Az örökhagyó az I. rendű felperessel 2000. január 1-jétől 2010. április 15-ig - az örökhagyó haláláig - élettársi kapcsolatban élt. A II-III. rendű felperesek az I. rendű felperes nagykorú gyermekei. Az alperes az örökhagyó oldalági rokonaként az örökhagyó törvényes örököse.
Az örökhagyót 2007-ben szívelégtelenséggel diagnosztizálták. E miatt több ízben kórházban kezelték.
Az élettársak úgy tudták, hogy az örökhagyó után a több mint tízéves élettársi kapcsolatra tekintettel az I. rendű felperes lesz az örökös.
Az örökhagyó 2010. április 5-ére magához kérette régi ismerősét, hogy megbeszélje vele a szülei melletti sírhely magához váltását. Az ismerőse a nagykorú gyermekével látogatta meg az örökhagyót. A beszélgetésük során az örökhagyó elmondta az ismerősének: az a szándéka, hogy miután meghal, a hagyatékát fele-fele arányban a II. és III. rendű felperes örökölje azzal, hogy a teljes hagyatékon az I. rendű felperest haszonélvezeti jog illesse meg. Mindezt az ismerősének a fia is hallotta.
Ezt követően az örökhagyó állapota 2010. április 9-én és 10-én rosszabbodott, ezért 2010. április 12-én kórházba szállították és ott hunyt el 2010. április 15-én.
A felperesek a hagyatéki eljárásban az örökhagyó 2010. április 5-i szóbeli végrendeletére hivatkozással kérték örökösi minőségük megállapítását. A közjegyző a hagyatékot a törvényes örökös alperesnek adta át, mert álláspontja szerint a szóbeli végrendelet tételének feltételei nem teljesültek.
A felperesek keresetükben - elsődlegesen - annak megállapítását kérték, hogy az örökhagyó 2010. április 5-i szóbeli végrendelete érvényes és erre tekintettel az ideiglenes hagyatékátadó végzés rendelkező részében feltüntetett ingatlan és ingó vagyontárgyakból álló
- 59/60 -
hagyatékot az II. és III. rendű felperes egymás között egyenlő arányban megörökölte az I. rendű felperes haszonélvezeti jogával terhelten.
Az elsőfokú bíróság a felperesek elsődleges, a szóbeli végrendeletre alapított keresetét elutasította.
A másodokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - fellebbezett részében - helybenhagyta.
A felperesek fellebbezésével összefüggésben rámutatott: A felperesek által hangsúlyozott "favor testamenti" elve - mint a végrendelet értelmezési szabálya - kizárólag létező és alakilag hibátlan végrendeletre vonatkozhat (BH 1994. 672.). Az örökhagyó életét fenyegető rendkívüli helyzet fennállta (1959-es Ptk. 634. §) csak akkor vizsgálható, ha a végrendelkező egyébként két tanú együttes jelenlétében, a tanúk által értett nyelven, végakaratát egész terjedelmében szóban előadta, és kijelentette, hogy a szóbeli nyilatkozata az ő végrendelete (1959-es Ptk. 635.§). Ez utóbbi feltételt nem látta megállapíthatónak, mert álláspontja szerint a tanúknak az egész végrendelkezés folyamán együtt kell jelen lenniük, és egymástól e minőségük ismeretében tudniuk kell, s az örökhagyónak is tudnia kell azt, hogy a két tanú jelen van és előttük azzal a szándékkal nyilatkozik, hogy a végrendelet tartalmáról együttesen és közvetlenül tőle szerezzenek tudomást.
Ebben a körben kiemelte a másodfokú bíróság, hogy az örökhagyó a nyilatkozatát az ismerőse felé intézte ("A te dolgod az..."), s a két vendégének még csak azt sem hozta tudomására, hogy ők a szóbeli végrendeletének a tanúi. Mindazonáltal az volt az álláspontja, hogy az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg: "az örökhagyó érvényes szóbeli végrendeletet nem tett, szándéka erre nem is irányult."
Az alaki feltételek hiányában a másodfokú bíróság szükségtelennek tartotta az örökhagyó egészségi állapotának, az életét közvetlenül fenyegető rendkívüli helyzet fennálltának vagy hiányának vizsgálatát, ezért nem tulajdonított jelentőséget a felperesek által a másodfokú eljárás során becsatolt, peren kívül beszerzett, egyesített orvosszakértői véleménynek sem.
A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
A felperesek felülvizsgálati kérelme alapján szükségesnek tartotta annak hangsúlyozását, hogy a felperesek által változatlanul hivatkozott "favor testamenti" elve a végrendelet olyan értelmezési szabálya, amely nem szolgálhat az alaki érvénytelenség orvoslására. Az e perre irányadó 1959-es Ptk. alkalmazásában következetesen érvényesülő jogértelmezés helytálló voltát illetően utalt arra, hogy azt immár normaszövegszerűen is tartalmazza a hatályos Ptk. (7:24.§). Az örökhagyó akaratának vizsgálata tehát - amint azt a Kúria ebben az esetben is megerősítette - nem érvényesülhet a szóbeli végrendelet létrejöttének vagy alaki érvényességének megítélése során.
- 60/61 -
A Kúria szerint nem sértett jogszabályt a másodfokú bíróság, amikor helyesnek fogadta el az elsőfokú bíróság álláspontját, miszerint az örökhagyó nem tett érvényes szóbeli végrendeletet, nem is volt erre irányuló szándéka. Rámutatott: ahhoz, hogy a szóbeli végrendelet létrejötte és érvényessége megállapítható legyen, a végrendelet e kivételes formájához rendelt szigorú törvényi feltételek mindegyikét bizonyítani kell. Hangsúlyozta, hogy az 1959-es Ptk. ide vonatkozó 634-635. §§-ai értelmében értékelni kell a végakarat kinyilvánításának megtörténtét, elhatárolva a végintézkedési szándéktól; az örökhagyó életet fenyegető helyzetét; a rendkívüli helyzetet; az írásbeli végrendelet megtételére való képesség hiányát (jelentékeny nehezítettségét); a tanúknak azt a tudattartamát, hogy szerepük az örökhagyó végintézkedésének igazolása és azt, hogy a másikuk ebbéli minőségéről tudnak-e.
Ezen belül viszont - mutatott rá elvi éllel a Kúria - a törvény sorrendet nem állít fel; következésképpen bármelyik feltétel hiánya a szóbeli végrendeletre alapított kereset elutasítására vezet.
Mindezért a Kúria álláspontja szerint helyesen járt el a másodfokú bíróság, amikor nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy a szóbeli végrendelet tételének feltételei az adott esetben fennálltak-e, minthogy a felek személyes előadása és a tanúvallomások alapján nem nyert bizonyítást, hogy az örökhagyó a két végrendeleti tanúként nevezett személy előtt szóbeli végrendeletet tett. Ellenben: az megállapítható volt, hogy ha tett volna az örökhagyó szóbeli végrendeletet, az alaki okból érvénytelennek minősülne. A tanúk vallomásait a per egyéb adataival együttesen, a Pp. 206. § (1) bekezdése szerinti elveknek megfelelően értékelve ugyanis nem látta bizonyítottnak, hogy tudomásuk volt arról: a másikuk tanúként van jelen, amint az ismerős fia esetében az sem bizonyított, hogy saját tanúkénti szerepét felismerte. Márpedig - emelte ki a Kúria -, ha az örökhagyó szóbeli végrendeletet tesz, akkor mintegy a tanúkra hagyja, "azok emlékezetébe írja" a végakaratát.
Az adott esetben azonban - amint azt a jogerős ítélet helyesen tartalmazza - a Kúria azt sem tartotta megállapíthatónak, hogy az örökhagyónak szándéka lett volna a felperesek által megnevezett két tanú előtt végrendeletet tenni. Érvelése szerint a tanúk előtt szóban kinyilvánított végrendelettől ugyanis különbözik - és ekként ahhoz joghatás sem fűződik ha csak az állapítható meg, hogy az örökhagyó elmondja: mit gondol a hagyatéka sorsáról. Ez utóbbi körbe tartozik az is, amikor az örökhagyó a hagyaték sorsának rendezését bízza valakire. Ebben az esetben az örökhagyónak az, a másodfokú bíróság által idézett kijelentése, hogy "[a] te dolgod az", a kapcsolódó szövegkörnyezetre is figyelemmel a Kúria álláspontja szerint nem jelent többet, mint azt, hogy az örökhagyó már elrendezettnek tudta a hagyatéka sorsát, de tartott attól, hogy mások - a tanú által megnevezettek, köztük az alperes is - ezt vitatni fogják.
A Kúria erre a következtetésre jutott abból is, hogy a felperesek személyes nyilatkozataik szerint úgy tudták: az élettársi kapcsolatra tekintettel nincs szükség végrendeletre. Azt pedig nem találta bizonyítottnak, hogy az örökhagyó ettől eltérően tudta: szükség van arra, hogy végrendeletet tegyen.
Megalapozottnak találta a Kúria az alperes hivatkozását a jelenlévők körét illetően a tanúk és a felperesek nyilatkozatai közötti ellentmondásokra is, ami szintén arra
- 61/62 -
a következtetésre adott alapot, hogy a felperesek állítása szerinti szóbeli végrendelet megtételére nem került sor. (Kúria Pfv. I. 21.663/2014/4. sz.; Pécsi Ítélőtábla Pf. VI. 20.034/2014/5.)
Az örökhagyó 2009. szeptember 24-én kórházba került. Az elsődleges vizsgálatok során megállapították, hogy rosszindulatú daganatos betegségben szenved, a máján számos áttétet észleltek. A képalkotó vizsgálatok a belek átfúródására utaltak, ezért október 6-án megműtötték. Az Örökhagyó a műtétet megelőzően az altatásba és a műtétbe beleegyező nyilatkozatot aláírta. A műtét során vastagbéldaganatot találtak a szervezetében, de az igen rossz fizikai állapotára tekintettel a daganat eltávolítására nem került sor.
Az örökhagyót a műtét napján a délutáni órákban meglátogatta a szomszéd házaspár, akikkel baráti viszonyban volt. Előttük szóban kijelentette, hogy a házát az I. rendű alperesre és a II-III. rendű alperesek jogelődjére hagyja, akik az örökhagyó apai ágú dédszüleinek a leszármazói.
Az örökhagyó 2009. október 10-én elhunyt. Hagyatékát az közjegyző a törvényes örökösnek, a felperesnek adta át ideiglenes hatállyal. A másodfokú bíróság a közjegyző hagyatékátadó végzését megváltoztatta és az örökhagyó hagyatékát - szóbeli végrendelet alapján - ideiglenes hatállyal az I. rendű alperesnek és a II-III. rendű alperesek jogelődjének adta át 1/2-1/2 arányban.
A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy a perbeli végrendelet érvénytelen. Arra hivatkozott, hogy az örökhagyó nem volt az életét fenyegető rendkívüli helyzetben, továbbá képes lett volna írásbeli végrendeletet készíteni.
Az elsőfokú bíróság a felperese keresetét elutasította. A beszerzett orvosszakértői vélemény alapján azt állapította meg, hogy az örökhagyó a szóbeli végrendelet megtételének időpontjában az életét fenyegető rendkívüli helyzetben volt; halála a végrendelet megtételének napján elvégzett műtétre alapot adó betegségével összefüggésben következett be néhány nappal később. A rendelkezésre álló adatok alapján úgy ítélte meg, hogy az örökhagyónál nem állt fenn olyan kórállapot, amely írásképtelenséget okozott volna. Utalt arra, hogy a végintézkedés napján a műtéti beleegyező nyilatkozatot is aláírta.
- 62/63 -
Álláspontja szerint a felperesnek nem sikerült bizonyítania azt, hogy az örökhagyó a szóbeli végrendelet megtételekor írásbeli végrendeletet tehetett volna. Utalt arra, hogy az örökhagyónak az előrehaladott rákos megbetegedése, és azzal összefüggő váratlan rosszulléte, valamint az azonnali életmentő műtéte és a végrendelkezést megtételét követő rövid időn belüli halála kétséget kizáróan alátámasztja azt, hogy az örökhagyó az életét fenyegető rendkívüli helyzetben volt, továbbá hogy a szóbeli végrendeletének a megtételére a valóságosan megélt halálfélelme késztette, illetve a gyenge állapota és az ezzel együtt járó fizikai és pszichés állapota az írásbeli végrendelet alkotásának az objektív lehetőségét kizárta. Következtetése szerint az örökhagyó általános egészségi állapota mellett írásbeli végrendelet alkotása még akkor is jelentős nehézségbe ütközött, ha a nevének aláírására képes volt, hiszen ezt követőn ment az életmentő műtétre, amely után már nem tért magához. Érvelése szerint abból, hogy az örökhagyó a nevét le tudta írni, nem vonható le az a következtetés, hogy az örökhagyó írásbeli végrendeletet jelentékeny nehézség nélkül alkothatott volna.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy az örökhagyó 2009. október 8-án tett szóbeli végrendelete a felek viszonyában érvénytelen. Rámutatott, hogy az adott ügyben - ellentétben az elsőfokú bíróság álláspontjával -az alpereseket terhelte annak a bizonyítása, hogy az örökhagyó érvényes szóbeli végrendeletet tett. Úgy ítélte meg, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítást a tényállás megállapításához szükséges mértékben téves jogi álláspontja ellenére is lefolytatta, ezért az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését nem látta indokoltnak.
Álláspontja szerint a szakértő véleményére és az egyéb bizonyítékokra figyelemmel az elsőfokú bíróság megalapozatlanul állapította meg, hogy az örökhagyó fizikai, illetve pszichés állapota az írásbeli végrendelet alkotásának objektív lehetőségét kizárta. A másodfokú bíróság szerint az ügyben rendelkezésre álló szakvéleményből az kategórikusan nem volt megállapítható, hogy a végrendelkezéskor az örökhagyónak voltak-e fájdalmai, ezért a szakértő csak feltételesen tett megállapítást arra, hogy ha nem kapta volna meg a fájdalomcsillapító injekciót, akkor lehettek jelentős fájdalmai. Szerinte az, hogy a szakvélemény szerint a nagymértékű fájdalom és elesettség együttes hatása miatt nem képes a beteg hosszabb dokumentumot leírni, nem szükségszerű, hanem csupán "általában elképzelhető".
A per adatai alapján nem találta bizonyítottnak azt, hogy az örökhagyó a szóbeli végrendelkezéskor írásbeli végrendeletet egyáltalán nem vagy csak jelentékeny nehézséggel tehetett. Kétséget kizáróan megállapíthatónak tartotta, hogy az örökhagyó a nevét alá tudta írni, amiből arra következtetett, hogy írásbeli végrendelet készítésére képes volt. Megítélése szerint arra nézve nem merült fel hitelt érdemlő bizonyíték, hogy állapota kizárta, vagy jelentősen korlátozta volna az aláírásánál hosszabb szöveg, vagy a szóban kinyilvánított pár szavas végintézkedés saját kezű leírását.
- 63/64 -
A Kúria a jogerős ítéletet a III. rendű alperesre vonatkozó részében hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú ítéletnek a felperes keresetét elutasító rendelkezését a III. rendű alperest illetően helybenhagyta.
Miután a jogerős ítélet ellen csak a III. rendű alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet a Kúria elöljáróban rámutatott a következőkre: a végrendelet érvénytelenségének megállapítására csak a peres felek viszonylatában van lehetőség; ez az érvénytelenségnek egy olyan sajátos, relatív formája, amely csak kifejezett hivatkozás esetén vehető figyelembe (1959-es Ptk. 653. §). Ebből az is következik, hogy ha a jogerős ítélet szerint az érvénytelenségre hivatkozó fél keresete valamelyik örökössel mint alperessel szemben megalapozott és az örökös a jogerős ítélet ellen nem élt felülvizsgálattal, akkor a perben résztvevő másik örökös felülvizsgálati kérelme az ő jogi helyzetére nem hat ki. Az adott ügyben tehát az alperesek között nem állt fenn a Pp. 51. § a) pontjában szabályozott kényszerű pertársaság.
A bizonyítási teher kérdését illetően a Kúria a másodfokú bíróság álláspontját helyesnek fogadta el és a Pp. 164.§ (1) bekezdésére hivatkozással az írásbeli és a szóbeli végrendelet összevetése során rámutatott, hogy írásbeli végrendelet esetében a végrendelet megtételéhez legalább annyi szükséges, hogy külsőleg az örökhagyótól származzon (az örökhagyó személyes nyilatkozata) és halála esetére szóló olyan nyilatkozatot tartalmazzon (az örökhagyó vagyonáról halála esetére történő rendelkezés és az örökös megnevezése vagy az öröklés rendjét érintő jognyilatkozat), amelyből a végrendeleti minőség kitűnik, [az 1/2014. PJE határozat szerint az 1959-es Ptk. alkalmazása körében változatlanul irányadónak tekintendő, de rendelkezése tekintetében az új Ptk.-ba beépített PK 85. áf. a) pontja]. Ehhez képest szóbeli végrendeletnél - mutatott rá a Kúria - ezek a feltételek további két, az 1959-es Ptk. 634. §-ában rögzített feltétellel egészülnek ki: a végrendelkezés megtételére az örökhagyó életét fenyegető rendkívüli helyzetben kerül sor, és írásbeli végrendeletet egyáltalán nem vagy csak jelentékeny nehézséggel tehetne. Elvi éllel rögzítette, hogy ha ezek a további feltételek nem állnak fenn, az örökhagyó nyilatkozata nem minősül végintézkedésnek, ebben a vonatkozásban a nyilatkozat öröklési jogi szempontból nem létezőnek tekintendő.
Rámutatott továbbá a Kúria, hogy a megtett végintézkedés érvényességéhez az 1959-es Ptk. további feltételeket szabott. Ezek közül a bírói gyakorlat az érvényesség alaki (minimális) feltételeinek azokat tekinti, amelyek megléte írásbeli végrendelet esetében magából az okiratból is megállapítható; szóbeli végrendelet esetében pedig annak megtételekor ezeknek a feltételeknek a fennállása a külvilág számára is érzékelhető [1959-es Ptk. 635. § (1) bek.]. Hangsúlyozta, hogy az utóbbiak fennállását szintén annak kell bizonyítania, aki a végintézkedés alapján örökölni kíván. Rámutatott, hogy írásbeli végrendelet esetében - szemben a kivételes végintézkedési formaként szabályozott szóbeli végrendelettel -
- 64/65 -
a bizonyítás elsődleges eszköze maga végintézkedést tartalmazó okirat. Az abban foglaltak valódiságának a megdöntése érdekében ellenbizonyításnak van helye. Ilyenkor a bizonyítási teher átfordul arra a félre, aki vitatja az okiratban foglaltak valódiságát, azaz a végrendelet érvénytelenségét állítja. Ehhez képest szóbeli végrendelet az ellenérdekű félnek azt kell bizonyítania, hogy csak látszólag valósultak meg annak az alaki érvényességi feltételei; bármely egyéb (tartalmi) érvénytelenségi ok fennálltát a végrendelet érvénytelenségére hivatkozó másik félnek kell bizonyítania.
A Kúria hangsúlyosan foglalkozott az öröklési pernek azzal a sajátosságával, hogy a bizonyítási teher nem feltétlenül esik egybe a felek perbeli pozíciójával. Rámutatott, hogy az örökhagyó halála esetén a közjegyző az öröklés megnyíltakor a hagyatéki eljárásra akkor irányadó jogszabály (jelenleg: a hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény) előírásai szerint adja át a hagyatékot az örökösnek. Ezért a hagyatékátadó végzés tartalma határozza meg az öröklési jogi perekben a felek perbeli állását, vagyis a pert annak kell megindítania, aki a hagyatékátadó végzésben foglaltakat vitatja. A hagyatékátadó végzés tartalma a bíróságot nem köti, s amint arra a Kúria rámutatott, a perben nincs hatással a bizonyítási teher alakulására sem.
A Kúria abból indult ki, hogy az 1959-es Ptk. 653. §-a szerint a végrendelet érvénytelenségére vagy hatálytalanságára csak az hivatkozhat, aki az érvénytelenség, illetőleg a hatálytalanság megállapítása esetén maga örököl vagy tehertől mentesül. Ha az arra jogosult a végrendelet érvénytelensége iránt pert indít és arra hivatkozik, hogy az a végintézkedés létrejöttéhez szükséges feltételek hiánya miatt létre sem jött, vagy hiányoznak az érvényességének alaki feltételei, akkor a perindítás - mutatott rá a Kúria - csupán az 1959-es Ptk. 653. §-ában foglalt "hivatkozás" szükségszerű (keresettel érvényesített) módja. A Kúria álláspontja szerint ebből a szabályból csak az következik, hogy az adott érvénytelenségi ok hivatalból nem vehető figyelembe, ez azonban nem változtat azon, hogy ebben a körben a bizonyítás a másik felet (alperes) terheli (LB Pfv. II. 21.760/2000/5. Pfv. II. 20.726/2002/5.).
A felperes az adott ügyben arra hivatkozott, hogy az örökhagyó képes lett volna írásbeli végrendelet megtételére, ezért a Kúria - szemben a III. rendű alperes ebben a körben kifejtett érvelésével - a másodokú bíróság jogi okfejtésével egyezően állapította meg, hogy az alpereseket terhelte annak a bizonyítása, hogy a szóbeli végrendelet létrejöttének a Ptk. 634. §-ában foglalt feltételei fennálltak.
A bizonyítási teher kérdésében a fentiek szerint elvi éllel kifejtettektől függetlenül a Kúrai a III. rendű alperes felülvizsgálati kérelmét az ügy érdemét illetően alaposnak találta. Ezzel kapcsolatban a következőkre mutatott rá: A felperes az elsőfokú eljárás során utóbb már nem vitatta, hogy az örökhagyó az életét fenyegető rendkívüli helyzetben volt, az eljáró bíróságoknak ezért abban a kérdésben kellett állást foglalniuk, hogy az írásbeli végrendeletet nem vagy csak jelentékeny nehézséggel tehet.
A Kúria megítélése szerint a másodfokú bíróság okszerűtlenül következtetett arra, hogy nem bizonyított: az örökhagyónak fájdalmai voltak. Az örökhagyónak a tényállásban
- 65/66 -
rögzített általános állapota, betegségének jellege, annak végső stádiuma az ezzel ellentétes következtetésre adott alapot.
A másodfokú bíróság a Kúria álláspontja szerint túlzott jelentőséget tulajdonított annak, hogy az örökhagyó a kórházban több, a kezelésébe (a műtétbe) beleegyező nyilatkozatot is aláírt. Önmagában ez a körülmény annak a bizonyítására, hogy írásbeli végrendelet tételére is képes volt, a Kúria szerint nem elegendő. A bírói gyakorlatra utalással (BH 1977.103.) rámutatott, hogy az adott esetben a végrendelkező az általános egészségi állapota mellett az írásbeli végrendelet alkotása akkor is jelentős nehézségekbe ütközhet, ha az örökhagyó nevének aláírására egyébként képes.
A Kúria jelentőséget tulajdonított annak is, hogy az örökhagyó nagyon rossz lelkiállapotban volt a szóbeli végintézkedés megtételekor. Ezt a körülményt - érvelt - ugyanúgy mérlegelési körbe kellett vonni, mint a végstádiumú daganatos betegségéből adódó rossz lelkiállapotát. Ezen túlmenően, megítélése szerint nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a körülményt sem, hogy az örökhagyó cselekvési lehetőségei a kórházi elhelyezésből, és azon belül a folyamatban volt műtéti előkészítésből adódóan beszűkültek. Az 1959-es Ptk. 634. §-ának az e perre irányadó, a hatályos szabályozáshoz képest kevésbé szigorú - rendelkezése szerint alapot ad a szóbeli végrendelet tételére az is, ha az írásbeli magánvégrendelet alkotása jelentékeny nehézségbe ütközik. Ehhez képest a Kúria a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján arra a végső következtetésre jutott, hogy az örökhagyó részéről az adott időpontban az írásbeli végrendelet készítése - ha arra képes is lett volna - jelentékeny nehézségbe ütközött, vagyis megállapította: a fentiek értelmében a bizonyítás kötelezettségével terhelt III. rendű alperes részéről bizonyítást nyert, hogy fennálltak a szóbeli végrendelkezés feltételei.
A Ptk. - 2013. évi V. törvény - vitatható kiegészítéssel ("vagyoni rendelkezést") átvette a Legfelsőbb Bíróság (Kúria) PK 85. számú állásfoglalásában írtakat a "Végrendelet" címet viselő 7:12.§-ában. A hatályos törvényszöveg azonban - miképpen a normaszintre emelt kollégiumi állásfoglalás - az "okirat" végrendeleti jellegéről szól. Ebból is levezethető, hogy ha az öröklési igény szóbeli végrendeleten alapszik, annak a megítélése az általánostól sok szempontból eltérően történhet. Míg a végrendelet érvénytelenségének megállapítására - erre irányuló kérelem esetén - alapot adó okok bizonyítása az írásbeli végrendeletet, azaz a 7:12.§-ban írt minimális követelményeknek megfelelő okiratot a jogi jellegétől nem fosztja meg, addig szóbeli végrendeletre való hivatkozás esetében elengedhetetlen annak a bizonyítása is, hogy a szóbeli végrendelet "létrejött".
Főszabályként az öröklési jogunkban is érvényesül az, a Pp. 164.S (1) bekezdésén alapuló szabály, miszerint a bizonyítási teher a felperesre hárul, neki kell a keresetet megalapozó tényállást bizonyítania. A szóbeli végrendeletre alapított öröklési igények esetében azonban - attól függetlenül, hogy a felperes arra alapozza a keresetét: a végrendelet
- 66/67 -
nem jött létre vagy érvénytelen - először azt kell bizonyítani, hogy az örökhagyó tett, és tehetett szóbeli végrendeletet. Ez a megfelelője annak, amikor írásbeli végrendelet esetében először a végrendeleti örökös tárja a másik fél elé az okiratot.
Az elsőként ismertetet ügyben a másodfokú bíróság ezt az elvi tételt nagyon határozottan érvényre juttatta azzal, hogy miután az adott esetben a szóbeli végrendelet megtételét (az örökhagyó erre irányuló ügyleti akarata hiányában) nem találta bizonyítottnak, egyértelművé tette: a szóbeli végrendelet létrejötte feltételeinek - így az örökhagyó életét fenyegető rendkívüli helyzetnek - a vizsgálata szükségtelen. Ezért helyesen mellőzte az erre vonatkozó bizonyítási indítványok teljesítését.
Ha a szóbeli végrendelet megtételének ténye bizonyított, az érvényességi kellékek vizsgálatát megelőzi továbbá annak a kérdésnek a megítélése, hogy a szóbeli végrendelet tételének feltételei (1959-es Ptk. 634. § vö.: Ptk. 7:20. §) fennállnak-e. Ezeknek a feltételeknek a bizonyítása - erősítette meg a Kúria a másodikként ismertetett ügyben a másodfokú bíróság elvi álláspontját - a szóbeli végrendelet alapján öröklési igényt érvényesítő fél kötelezettsége. Vita esetén ezt a felet terheli annak a bizonyítása, hogy a végintézkedés megtörtént, és fennállnak annak az érvényességéhez szükséges előfeltételei. Ehhez kapcsolódóan kell kiemelni az öröklési pernek azt a sajátosságát, hogy ezekben az ügyekben a bizonyítási teher nem feltétlenül esik egybe a felek perbeli pozíciójával. Annál is inkább, mert amint arra a másodfokú bíróság rámutatott, a tapasztalatok szerint a közjegyzők gyakorlata nem egységes abban a tekintetben, hogy a szóbeli végrendeletben nevezett örökösnek vagy a törvényes örökösnek adják-e át a hagyatékot, és ebből következően vita esetén melyikük kényszerül a perindításra.
Ettől, a bizonyítási kötelezettséget érintő elvi tételtől független kérdés, hogy a bíróságnak a hivatkozott érvénytelenségi okok vizsgálatát megelőzően milyen szempontok alapján, mennyire szigorúan kell megítélniük, hogy a szóbeli végrendelet létrejött-e. Hangsúlyozandó azonban, hogy a Kúria az itt bemutatott döntését az 1959-es Ptk. hatálya alá tartozó ügyben hozta, mihez képest a Ptk. - erősítve a szóbeli végrendelet kivételességét - egyértelműen szigorítást tartalmaz, amennyiben a 7:20. § szerint annak egyebek mellett az a feltétele, hogy az örökhagyó számára az adott körülmények között lehetetlen az írásbeli végrendelet tétele.
[Érintett jogszabályhelyek és elvi iránymutatások: 1959-es Ptk. 634-635. § vö.: Ptk. 7:20-21. §§; 1959-es Ptk. 653. §; Ptk. 7:12. §, 7:24. §; Pp. 164. § (1) bek., 206. § (1) bek.; 1/2014. PJE; PK 85. áf.] ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kúriai bíró
Visszaugrás
