Az Alaptörvény az általános igazságszolgáltatási tevékenységen túl különleges bírói feladatokat ró a legfőbb bírói fórumra: a Kúria feladata a jogalkalmazás egységének biztosítása, amelynek keretében a bíróságokra kötelező jogegységi határozatot hoz[1]. Jóllehet az Alaptörvény kizárólag a jogegységi határozatot nevesíti, a Kúriának a jogegységesítést biztosító feladatkörében nem ez az egyedüli eszköz. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 25. § (1) bekezdése értelmében ugyanis a Kúria az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdésében meghatározott feladatának ellátása körében a jogegységi határozatok meghozatala[2] mellett joggyakorlat-elemzést is folytat jogerősen befejezett ügyekben[3], valamint elvi bírósági határozatokat[4] (EBH) és elvi bírósági döntéseket[5] (EBD)[6] tesz közzé.[7]
A Bszi.-hez fűzött törvényi indokolás kifejezetten hangsúlyozza, hogy "a Kúria kiemelt feladata a bíróságok jogalkalmazása egységének biztosítása". Ennek folytán a Kúria e feladatkörének a Bszi.-ben meghatározott eszközei még hangsúlyosabbá váltak az Alaptörvény hatálybalépését követően. Ez pedig megmutatkozik a számok tükrében is: a Kúria 2012. január 1-je és 2015. december 31-e között 38 jogegységi határozatot hozott, 350 elvi határozatot (EBH) és 102 elvi bírósági döntést (EBD) tett közzé, továbbá 27 joggyakorlat-elemzést folytatott le.
A hivatkozott jogszabályi változások mellett azonban a jogegységi határozat a kötelező ereje és alkotmányos szabályozása miatt is jelenleg a Kúria legfontosabb eszköze a jogalkalmazás egységének biztosításában. A jogegységi határozatok azonban - amint ezt a közelmúlt néhány jogegységi határozata egyértelműen a felszínre hozta - több problémát is felvetnek gyakorlati alkalmazásuk során. Ebben a dolgozatban ezeket a kérdéseket vizsgáljuk meg közelebbről.
A jogalkalmazás egysége alatt azt értjük, hogy "a bíróságok a jogszabályokat ugyanolyan esetekben ugyanúgy alkalmazzák, vagyis ugyanannak a jogi normának az egyes bírósági határozatok ugyanazt a jelentést tulajdonítják"[8]. Más megközelítésben, a bíróságok jogalkalmazásának az egysége azt fejezi ki, hogy "a határozatok különbözősége az ügyek egyediségéből"[9], nem pedig a fórumok földrajzi vagy más különbözőségéből származik. A bírói gyakorlat kiszámíthatóságát azonban a joggyakorlat szükségképpeni változása esetenként kikezdi. A joggyakorlat változásának (változtatásának) ezért elengedhetetlen követelménye, hogy az fokozatos és a lehetőségekhez mérten kiszámítható legyen.[10] Ennek megvalósítása azonban több elméleti és gyakorlati kérdést is felvet. Az alábbiakban e kérdésekkel foglalkozik a dolgozat.
Egy normatív renddel szemben az egyik legfontosabb elvárásunk az, hogy legyen kiszámítható[11]. A kiszámíthatóság - amely a jogbiztonság követelményét fejezi ki - ugyanakkor nem az egyetlen "érték", amelyet a jognak meg kell valósítania[12]. Társadalmi elvárás az is, hogy a jog legyen igazságos[13] és célszerű[14],[15].
- 225/226 -
A jogbiztonság a jog stabilitását, kiszámíthatóságát, előreláthatóságát fejezi ki, amely esetenként az igazságosság és célszerűség követelményével ellentétben áll. Az esetek meghatározó részében azonban nem érzékelhető az értékek konfliktusa, mert az egyes jogszabályokkal szemben különböző elvárásokat fogalmazunk meg: "[a]z egyik törvénytől azt várjuk, hogy legyen célszerű, míg a másiktól azt, hogy teremtsen jogbiztonságot, s ilyenkor gyakran azt is elegendőnek tartjuk, ha nem igazságtalan"[16]. Más esetekben azonban - tipikusan nagy társadalmi változások során[17] - a hivatkozott értékek együttes megvalósítását várja el a társadalom, és ilyenkor a jogbiztonság feloldhatatlan ellentétbe kerül(het) az igazságosság és a célszerűség követelményével.
Az, hogy a normatív szabályozás meg tudjon felelni a kiszámíthatóság, igazságosság és célszerűség követelményének, elsősorban a jogalkotó feladata biztosítani. E társadalmi elvárásoknak való megfelelés ugyanakkor a normaalkotás szintjén sokszor nehezen megvalósítható[18]. Ennek oka egyrészről, hogy a folyamatos társadalmi változások hatása alatt a norma folyamatos adaptációra[19] szorul. Másrészről, a jogalkotónak elsősorban a tipikus élethelyzetek alapulvételével kell kialakítania a szabályozást, míg a kivételes szabályok megalkotása csak ritkán indokolt.[20]
A jogalkotó ezért gyakran úgy alakítja ki a jogi szabályozást, hogy egyes rendelkezések általános jellegük folytán a jogalkalmazó számára lehetővé tegyék a normának a változó életviszonyokhoz való igazítását, illetve a normaalkotásnál nem tipizált egyes tényállási elemek egyediségének az "értékelését".
Ezek az általános jellegű rendelkezések lehetővé teszik a bíró számára, hogy döntését a jogalkotó által megszabott keretben a konkrét tényálláshoz igazítottan hozza meg. Ezen rendelkezések alkalmazásával ugyanakkor az is együtt jár - amint erre Hart rámutatott -, hogy azok jogi bizonytalanság (kiszámíthatatlanság) forrásaivá válhatnak. Ennek indokát Hart részben abban látja, hogy a jog ilyenkor azt várja el az egyénektől: "már azelőtt igazodjanak egy változó tártalmú előíráshoz, mielőtt azt hivatalosan megállapítanák, s így csak ex post facto tudják meg egy bíróságtól, hogy megsértették azt, és hogy ténylegesen milyen tevőleges vagy tartózkodó magatartást kívántak meg tőlük"[21]. Emellett azonban hangsúlyozza azt is, hogy e bizonytalanság a jog természetes jellemzője, és az általános jellegű normák negatívumai ellenére sem szabad a szabályok olyan részletes megfogalmazására törekedni, amely mindig előre eldöntene minden kérdést. Szabályokkal ugyanis nem rendezhetünk el mindet előre, mert társadalmi világunknak végtelen számú jellemzője van, és ezért nem lehet határozott elképzelésünk az azok között követendő céljainkkal kapcsolatban sem.[22] A jognak tehát, kell hogy legyen olyan területe, amelyben a jogviták megoldása ezen általános jellegű rendelkezések alapulvételével a bíróra vár, aki a konkrét tényállás alapján az ellentétes érdekek mérlegelésével megteremti az egyensúlyt, vagyis az általános jellegű szabályokból a konkrét ügyre konkrét szabályt alkot. Ez a fajta jogalkalmazás ugyanakkor ténylegesen már jogalkotásnak minősül.
A hazai jogirodalomban a jogalkalmazás jogalkotási vonásainak alapvető tényezőit Kulcsár Kálmán a következőkben foglalta össze: (i) a jogszabályok nem foghatnak át minden társadalmi helyzetet és viszonyt; (ii) az életviszonyok állandó változása a jogot is alkalmazkodásra kényszeríti; (iii) azokban a jogszabályokban, amelyekben az általános jellegű normáknak nagy szerepük van, a bírói jogértelmezés tartalmilag konkretizáló tehát jogalkotó tevékenységet jelent. Ebből következően "bírói jogalkotásnak az olyan általánosító, elvi magvában a társadalmi viszonyok alakulását kifejezésre juttató, a bírói gyakorlatban megjelenő szabályt tekintjük, amelynek a tételes jogszabálytól való eltérését nem az egyéni eset sajátos körülményei, hanem a társadalmi viszonyokban bekövetkezett új, normatív hatású változások eredményezték"[23].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
