkorhatár eléréséig még közel 20 évig fizikai munkából kell eltartani magát, melyre jórészt alkalmatlanná vált. Hangsúlyozta a látás részleges elvesztésének korrigálhatatlan, az életminőséget negatívan befolyásoló hatását, a rendszeresen jelentkező fájdalmakat. Számba vette a felperest ért lelki hátrányokat, azoknak a társas érintkezésre gyakorolt visszafogó hatását, a további esetleges látásvesztés súlyos következményei miatti jogos aggodalmat. Értékelte a munkáltató jogsértésének súlyát, mérlegelve, hogy a balesethez a szerencsétlen egybeesések mellett több, a munkáltató terhére eső körülmény vezetett.
A munkáltató javára vette figyelembe a biztosító által a felperes egészségkárosodására kifizetett 1.800.000 forintot. E tekintetben annak tulajdonított jelentőséget, hogy a felperes ezt az összeget a balesetből eredő rokkantságára kapta, amiért a sérelemdíjat is követeli, és ahhoz a munkáltató által kötött biztosítás nélkül nem jutott volna hozzá. A biztosítási összeget nem összegszerűen számította be a sérelemdíjba, hanem mint a sérelemdíj mértékére kiható egyik körülményt értékelte.
Mindezek együttes mérlegelésével, hangsúlyozottan az ítélethozatalkori értékviszonyok alapul vételével 9.000.000 forint sérelemdíjat talált az elszenvedett jogsérelem kompenzálására alkalmasnak.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen, annak részbeni megváltoztatása, a 356.000 forint kártérítés 25.000 forinttal, a 9.000.000 forint sérelemdíj 4.000.000 forinttal történő leszállítása iránt az alperes fellebbezett. Fellebbezésében megsértett jogszabályhelyként a Ptk. 6:522.§ (3) bekezdését jelölte meg. Nem értett egyet az elsőfokú bíróságnak azzal az álláspontjával, hogy a biztosító által kórházi napi térítés és műtéti térítés címén megtérített 570.000 forint azért nem vehető figyelembe, mert azt a biztosító nem kártérítés címén, hanem más jogcímeken teljesítette. Álláspontja szerint a biztosító nem jogcímeket jelölt meg, a kórházi napi térítés, műtéti térítés, baleseti rokkantság nem jogcímek, hanem azoknak a biztosítási eseményeknek a beazonosítása, amelyek bekövetkezése esetén a biztosítási összeg kifizetésre kerül. A kórházi napi térítés álláspontja szerint olyan általános kártérítés, amely fedezi a felperesnek a kórházi ellátás során szükséges ingóságok, valamint a hozzátartozói látogatások kapcsán előterjesztett igényét. E felperesi igényekkel összefüggésben figyelembe kellett volna venni, hogy azokat a biztosító megtérítette.
A sérelemdíj körében további tények értékelése mellett az elsőfokú ítélet felülmérlegelését kérte. Azzal összefüggésben, hogy az elsőfokú bíróság a felperes életkorára és végzettségére is figyelemmel a munkaképesség-csökkenés mértékét különös súllyal értékelte, rámutatott, hogy kész volt a felperes továbbfoglalkoztatására, ezzel szemben a felperes volt az, aki a munkaviszonyát megszüntette és más cégnél helyezkedett el. Mindez álláspontja szerint arra utal, hogy a munkaképesség-csökkenés a munkavállalás körében nem okoz olyan hátrányt a felperesnek, amit hangsúlyosan kellene figyelembe venni.
Kifogásolta, hogy bár a sérelemdíj körében az elsőfokú bíróság értékelte a biztosító által a baleseti rokkantságra hivatkozással kifizetett 1.800.000 forintot, semmiféle módon nem vette figyelembe a biztosító szolgáltatásának további részét, összesen 620.000 forintot. Ebből a kártérítésre fordított 25.000 forintot meghaladó további 595.000 forint figyelembevételét és értékelését a sérelemdíj körében kérte. Kifejtette, nincs indok arra, hogy ezzel az összeggel ne csökkenjen a marasztalása, mert ahhoz a felperes az általa kötött biztosítás alapján jutott.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Rámutatott, hogy az alperes által hivatkozott biztosítás az összegbiztosítások körébe tartozó balesetbiztosítás, mely a jellegéből következően nem alkalmas a kártérítési kötelezettség kiváltására. Hivatkozott a Pécsi Ítélőtábla Mf.I.30.026/2022/5. számú határozatára, melyben a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy a balesetbiztosítás összegbiztosítási jellegéből adódóan a biztosított kockázat nem foglalhat magában tisztán vagyoni jellegű hátrányokat. Míg a Debreceni Ítélőtábla Mf.50.002/2021/7. számú határozatában arra mutatott rá, hogy az alperes által kötött csoportos baleset- és betegbiztosítás alapján történő kifizetés független az alperes kártérítési felelősségétől, az annak alapján kifizetett összeg a Ptk. 6:485.§-ára tekintettel nem kártérítés, hanem a szerződés alapján járó biztosítási összeg. Rámutatott, hogy a sérelemdíj mértékének meghatározásakor jelentőséget kell tulajdonítani a munkavégzési képesség elvesztése mellett az elveszített életlehetőségeknek, a családi és társadalmi kapcsolatban bekövetkezett akadályozottságának, az egészségkárosodás mindennapokra gyakorolt hatásának is.
Az alperes a fellebbezési ellenkérelmére tett észrevételeiben kifejtette, hogy olyan kollektív biztosítást kötött, amely a baleseti elemek mellett vagyonbiztosítási elemeket is tartalmaz, a baleset ténye önmagában nem vezet kifizetéshez. A kórházi napi térítés megnevezésű biztosítási szolgáltatás esetében a "térítés" szóból álláspontja szerint következik, hogy ez a felmerülő kiadás megtérítése szolgált.
A fellebbezés nem alapos.
A másodfokú bíróság felülbírálati jogkörének vizsgálata során észlelte, hogy a balesetbiztosítás alapján teljesített 595.000 forint biztosítási összeg sérelemdíjból történő levonására irányuló fellebbezési kérelem a Pp. 373.§ (1) bekezdése által tilalmazott ellenkérelem-változtatásnak minősül, ezért azt elutasította. Az elsőfokú bíróság által a perfelvételi tárgyaláson jól tagolt szerkezetben, a jogalap, a kártérítés összegszerűsége és a sérelemdíj körében tematikusan csoportosítva rögzített perfelvételi nyilatkozatok szerint ugyanis az ellenkérelem a biztosítási szolgáltatást érintően egyértelműen és kizárólag arra irányult, hogy azt a bíróság a számítható kár összegéből vonja le. A sérelemdíj és a kártérítés pedig a Ptk. 2014. március 15-i hatályba lépése óta elkülönülő (és konzekvensen elkülönítendő) jogi fogalmak, függetlenül attól, hogy a Ptk. 2:52.§ (2) bekezdésének utaló rendelkezése szerint a személyiségi jogsérelemért való felelősségre a kártérítési felelősség egyes szabályait alkalmazni kell. A bíróságot kötő e jogállításhoz képest eltérő vagy további anyagi jogi kifogásra, a kártérítés helyett/mellett a biztosítási szolgáltatásnak a sérelemdíjból történő levonására az alperes a fellebbezésben a Pp. 373.§ (3)-(5) bekezdésében írt feltételek hiányában már nem hivatkozhat. A másodfokú bíróság a Pp. 370.§ (1) bekezdése szerint felülbírálati jogköreit ennek megfelelően, a joghatályosan előterjesztett fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátai között gyakorolta.
A másodfokú bíróság a Pp. 369.§ (3) bekezdés c) pontja szerinti felülbírálati jogkörében a megállapított tényekből az elsőfokú bíróságtól eltérő jogi következtetést nem vont le, a megállapított tényeket másként nem minősítette.
A kártérítési felelősség terjedelmét a Ptk. 6:522. §-a olyan módon határozza meg, hogy a kártérítési kötelezettség pozitív előjelű összetevői, elemei mellett a kártérítést csökkenteni rendeli a károsultnak a károkozásból származó vagyoni előnyével. Utóbbi körben azonban a jogalkotó széleskörű mérlegelési lehetőséget tartott fenn, megengedve a károkozásból származó vagyoni előny figyelmen kívül hagyását mindazokban az esetekben, ha a levonás az eset körülményeire tekintettel nem indokolt [Ptk. 6.522.§ (3) bekezdése]. Ezeket az általános rendelkezéseket az Mt. 177.§-a folytán a munkáltató kártérítési felelősségére is alkalmazni kell, függetlenül attól, hogy az Mt. 172.§ (1) bekezdése az egyértelműsítés érdekében a káron szerzés tilalmára speciális rendelkezést is tartalmaz.
A káron szerzés mikénti megítélése bizonyos esetekben kézenfekvő: a kárbiztosítás alapján a kárra kifizetett biztosítási összegek kártérítésből való levonása értelemszerűen indokolt, különösen mivel ennek hiányában a biztosítónak a Ptk. 6:468.§-a alapján fennálló, a megtérített kár mértékéig érvényesíthető megtérítési igénye a kártérítési felelősség terjedelmének megkettőződéséhez vezetne. Indokolatlan ugyanakkor a levonás, ha a károkozáshoz kapcsolódó vagyoni előnyt kizárólag a károsult számára nyújtották, jellemzően olyan módon, hogy az közvetlenül az altruizmus valamilyen formájából (adakozásból) ered. Utóbbi esetben a káron szerzés a kártérítési felelősség érvényesülése érdekében válik quasi megengedetté, mert nem lenne méltányos, ha a károkozó (kártérítési felelősséggel tartozó személy) előnyére fordulva ezek a ráfordítások a felelősség terjedelmét csökkentenék.
Az alperes jelen perbeli káron szerzésre való hivatkozása hordoz magában egyes olyan elemeket, melyek a fenti példákkal rokoníthatóak. Ilyenként a levonás szükségességére utalhatna, hogy a levonás tárgya olyan biztosítási szolgáltatás, melynek a kárért felelős személytől való függetlensége nem állapítható meg. A munkáltató által a munkavállaló javára kötött balesetbiztosítás alapján a biztosítási szolgáltatás kártérítésből való levonásának kérdését ugyanakkor nem az indokoltság vagy az indokolatlanság mérlegelésével kell elbírálni. Ezt a szempontot ugyanis meg kell, hogy előzze annak vizsgálata, az előny károkozásból származónak minősíthető-e, melyre a másodfokú bíróság álláspontja szerint az adott esetben a válasz nemleges. A balesetbiztosítás jogi jellegét illetően ugyanis az életbiztosításokhoz hasonlóan humán kockázatokat fedező összegbiztosítás, az alperes hivatkozásaival ellentétben pedig a biztosítói tájékoztatás alapján nem kétséges, hogy a perbeli esetben balesetbiztosításról van szó. A baleset, mint biztosítási esemény a káreseménnyel azonos természetű ugyan (minek folytán a kárbiztosítási rendelkezéseket meghatározott kivételekkel megfelelően alkalmazni kell a balesetbiztosításokra is), a kár bekövetkezése azonban a biztosító szolgáltatási kötelezettségének nem feltétele. A kórházi napi térítés, műtéti térítés címén kifizetett összegek nem károkozásból, hanem a balesetből, mint a testi épség, egészség kórházi kezelést, műtétet igénylő megsértéséből, nem vagyoni hátrányból erednek. A káron szerzés törvényi feltételének, a károkozásból származásnak a hiányában pedig helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor a vagyoni károk elszámolása körében a Ptk. 6:522.§ (3) bekezdését nem alkalmazta.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Pécsi Ítélőtábla Mf.I.30.078/2022/6. sz. határozata
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
Tárgyszavak: önhiba, kármegosztás, egyetemlegesség, elévülés, kötelező gépjárműfelelősségbiztosítás, sérelemdíj
I. A károsult felróható magatartásának minősül,ha érvényes vezetői engedéllyel nem rendelkező járművezető mögé ült fel egy olyan motorkerékpárra, amelyre forgalmi engedély nem volt. Ha azonban a motorkerékpárt a megengedett legnagyobb sebesség túllépésével, de vezetéstechnikai hiba nélkül vezették és a balesetet a motorkerékpár műszaki állapota sem befolyásolta, kármegosztásnak, továbbá az egyetemlegesség mellőzésének nincs helye.
II.A károkozó biztosítottal szembeni követelés elévülése a Gfbt. alapján helytállásra köteles biztosítóval szembeni igényérvényesítését - ha az vele szemben nem évült el- nem akadályozza.
Gfbt. 28. § (1) bek., Ptk. 2:52. § (2)., 6:22. § (1)bek., 6:524. § (1) bek.
A felperes 2015. június 7-én motorkerékpár utasaként közlekedési balesetet szenvedett. A baleset következtében a koponya-alap, az orrcsont és az orrsövény, a felső állcsont kétoldali, a bal szemüregfal bal oldali, a bal járomív törésében, továbbá a máj szakadásában és a jobb térd szakított lágyrész-sebzésében megnyilvánuló súlyos sérüléseket szenvedett, amelyek miatt több műtéten esett át; a térdén és az arcán halvány hegek maradtak, a bal szemen a könnycsatorna hegesedés miatt elzáródott. A felperest a baleset következtében ért trauma enyhe fokban befolyásolja a felperes jelenlegi életvitelét.
A motorkerékpárt, amelynek utasaként a felperes balesetet szenvedett, a felperes élettársa érvényes vezetői engedély és forgalmi engedély nélkül, de vezetéstechnikai hiba nélkül vezette. A motorkerékpár a balesetet megelőzően a megengedett legnagyobb sebesség túllépésével, 53-58 km/h sebességgel haladt, míg az ütközéskor 46 km/h sebességgel csapódott az I. rendű alperes által üzemben tartott és vezetett gépkocsinak. A motorkerékpár műszaki állapota nem befolyásolta a balesetet.
A baleset előzménye az volt, hogy az I. rendű alperes a személygépjárművével nem adta meg az elsőbbségi helyzetben a felperessel, mint utassal közlekedő motorkerékpárnak az elsőbbséget; figyelmetlenül kezdte meg a balra kanyarodást egy kereszteződésben, és nem vette észre a korábban észlelt gépjármű előzését már befejező motorkerékpárt, amelynek vezetője fékezéssel sem tudta elhárítani a veszélyhelyzetet.
A kerületi bíróság a ítéletével megállapította az I. rendű alperes bűnösségét közúti baleset okozásának és kábítószer birtoklásának vétségében. A másodfokú bíróság a az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A gépjármű üzembentartójának a baleset időpontjában a II. r. alperes biztosítónál volt érvényes kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási szerződése. A biztosító a felperes kártérítés iránti igényével kapcsolatban 2019 decemberében 1.000.000 forint jogcím nélküli előleget fizetett meg a felperesnek.
A felperes módosított kereseti kérelmében annak megállapítását kérte, hogy az I. rendű alperes megsértette a felperes testi épséghez és egészséghez fűződő jogát. Kérte továbbá, hogy a bíróság kötelezze az I. és a II. rendű alpereseket 5.000.000 forint sérelemdíj, és ezen összeg után 2015. június 7. napjától a kifizetésig számított késedelmi kamat egyetemleges megfizetésére, a baleset pszichés és traumatikus hatásai, maradandó fizikai sérülései és a műtéti beavatkozások miatt.
Az I. rendű alperes az ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Elsődlegesen elévülési kifogást terjesztett elő. Másodlagosan arra hivatkozott, hogy a felperes által követelt sérelemdíj összege eltúlzott. Vitatta a felperes és személy1 közötti élettársi kapcsolatot - az volt az álláspontja, hogy csupán barát és barátnő kapcsolat állt fenn a felperes és személy1 között, amely hozzátartozói minőséget nem eredményez. Hivatkozott arra is, hogy a motorkerékpár vezetője közrehatott a baleset bekövetkezésében.
A II. rendű alperes az ellenkérelmében szintén a kereset elutasítását és a felperes perköltségben marasztalását kérte. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a felperes követelése elévült. Érdemben nem vitatta a helytállási kötelezettségének a fennállását az I. rendű alperes felelőssége erejéig, és nem vitatta azt sem, hogy a felperes elszenvedte a balesetben az általa állított sérüléseket. Nem ismerte el azonban, hogy a baleset bekövetkezéséért kizárólag az I. rendű alperes volt a felelős, továbbá vitatta, hogy a felperes hozzátartozói viszonyban áll személy1nal. Álláspontja szerint a felperest a már megfizetett 1.000.000 forinton túl további sérelemdíj nem illeti meg, mert a felperest a baleset pszichésen nem viselte meg olyan mértékben, amely eléri a testi épséghez, egészséghez való jog megsértését. Kifejtette azt is, hogy csak 90%-os helytállási kötelezettség terheli a felperessel szemben, mert a motorkerékpár vezetője a megengedett legnagyobb sebesség túllépésével maga is felróhatóan közrehatott a baleset bekövetkezésében Értékelni kérte a felperesnek azt a felróható magatartását, hogy olyan motorkerékpárra ült fel, amelynek nem volt érvényes műszaki vizsgája, a motor vezetőjének pedig vezetői engedélye.
Az elsőfokú bíróság kötelezte a II. rendű alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 5.000.000 forint sérelemdíjat, ezen összeg után 2015. június 7. napjától a kifizetés napjáig a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamattal megegyező mértékű késedelmi kamatot.
Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a felperes és az I. rendű alperes közötti jogviszonyt az hozza létre, hogy az I. rendű alperes megsértette a felperes személyiségi jogát. A felperes mint károsult közvetlenül a biztosítóval szemben érvényesítheti kártérítés, illetve a sérelemdíj iránti követelését, mert a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás egy három alanyú jogviszony. A felelősségbiztosító köteles megtéríteni a biztosított által harmadik személynek okozott kárt, és megfizetni a személyiségi jogsértés miatt a sértett felet megillető sérelemdíjat. Okfejtése szerint ebből következően lényegében egyetlen jogviszonyról van szó. Mivel a felperes követelései ugyanabból a jogviszonyból erednek, ezért a perben az alperesek egyetemleges perlése megengedett volt [Pp. 37. § b) pontja és 53. § a) pontja].
Az alperesek elévülési kifogása körében kifejtette, hogy a Ptk. 2:52. § (2) bekezdés értelmében a sérelemdíj fizetésére kötelezésre a kártérítés felelősség szabályait kell alkalmazni. Rámutatott, hogy a Ptk. 6:532. §-a alapján a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. Mivel a felperes a követelését nem a veszélyes üzemi felelősség szabályaira [Ptk. 6:538. §] alapította, a perben érvényesített követelések öt év alatt évülnek el a Ptk. 6:22. § (1) bekezdése szerint. Az elévülési idő akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé válik. Ezzel az általános elévülési idővel egyezik meg a Btk. 26. § (1) bekezdésére figyelemmel az I. rendű alperes által bűncselekménnyel okozott kár esetén alkalmazandó elévülési idő a Ptk. 6:533. § (1) bekezdésének speciális szabálya alapján. Mivel az volt az álláspontja, hogy a felperes nem a veszélyes üzemi felelősség szabályaira hivatkozással érvényesíti a perbeli követelését, nem találta alaposnak a II. rendű alperesnek a veszélyes üzemi felelősségre irányadó 3 éves elévülési idő elteltére alapított kifogását.
Megállapította, hogy a perbeli baleset 2015. június 7-én történt, a felperes azonban csak 2021. május 18-án terjesztette elő a sérelemdíj iránti követelését az I. rendű alperessel szemben, ezért követelése az I. rendű alperessel szemben elévült, ezért azt a Ptk. 6:23. § (1) bekezdése szerint bírósági eljárásban nem lehet érvényesíteni. Mindezek alapján az I. rendű alperessel szemben előterjesztett sérelemdíj megfizetése iránti keresetet elutasította. Ugyanakkor megállapította azt is, hogy a felperes a II. rendű alperessel szemben már a 2020. június 7-én előterjesztett keresetében érvényesítette a sérelemdíj megfizetése iránti igényét, amely az általános ötéves elévülési időn belüli igényérvényesítést jelent.
Úgy foglalt állást, hogy a II. rendű alperes a Gfbt. 27. §-a, 28. § (1) bekezdése alapján köteles azért a sérelemdíjért helytállni, amely a felperest a baleset eredményeképpen bekövetkezett személyiségi jogsérelemre figyelemmel megilleti. Rögzítette, hogy a II. rendű alperes biztosítottja felróható magatartást tanúsított, amikor nem biztosított haladási elsőbbséget a motorkerékpárnak, továbbá, hogy az ennek következtében történt ütközés során szenvedte el a felperes a sérüléseket.
A II. rendű alperes károsulti közrehatásra hivatkozásával kapcsolatban kifejtette, hogy a felperes utasként ült a motorkerékpáron, nem ő vezette azt, ezért őt nem terheli felelősség sem a motorkerékpár relatív sebességtúllépéséért, sem a baleset bekövetkezéséért. Álláspontja szerint a felperes személyi sérülését a motorkerékpár vezetője és az I. rendű alperes közösen okozták, ezért Ptk. 6:524. § (1) bekezdése alapján a felperessel szemben egyetemleges a felelősségük. Ezért a felperes a teljes kárának megtérítést, illetve sérelemdíj teljes összegét követelheti a II. rendű alperestől, függetlenül a motor vezetőjének közrehatásától.
Kifejtette, hogy a Ptk. 6:525. § (1) bekezdése alapján nem lehet a felperes károsulti közrehatásaként értékelni azt, hogy egy érvényes forgalmi engedéllyel nem rendelkező motorkerékpárra, a járművet érvényes vezetői engedély nélkül vezető sofőr mögé ült fel a járműre. Okfejtése szerint bár ez a magatartás felróható a volt a felperes részéről, azonban a motorkerékpár műszaki állapota és az, hogy a motorkerékpár vezetője nem rendelkezett érvényes vezetői engedéllyel, semmilyen okozati összefüggésben nem állt a baleset bekövetkezésével. Ezzel kapcsolatban utalt arra, hogy a motorkerékpár vezetője nem vétett semmilyen vezetéstechnikai hibát. Mindezekből azt a következtetést vonta le, hogy a felperes felróható magatartása nem áll okozati összefüggésben a baleset és a felperes sérüléseinek a bekövetkezésével.
A sérelemdíj iránti igény vonatkozásban rögzítette, hogy nem volt vitatott a perben a sérelemdíj fizetésére kötelezés alapvető feltételének, a nem vagyoni jellegű sérelemnek a ténye: a felperesnek súlyosan sérült a testi épsége és egészsége. A sérelemdíj mértékét az eset körülményeire - különösen a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, a jogsértésnek a sértette és környezetére gyakorolt hatására - tekintettel, egy összegben határozta meg, figyelemmel a sérelemdíj kettős, kompenzáló és preventív funkciójára. A jogsértés súlyát és felróhatóságát is kiemelkedőnek értékelte, mert az I. rendű alperes a közlekedése során nem tanúsította az elvárható gondosságot, és a KRESZ alapvető szabályát, az elsőbbségadási kötelezettséget sértette meg. A jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatása vonatkozásban azt értékelte, hogy a felperes a baleset következtében súlyos sérüléseket szenvedett, életveszélyes állapotban, lélegeztetve, intubálva szállították kórházba, ahol több sebészeti beavatkozás vált szükségessé. A sérülések és műtétek következtében maradandó hegek láthatók a felperes testének több részén.
Figyelembe vette, hogy bár a baleset által okozott trauma a felperes jelenlegi életvitelét enyhe fokban befolyásolja, de azért, mert a baleset óta eltelt hosszabb idő alatt a felperes már nagyobb részt megküzdött annak káros következményeivel. Értékelte, hogy a trauma önértékelési problémákat hozott felszínre a felperesnél, szégyelli a testén keletkezett hegeket, amelyek gátolhatják a kapcsolatok kialakításában, továbbá szorongás is megjelent nála. Figyelembe vette továbbá azon köztudomásúnak tekinthető sérelmeket, amelyek egy ilyen súlyos baleseti sérülés esetén szükségképpen felmerülnek. Így azt, hogy a felperes jelentős fizikai fájdalmakat élt át, kisiskolás korú gyerekei ellátásában, nevelésében hosszú időn keresztül nem tudott részt venni, mások segítségére szorult, valamint azt, hogy a balesetben elvesztette az élettársát, amely kapcsolat fennállásának a tényét a perben kihallgatott tanúk vallomása alapján állapította meg. Utalt arra, hogy a felperesnek nem volt felróható, és így a sérelemdíj összegének meghatározásánál nem lehetett figyelembe venni, hogy nem vette igénybe pszichológus segítségét a trauma feldolgozása érdekében.
Mindezek alapján az alperes által már megfizetett 1.000.000 forint figyelembevételével sem tartotta eltúlzott mértékűnek a felperes követelését az őt ért nem vagyoni jellegű sérelem hozzávetőleges kiküszöböléséhez. Ezért 5.000.000 forint sérelemdíj és ezen összeg után a baleset napjától, 2015. június 7-től a kifizetésig járó késedelmi kamat megfizetésére kötelezte a II. rendű alperest a Ptk. 6:48. § (1) bekezdése alapján.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a II. rendű alperes nyújtott be fellebbezést. Fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatását kérte akként, hogy a másodfokú bíróság 2.000.000 forintra és annak 2015. június 7. napjától járó törvényes mértékű késedelmi kamatára szállítsa le az általa fizetendő sérelemdíj összegét. Álláspontja szerint az I. rendű alperes perbevonására nem kerülhetett volna sor, mert a felperes követelései nem ugyanabból a jogviszonyból erednek a balesetért kártérítési felelősséggel tartozó személlyel és a helyette felelősségbiztosítási jogviszony alapján helytállni tartozó felelősségbiztosítóval szemben.
A többek közös károkozása körében előadta, hogy az elsőfokú bíróság megszegte a kérelemhez és jogcímhez kötöttség elvét [Pp. 2. § (2) bekezdés és Pp. 342. § (3) bekezdés], mert erre a felperes a perben nem hivatkozott arra, hogy a személyiségi jogi sérelmét a motorkerékpár vezetője és az I. rendű alperes közösen okozták. Kérte annak a megállapítását és értékelését, hogy a motorkerékpár vezetője 10 % mértékben felróhatóan közrehatott a baleset bekövetkezésében.
A sérelemdíj összege vonatkozásban arra hivatkozott, hogy annak mértéke nem felel meg a baleset időpontjában irányadó értékviszonyoknak, a hasonló sérülések miatt megállapított sérelemdíjak összegének és a felperes baleset következtében bekövetkezett hátrányainak. Hivatkozott a bruttó átlagbérek változására, és arra, hogy a felperes baleseti sérülései a műtéti beavatkozások után szövődménymentesen, maradandó fogyatékosság visszamaradása nélkül - kozmetikai hátrányt okozó hegesedéssel - gyógyultak a könnycsatorna elzáródásán túlmenően. Egyéb mérlegelendő körülményként hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság túlzott jelentőséget tulajdonított az alperesi biztosított az elsőbbségadási kötelezettsége megszegésének, mert a felperes nem a veszélyes üzemi felelősség, hanem az általános kárfelelősség szabályai szerint érvényesített igényt. Nem került tisztázásra, hogy a felperes milyen időtartamban nem tudott részt venni a gyermekei ellátásában, és az sem, hogy mennyi ideig szorult mások segítségére.
A felperes a fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását kérte. Kifejtette, hogy nincs jelentősége annak, hogy sértett-e jogszabályt az elsőfokú bíróság akkor, amikor az I. rendű alperes perbevonását engedélyezte, mert nincs fellebbezés az I. rendű alperessel szembeni keresetét elutasító ítéleti rendelkezéssel szemben. A sérelemdíj mértéke körében előadta, hogy motor utasaként szenvedte el a súlyos sérüléseit, és a balesetben az élettársát veszítette el. Az igazságügyi pszichológiai szakvélemény szerint pedig a balesettel összefüggésben állnak azok a fizikai sérülései, amelyek pszichésen gátolják egy új párkapcsolat kialakításában.
A II. rendű alperes fellebbezésének elbírálása szempontjából nem volt jelentősége annak, hogy a perben fennálltak-e az I. rendű alperes perbevonásának a jogszabályi feltételei, és ehhez képest az elsőfokú bíróság a jogszabályoknak megfelelően engedélyezte-e az I. rendű alperes perbevonását. A felperes a sérelemdíj iránti követelését a Gfbt. 28. § (1) bekezdése alapján jogosult volt közvetlenül a II. rendű alperes, mint az I. rendű alperes felelősségbiztosítójával szemben érvényesíteni. Erre figyelemmel a felperes követelésének perbeli érvényesítéséhez nem volt szükség az I. rendű alperes perben állására, a II. rendű alperessel szemben előterjesztett kereset az I. rendű alperes perben állása nélkül is elbírálható lett volna. Emiatt az I. rendű alperes perbevonása nem hatott ki a II. rendű alperessel szemben előterjesztett kereset tárgyában hozott érdemi döntésre, mert az elsőfokú bíróságnak az II. rendű alperessel szemben az I. rendű alperes perben állása nélkül is ugyanazt az érdemi döntést kellett volna meghoznia. Erre figyelemmel, ha az I. rendű alperes perbevonása nem is felelt volna meg a jogszabályoknak, ez az eljárási szabálysértés nem tenné lehetővé az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését a Pp. 381. §-a alapján. A II. rendű alperes fellebbezése kizárólag az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatására irányult. Mivel az I. rendű alperes perbevonása vagy annak elmaradása semmilyen módon nem hatott ki a II. rendű alperessel szemben előterjesztett kereset tárgyában hozott érdemi döntésre, az I. rendű alperes esetleges nem szabályszerű perbevonása nem eredményezhetné a II. rendű alperessel szemben előterjesztett kereset tárgyában hozott döntés érdemi megváltoztatását. Mindezek miatt a másodfokú eljárásban nem volt szükség annak vizsgálatára, hogy fennálltak-e az I. rendű alperes perbevonásának eljárásjogi feltételi. Megjegyzi azonban a Fővárosi Ítélőtábla, hogy az I. rendű alperes perbevonásával kapcsolatban maradéktalanul egyetért az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtett jogi állásponttal.
Nem alapos a fellebbezés azon tényállítása, hogy a felperes nem hivatkozott a többek károkozására, a Ptk. 6:524.§-ára mint a kereset anyagi jogi alapjára. Ugyanis az iratok alapján az állapítható meg, hogy a 2022. május 13. napján érkezett 18. sorszámú beadvány 3. pontjában a felperes kifejezetten "kiegészítette keresetlevele jogalapját" a Ptk. 6:524.§ (1) és (2) bekezdésével. Ezt a jogszabályt szó szerint idézte, és keresete jogi érvelésben is hivatkozott erre. Ebből következően az elsőfokú bíróság jogszerűen, a Pp. 342. § (1) és (3) bekezdésében foglalt eljárási szabályok sérelme nélkül, érdemben helyes érvelés alapján alapította ítélete anyagi jogi érvelését erre a jogra is, mert a rendelkezési elv Pp. 2.§ (2) bekezdése alapján ahhoz kötve volt. Az elsőfokú bíróság helyesen foglalt állást úgy, hogy ha a motorkerékpár vezetője felróhatóan közrehatott a baleset és a felperes sérüléseinek a bekövetkezésében, akkor a motorkerékpár vezetője és az I. rendű alperes közösen sértették meg a felperes Ptk. 2:43. § a) pontjában védett testi épségét és egészségét, és helytállóan vonta le azt a jogi következtetést is, hogy a motorkerékpár vezetője és az I. rendű alperes a Ptk. 2:52. § (2) bekezdése és 6:524. § (1) bekezdése alapján egyetemlegesen felelősek a felperessel szemben a sérelemdíj megfizetéséért. A jogsértők egyetemleges marasztalására pedig akkor is sor kerülhet, ha a felelősségük nem azonos felelősségi alakzat alapján állapítható meg (BH 2013.115.). A jogsértők egyetemleges felelősségére tekintettel a felperes a Ptk. 6:29. § (2) bekezdése alapján bármelyik közös jogsértőtől követelheti az egész sérelemdíjának a megfizetését. A II. rendű alperes, mint felelősségbiztosító helytállási kötelezettsége a biztosítottjának, az I. rendű alperesnek a felelősségéhez igazodik.
A Ptk. 6:524. § (2) bekezdése szerint a bíróság akkor mellőzheti az egyetemleges felelősség alkalmazását, ha a károsult a kár bekövetkeztében maga is közrehatott, vagy ha az rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények fennállása miatt indokolt. A Ptk. 6:525. § (1) bekezdése szerint a károsultat kármegelőzési, kárelhárítási és kárenyhítési kötelezettség terheli; az e kötelezettségek felróható megszegése miatt keletkezett kárt a károkozó nem köteles megtéríteni.
A Fővárosi Ítélőtábla a fellebbezésben kifejtett jogi érvekkel kapcsolatban azt emeli ki, hogy a felperes utasként utazott a motorkerékpáron, ezért őt sem a motorkerékpár relatív sebességtúllépése, sem a baleset bekövetkezése vonatkozásában nem terheli a kármegelőzési, kárelhárítási és kárenyhítési kötelezettség megszegése.
Az elsőfokú bíróság helytállóan értékelte a felperes felróható magatartásaként azt, hogy érvényes vezetői engedéllyel nem rendelkező járművezető mögé ült fel egy olyan motorkerékpárra, amelynek nem volt érvényes műszaki engedélye. Azonban az elsőfokú bírság helytállóan mutatott rá arra is, hogy ez a felróható magatartás nem állt okozati összefüggésben a felperes sérüléseinek a bekövetkezésével, mert a motorkerékpár vezetője nem vétett vezetéstechnikai hibát, a motor műszaki állapotának pedig semmilyen szerepe nem volt a baleset mechanizmusában. Így megalapozottan vonható le az a következtetés, hogy a baleset akkor is bekövetkezett volna, ha a motorkerékpár vezetője rendelkezett volna érvényes vezetői engedéllyel, a motorkerékpár pedig érvényes műszaki engedéllyel. Mindezekre tekintettel maga felperes nem tanúsított olyan magatartást, amit a balesetben elszenvedett sérüléseinek a bekövetkezésében közreható, a kármegelőzési, a kárelhárítási vagy a kárenyhítési kötelezettség felróható megszegéseként lehetne értékelni.
A II. rendű alperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy a motorkerékpár vezetőjének relatív sebesség túllépését, mint a baleset bekövetkezésében közreható magatartást a felperes terhére kell értékelni. A Fővárosi Ítélőtábla ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozza, hogy a felperes nem a balesetben elhunyt motorkerékpár vezető hozzátartozójaként, hanem a balesetben megsérült személyként a saját jogán érvényesít sérelemdíj iránti követelést, mégpedig olyan sérülésekre és egészségkárosodásra alapítottan, amelyeket ő maga szenvedett el. Ennek, a saját sérüléseire és egészségkárosodására alapított, saját jogán fennálló követelésnek az érvényesítése során a motorkerékpár vezetőjének felróható közrehatása a baleset és a felperes sérüléseinek a bekövetkezésében, nem értékelhető a felperes terhére, és nem alapozhatja meg kármegosztás alkalmazását a felperessel szemben.
A sérelemdíj mértékének meghatározása vonatkozásában a Fővárosi Ítélőtábla a Pp. 370. § (1) bekezdése alapján kizárólag anyagi jogi felülbírálatot végzett. Ennek keretében azt vizsgálta, hogy a megállapított tényekből levonható-e az elsőfokú bíróságétól eltérő jogi következtetés, van-e helye a megállapított tényeket másként minősíteni, illetve felülmérlegelhető-e az elsőfokú bíróságnak az anyagi jogszabályok szerinti mérlegelési jogkörben hozott döntése. Az elsőfokú bíróság helyesen hívta fel a Ptk. 2:52. § (1) és (3) bekezdését, számot adva az általa figyelembe vett és értékelt szempontokról, és helytállóan összegezte az ítéletében a felperes esetében a sérelemdíj mértékének a megállapítása során értékelendő körülményeket. Azok teljes megismétlése nélkül a Fővárosi Ítélőtábla a fellebbezésre tekintettel csupán azt emeli ki, hogy a felperes több súlyos, részben életmentő műtéti beavatkozáson esett át, és fiatalon esztétikai jellegű hegesedéseket és könnycsatornájának elzáródást szenvedte el. Helytállóan és kellő súllyal vette figyelembe azt is az elsőfokú bíróság, hogy a balesetet okozó I. rendű alperes a közlekedés egy jelentős szabályát, az elsőbbségadás kötelezettségét sértette meg, így magatartása súlyos fokban volt felróható a károkozás szabályai szerint. Az I. rendű alperes nem tanúsította a tőle elvárható körültekintést, amit a sérelemdíj mértéke körében helytállóan értékelt az elsőfokú bíróság.
A II. rendű alperes a fellebbezését arra alapította, hogy a megállapított sérelemdíj mértéke a baleset időpontjában irányadó ár- és értékviszonyokhoz, valamint az ítélkezési gyakorlat hasonló károsultak esetében hozott döntéseihez képest aránytalanul magas. A Fővárosi Ítélőtábla ezért ezzel összefüggésben arra mutat rá, hogy a Kúria BH 2022.123. számon közzétett döntése szerint a más, összehasonlításra alkalmas ügyekben hozott döntéseket nem lehet automatikusan alapul venni, mert az egyéni körülmények és az egészségkárosodásból származó hátrányok különbsége az, ami alapot adhat az eltérő mértékű nem vagyoni kártérítés (vagy sérelemdíj) megállapítására. A bírói gyakorlat összehasonlításra alkalmas más ügyekben hozott döntéseinek értékelése tehát nem jelenthet mechanikus, számszerűsíthető összevetésen alapuló vizsgálatot. Ez azt is jelenti, hogy a bírói gyakorlatban formálódó értékszínvonal csak a sérelemdíj mértékének nagyságrendi behatárolásához ad szempontot, amelyet a II. rendű alperes fellebbezése sem tett vitássá. A személyiségi jogsértések és következményeik különbözősége lehetővé teszi az adott károsult egyedi körülményei alapján a bírói gyakorlattól eltérő összeg meghatározását.
Az elsőfokú bíróság által a felperes javára megítélt sérelemdíj mértéke bár magasabb volt az ítélkezési gyakorlatban a hasonló sérülést elszenvedett károsultak esetében megítélt sérelemdíjak mértékénél, azonban a Fővárosi Ítélőtábla álláspontja szerint az eltérést a testi sérülések mellett a felperes baleseti trauma miatt elszenvedett igazolt pszichés egészségromlása is indokolta. A pszichiáter szakértő ugyanis megállapította, hogy a felperest a balesetből eredő pszichés egészségromlása bár nem lényegesen, de akadályozza az életvitelében, és a jelentősen hátrányosabb pszichés követelményeket saját trauma feldolgozása és erőfeszítései miatt kerülte el. A másodfokú bíróság hangsúlyozza azt is, hogy a bírói gyakorlat egységes abban a kérdésben, hogy a köztudomású tényekre alapított hivatkozás és azok értékelése is elfogadható a sérelemdíj meghatározása során (BH 2020.235.; BDT 2018.3821.). Erre figyelemmel pedig nem indokolt a bizonyítékok felülmérlegelésével a sérelemdíj összegének leszállítása - az elsőfokú bíróság a felperest megillető sérelemdíj összegének a meghatározása során nem lépte túl a Pp. 279. § (1) és (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelő, okszerű mérlegeléssel megállapítható mértéket.
A másodfokú bíróság az érdemben helyes ítéletet helybenhagyta.
Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.275/2023/5. sz. határozata
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
Tárgyszavak: kárbiztosítási szerződés, biztosító mentesülése, kármegelőzési kötelezettség, súlyos gondatlanság
Kárbiztosítási szerződés esetén a biztosítónak a szolgáltatási kötelezettsége alóli mentesülését a kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettségnek a szerződő fél vagy a biztosított által jogellenesen, szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartással történt megszegése eredményezheti.
Ptk. 1:4. § (1) bek, 6:439. § (1) bek, 6:462. §, 6:463. § (1) bek.,6:464. § (1) bek. a) p., 6:464. § (2) bek.
A felek 2011. augusztus 4-én Otthonbiztosítás megnevezésű vagyonbiztosítási szerződést kötöttek a felperes és házastársa közös tulajdonát képező ingatlanra. A biztosítási kötvényen az épület típusaként könnyűszerkezetes faházat tüntettek fel.2018. április 10-én kb. 18 órakor az említett könnyűszerkezetes hétvégi házban tűz keletkezett, amely a tűzoltói beavatkozás időpontjáig szinte teljesen kialudt. A tűzoltók a még izzó tárgyakat az udvaron oltották el, és a káresemény felszámolását követően mindenki elhagyta a helyszínt. 2018. április 11-én 2 óra 30 perc körül a hétvégi házban újabb tűz keletkezett, és az egész épület leégett. A tűzvizsgálati jelentés szerint az első esetben az égés az épületen belül, zárt térben történt, ezért az égés során felhasznált oxigén, valamint az oxigén-utánpótlás hiánya miatt lassú égés, izzás alakult ki, és a tűz végül szinte magától kialudt. A második tűzeset során az oxigén -utánpótlás a nyitott ablak miatt már biztosított volt, a tűz ki tudott fejlődni, és kiterjedt az egész épületre, valamint a sugárzó hő miatt a szomszédos hétvégi ház tetőszerkezetére is.
Az alperes a felperes által bejelentett kárigényt arra hivatkozással utasította el, hogy a felperes a kármegelőzési kötelezettségének nem tett eleget, mivel az első tűzesetet követően mindent meg kellett volna tennie a további károk megelőzése érdekében.
A felperes keresetében a biztosítási szerződés alapján 5.248.369 forint megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Előadta, hogy a második tűz megelőzhető lett volna, ha a felperes házastársa az elvárható gondossággal jár el. Hivatkozott arra, hogy mivel a biztosítási szerződés részét képező Különös feltételeknek a biztosítási eseményre vonatkozó fogalom meghatározása szerint a biztosítási esemény bekövetkezésének véletlennek, váratlannak és előre nem láthatónak kell lennie, ezért a biztosítási esemény bekövetkezése sem állapítható meg. Állította továbbá, hogy a felperes házastársa a szerződés Általános feltételei között is előírt kármegelőzési kötelezettségét megszegte, súlyos gondatlanságot tanúsított, emiatt a szolgáltatási kötelezettsége alól mentesült.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Mindenekelőtt rögzítette, hogy a felek jogviszonyára a rPtk.) rendelkezéseit kellett alkalmazni. Ennek megfelelően felhívta a rPtk. 536. § (1) bekezdését, 537. § (1) bekezdését, 548. §-át, 549. §-át, 555. §-át és 556. §-át. a Pp.265. § (1) bekezdésére utalással kifejtette: a felperest terhelte a biztosítási esemény bekövetkezésének és a követelés összegének bizonyítása, míg e bizonyítás sikeressége esetén az alperes bizonyíthatta, hogy a kárt a felperes jogellenesen és szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartással okozta, továbbá a kármegelőzési, kárenyhítési kötelezettségének nem tett eleget.
Ehhez képest a felek által csatolt okiratok - köztük kiemelten a tűzvizsgálati jelentés - tartalmát és a felperes házastársának tanúvallomását értékelve azt állapította meg, hogy a második tűzesetet követően kizárólag szellőztetés történt, s így az oxigén utánpótlás a nyitott ablak miatt már biztosított volt, a tűz ekkor már ki tudott fejlődni, és tovább tudott terjedni az épület egészére. Ebből pedig arra a következtetésre jutott, hogy a felperes nem tett eleget a kármegelőzési, kárenyhítési kötelezettségének, ami az alperes szolgáltatási kötelezettség alóli mentesülését eredményezte.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és megállapította, hogy az alperes a 2018. április 10-én és 2018. április 11-én bekövetkezett biztosítási eseményhez kapcsolódóan a vagyonbiztosítási szerződés alapján helytállni köteles; a kereset összegszerűsége vonatkozásában az elsőfokú bíróságot az érdemi tárgyalás folytatására utasította.
Egyetértett a feleknek a fellebbezésben és a fellebbezési ellenkérelemben kifejtett azzal az álláspontjával, hogy miután a biztosítási szerződést annak 2015. december 1-jén történt módosításakor teljes egészében a Ptk. rendelkezései irányadóak. Erre figyelemmel a Ptk. 1:4. § (1) bekezdését, 6:439. § (1) bekezdését, 6:462. §-át és 6:463. § (1) bekezdését tartotta alkalmazandónak.
A biztosítási jogviszony fennállása mellett azt sem tekintette vitatottnak, hogy a biztosítási szerződés alapján a tűzkár biztosítási eseménynek minősült. Helyesnek minősítette a felperesnek azt a fellebbezési hivatkozását, hogy a biztosítási szerződés nem fogalmaz meg a Ptk. rendelkezéseitől eltérő kármegelőzési kötelezettséget, az a Ptk. 1:4. § szerinti általában elvárható magatartásra utal.
A bizonyítás eredménye alapján megállapította, hogy az első tűzeset észlelését követően a tűzoltóság riasztása, annak kivonulása megtörtént, és a tűzvizsgálati jegyzőkönyvek szerint a riasztott egység a tűzoltás, az utómunkálatok során maradéktalanul eleget tett a tűzoltóság tűzoltási és műszaki mentési tevékenységének általános szabályairól szóló 39/2011. (XI. 15.) BM rendeletben előírt kötelezettségének. Figyelembe vette, hogy a tűzvizsgálati eljárásban a tűz keletkezési okát megállapítani nem tudták, és az ismeretlen tettes ellen indult büntetőeljárás a nyomozás megszüntetésével zárult, továbbá e hivatalos eljárások adatai még csak nem is utalnak a felperesnek vagy házastársának bármelyik tűzeset kialakulásában való közrehatására. Nem vitás tényként értékelte, hogy a tűzoltók az első tűzeset elhárítása után, a helyszín elhagyásakor a felperes házastársa részére külön figyelmeztető felhívást nem adtak. Emiatt kiemelte: a tűzoltóság közokirattal szakszerűnek minősített tűzoltási munkáját követően a felperes házastársát további kármegelőzési, kárenyhítési kötelezettség nem terhelte. Utalt arra, hogy ha a felperes házastársának a szellőztetéshez kapcsolódóan további teendője lett volna, akkor azt a tűzvizsgálati jelentésnek is rögzítenie kellett volna, de az ilyen előírást nem tartalmazott.
Mindezek alapján azt a következtetést vonta le, hogy az alperes a mentesülés körében a bizonyítási kötelezettségének nem tett eleget, és ezért a bizonyítatlanság terhét viselni köteles. Erre tekintettel megállapította, hogy a felperes házastársa a Ptk. 6:643. § (1) bekezdésében foglalt kármegelőzési kötelezettségét nem szegte meg, a magatartása nem meríti ki a Ptk. 6:464. § (1) bekezdés a) pontja szerinti súlyos gondatlanságot, ennek következtében pedig az alperes a Ptk. 6:464. § (2) bekezdése alapján a szolgáltatási kötelezettsége alól nem mentesülhetett.
A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amely a jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult. Megsértett jogszabályhelyként a Pp. 265. § (1) bekezdését és 279. § (1)-(2) bekezdéseit, valamint a Ptk. 6:463. § (1)-(2) bekezdéseit és a 6:464. §-át jelölte meg. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokat figyelmen kívül hagyva iratellenes megállapításokat tett, amelyekből téves jogi következtetéseket vont le. E körben hivatkozott arra, hogy a felperes - elfogulatlannak semmiképpen sem tekinthető - házastársa a pert megelőző írásbeli nyilatkozata, valamint a büntetőeljárásban és a perben tett tanúvallomásai szerint a tűzoltóktól különböző - egyebek mellett a szellőztetésre és az ablak nyitva hagyására vonatkozó - figyelmeztető felhívásokat kapott. Habár az említett utasítások valóságtartalmát kétségbe vonta, azt a fentiek alapján - a jogerős közbenső ítélet indokolásában foglaltakkal ellentétben - megállapíthatónak tartotta, hogy a tűzoltók a felperes házastársát valamilyen utasításokkal ellátták.
A másodfokú bíróságnak azt a ténymegállapítását is iratellenesnek tartotta, hogy a lefolytatott hivatalos eljárások adatai a felperesnek vagy házastársának közrehatására még csak nem is utalnak. Ezzel kapcsolatban idézte a tűzvizsgálati jelentésnek azt, a nyomozást megszüntető határozatban is hivatkozott megállapítását, amely szerint a második tűzeset során az oxigén -utánpótlás a nyitott ablak miatt már biztosított volt, így a tűz ki tudott fejlődni, és tovább tudott terjedni. Ezt azért tartotta lényegesnek, mert a felperes házastársa volt az, aki az első tűzesetet követően a helyszínt úgy hagyta el, hogy az ablakot nyitva hagyta. A tűzvizsgálati jelentés szóban forgó megállapítását továbbá alkalmasnak tartotta annak cáfolatára, hogy a tűzoltók az ablak nyitva hagyására figyelmeztették volna a felperes házastársát.
Megismételte azt a korábbi hivatkozását, hogy a biztosítási esemény bekövetkezése nem állapítható meg, mert a felperes házastársa számára a tűz ismételt kialakulása nem lehetett váratlan és előre nem látható. Ezen túlmenően változatlanul állította, hogy a felperes házastársa részéről a Ptk. 6:643. § (1) bekezdésében foglalt kármegelőzési kötelezettség olyan fokú elhanyagolása állapítható meg, amely kimeríti a Ptk. 6:464. § (1) bekezdés a) pontja szerinti súlyos gondatlanságot, és amely a Ptk. 6:464. § (2) bekezdése alapján a mentesüléséhez vezetett.
Hangsúlyozta, hogy a felperes házastársának a második tűzesemény kialakulásában játszott szerepét közokiratokkal, és a felperes házastársának saját nyilatkozataival bizonyította, amellyel eleget tett a mentesüléséhez szükséges bizonyítási kötelezettségének. Érvelése szerint ezzel szemben a felperesnek kellett volna bizonyítania a közokiratokban foglaltak valótlanságát, valamint a házastársának az általa hivatkozott tűzoltói utasítás tartalmára vonatkozó tényállítását; ennek ellenére semmiféle releváns bizonyítási indítványt nem terjesztett elő, nem indítványozta a tűzoltók tanúkénti meghallgatását, mint ahogy igazságügyi tűzvizsgálati szakértő kirendelését sem kérte.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős közbenső ítélet hatályában fenntartását kérte.
A felülvizsgálati ellenkérelemben foglaltakra tekintettel elsődlegesen azt szükséges rögzíteni, hogy a felülvizsgálati kérelem a Pp. 413. § (1) bekezdés d) pontjában előírt, a Kúria döntésére vonatkozó határozott kérelmet tartalmazott, amely szerint az alperes a jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének "hatályában fenntartását" - tartalmilag annak helybenhagyását - kérte. A Kúria a Pp. 424. § (3) bekezdése alapján az ügy érdemére kiható módon jogszabálysértő határozat egészben vagy részben történő hatályon kívül helyezése mellett a jogszabályoknak megfelelő új határozatot hoz, egyébként az ügyben eljárt első- vagy másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasítja. E lehetséges határozatok közül a jogszabályoknak megfelelő új határozat - a perorvoslati rendszer szabályaiból következően - nem jelenthet mást, mint azt az ügy érdemét nem érintő helyben hagyó határozatot (Pp. 382. §), vagy pedig azt az ügy érdemében való döntést tartalmazó határozatot (Pp. 383. §), amelyet a Kúria a másodfokú bíróság helyett hoz. Az ismertetett tartalmú felülvizsgálati kérelem teljesítését a felperes okfejtésével szemben az elsőfokú bíróság téves anyagi jogszabály-alkalmazása sem zárhatta ki, az ennek ellenére érdemben esetleg helyes ítéletet ugyanis a másodfokú bíróságnak a Pp. 383. § (2) bekezdése szerint helyben kellett volna hagynia.
A felülvizsgálati kérelem kötelező tartalmi kellékei között a Pp. 413. § (1) bekezdés b) pontja az ügy érdemi eldöntésére kiható eljárási, illetve anyagi jogi szabálysértés alapjául szolgáló jogszabályhely megjelölését is megköveteli. Az 1/2017. Polgári jogegységi határozat értelmében a Pp. alkalmazása körében is megfelelően irányadónak tekintendő 1/2016. (II. 15.) PK vélemény 4. pontja szerint, ha a fél a felülvizsgálati kérelmében több, egymástól elkülönülő jogszabálysértésre hivatkozik, valamennyi hivatkozásának rendelkeznie kell a felülvizsgálati kérelem tekintetében meghatározott tartalmi követelményekkel. Ezzel szemben az alperes a felülvizsgálati kérelmében anélkül hivatkozott a biztosítási esemény bekövetkezésének hiányára, és - az érdemi védekezésében előadottakat megismételve - anélkül fejtette ki az ezzel kapcsolatos jogi álláspontját, hogy a megsértett, adekvát anyagi jogi jogszabályhelyet feltüntette volna. Emiatt ez a felülvizsgálati támadása érdemben nem volt vizsgálható.
A felek között létrejött biztosítási szerződésnek a kereset megalapozottsága szempontjából lényeges kikötéseit a jogerős közbenső ítélet kellő részletességgel tartalmazza. Az ezzel összefüggő, a felülvizsgálati kérelemben sem vitatott ténymegállapítások mellett a szerződés tipizálásánál annak kellett jelentőséget tulajdonítani, hogy a felek a szerződésüket még a r Ptk. időbeli hatálya alatt kötötték, s így az a rPtk. 548-558. §-aiban szabályozott vagyonbiztosítási szerződésnek minősült. A másodfokú bíróság ugyanakkor helyesen állapította meg, hogy a felek a szerződést annak módosításakor teljes egészében a Ptk. hatálya alá helyezték. Ezt a Ptké.50. § (2) bekezdése tette számukra lehetővé. Mindezekre figyelemmel a szerződés a Ptk. LXVIII. fejezete szerinti kárbiztosítási szerződésnek volt megfeleltethető, amelynek különös szabályai közül a felek jogvitájában a felülvizsgálati kérelemben is megjelölt Ptk. 6:463. § (1)-(2) bekezdéseit és 6:464. §-át kellett alkalmazni. [Megjegyezve, hogy az utóbbi jogszabályhelynek a biztosítónak a kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség megszegése miatti mentesülésére vonatkozó rendelkezése alapvetően azonos a régi Ptk. 556. § (3) bekezdésében foglalt szabályával.]
A Ptk. 6:463. § (1) bekezdése szerint a szerződő fél és a biztosított a kár megelőzése érdekében az adott helyzetben általában elvárható magatartást köteles tanúsítani. Ennek, a Ptk. 1:4. § (1) bekezdésében alapelvi szinten megfogalmazott, a szerződés előírásai ellenére, illetve a Ptk. 6:463. § (2) bekezdése értelmében - a kárenyhítés tekintetében - a biztosító előírásai és utasításai hiányában is érvényesülő elvárhatósági követelménynek meg nem felelő magatartás még nem vezet a biztosítónak a szolgáltatási kötelezettsége alóli mentesüléséhez. A kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség megszegése miatti mentesülés feltételeit a Ptk. 6:464. § (2) bekezdésének utaló szabálya alapján alkalmazandó Ptk. 6:464. § (1) bekezdése határozza meg. Míg ugyanakkor a Ptk. 6:463. § (1) és (2) bekezdése a kár megelőzését és enyhítését a szerződő fél és a biztosított kötelezettségeként írja elő, addig a károkozóknak a Ptk. 6:464. § (1) bekezdésében megállapított személyi köre ennél tágabb. Ebből következően a biztosító mentesülését a kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettségnek a szerződő fél vagy a biztosított által jogellenesen, szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartással történt megszegése eredményezheti. (A Kúria hasonlóképpen foglalt állást a rPtk. alkalmazásával meghozott Pfv.V.20.966/2020/6., Pfv.V.21.303/2012/5. és Pfv.V.20.235/2012/5. számú határozataiban.)
A bírói gyakorlat mind a szándékosság, mind a súlyos gondatlanság fogalmát szűken értelmezi (BH 2021.40.). Közülük a súlyos gondatlanság általában akkor állapítható meg, ha a gondosságnak az elhanyagolása olyan feltűnő mértékű, hogy súrolja a szándékosság, az eredmény kívánásának határát. A súlyosan gondatlan magatartást a felelőtlenség, az esetleges hátrányos következmények iránti nagyfokú közömbösség jellemzi (BH 2021.39.).
A felek biztosítási szerződésének részét képező Általános feltételek 11.A.c.1. és 2. pontja a Ptk. 6:463. § (1) és (2) bekezdésének alapulvételével, azokhoz képest további részletszabályokat is megállapítva rendelkezik a szerződő fél és a biztosított kármegelőzési, kárenyhítési kötelezettségéről. Az Általános feltételek 12.A. pontja a Ptk. 6:464. § (1) bekezdésének megfelelően határozza meg az alperesnek, mint biztosítónak a szolgáltatási kötelezettsége alóli mentesülésének feltételeit, a 12.B. pont pedig a kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettségnek az előző pontban meghatározott személyek általi szándékos vagy súlyosan gondatlan megszegéséhez fűzi ugyanezt a jogkövetkezményt. A fentebb írtakra tekintettel ugyanakkor lényeges, hogy a felperes házastársa az ingatlan tulajdonosaként az Általános feltételek 1.C. pontjának fogalom meghatározása (biztosított: a biztosítani kívánt vagyontárgy megóvásában érdekelt személy) szerint az alperessel szerződő felperessel együtt biztosítottnak minősült. (Az alperes az elsőfokú eljárásban, az érdemi tárgyaláson ezzel egyező, a felperes által sem vitatott álláspontot fejtett ki.) Ennél fogva a kármegelőzés és a kárenyhítés kötelezettsége a biztosítási szerződés alapján a felperes házastársát is ugyanúgy terhelte.
Az alperes érdemi védekezése - a biztosítási esemény bekövetkezésének vitatásán túl - azon alapult, hogy mivel a felperes házastársa a kármegelőzési kötelezettségét megszegte, e tekintetben súlyosan gondatlan magatartást tanúsított, ezért a szolgáltatási kötelezettsége alól mentesült. Az elsőfokú bíróság a perfelvételi tárgyaláson ehhez is igazodóan tájékoztatta a feleket arról, hogy míg a felperesnek a biztosítási esemény bekövetkezését és a követelésének összegét kell bizonyítania, addig a kármegelőzési, kárenyhítési kötelezettség megszegésének bizonyítása az alperest terheli. A bizonyítási feladatok megosztása tehát helyesen, a felülvizsgálati kérelemben megsértett jogszabályhelyként feltüntetett Pp. 265. § (1) bekezdése szerint, a bizonyítási érdek figyelembevételével történt, és a bizonyítási teher szabályát ennek megfelelően kellett alkalmazni. Ez azt jelentette, hogy az általa állított, a fentiekben megjelölt tények bizonyítatlanságát az alperesnek kellett viselnie.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a Pp. 279. § (1) és (2) bekezdésének sérelmére hivatkozással a másodfokú bíróságnak - az elsőfokú bíróságtól eltérő - bizonyítékmérlegelését támadta. Ennek vizsgálatakor abból kellett kiindulni, hogy a Pp. alkalmazása körében is irányadó az a korábbi, a rPp. rendelkezésein alapuló bírói gyakorlat, amely szerint a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésének hiányában a bizonyítékok felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség (BH 2017.155., BH 2012.179.). A felülvizsgálati eljárás nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni (BH 2013.119.II.).
Ezzel szemben a Pp. 279. § (1) bekezdését sértő, nyilvánvalóan okszerűtlen bizonyítékmérlegelést a jogerős közbenső ítélet nem tartalmazott. Az alperes jogi képviselője a perfelvétel lezárása előtt, az elsőfokú bíróság előzőekben említett tájékoztatásának ismeretében azt nyilatkozta, hogy a bizonyítási indítványa nincs, és a már csatolt okiratokkal kívánta teljesíteni a bizonyítási feladatait. A másodfokú bíróság ugyanakkor helyesen állapította meg, hogy a kármegelőzési, kárenyhítési kötelezettség felperes házastársa általi megszegésének bizonyítására sem a tűzvizsgálati jelentés, sem a nyomozást megszüntető határozat nem volt alkalmas. Abból, a mindkét közokiratban rögzített ténymegállapításból, hogy "[a] második tűzeset során az oxigén utánpótlás a nyitott ablak miatt már biztosított volt, így a tűz ekkor már ki tudott fejlődni és tovább tudott terjedni [...]", a felperes házastársának súlyos gondatlanságára - az alperes felülvizsgálati érvelésével ellentétben - következtetni nem lehetett. Az első tűzeset észlelése után a hivatásos tűzoltóságot a szomszédos ingatlan tulajdonosa, majd a felperes házastársa is értesítette, és a tűzjelzés alapján kivonult tűzoltók - a megyei katasztrófavédelmi igazgatóság tájékoztatása szerint - a tűzoltás és az utómunkálatok során maradéktalanul eleget tettek a jogszabályi előírásoknak. Emellett a felperes házastársa a perbeli tanúvallomásában - miként a kárigény bejelentésekor és a nyomozás során történt tanúkénti kihallgatásakor is - azt állította, hogy a tűzoltók felhívásának megfelelően, szellőztetés céljából hagyta nyitva a ház ablakát. Az alperes ugyan ezt a tényt a perben mindvégig vitatta, de - azon túl, hogy Tanú1, a szomszédos ingatlan tulajdonosának mint hallomástanúnak a vallomása szerint a felperes házastársa a fentieket neki is elmondta - a bizonyítás eredményének mérlegelésekor jelentősége annak volt: a kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség súlyosan gondatlan magatartással történt megszegését az alperesnek kellett bizonyítania. Mindezekhez képest a felülvizsgálati kérelmében megjelölt további bizonyítást, vagyis a tűzoltók tanúkénti meghallgatását és az igazságügyi tűzvédelmi szakértő kirendelését is neki, és nem a felperesnek állt volna érdekében indítványoznia.
A bizonyítékmérlegelés hibájaként a Pp. 279. § (2) bekezdésének megsértését sem lehetett megállapítani. Ebben a körben az alperes a felülvizsgálati kérelmében hivatkozott arra, hogy a felperes és a jogi képviselője a tűzoltók eljárásával kapcsolatban többször is ellentmondásosan nyilatkoztak. Azt meghaladóan azonban, hogy itt valójában nem a fél és képviselőjének eltérő tényállításairól volt szó, a másodfokú bíróság a tűzoltási tevékenység szakszerűsége és jogszabályszerűsége tekintetében nem az alperes által önellentmondásosnak minősített fellebbezési nyilatkozatokra, hanem a tűzvizsgálati eljárás eredményére, az azt követően adott tájékoztatás tartalmára volt figyelemmel.
A Kúria a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta.
A Kúria Pfv.20494/2020/5. számú precedensképes határozata
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
Tárgyszavak: biztosítási díj, biztosító mentesülése, (hosszabbító) díjfizetés késedelme, díjfelszólító, kárbiztosítás, kármegelőzési, kárelhárítási, kárenyhítési kötelezettség, kockázatviselés kezdete, vagyontárgyak kezelésével megbízottak
I.A kockázatviselés kezdete a biztosítás hatályba lépésének napja, a rPtk. 539. § (1) bek. ezt a napot meghatározza. A felek szerződése a törvény rendelkezéseitől a biztosított hátrányára nem térhet el, ezért a felek nem állapíthatták meg úgy a biztosítási szerződés hatályba lépését, hogy a díjjal fedezet időszakra az biztosító helytállási kötelezettsége ne terjedjen ki. 2011. június 22-től nem a biztosítást, hanem csak a módosításait léptethették hatályba.
II.A biztosító nyilatkozata nem minősül felszólítónak, hanem fizetési emlékeztetőnek minősül. Ha a biztosító az utólagos díjfizetést elfogadta, folyamatosan kiállította és megküldte a negyedéves díjakról a számlákat, díjbekérőket, sőt a szerződés alapján biztosítási szolgáltatást teljesített egyéb károkra és igazolást állított ki a biztosítási jogviszony fennállásáról, e magatartásával egyértelműen a szerződés fenntartásának szándékát juttatta kifejezésre és ugyanerre utalt a biztosítottak magatartása is.
III. A rPtk.556. § (2) bek. rendelkezéséből nem az következik, hogy csak a biztosító szabályzata által meghatározott munkaköröket betöltő személyek tartoznak az 556. § (1) bekezdés c), d) pontjában körülírt személyek sorába. A (2) bekezdés a biztosítási szabályzatokban meghatározható személyi kört korlátozza, azaz a jogszabályban meghatározotthoz képest tágabban nem állapíthatja meg a biztosító azt a személyi kört, amelybe tartozók magatartása okot adhat a mentesülésére. A törvényből magából is következik, hogy a biztosított vagyontárgyak kezelésével megbízottak magatartása a biztosító mentesülését eredményezheti.
A rPtk. 556. § (3) bek.et együtt kell értelmezni a rPtk. 555. § (1) bekezdésével. A kárenyhítési és kármegelőzési kötelezettség a biztosítottat terheli, a rPtk.. 556. § (1) bekezdése szerint a kár okozása szempontjából vele egy tekintet alá eső személyeket nem.
Ha a biztosított a kár megelőzésére irányuló kötelezettsége teljesítéséhez mást vesz igénybe, annak magatartásáért felelős (rPtk. 315. §).
rPtk. 315. §., 539. § (1) bek., 543. §., 544. § (1)-(2) bek., 555. § (1) bek., 556. §, 557. § (2) bek.,567. § (1) bek.
A perben nem álló szerződő fél lakóépületet és ingóságokat biztosított az alperesnél. A biztosítási szerződése megszűnését követően, 2011. január 20-án új vagyonbiztosítási szerződés megkötésére tett ajánlatot. A létrejött biztosítási szerződésről az alperes 2011. február 24-én kötvényt állított ki. A biztosítás 2011. február 1-jén lépett hatályba, a tartama határozatlan, a biztosítási díj fizetési ütemezése negyedéves, a fizetés módja készpénz átutalási megbízás volt. A szerződő fél a biztosítási összegre és a biztosítási díj összegére vonatkozóan a biztosítási szerződés módosítására tett ajánlatot 2011. június 21-én. Az alperes 2011. június 28-án a módosított tartalmú szerződésről kiállította a kötvényt. A szerződésmódosítás 2011. június 22-én lépett hatályba. Az alperes a későbbiekben a biztosítási összeget érintő szerződésmódosításról tájékoztatta a szerződő felet és 2012. január 11-én módosított biztosítási kötvényt állított ki. A szerződő fél nem kérte a biztosítás eredeti összegre való visszaállítását, azaz az értékkövetés alkalmazásának mellőzését. A szerződésmódosítás 2012. február 1-jén lépett hatályba.
A Szabályzat szerint a B) fejezetben felsorolt vagyoncsoportok közül azok és olyan mértékben vannak biztosítva, amelyeket és amilyen biztosítási összegig a biztosítási ajánlaton megjelöltek. A C) fejezet arról szól, hogy milyen veszélyekre és károkra terjed ki a biztosítás.
A kockázatviselés az itt felsorolt veszélyek közül a biztosítási ajánlaton szereplő fedezettípus szerinti biztosítási veszélynemekkel kapcsolatos károkra terjed ki, ha bekövetkezésük véletlen, váratlan és előre nem látható. Biztosítási eseménynek a biztosított vagyontárgyak megrongálódása, értékcsökkenése, megsemmisülése, eltulajdonítása minősül, ha a bekövetkezésük valamely biztosított veszélynemmel közvetlen okozati összefüggésben áll és a káresemény a szerződés hatálya alatt következett be. Biztosított veszélynem többek között a tűz. Tűznek minősül az öntápláló lánggal való égés, amely nem rendeltetésszerű tűztérben keletkezik vagy ott keletkezik, de azt elhagyja és saját erőből továbbterjedni képes. Tűz, robbanás kockázatok esetén a biztosítás nem vonatkozik arra az esetre, ha a biztosított helyiségekben "A" vagy "B" tűzveszélyességi osztályba tartozó tűz- vagy robbanásveszélyes anyagot háztartási célú alkalmazást meghaladó mennyiségben tárolnak. A Szabályzat E) fejezete tartalmazza, hogy a biztosítási szerződés az első biztosítási díj esedékességétől számított 30. nap, folytatólagos díjak esetén a 60. nap elteltével megszűnik, ha addig a hátralékos díjat nem fizették meg és a szerződő fél halasztást sem kapott, illetőleg a biztosító a díjkövetelést bírósági úton nem érvényesítette. A biztosító a szerződés megszűnését további 30 nappal meghosszabbíthatja, ha a határidő eltelte előtt ennek a körülménynek a közlésével a szerződő felet a fizetésre írásban felszólítja. Az I) fejezetben írtak alapján az első időszakra vonatkozó díjrészletet díjelőlegként a szerződéskötés alkalmával kell fizetni. Minden későbbi díj annak az időszaknak az első napján esedékes, amelyre a díj vonatkozik. Átutalási postautalványon (csekken) történő díjfizetés esetén a biztosító a díjfizetés gyakoriságának megfelelően postai úton juttatja el a szerződő félnek az esedékes díjat tartalmazó csekket. Előfordulhat, hogy a szerződő fél elfelejti időben befizetni vagy elveszíti a csekket, ezért a biztosító egy hónappal később újabb utalványt küld, amivel rendezhető az elmaradt biztosítási díj. A J) fejezetben a biztosított olyan személyként van meghatározva, akinek a vagyontárgyai a biztosítási fedezetbe vont kockázatokra biztosítva vannak, vagy aki a biztosítási ajánlaton név szerint megnevezett biztosítottal egy életközösségben lakik. A biztosítással kapcsolatos kötelezettségekről szóló L) fejezet közlési, értékfelmérési, változás bejelentési kötelezettség mellett a kármegelőzési, kárenyhítési kötelezettség cím alatt tartalmazza, hogy a biztosított helyiségeket bármilyen rövid idejű eltávozás esetén be kell zárni és minden rendelkezésre álló biztonsági, vagyonvédelmi- és riasztóberendezést üzembe kell helyezni. Gondoskodni kell továbbá a biztonságtechnikai berendezések karbantartásáról, üzemképes állapotban történő tartásáról. Az M) fejezet tartalmazza, mit kell tenni a káresemény bekövetkezésekor. Az N) fejezetben rögzítettek szerint az L) fejezetben leírt kötelezettségek és az M) fejezetben leírt kárbejelentési kötelezettségek megsértése esetén a biztosító mentesül a kárkifizetés alól, kivéve, ha a biztosított bizonyítja, hogy az elhallgatott vagy be nem jelentett körülményt a biztosító a szerződéskötéskor ismerte vagy az nem hatott közre a biztosítási esemény bekövetkezésében. A biztosító épület és ingóság kockázat esetén mentesül a szolgáltatás teljesítése alól, ha bizonyítja, hogy a biztosítási eseményt a biztosított jogellenesen és szándékosan vagy jogellenesen és súlyosan gondatlanul okozta.
A biztosított épületben 2012. augusztus 16-án tűz ütött ki. A keletkezett tűzben a lakóépület tetőszerkezetének nagy része megsemmisült, a födém szerkezete leszakadt, faszerkezetei nagy része leégett, a lakóépület lakhatatlanná vált. A szerződő fél és a biztosítottak a káreseményt a Szabályzat M) fejezetében meghatározott határidőn belül bejelentették. Az alperes a kárfelmérést elvégezte, vizsgálatot folytatott, majd elutasította a biztosítási szolgáltatás iránti követelést.
Az I. rendű felperes elsődlegesen a rPtk.) 536. § (1) bekezdésére és 553. § (1) bekezdésére alapítottan biztosítási szolgáltatás teljesítése jogcímén, másodlagosan a rPtk. 339. § (1) bekezdésére alapítottan kártérítés jogcímén előterjesztett keresetében 762.174.764 forint és járulékai, a II. rendű felperes 4.601.920 forint és járulékai, a IV. és V. rendű felperes egyetemlegesen 2.933.260 forint és járulékai megfizetésére kérte kötelezni az alperest. A felperesek előadták, hogy a káresemény bekövetkezésének időpontjában is fennálló vagyonbiztosítás alapján biztosítási szolgáltatásra jogosultak. Az alperes alappal nem hivatkozhat sem kizárásra, sem mentesülési okra. Amennyiben a vagyonbiztosítási szerződés a káresemény előtt megszűnt, az alperes kártérítési felelősségét alapozza meg, hogy azt a látszatot keltette, mintha a szerződés fennállna.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Azzal védekezett, hogy a vagyonbiztosítási szerződés a rPtk. 543. §-ában foglaltak és a Szabályzat E) fejezeténekrendelkezései alapján a 2012. május 1-jét követő 60. napon, 2012. június 30-án megszűnt. Vitatta a kártérítési kötelezettségét is, mert álláspontja szerint a szerződés megszűnését követően nem tanúsított azt megalapozó magatartást. Arra az esetre, ha a biztosítási szerződés nem szűnt volna meg, kizárási okra hivatkozott. Az volt az álláspontja, hogy a tűz szándékos gyújtogatás eredménye volt, a gyújtogatás pedig rongálásnak minősül. Biztosítási esemény nem történt, mivel a biztosított helyiségekben a megengedett 20 liternél nagyobb mennyiségű "A" tűzveszélyességi osztályba tartozó tűz- és robbanásveszélyes anyagot tároltak a káresemény idején. A biztosítottnak minősülő V.I. tűz keletkezésével kapcsolatos magatartása miatt a rPtk. 556. § (1) bekezdés a) pontja, (3) bekezdése, a káresemény bekövetkezését követően tanúsított magatartása miatt pedig a rPtk. 557. § (2) bekezdése alapján a mentesül. A vagyonbiztosítási szerződés alapján kötelező volt az előírt és a meglévő vagyonvédelmi rendszer használata, a biztosított helyiségek bezárása. A tűzvizsgálati összefoglaló jelentés szerint a tűzesemény előtt V.I. a távozásakor nyitva hagyta az ingatlan személybejáró kiskapuját, amellyel megkönnyítette a gyújtogató részére az ingatlanba történő bejutást. Ha pedig V.I. az épületet úgy hagyta magára, hogy a riasztót nem élesítette, a IV. rendű felperes kötelezettségszegése is megállapítható. A biztosító az adott esetben a rPtk.544. § (1)-(2) bek.ben foglaltak alapján is mentesül.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította és kötelezte az I. rendű felperest a szakértői és ügyvédi munkadíjból álló perköltség megfizetésére. Az indokolásában foglaltak szerint a kereset elbírálásához szükséges valamennyi releváns tény okirattal, illetve szakértői véleménnyel bizonyítható volt, a tanúk vallomását csak kiegészítő bizonyítékként lehetett figyelembe venni. A káresemény időpontjában a felek között a 2011. január 20-i biztosítási ajánlat és kötvény volt hatályban, amely szerint a kockázatviselés kezdete 2011. február 1. V.I. biztosítottnak minősült, mert egyrészt vendégként a vagyontárgyaira kiterjedt a biztosítási fedezet, másrészt a megnevezett biztosítottakkal egy életközösségben lakott. A biztosítás a tűzre, mint biztosított veszélyre kiterjedt. Az alperes alaptalanul hivatkozott vandalizmusra. A 2012. május 1-től július 31-ig terjedő időszakra járó díjat a felperesek csak 2012. július 25-én és július 26-án teljesítették, ezért a biztosítási szerződés a folytatólagos díjnemfizetés miatt az esedékesség napját követő 60. napon, 2012. június 30-án megszűnt tekintettel arra is, hogy a biztosító nem adott halasztást a fizetésre. Az alperes ezért nem köteles biztosítási szolgáltatást teljesíteni.
A feleknek nem volt a szerződés fenntartására irányuló egybehangzó közös akaratnyilatkozata, így a perbeli tényállásra nem volt alkalmazható az EBH 2011.2316. számú elvi bírósági határozat. Az alperes az előzményekből és a korábbi biztosítási szerződések tapasztalataiból alappal gondolhatta, hogy a biztosítási díj nemfizetése tudatos, az kifejezetten a szerződés megszüntetésére irányul. A szerződés megszűnéséről nem kellett értesítenie a szerződő felet vagy a biztosítottat. A kárt nem az ő magatartása, hanem a tűz, mint biztosítási esemény okozta. Az alperes nem követett el olyan mulasztást, amely befolyásolhatta volna a biztosítási szerződés megszűnését, valamint azt, hogy a szerződés megszűnése folytán a felperesek elessenek a biztosítási összegtől. A felperesek másodlagos kereseti kérelmét ezért ugyancsak el kellett utasítani.
A lefolytatott bizonyítási eljárás alapján megállapított tényekből az elsőfokú bíróság azt a következtetést vonta le, hogy az alperes a rPtk.540. § (1)-(3) bekezdésében, 544. § (1)-(2) bekezdésében, 547. § (1), (2) bekezdésében, 556. § (1) és (3) bekezdésében meghatározott okból mentesülne a biztosítási szolgáltatás teljesítésének kötelezettsége alól. Az eljárt bűnügyi technikusok, igazságügyi szakértők, illetve magánszakértők a szándékos tűzokozáson kívül ismert valamennyi tűz keletkezési okot kizárták. A bizonyítékok alapján megállapítható volt, hogy V.I., mint biztosított szándékos magatartása, illetve az ingatlanba általa beengedett ismeretlen személy okozta a tüzet. Amennyiben V.I. nem szándékosan okozta a tüzet vagy nem szándékosan segített ismeretlen személyeknek az ingatlanba bejutni a károkozás szándékával, úgy súlyosan gondatlan magatartásával, az ingatlan helytelen bezárásával, a riasztórendszer alkalmazásának hiányával okozta a kárt. A IV. rendű alperes biztosított súlyosan gondatlan magatartása volt, hogy nem adta meg a riasztóberendezés üzemeltetéséhez szükséges kódot V.I. nak, így az nem is tudott volna eleget tenni a Szabályzat L) fejezetében meghatározott kötelezettségnek.
A szerződő fél és a biztosítottak megszegték a biztosítási szerződést, mivel a biztosított helyiségekben a káresemény időpontjában "A" tűzveszélyességi osztályba tartozó anyagot tároltak háztartási alkalmazást meghaladó mennyiségben. Ezek az anyagok azonban nem álltak okozati összefüggésben a kialakuló tűzzel, ezért a biztosítási esemény emiatt nem tekinthető meg nem valósultnak.
A felpereseknek az alperes helytállási kötelezettsége megállapítására irányuló fellebbezése, valamint az alperesnek az elsőfokú ítélet biztosítási esemény megvalósulására vonatkozó indokolása elleni és a perköltség felemelésére irányuló csatlakozó fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Kötelezte az I. rendű felperest a másodfokú perköltség megfizetésére.
Az indokolása szerint a kereset elbírálásához szükséges bizonyítási eljárást az elsőfokú bíróság lefolytatta, a tényállást döntően helyesen állapította meg. A másodfokú bíróság az érdemi döntésével egyetértett.
A káresemény időpontjában a felek között nem állt fenn vagyonbiztosítási szerződés, mert az díj nemfizetés miatt megszűnt. Az alperes ezért biztosítási szolgáltatás teljesítésére nem köteles. A lefolytatott bizonyítási eljárásban szolgáltatott okirati bizonyítékok alapján a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy a kötvény tartalmának megfelelően létrejött biztosítási szerződésben a biztosítás kezdete 2011. február 1. volt. A szerződő fél ezt követően 2011. június 21-én a biztosítási szerződés módosítására tett ajánlatot, amely a biztosítási összegre és a biztosítási díjra vonatkozott. A módosított tartalmú szerződésről 2011. június 28-án kiállított kötvény szerint a szerződés módosítása 2011. június 22-én lépett hatályba, azonban a biztosítás kezdete változatlanul 2011. február 2. (helyesen 2011. február 1.). A 2011. júniusi szerződésmódosítás a negyedéves díjak esedékességi időpontját nem érintette.
Az alperes a szerződésben meghatározottak szerint állította ki a számlákat és a csekkeket. Az elsőfokú eljárás során csatolta a 2011. május 1-től 2013. február 1-ig terjedő időszakra vonatkozó díjelszámolást. Fellebbezésükben a felperesek nem vitatták, hogy a befizetéseket az elszámolásban foglaltak szerinti összegekben, időpontokban és módon teljesítették. A díjelszámolásból megállapítható, hogy a 2011. november 1-től 2012. február 1-ig terjedő biztosítási időszakra előírt biztosítási díjat a szerződő fél 2012. január 10-én teljesítette, azaz a díjfizetés az esedékességtől számított 60 napon túl történt. Az alperes a 2012. február 1-tőlmájus 1-ig terjedő időszakra a biztosítási díjat 2012. május 24-én, az esedékességet követő 60 napon belül könyvelte. A 2012. május 1-től augusztus 1-ig terjedő időszakra járó díjat két részletben, 2012. július 25-én és 26-án teljesítették, azaz az esedékességtől számított 60 napon túl. A 2012. augusztus 1-től november 1-ig terjedő időszakra előírt díjat az esedékességtől számított 60 napon belül teljesítették.
A folytatólagos díj 60 napon túli késedelme csak a Szabályzat E) fejezetében meghatározott egyéb feltételek esetén eredményezi a szerződés megszűnését. A felperesek a 2011. június 17-én, december 19-én, 2012. március 14-én és június 13-án kelt alperesi leveleket tekintették olyannak, amely - nem kellően pontos megfogalmazása ellenére - fizetésre felszólítást és fizetési haladékot tartalmazott. Az volt az álláspontjuk, hogy az alperes ezzel a Szabályzat E) fejezetében foglaltak szerint a szerződés megszűnésének határidejét további 30 nappal meghosszabbította. Az alperes nyilatkozatai azonban nem értelmezhetők a felperesek által hivatkozottak szerint. A leveleiben ugyanis a biztosítási díj elmaradásáról értesítette a szerződő felet és kérte, hogy a biztosítási díjat a díjbekérő levélben feltüntetett határidőig fizesse be. Tájékoztatta, hogy az esedékes díj megfizetésének elmulasztása az irányadó jogszabályi rendelkezések, illetve a szerződési feltételek szerint a kockázatviselés és ezzel együtt a biztosítási szerződés megszűnését eredményezi. A levelek fizetési határidőt nem tartalmaztak. Az alperes nyilatkozata nem minősül fizetési felszólításnak és nem értelmezhető úgy, hogy a szerződés megszűnésének határidejét további 30 nappal meghosszabbította. A nyilatkozat a Szabályzat I) fejezetében foglalt fizetési emlékeztetőnek felel meg, amelyet az alperes arra az esetre küld, ha a díjfizetést a szerződő fél elmulasztotta. A rendelkezésre álló okiratok alapján a másodfokú bíróság tényként azt állapította meg, hogy a szerződő fél a 2011. november 1-jén, továbbá a 2012. május 1-jén esedékes folytatólagos díjat az esedékességtől számított 60 napon túl fizette meg anélkül, hogy a díj fizetésére halasztást kapott volna vagy az alperes a szerződés megszűnésének határidejét meghosszabbította volna.
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy a Szabályzat E) fejezete szerint a díj nemfizetés miatt megszűnt biztosítási szerződést a díj utólagos befizetése nem hozza újból létre. Álláspontja szerint az alperesnek az a magatartása, hogy a 2011. november 1-jén és a 2012. május 1-jén esedékes díjak utólagos megfizetését elfogadta, folyamatosan kiállította és megküldte a negyedéves díjakról a számlákat, díjbekérőket, fizetési emlékeztetőket, továbbá a perbelitől eltérő egyéb károkra biztosítási szolgáltatást teljesített, nem értékelhető úgy, hogy a felek közös, a szerződés fenntartására irányuló ráutaló magatartása folytán a szerződés a díjfizetés 60 napot meghaladó késedelme miatt nem szűnt meg. A rPtk.537. §-ának (1)-(2) bekezdésében, 538. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésekből az következik, hogy a szerződő felek a rPtk. 567. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a rPtk. 543. § (1) bekezdésének rendelkezésétől is csak írásban tett jognyilatkozattal térhetnek el a szerződő fél javára. A felperesek maguk is arra hivatkoztak, hogy a felek ráutaló magatartással nyilvánították ki a szerződés fenntartására irányuló szándékukat. A másodfokú bíróság álláspontja szerint ehhez nem fűződhet az a joghatás, hogy a szerződés fennmarad. A rPtk. 218. § (1) bekezdésében, 537. § (2) bekezdésében, 538. § (1) bekezdésében foglaltakból következően új biztosítási szerződés sem jöhetett úgy létre, hogy mindkét fél a felperes által részletezett ráutaló magatartással nyilvánította ki az újabb szerződés megkötésére irányuló akaratát. Mindezekre tekintettel a perbeli biztosítási szerződés díj nemfizetés folytán 2012. január 1-jén megszűnt.
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság által kifejtettekkel abban a vonatkozásban is, hogy a felperesek kártérítés jogcímén sem kérhetik alappal a kereset teljesítését. A biztosítási szerződés megszűnése és a biztosítási esemény bekövetkezése között eltelt időben az alperes nem tanúsított olyan jogellenes magatartást, amely miatt a felpereseknek kára keletkezett. Jelentősége van annak, hogy az alperes abban az esetben is alappal hivatkozhatott volna a Szabályzat C) fejezetében meghatározott, a tűz, mint biztosítási eseményhez kapcsolódó kizárási okra, ha a biztosítási szerződés a káresemény időpontjában fennáll.
A tűzvizsgálati jelentés, az alperes által csatolt fényképfelvételek, V.I. nyomozati vallomása és a felperesek nyilatkozata - amely szerint a karbantartó helyiségben több 10 liternyi festék és egyéb tűzveszélyes folyadék volt a festési munkák miatt - alkalmas annak kétségbevonására, hogy az alperes kockázatvállalása kiterjedt a perbeli esetben a tűzre mint biztosítási eseményre. Az alperes helytállóan hivatkozott arra, hogy mind a szerződéskötés időpontjában, mind a káresemény bekövetkezésének időpontjában hatályban volt Országos Tűzvédelmi Szabályzat alapján 20 liter volt a háztartási mennyiség. A felpereseknek állt ezért érdekében annak bizonyítása, hogy az alperes vállalta a bekövetkezett tűzesetre a helytállási kötelezettsége kockázatát. Őket terhelte annak bizonyítása, hogy a biztosított helyiségekben nem tároltak háztartási célú alkalmazást meghaladó mennyiségben "A" vagy "B" tűzveszélyességi osztályba tartozó tűz vagy robbanásveszélyes anyagot. A lefolytatott bizonyítási eljárásban szolgáltatott bizonyítékok éppen ennek az ellenkezőjét támasztották alá. A felperesek ezzel ellentétes tényt nem bizonyítottak. A per eldöntése szempontjából nem volt jelentősége annak, hogy közrehatott-e a tűz keletkezésében vagy terjedésében az anyagok tárolása.
A másodfokú bíróság is úgy ítélte meg, hogy V.I. a biztosítási szerződés szempontjából a Szabályzat értelmében biztosítottnak minősül, mert az ajánlaton megnevezett biztosítottakkal egy életközösségben lakott és a vagyontárgyai a biztosítási fedezetbe vont kockázatokra legalábbis vendégként biztosítva voltak. Mint biztosítottat terhelték a kármegelőzési kötelezettségek. Az alperes alappal hivatkozott mentesülési okként ennek elmulasztására. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megállapítható volt, hogy V. I. a tűz bekövetkezését megelőzően rövid idővel eltávozott az ingatlanból, de a személybejáró kapuját nem zárta be. Amennyiben a rendelkezésre álló biztonsági, vagyonvédelmi és riasztóberendezést azért nem helyezte üzembe, mert nem ismerte a kódját, az üzembe helyezés elmulasztásával súlyos gondatlanság nem terheli. Ez esetben a IV. rendű felperes mulasztotta el súlyos gondatlansággal a kármegelőzési kötelezettségét, mert hosszabb időre (a nyaralás idejére) úgy bízta rá az ingatlan őrzését V.I.-ra, hogy nem biztosította annak feltételeit, hogy bármilyen rövid idejű eltávozás esetén üzembe tudja helyezni a biztonsági vagyonvédelmi és riasztóberendezést.
A másodfokú bíróság az alperesnek a perköltség részét képező ügyvédi munkadíj tekintetében előterjesztett csatlakozó fellebbezését alaposnak ítélte.
A felperesek felülvizsgálati kérelmükben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és elsődlegesen az alperes teljes helytállási kötelezettségének, másodlagosan teljes kártérítési felelősségének közbenső ítélettel történő megállapítását kérték. A jogerős ítéletet úgy értelmezték, hogy a másodfokú bíróság csupán a díjfizetés, a kártérítés, a tűzveszélyes folyadékok tárolása, valamint a vendég, mint biztosított kármegelőzési kötelezettségének kérdésköre tekintetében indokolta részletesen a döntését, az egyéb kérdésekben az elsőfokú bíróság helyes döntésére és annak helyes indokaira utalt.
Érvelésük szerint a másodfokú bíróság a rPtk.. 207. § (1)-(2) bek.ben, 567. § (1)bek.ben, 543. § (1)-(2) bek.ben, 538. § (1) bek.ben, a rPp. 206. § (1) bek.ben, 221. § (1) bek.ben, a Bszi. 32. § (1) bek. b) pontjában foglaltak megsértésével állapította meg a biztosítási jogviszony megszűnését. A díjfizetésre felhívó levélnek nem kell fizetési határidőt tartalmazni ahhoz, hogy alkalmas legyen a biztosítási jogviszony meghosszabbítására, mert a Szabályzat a meghosszabbítás felső időtartamát rögzítette. Az alperes 2011. december 19-én kelt fizetési felszólítása csak és kizárólag a rPtk.-ban szabályozott 30 napos meghosszabbítást jelentheti. A módosított kötvényt nyilván azért küldte meg az alperes, mert haladékot adott a fizetésre. Egy fizetendő biztosítási összegből pedig átkönyvelte az aktuális díjat. A 2012. július 11-én megküldött újabb díjbekérőben nyitott tételként szerepeltette a május 1-jén esedékessé vált biztosítási díjat. Kifizetést teljesített a 2012. augusztus 8-án és a 2012. augusztus 3-án elszenvedett károkra. Az ügyfélszolgálata 2015. április 22-én igazolást állított ki arról, hogy az I. rendű felperesi jogelőd 2011. február1. és 2012. november 1. között érvényes biztosítási szerződéssel rendelkezett, amely 2012.november 1-ig díjjal rendezett volt. A 2012. december 4-én kelt felszólító levél tartalma szerint az alperes 2012. december 31-én kívánta megszüntetni díjfizetési elmaradás esetére a biztosítási szerződést.
Az alperes saját kimutatásai és magatartása alapján maga is úgy tekintette a leveleit, hogy azokkal konkrét határidő tűzése nélkül is meghosszabbította a biztosítási jogviszony lejártát. A folytatólagos díjak befizetése során a szerződési akarata arra irányult, hogy a fizetési haladék, felszólítás következtében fenntartsa a biztosítási szerződést. Ha a fizetési felszólításai nem is minősülnek halasztásnak, ráutaló magatartással olyan szerződési akaratot juttatott kifejezésre, amelyet a rPtk.. 207. § (1) bekezdésére figyelemmel a felperesi jogelődnek úgy kellett értenie, hogy a szerződés fenntartásának szándékát fejezi ki. A rPtk. 207. § (2) bekezdésében foglaltak még inkább erősítik a felperesi álláspontot. A felek szerződésszegés (díjfizetési késedelem) ellenére közös megegyezéssel mellőzték a szerződés megszűnésének törvényi jogkövetkezményét és a jogviszonyukat fenntartották. Az EBH 2011.2316. számú döntésben ezzel kapcsolatban kifejtettek a perbeli esetre is irányadók. A perben eljárt bíróságok nem térhettek volna el az elvi bírósági határozattól. A szerződés mindezekre tekintettel 2012. január 1-jén nem szűnt meg díj nemfizetés okán. A felperesek emellett azzal is érveltek, hogy az alperes a szerződésmódosítás kapcsán a kötvényben nem hívta fel a figyelmet a kockázatviselés kezdő időpontját érintő lényeges eltérésre, így a szerződő fél a 2011. június 22-i kockázatviselési kezdő időponttól számított határidők szerint időben befizette az esedékes díjat.
A másodlagos kereseti kérelem vonatkozásában a felperesek álláspontja szerint a jogerős ítélet a rPtk. 339. § (1) bekezdésében és a rPp. 163. § (2) bekezdésében, 206. § (1) bekezdésében foglaltakat sérti. A biztosító károkozó magatartása abban testesült meg, hogy folyamatosan, egymást követő több alkalommal olyan magatartást tanúsított, amellyel azt a látszatot keltette, hogy a biztosítási jogviszony fennáll. Ezzel a magatartásával elzárta a biztosítottat attól, hogy új biztosítási jogviszonyt létesítsen, védje a vagyonát a károsodástól. A téves tájékoztatás vonatkozásában az elsőfokú eljárásban az alperes maga is elismerte a felelősségét. A perben eljárt bíróságok nem értékelték, hogy ha tudott a biztosítási szerződés megszűnéséről, úgy a díjak beszedése érdekében szándékos volt a megtévesztő magatartása és a rPtk. 6. §-a alapján is fennáll a kártérítési felelőssége.
A felperesek álláspontja szerint a másodfokú bíróság a rPtk. 538. § (1) bekezdésében, 540.§ (3) bekezdésében, 547. § (2) bekezdésében, 556. §-ában, 567. § (1) bekezdésében foglaltak, valamint a Szabályzat jogszabálysértő, kiterjesztő értelmezésével jutott arra a következtetésre, hogy fennáll az alperes mentesülése.
A Szabályzatban szereplő "Megjegyzés" kizárást jelent. A kockázatkizárás bizonyítása pedig az alperes bizonyítási kötelezettsége. Az alperes a perben nem jelölte meg a tárolt anyagok mennyiségét, milyenségét, így a kizárt biztosítási esemény megállapítására iratellenesen, a rPp. 206. § (1) bekezdését sértő módon, kirívóan okszerűtlen mérlegelés útján került sor. A Szabályzat nem általában tiltotta a tűzveszélyes anyagok biztosítotti ingatlanban tárolását, hanem csupán az "A" és "B" tűzveszélyességi osztályba tartozó anyagok szokásos háztartási mennyiség feletti tárolását rögzítette. Jogszabálysértően rótta a másodfokú bíróság a felperesek terhére, hogy nem tudtak bizonyítani. A bizonyítási kötelezettség a rPp. 164. § (1) bekezdése alapján az alperest terhelte, mert egyrészt ő hivatkozott a Szabályzatban meghatározott anyagok tárolására, másrészt a Szabályzat nem határozta meg a szokásos háztartási mennyiség felső határát, így nem állított mennyiségi korlátot a biztosított számára, továbbá nemleges bizonyítást vezetni nem lehet. Mivel a perben nem történt meg annak bizonyítása, hogy konkrétan milyen és mekkora mennyiségű tűzveszélyes anyagot tároltak, nem bizonyított, hogy az épületben "A" és "B" tűzveszélyességi osztályba tartozó anyagokat tárolt a biztosított, és ezek mennyisége meghaladta az egyébként szokásos háztartási mennyiséget. A másodfokú ítéletben hivatkozott dokumentumok nem nevezik meg konkrétan sem az anyagok tűzveszélyességi osztályát, sem azok mennyiségét. A nem vitatottan felújítás alatt álló ház esetében a szokásos háztartási mennyiség magasabb a felújításhoz szükséges anyagokból. A tűzveszélyes anyagok tárolásának értékelése az adott esetben azért is jogszabályellenes, mert hiányzik az oksági viszony a tárolás és a bekövetkezett kár között. A jogerős ítéletben hivatkozott "egyéb tűzveszélyes anyag" tág kategória, csupán egy gyűjtőfogalom. A biztosítási szerződés megkötésekor hatályban volt Országos Tűzvédelmi Szabályzat szerint a "C" és "D" osztályba sorolt anyagokból 60 liter a háztartásban megengedett mennyiség. A felperes a rendelkezésre álló peradatok alapján egyetlen alkalommal sem ismerte el az alperes által hivatkozott mennyiségű tűzveszélyes anyag tárolását. Nem igazolt, hogy a fotókon látható flakonokban milyen tartalmú és milyen mennyiségű tűzveszélyes folyadék volt, amennyiben a flakonok valóban ilyen folyadékot tartalmaztak. Feltételezésekre ítéleti tényállás és megalapozott döntés nem alapítható.
A másodfokú bíróság okszerűtlen következtetést vont le a biztosítottak és a rokon V.I. kapcsolatára. A kapcsolat tartalmára vonatkozóan a bizonyítási eljárás során bizonyítékként rendelkezésre állt a IV. rendű felperes tanúként tett vallomása, V.I. nyomozati eljárás során tett nyilatkozata és a 2012. augusztus 16-i rendőri jelentés. A rokon az elsőfokú eljárásban igazolt tények alapján munkát végző magánalkalmazott volt. A Szabályzat nem határozta meg a vendég definícióját, ezért azt a szavak általánosan elfogadott értelme és a köznapi ismeretek alapján kell megítélni. A IV. rendű felperes a tanúvallomásában előadta, hogy V.I. részére szállást és élelmet biztosított, amelynek fejében az apróbb karbantartási, ház körüli munkát végzett, gondnoki és őrzési feladatot látott el, intézte és koordinálta a felújítási és karbantartási munkákat. Mindezek alapján téves az a bírói kinyilatkoztatás, amely szerint a huzamosabb ottlakás ténye önmagában megalapozza a vendég minőséget. A Szabályzat nem a vendéget minősítette biztosítottá, hanem a vendégek vagyontárgyait vonta limitált mértékben a biztosítási fedezet körébe. A rPtk. 205/C. §- ában foglaltakra tekintettel csak az tekinthető biztosítottnak, aki a szerződésben (ajánlat, kötvény) ezen minőségben feltüntetésre került, ugyanis a biztosítási szerződésben a biztosítotti kör eltér a Szabályzatban meghatározottaktól. V.I. nem lehetett biztosított az életközösség fennállására hivatkozással sem, mert nem közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben élt a biztosítottakkal. A Szabályzat az életközösség fogalmát sem definiálja, illetve nem ad a rPtk. 365/A. §-ától eltérő fogalom meghatározást. Az adott esetben nem lett volna megállapítható sem a közös háztartás ténye, sem az érzelmi közösség.
Az életközösség alapja a közeli hozzátartozói vagy hozzátartozói viszony [rPtk. 685. § b) pont], a felperesek azonban a perben anyakönyvi kivonattal igazolták a közeli hozzátartozói és a hozzátartozói kapcsolat hiányát. A házban tartózkodó V.I. részéről fogalmilag kizárt az alperes mentesüléséhez szükséges károkozás, kármegelőzési kötelezettség megsértése. A nevezett nem volt biztosított, sem a szerződő féllel, illetőleg a biztosítottal közös háztartásban élő hozzátartozó. A Szabályzatban meghatározott alkalmazott, megbízott sem volt, mivel a Szabályzatban nincs erre vonatkozóan körülírt meghatározás. A kármegelőzési kötelezettség megsértése továbbá csak szándékosság vagy súlyos gondatlanság esetén vezethet az alperes mentesüléséhez. A boltba való elmenetel, amely 15-20 perces távollétet feltételez, nem meríti ki a szándékos vagy súlyos gondatlanság fogalmát, mivel az összes nyílászáró be volt zárva, míg a riasztó beélesítésének hiánya legfeljebb gondatlanságnak minősülne. Ugyanez az érvelés igaz a IV. rendű felperes vonatkozásában is, mert a magánalkalmazottat elegendő élelmiszerrel hagyták a házban azzal a feltétellel, hogy folyamatosan ott tartózkodik. Tudta, hogy mindig kell otthon lennie valakinek, erre szólt az utasítás. A IV. rendű felperestől éppen az volt elvárható, hogy a riasztó kódját ne adja át a részére. Az, hogy esetlegesen különösebb ok nélkül rövid időre felügyelet nélkül hagyta az ingatlant, nem értékelhető a IV. rendű felperes terhére. Nem volt biztosítási feltétel, hogy az épület rendelkezzen biztonságtechnikai berendezéssel, riasztóval, így a biztosítási szerződésnek nem válhatott részévé ezek üzemeltetése, a felperesi jogelődöt pedig nem terhelte a változás bejelentésének kötelezettsége. A felek megállapodtak ugyan a kármegelőzési teendőkben (nyílászárókat bezárni és a vagyonvédelmi eszközöket üzembe helyezni), de az ellentétes a jogszabályban meghatározott mentesüléssel, ezért a másodfokú bíróság a rPtk.200. § (1) bekezdésében foglaltakat is megsértette. A jogerős ítélet nem vont le következtetést, nem adta indokát annak, hogy a riasztó élesítésének hiánya milyen okozati összefüggésben van a káreseménnyel. Említést sem tesz arról, hogy a riasztó élesítésének hiányában esetleg jelentősen könnyebbé vált bejutnia a feltételezett elkövetőknek a házba. A kármegelőzési kötelezettség kapcsán a biztosítási szerződés részét nem is képező riasztó használata a kárelhárítás körében okszerűtlen követelmény volt, mivel a riasztó "csendes" riasztásra volt alkalmas. A be nem kapcsolása még akkor sincs okozati összefüggésben a tűz keletkezésével, ha szándékos tűzokozás volt. Az adott esetben ugyanis az ingatlan fekvése, nagysága, mérete, elhelyezkedése (erdő határolja, szomszédok messze vannak) miatt nem tudta volna megakadályozni a tűz keletkezését. A riasztó telepítését végző személy nyomozati vallomásában előadta, hogy már évek óta csak a kezelőegységek sípoltak,a külső szirénák nem léptek működésbe. A rendszer attól még, hogy külső hangjelzés a riasztó élesítése esetén sem lett volna hallható, nem volt sem használhatatlan, sem használaton kívüli.
A tűzjelző nem vitásan szólt, amely ugyanolyan elrettentő lehetett bárki számára. A felperesek rámutattak arra, hogy az alperes mentesüléséhez annak kétséget kizáró igazolása lenne szükséges, hogy szándékos tűzokozás történt. A zárt logikai láncolatra való hivatkozás, a valószínűsítés a mentesüléshez nem elegendő. Nincs tényadat arra vonatkozóan, hogy V.I. vagy az általa megbízott személy okozta kétséget kizáróan a biztosítási eseményt. Ezt a megállapítást az elsőfokú bíróság önkényesen tette. Iratellenes az az ítéleti megállapítása, miszerint kizárható az elektromossággal kapcsolatos tűz keletkezési ok, így a tüzet szándékos gyújtogatás okozhatta. Az alperes megbízásából szakvéleményt adó személy a tűzesetet követően lett a tűzvizsgálat és építészet tűzvédelme szakterületen igazságügyi szakértő, így vallomása csupán tanúvallomásként értékelhető. A magánszakértőként eljárt tűzvizsgáló szakértő feladata az előadása szerint csak a mintavételi hely kijelölésére terjedt ki, a műszere nem volt alkalmas arra, hogy az égést elősegítő folyadékot kimutassa. A helyszínen vételezett összes mintáról negatív eredményt mutattak ki a laborban. Sem a katasztrófavédelmi hatóság vizsgálati anyagából, sem az alperesi megbízott véleményéből nem derül ki, hogy vizsgálták a helyszínen az elektromos hálózatot, a radiátor és a fűtéscsövek hőleadását. A per adatai azt támasztják alá, hogy a tűz keletkezésének oka ismeretlen. Az alperes megbízottai nem folytattak le teljes körű helyszíni vizsgálatot, a tényeket csupán részlegesen - alperesi szempontból, egyoldalúan - tárták fel, míg saját meggyőződésük szempontjából releváns következtetéseket levonva állapították meg - bár erre vonatkozóan ténylegesen bizonyítékuk nem volt - a szándékos tűzokozás tényét. A katasztrófavédelem határozata ezzel ellentétben azt a megállapítást tartalmazza, hogy a tűz keletkezési oka ismeretlen. A perben kirendelt tűzvizsgálati igazságügyi mérnökszakértő iratellenes megállapítása, hogy a tüzet szándékos emberi magatartás, gyújtogatás okozta, egyéb tűz keletkezési okok kizárhatók. A szakértő meghallgatásakor igazolást nyert, hogy nem lehet kétséget kizáró módon szakértői módszerekkel bizonyítani a szándékos tűzokozás tényét. A szakértő nem tudta objektív érvekkel alátámasztani a szakvéleményben tett megállapításait és nem tudta megnevezni az indirekt bizonyítási módszer elemeit. A helyszíni szemle alkalmával nem végzett részletes, mindenre kiterjedő vizsgálatot, számításokat sem végzett, valamint bizonyos kérdésekben hiányzik a szakmai hozzáértése. Az elsőfokú bíróság a szakértői véleményből önkényesen kiragadott momentumokra alapította ítéletének ténymegállapításait, illetve következtetéseit. A szakértő szóbeli meghallgatásának eredményéről még csak említést sem tett és ennek indokát sem adta.
Az ítélete ezért a rPp. 221. § (1) bekezdésébe ütközik. A kirendelt szakértő nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a tűz elektromos úton vagy hőátadással keletkezett.
A felülvizsgálati kérelemben a felperesek a rPtk.544.§(1) bek.ben, 540.§ (1)-(2) bekezdésében foglalt kötelezettségekkel és a rPtk.557. § (1) bek.ben rögzített tilalmakkal kapcsolatban is jogszabálysértőnek tartották az elsőfokú ítéletet.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte. Rámutatott arra, hogy a biztosítási díj módosítása és az értéklista becsatolása nem hatott ki a biztosítási szerződés évfordulójára. A perbeli eset eltér az EBH 2011.2316. számú jogesettől. A felek közötti gyakorlat a szerződések díjnemfizetés miatti megszűnése volt, nem pedig a fenntartása. A kártérítési igény körében a jogerős ítélet indokai helytállóak. Az I. rendű felperesre kártérítési követelést nem is engedményeztek. Jelentősége a tűzveszélyes anyagok tárolásának van, annak pedig nincs, hogy a háztartási mennyiséget meghaladóan tárolt anyagok szerepet játszottak-e a tűz kialakulásában és nagyságában. V.I. biztosított személynek minősült függetlenül attól, hogy az aktuális ajánlaton külön fel lett-e tüntetve biztosítottként. A korábbi biztosítási szerződésben biztosítottként jelölték meg. A 2011. január 20-án kelt ajánlaton rögzített megjegyzésből következően a szerződésnek ez a tartalmi eleme átemelésre került az új biztosítási szerződésbe. V.I. magatartása nemcsak akkor releváns a mentesülés körében, ha biztosított volt. Szándékos vagy súlyos gondatlan magatartása miatt az alperes mentesül. Amennyiben pedig az elkövető kiléte nem állapítható meg 100%-os bizonyossággal, annak az az oka, hogy a riasztó adathordozóitól a biztosítottak okszerűtlen módon "megszabadultak". A riasztó élesítésének elmulasztása alapvetően a IV. rendű felperesnek felróható. A kockázatelbírálási szemle adatai az új szerződés részévé váltak.
A biztosító nem egy előírást tett a szerződő félnek, hanem egy már meglévő állapotot rögzített és a védelmi szintet tudomásul véve vállalta a kockázatot. A ténylegesen meglévő vagyonvédelmi rendszer a Szabályzatban foglaltak alapján képezte részét a biztosítási szerződésnek. A biztosítási rendszer elemeinek eltűnése miatt lényeges körülmények kideríthetetlenné váltak. Az alperes a 2012. augusztus 23-i szemle időpontjában már csak az üres kapcsolószekrényt tudta fényképezni. A felperesek tartoztak bizonyítani, hogy a memóriaegységből megléte esetén sem lehetett volna adatot kinyerni. Az épület egyes helyiségei között közlekedőket nem videófelvétel, hanem a személyes kódjuk alapján lehetett volna azonosítani, és megállapítható lett volna a tűzriasztó megszólalásának pontos időpontja is. A szándékos gyújtogatást a kirendelt igazságügyi tűzvédelmi szakértő megállapította. A szakvéleménye alapján kizárható, hogy elektromos oka volt a tűz keletkezésének és az is, hogy a tűz a fűtéscsövek hőátadásával keletkezett. A biztonságtechnikai eszközök eltüntetésével az állapot megőrzési kötelezettség megszegése is megvalósult. A tényállás megállapítása körébe vonhatóak és értékelhetőek lettek volna továbbá azok a biztosítotti magatartások is, amelyek ugyan nem közvetlenül vannak összefüggésben a tűzokozással, de logikailag okszerűen vezetnek annak a megállapítására, hogy a tűzesemény nem volt váratlan, előre nem látható.
A felperesek a rendkívüli perorvoslatukat megalapozó jogsértést abban határozták meg, hogy a tűzesetkor fennálló és hatályos biztosítási szerződésben foglaltak ellenére a bíróság nem kötelezte az alperest a biztosítási szolgáltatás teljesítésére, a biztosítási szerződés megszűnése esetében pedig tévesen következtetett a kártérítési felelőssége hiányára.
A Kúria a felülvizsgálati kérelemben megsértett jogszabályi rendelkezésként megjelölt rPp. 221. § (1) bekezdésére figyelemmel elsőként arra mutat rá, hogy a jogerős ítéletben a másodfokú bíróság az elsődleges keresettel szembeni, a biztosítási szerződés megszűnésére alapított védekezés vonatkozásában állapította meg a tényállást és annak alapján vonta le azt a következtetést, hogy a felpereseket az elsődleges keresettel érvényesített jog nem illeti meg. A Kúria azonban a másodfokú bíróság jogi álláspontjával - a későbbiekben kifejtettek miatt -nem értett egyet, ezért annak megítéléséhez, hogy alapos-e az elsődlegesen előterjesztett kereseti követelés, az alperes védekezésében meghatározott további elemek vizsgálata is szükséges. A másodfokú bíróság eltérő jogi álláspontja folytán ebben a körben csupán másodlagos indokolást adott részletes jogi álláspont kifejtése és a bizonyítékok értékelése nélkül. Az indokolásából nem állapítható meg, hogy a megfogalmazása szerint "döntően helyes" elsőfokú tényállásból melyek azok a konkrét tények, amelyeken a jogerős ítélet jogi következtetései alapulnak. Ennek különösen azért van jelentősége, mert az elsőfokú ítélet indokolásában a tényállás keveredik a bizonyítékok ismertetésével. A bíróság ítéletének megalapozottságát a rPp. 221. §-ában foglaltaknak megfelelő indokolása adja. A másodfokú bíróság másodlagos indokai azonban nem elégítik ki az indokolással szemben támasztott jogszabályi követelményeket, amely a másodlagos kereset tekintetében adott indokolástól függetlenül a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére kellet, hogy vezessen.
A jogerős ítélet érdemben felülbírálható része vonatkozásában a másodfokú bíróságtól eltérően a Kúria azt állapította meg, hogy nem szűnt meg a perbeli biztosítási szerződés.
A felülvizsgálati kérelemben a felperesek arra hivatkoztak, hogy a 2011. júniusi szerződésmódosítás a kockázatviselés kezdetét is érintette, ezért módosult a biztosítási díjak esedékességének időpontja, amelyhez képest időben történt a díjfizetés. A biztosítási szerződés módosítására tett 2011. június 21-i ajánlatában a szerződő fél 2011. június 22-i kockázatviselési kezdő időpontot tüntetett fel, míg az alperes az eredeti, 2011. február 1-jei biztosítási kezdettel állította ki a módosított kötvényt, de nem hívta fel a figyelmet az ajánlattól való eltérésre. A Kúria a felperesek hivatkozásával azért nem értett egyet, mert a kockázatviselés kezdete a biztosítás hatályba lépésének napja, a rPtk.. 539. § (1) bekezdése pedig meghatározza ezt a napot. A felek szerződése a törvény rendelkezéseitől a biztosított hátrányára nem térhet el [rPtk.567. § (1) bekezdés]. Az adott esetben ezért a felek nem állapíthatták meg úgy a biztosítási szerződés hatályba lépését, hogy a díjjal fedezet időszakra az alperes helytállási kötelezettsége ne terjedjen ki. 2011. június 22-től nem a biztosítást, hanem csak a módosításait léptethették hatályba. A módosított biztosítási kötvényt az alperes ennek megfelelően állította ki.
A másodfokú bíróság arra tekintettel állapította meg a biztosítási szerződés megszűnését, hogy a 2011. november 1-jén és a 2011. május 1-jén esedékes biztosítási díj megfizetése a Szabályzatban meghatározott 60 napon túl történt meg. Az volt az álláspontja, hogy a biztosítottak nem kaptak a rPtk. 543. §-ában foglaltaknak megfelelő halasztást, és a kiküldött fizetési emlékeztetők nem értékelhetők akként, hogy az alperes meghosszabbította a szerződés megszűnésének határidejét. A felülvizsgálati kérelemben a felperesek ettől eltérően azzal érveltek, hogy az alperes nem fizetési emlékeztetőt küldött, hanem fizetési felszólítást, amely kizárólag a jogviszony meghosszabbítását jelenthette további 30 nappal. Hivatkoztak továbbá arra is, hogy az alperes ezzel haladékot adott a fizetésre.
Mindezekkel szemben a Kúria megállapította, hogy az alperes 2011. december 19-i és 2012. június 13-i hivatkozott levelei nem értékelhetők a rPtk.543.§ (1) bekezdése szerinti halasztásnak, az ugyanis szerződésmódosítást jelent, a levelekben pedig nincs meghatározva a módosított fizetési határidő. A levelek a rPtk.543.§ (2) bekezdése szerinti fizetési felszólításnak sem minősülnek, mert ehhez annak a közlését is tartalmazniuk kellett volna, hogy a biztosító további 30 nappal meghosszabbítja a szerződés megszűnését. Az alperes levelei ezzel ellentétben éppen a díj nem fizetésének a jogszabály és a szerződés szerinti jogkövetkezményéről tájékoztatnak. A szerződésszegés jogkövetkezményének levonása azonban nem kötelező, a felek közös akarattal mellőzhették e jogkövetkezmény alkalmazását. Erre irányuló akaratukat ráutaló magatartással is kifejezésre juttathatták, mivel az nem új szerződés kötésére vagy a régi szerződés módosítására irányult, hanem az írásbeli megállapodással már létrejött szerződésük fenntartására. A Kúria a BH 2011.134. és az EBH 2011.2316. számú döntéseiben kifejtett álláspontját a jelen ügyre nézve is fenntartja. A felek a rPtk.567. § (1) bekezdésére figyelemmel - a biztosított, illetőleg a szerződő fél szerződésszegése ellenére - eltekinthettek a díj nemfizetés törvényi jogkövetkezményének alkalmazásától, a szerződéses jogviszonyt fenntarthatták és magukat továbbra is kötelemben állónak tekinthették, mivel a rPtk.543. §-ához csak részleges kógencia fűződik. A másodfokú bíróság helyesen utalt a jogerős ítéletben arra, hogy az alperes az utólagos díjfizetést elfogadta, folyamatosan kiállította és megküldte a negyedéves díjakról a számlákat, díjbekérőket, sőt a szerződés alapján 2012. június 30-át követően is biztosítási szolgáltatást teljesített a perbelitől eltérő egyéb károkra, majd a felperesek kérésére igazolást állított ki a biztosítási jogviszony fennállásáról. E magatartásával egyértelműen a szerződés fenntartásának szándékát juttatta kifejezésre és ugyanerre utalt a biztosítottak magatartása is.
Mindezek alapján arra kellett következtetni, hogy a biztosítási esemény idején a felek biztosítási jogviszonyban álltak, a szerződésük nem szűnt meg. A biztosítási szerződés megszűnésére alapított másodlagos kártérítési kereset elbírálása tehát szükségtelen volt, a biztosítási szerződés fennállására alapított elsődleges keresetet pedig az alperes többirányú védekezésére figyelemmel kell elbírálni.
Az alperes az elsődleges keresettel szemben egyrészt azzal védekezett, hogy a káresemény időpontjában a biztosított helyiségekben "A" vagy "B" veszélyességi osztályba tartozó tűzveszélyes anyagot tároltak háztartási célú alkalmazást meghaladó mennyiségben. A másodfokú bíróság a jogerős ítélet másodlagos indokai szerint ezt a védekezést elfogadta. A felperesek ezzel kapcsolatban a felülvizsgálati kérelemben a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésére, valamint arra hivatkoztak, hogy a másodfokú bíróság jogszabálysértően telepítette rájuk a bizonyítási terhet. A Kúria arra mutat rá, hogy a Szabályzat C) fejezetében foglalt - "Megjegyzés" rovatban szereplő - szerződéses kikötés a biztosítás tárgyi terjedelmét korlátozza, a biztosító kockázatát szűkíti akként, hogy a kikötésben rögzített tényállás megvalósulása esetén nem terjed ki a kockázatvállalása a tűzre. A Kúria a felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal annyiban egyetértett, hogy az erre jogot alapító alperesi biztosítónak kellett bizonyítania, az adott esetben fennállnak a kockázatszűkítő kikötésben foglaltak. A kötelezettsége annak bizonyítására terjedt ki, hogy tároltak a biztosított helyiségekben "A" vagy "B" tűzveszélyességi osztályba tartozó tűzveszélyes anyagot háztartási célú alkalmazást meghaladó mennyiségben. Ha ezt bizonyította, úgy a felperesek bizonyíthatták, hogy az adott módon bekövetkezett tűzesetre az alperes vállalta a helytállási kötelezettség kockázatát, mert a biztosított helyiségekben bizonyítottan ott lévő háztartási mennyiséget meghaladó tűzveszélyes anyagok nem általuk kerültek oda, nem ők vitték be az ingatlanba, azokat nem ők tárolták.
A jogerős ítélet indokolásából viszont a tűzveszélyes anyagok ottlétével, tényleges mennyiségével, fajtájával, tárolási helyével kapcsolatban hiányzik a tények rögzítése, és az indokolásban "döntően" elfogadottnak mondott elsőfokú ítéleti tényállásból sem lehetett megállapítani, hogy a jogerős ítélet milyen tényeken alapul. A Szabályzat C) fejezete szerinti feltételek fennállása tekintetében a bizonyítékok mérlegelése sem követhető, ezért a felülvizsgálati eljárásban nem volt meg a lehetősége a felperesek által a rPp. 206. § (1) bekezdésének megsértése okán kért felülmérlegelésnek. Mivel a jogerős ítéletből nem tűnik ki, hogy a döntés milyen bizonyítékok alapján megállapított tényálláson alapul, a másodfokú bíróság nem tett eleget a régi Pp. 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően az indokolási kötelezettségének.
A felülvizsgálati kérelemben a felperesek vitatták, hogy a biztonsági berendezések működtetése szerződéses kötelezettségük lett volna, mivel a 2011. január 20-án kelt biztosítási ajánlatnak megfelelően létrejött és a tűzesetkor hatályos biztosítási szerződéshez nem kapcsolódott kockázatelbírálási adatlap. Ennek a kérdésnek nemcsak a rPtk. 540. § (3) bekezdésében szabályozott - az alperes által hivatkozott, de a másodfokú bíróság által nem vizsgált - változásbejelentési kötelezettség fennállása tekintetében van jelentősége. A megítélése kihathat a jogerős ítéletben értékelt, a rPtk.556. §-a szerinti mentesülési okra is. Nem mellőzhető ezért annak vizsgálata, hogy a korábbi biztosítási szerződésből a 2011. január 20-i ajánlat "Megjegyzések" rovatában átemelni kért dokumentumok közé tartozott-e a 2010. március 8-án kelt kockázatelbíráló adatlap, amely az ingatlan védelmére telepített nagy tudású riasztórendszert rögzít. A másodfokú ítéletben erre nézve nem került sor a bizonyítékok értékelésére és következtetések levonására sem. Az eddigi periratokból annyi azonban kitűnik, hogy a 2010. február 18-án kelt biztosítási ajánlat az alpereshez 2010. rögzített, biztosítottól származó tájékoztatás mellett jött létre a biztosítási szerződés. A peradatok szerint pedig a felperesek nem tették vitássá, hogy a kockázatelbíráló adatlap valós adatokat tartalmazott. Ebből kiindulva lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy a biztosítottaknak volt-e szerződéses kötelezettsége a biztonsági berendezések működtetésére, illetve ennek figyelembe vételével kell értékelni a magatartásukat a Szabályzat L) fejezetében meghatározott kötelezettségek körében.
A másodfokú bíróság a jogerős ítéletben fennállónak találta az alperes által hivatkozott rPtk.. 556. § (1)-(3) bekezdése szerinti mentesülési okok közül a (3) bekezdésen alapuló mentesülési okot. Lényegében a Szabályzat J) fejezetének definíciójára utalva V.I.t e körben biztosítottként értékelte. A Kúria nem értett egyet a nevezett személy biztosítottkénti minősítésével. Nem tehető olyan megállapítás, hogy V.I. a biztosítottakkal életközösségben lakott volna. A felperesek a felülvizsgálati kérelemben helyesen hivatkoztak arra, hogy a Szabályzat életközösségre vonatkozó definíciója hiányában a rPtk.. 685. § b) pontjából és 685/A. §-ából lehetett csak kiindulni. Ez esetben az alperesnek azt kellett volna bizonyítania, hogy a biztosítottak és V.I. közös háztartásban, érzelmi, gazdasági közösségben éltek. Tényállásként ezt a jogerős ítélet nem tartalmazza. A peradatokból ilyen következtetést nem lehet levonni. Abból, hogy V.I. az ingatlanban lakhatott, nem következik a közte és a biztosítottak közötti életközösség. A biztosítottakkal való rokoni kapcsolata igazolt csak, a hozzátartozói minősége nem. Nem minősülhet vendégként sem biztosítottnak, mivel a vagyontárgyai nem saját, hanem idegen vagyontárgyként voltak biztosítva. A felülvizsgálati kérelemben a felperesek azt adták elő, hogy V.I. távolabbi rokon volt, aki magánalkalmazottként munkát végzett nekik. Hivatkoztak e körben a IV. rendű felperes tanúvallomására is, amely szerint a nevezett részére szállást és élelmet biztosított, amelynek fejében gondnoki és őrzési feladatokat látott el a perbeli ingatlanon, illetve intézte és koordinálta a felújítási, festési munkálatokat.
Ezeket a tényeket a felperesek az első- és másodfokú eljárásban is előadták, emiatt az alperes már az érdemi ellenkérelmében kérte, hogy a bíróság V.I.t mint a biztosított vagyontárgyak kezelésével megbízott személyt is vegye figyelembe a rPtk.556. §-án alapuló mentesülésnél. A jogerős ítélet e kérdéskörben nem foglalt állást. A felperesek felülvizsgálati kérelemben előadott álláspontja a rPtk.556. § (2) bekezdésének értelmezését illetően téves. A Ptk. e rendelkezéséből nem az következik, hogy csak a biztosító szabályzata által meghatározott munkaköröket betöltő személyek tartoznak az 556. § (1) bekezdés c), d) pontjában körülírt személyek sorába. A (2) bekezdés a biztosítási szabályzatokban meghatározható személyi kört korlátozza. Arról szól, hogy a jogszabályban meghatározotthoz képest tágabban nem állapíthatja meg a biztosító azt a személyi kört, amelybe tartozók magatartása okot adhat a mentesülésére. A törvényből magából is következik, hogy a biztosított vagyontárgyak kezelésével megbízottak magatartása a biztosító mentesülését eredményezheti. Ilyen értelemben kell állást foglalni arról, hogy az adott esetben a rPtk.. 556. § (1) bekezdésében foglaltak alapján mentesül-e az alperes a fizetési kötelezettsége alól.
A Kúria arra is rámutat, hogy a rPtk.. 556. § (3) bekezdését együtt kell értelmezni az 555. § (1) bekezdésével. Az utóbbi jogszabályi rendelkezés közvetlenül és egyértelműen meghatározza a kármegelőzési és kárelhárítási kötelezettség kötelezettjét. Ha ezt az alanyi kört a jogalkotó bővíteni kívánta volna, akkor azt ezen a helyen tette volna meg. A hivatkozott jogszabályi rendelkezések együttes értelmezéséből az következik, hogy a kárenyhítési és kármegelőzési kötelezettség a biztosítottat terheli, a rPtk.. 556. § (1) bekezdése szerint a kár okozása szempontjából vele egy tekintet alá eső személyeket nem. Így a Szabályzat L) fejezetében rögzített kötelezettségek teljesítésére is a biztosított köteles.
A biztosított azonban a kárelhárítási kötelezettséget nem köteles minden esetben személyesen teljesíteni, erre sokszor nincs is mód, mert pl. a biztosított ingatlantól távol tartózkodik. Nincs akadálya tehát, hogy ilyenkor más személy útján tegyen eleget a kötelezettségének. Ha pedig a biztosított a kár megelőzésére irányuló kötelezettsége teljesítéséhez mást vesz igénybe, annak magatartásáért felelős (rPtk. 315. §). Az adott esetben ezért a rPtk.556. § (3) bekezdésében foglalt törvényi tényállás megvalósulásánál is szerepe lehet V.I. mint közreműködő tényleges magatartásának. A másodfokú bíróság azonban nem utalt a jogerős ítéletben arra, hogy a rPtk.. 556. §-ával érintett körben milyen tényállást fogadott el és milyen bizonyítékok alapján. A bizonyítékok mérlegelése oly mértékben hiányzik, hogy a Kúria nincs abban a helyzetben, hogy a felülvizsgálati eljárásban állást foglaljon a felperesek által kért felülmérlegelés szükségességéről. A riasztó működtetése és a tűzkár bekövetkezése közötti okozati összefüggést a másodfokú bíróság nem vizsgálta. Abban sem foglalt állást, hogy mi okozta a tüzet. A riasztás hiányának és az ingatlant őrző személy magatartásának jelentősége lehet a biztosítottak kárelhárítási kötelezettsége teljesítésével összefüggésben. A súlyos gondatlanság értékelése során pedig figyelemmel kell lenni arra, hogy e körülmény megállapítására - a bírói gyakorlat szerint - akkor kerülhet sor, ha a szükséges gondosság elhanyagolása olyan feltűnő mértékű, hogy az már súrolja a szándékosság határát. A rPp. 206. § (1) bekezdésében foglaltak szerinti mérlegelés eredményének levezetése után lehet állást foglalni arról, hogy megvalósult-e az adott esetben a kárenyhítési kötelezettség olyan súlyú megszegése, amely az alperes teljes mentesülését eredményezi vagy esetleg csak kármegosztásra vezet.
A Kúria utal még arra, hogy amennyiben az alperes védekezése az előbbiekben áttekintett körben nem vezet eredményre, a fellebbezésben és a fellebbezési ellenkérelemben foglaltakhoz képest a másodfokú bíróságnak vizsgálnia kell a rPtk. 544. § (1)-(2) bekezdésére (a biztosítási esemény bekövetkezése utáni szükséges felvilágosítás megadása és tartalmának ellenőrzése), valamint a rPtk.557. § (2) bekezdésére (a biztosított vagyontárgyak állapotában a biztosítási eseményt követő változtatás) alapított védekezését is.
A Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat meghozatalára utasította. A megismételt eljárásban az előbbiekben megadott szempontok szerint teljeskörűen el kell bírálni a fellebbezést a másodfokú bíróság eltérő jogi álláspontja folytán még nem vizsgált körben is. Az eddig másodlagosan kifejtett jogi érvelést is tényállással alátámasztottan, a bizonyítékok értékelésének levezetésével kell indokolni.
A Kúria Pfv.V.20.966/2020/6. sz. végzése
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd ■
Visszaugrás
