A tanulmány célja a gazdasági társaságok joga angliai fejlődésének bemutatása. A társasági jog dogmatikai szempontból a kereskedelmi magánjog részét képezi, előbbi történetének részletes ismertetése előtt célszerű áttekintem e két említett jogterület egymáshoz való viszonyát, mivel a szigetország jogfejlődése e tekintetben is sajátos utat járt be.
A XIII. századig Anglia - feltehetőleg földrajzi okok miatt - gazdasági szempontból messze el volt maradva a kontinentális Európa országaitól,[1] azonban bizonyos kereskedelmet szabályozó jogforrások már ebből az időből fellelhetőek. Ezek a források arról tanúskodnak, hogy - az angol jogirodalom megfogalmazása szerint - a common law, mint a kereskedelmi jog, a lex mercatoria "anyja" bizonyos privilégiumokban részesítette "gyermekét" (a kereskedői jogviták praktikusabb, az üzleti viszonyoknak megfelelő elbírálása érdekében). Már ettől az időtől kezdve megindult tehát az a folyamat, amely a kereskedelmi jognak a common law-tól elkülönült fejlődéséhez vezetett. A XVIII, századra a szigetország a világ elsőszámú termelő és kereskedő nemzetévé vált, ezt a fejlődést azonban a jog egyáltalán nem követte, ugyanis a common law bíróságai elzárkóztak a "law merchant" intézményeinek, megoldásainak alkalmazásától. A kereskedelmi jog - alapvetően nemzetközileg bevett szokásokon alapuló - szabályai (consuetudo mercatorum) tehát nem voltak ismeretlenek Angliában, hiányzott azonban a formalizált kikényszerítés lehetősége, amelyet végül a skót származású Lord Mansfield - aki a XVIII. században harminckét éven át töltötte be a Lord Chief Justice posztját - munkássága tett lehetővé. Mansfield ítélkezése során egyrészt szintetizálta a law merchant tradicionális intézményeit, másrészt - reagálva a társadalom igényeire - elérte, az angol igazságszolgáltatás is elismerje azokat, és így az évszázadokon át külön utakon fejlődő két jogterület ismét szervesen összekapcsolódjon, "új lendületet adva" a common law-nak. A főbíró határozatai különösen a szerződési és az értékpapírjog körében gyakoroltak nagy hatást.
A fentebb említettek szerint a kereskedelmi jog területén az angol jogot alapvetően meghatározó bírói jogfejlesztés jellemző, ezzel szemben a társasági jog szabályozása vonatkozásában a szigetország is felismerte az írott jog, a törvényi szabályozás (statute law), továbbá az uralkodói-hatósági engedélyezés és felügyelet rendszerének garanciális jelentőségét. Természetesen az egyes társasági formák és a társaságok belső-külső viszonyainak alakulása tekintetében a kereskedelmi szokás szerepe rendkívül lényeges, azonban a company-k jogtörténetének tanulmányozása az esetjogi kutatás helyett sokkal inkább a kodifikáció folyamatának ismertetéséből áll.
Ahogy Európa többi államában, Angliában is a kereskedelem fellendülése, a városiasodás hatott a legerőteljesebben a gazdasági társaságok, a társasági jog fejlődésére. A szervezeti keretek közötti, működés privilégiuma eleinte csak az egyházi és köztestületi célokat szolgáló csoportosulásokat illette meg. Az első társaságok elődei a valamennyiünk által ismert, a korabeli kereskedelmi életben már a 7. századtól jelen lévő céhek (guilds - az azonos kereskedelmi vagy szakmai tevékenységet folytató személyek állandó szövetségei) voltak. A céhek nélkülözték a társasági jelleget, létrehozásuk célja a kereskedelemnek a tagok, a fogyasztók és a köz érdekében történő szabályozása volt, azonban fejlődésük tetőpontján már fellelhetőek a szervezettség (vezető-irányító testületek), a tagok egymásközti viszonyai szabályozásának csírái.[2]
A személyegyesítő társaságok kialakulása közvetlenül a céhek világára vezethető vissza. A kereskedő tagok önállóan vagy egyszerű, kötelmi alapokon nyugvó társasági formában kereskedtek (partnership).[3] Kezdetben a partnership a római jogból ismert societas intézményével volt azonosítható, a későbbiekben azonban eltérő jelleget öltött: míg a societas keretében csak az eljáró tag szerzett jogokat és kötelezettségeket, itt a tag által harmadik személlyel kötött szerződés esetén - amennyiben a társaságnak haszna származott a kötelemből - valamennyi tag személyesen és korlátlanul felelőssé vált a harmadik személy irányában. Belső jogviszonyukat tekintve a tagok kötelesek voltak egymással szemben jóhiszeműen eljárni, a többiek egyetértése nélkül nem alapíthattak konkurens vállalkozást, és nem is vehettek részt ilyenekben.[4] Ez a szerződési jogintéz-
- 45/46 -
mény volt az előzménye a törvényileg először 1890-ben (Partnership Act) szabályozott partnership-nék, a mai értelemben vett közkereseti társaságnak. Ami a bírói gyakorlatot illeti, a common law bíróságai az engedélyezési rendszer (lásd később) miatt minden olyan szerveződést jogon kívülinek, illegálisnak tekintettek, amely jogi személyiséggel rendelkező társaságként "viselkedett" (acting as a corporation),[5] ennek megállapítását több tényező megalapozhatta, például a közös pecsét használata, vagy a társasági részesedés adásvétele.[6]
Már itt célszerű megemlíteni, hogy Angliában nem alakult ki a kontinentális Európa commendajához hasonló társasági forma. A commenda - amely az angol jogirodalom szemléletes definíciója szerint a partnership és a kölcsön (loan) keresztezésével jött létre[7] - korunk betéti társaságának előképe (a német jogban Kommanditgesellschaft, a francia jogban societé en commandite néven fejlődött tovább). A (tipikusan tengeri) kölcsönt nyújtó befektető pénzt vagy árut biztosított a vállalkozónak, a vállalkozás sikere esetén az átadott összeget visszakapta és részesült a nyereségből, viselnie kellett azonban a sikertelenség - betétje elveszésének - kockázatát is. Ennek a társasági formának a bevezetéséhez (az 1907. évi Limited Partnership Act-tel) hosszú és viszontagságos út vezetett: az angol jogfelfogás a korlátozott tagi felelősséggel szemben hagyományosan bizalmatlan volt, annak megjelenítését a jogi személyiségű társaság keretében látta megvalósíthatónak (a szkeptikus hozzáállás az 1720. évi Bubble Act-ben "jogszabályi formát" is öltött). Ennek köszönhető az a sajátos jelenség, hogy Angliában a részvénytársasági jog előbb indult intenzív fejlődésnek, így amikor a XVI. században a kereskedelem megélénkült, ez a forma vált vonzóbbá a befektetők számára.[8] A kontinentális hatásoktól való elszigetelődés nem véletlen, jogtörténetileg általánosan elfogadott az a tény, hogy a common law és az equity bíróságai elzárkóztak a római magánjog és a belőle kifejlődő kontinentális jogok intézményeinek recipiálásától.
Az első társaságok, amelyeket "Company"-nek hívtak, a tengeri kereskedelem lebonyolítására jöttek létre. Privilégiumaikat - amelyek között nemritkán közhatalmi jogosítványok is voltak - uralkodói kiváltságlevéllel (charter) nyerték el meghatározott tevékenység végzésére, két fajtájuk a regulated company és a joint stock company volt. Már a XIV. századból fellelhetőek ilyen charter-ek, általánossá azonban a XVI. században váltak (a külkereskedelem kiszélesedése nyomán), ilyen társaság volt például a regulated company-k köréből a Russia Company vagy az East-India Company, a joint stock company-k köréből a Hudson's Bay Company és az African Company.
A fenti tényezők képezték az ún. "engedélyezési rendszer" alapjait. Ennek lényege, hogy az adott társaság nem egy, a tagok által - a privátautonómia elve szerint - létrehozott alapokmánnyal, társasági szerződéssel, illetve annak bejegyzésével jön létre és kezdi meg működését (a törvényes feltételek fennállása esetén - ún. "normatív rendszer"), hanem uralkodói, parlamenti vagy más hatósági engedéllyel. Természetesen, ha egy társaság nem kapott charter-t - amelynek megadását illetve meg nem adását az illetékes hatóság tipikusan nemzetgazdasági szempontok alapján mérlegelte -, működését csak magánjogi, szerződéses társasági keretek között folytathatta.[9]
A társasági jog kodifikációja során több jogrendszer is válaszút elé került, az országok többsége -így például Magyarország is az 1875. évi kereskedelmi törvény, a K.T. megalkotásával - a normatív rendszer mellett tette le a voksát. Az angol jog 1844-ig tartotta fenn az engedélyezési rendszert.
A regulated company nem öltött modern társasági jelleget, inkább együttműködési intézménynek tekinthető, minden tag saját tőkével, saját számlára és kockázatra kereskedett. A társaságot a tagok által választott személyek (governor, mayor) irányították, a döntéshozatal során a többségi elv érvényesült.[10]
Az említettek szerint a kereskedelem expanziója eredményezte a "Company" jogának továbbfejlődését, ennek eredményeként jött létre a joint stock company, amely elődjével, a regulated company-vel szemben a tagok által közösen rendelkezésre bocsátott tőkén (joint stock), és a tagoktól elkülönült jogi személyiségen alapult. A társaság állandó testületeként működött, személyük változása nem érintette a társasági entitást, a tagok felelőssége részvényeik erejéig terjedt, a részvények szabadon átruházhatóak voltak. A legismertebb ilyen társaság a Kelet-indiai Társaság volt, amely - elsőként - 1600-ban szerezte statútumát (bár ekkor még nem öltött részvénytársasági jelleget, az első ilyen szervezet a holland Kelet-indiai Társaság volt, amelyet 1602-ben alapítottak), és egészen 1813-ig kezében tartotta az Angol Korona és India közötti kereskedelmet. Érdekesség, hogy a Bank of England-et és a Bank of Scotland-et is joint stock company-ként alapította a Parlament 1694-ben és 95-ben. Nem vitás, hogy ez a társasági forma fentebb vázolt tulajdonságai miatt különösen vonzóvá vált a kor befektetői szemében, az angol társaságijog kétségtelenül élen járt Európában a részvénytársasági jog kialakítását tekintve.[11]
- 46/47 -
A szabad verseny kibontakozásával, a monopóliumok megszűnésével megnyílott a lehetősége annak, hogy a tőkével rendelkező egyének korlátozások nélkül bekapcsolódjanak a kereskedelembe. A társaságok alapításának nehézkes procedúrája azonban rákényszerítette őket arra, hogy gazdasági tevékenységüket be nem jegyzett (unincorporated) formában folytassák, így szerződéses úton hoztak létre "részvénytársaságokat". További káros tendencia volt a részvénytársaságoknak és a részvényeknek (a tőzsdei kereskedés megindulásával) spekulációs manőverekre, nemritkán a befektetők megtévesztésére történő felhasználása. A charter-rel rendelkező társaságok vezetői gyakran figyelmen kívül hagyták a statútumot, és az engedélyen meghatározottakon túli tevékenységet is folytattak a társaságon keresztül, hiányosak voltak a könyvvezetésre, az osztalékfizetésre és a saját tőke védelmére vonatkozó rendelkezések. A gazdasági fejlődés tehát egyértelműen túlhaladta a jogfejlődést.[12]
A problémák kezelésére fogadták el 1720. június 11-én a Bubble Act-et, amely megtiltotta a be nem jegyzett társaságok alapítását, a tőke koncentrálását részvényjegyzés útján, a részvények adásvételét, illetve "a társaság módjára történő cselekvést". A szabályok megsértése az alapítók személyes felelősségét vonta maga után. Mindenképpen megemlítendő a törvénynek az a rendkívül fontos rendelkezése, amely lehetővé tette az engedélyező számára, hogy a charterben előírja a tagok korlátozott felelősségét.
E jogszabály szakaszai alapján csak néhány eljárás indult,[13] azaz a törvényt a jogalkalmazás gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta, így az ellentétes hatást ért el a tervezetthez képest: igazolva a részvénytársasági forma előnyeit, szaporodtak a be nem jegyzett társaságok (unicorporated companies), amelyek az ún. deed of settlement-tel jöttek létre. Ennek keretében az alapítók rendezték a külső és belső viszonyokat, a lehetőségek szerint a bejegyzett társaság irányába közelítve. A deed of settlement tehát jogi természetét tekintve társasági szerződésnek minősült, annak rendelkezései valamennyi tagra nézve kötelezőek voltak, tartalmát megváltoztatni csak valamennyi tag egyetértésével lehetett, szabályozta az ügyvezetők feladat- és hatáskörét stb. Ezek a társaságok a trust (vagyonkezelésre irányuló kötelem) jellegzetességeit is magukon viselték, az ügyvezetők a korabeli megítélés szerint vagyonkezelőként (trustee) jártak el. E speciális partnership-ek komolyan hozzájárultak a későbbi részvénytársasági alapszabály (articles of association) kifejlődéséhez. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy nem rendelkeztek jogi személyiséggel, nem volt lehetőség a tagok felelősségének korlátozására (a deed of settlement ezzel ellentétes rendelkezésére a tagok csak egymás közti viszonyukban hivatkozhattak, harmadik személyekkel szemben nem, kivételt jelentett az az eset, amikor a harmadik személy kifejezetten ilyen feltételekkel kötött szerződést).[14] A társaság nem volt perelhető és nem perelhetett saját neve alatt.[15]
Mivel a törvény alapvetően korlátozta a társasági jognak a kor gazdasági helyzetéhez viszonyított fejlődését, ezért 1825-ben hatályon kívül helyezték.[16]
A Bubble Act nyilvánvaló fogyatékosságai és a részvénytársasági jog bizonytalan helyzete (a deed of settlement company-k elburjánzása) elkerülhetetlenné tette a társasági jogalkotás szemléletmódjának gyökeres megváltoztatását. Ennek eredményeként született meg az 1844. évi Joint Stock Companies Act.
Ez a törvény bevezette a normatív rendszert Angliában, azaz a társaságok alapításának érvényességét a nyilvántartásba vételhez kötötte, véget vetve annak a gyakorlatnak, amely az alapítást az uralkodói, illetve törvényhozói kegyben részesülő személyek privilégiumává tette (ennek előfeltételeként létrehozta a Company Registrar-t, az országos cégjegyzéket).[17] A bejegyzett társaságok saját nevük alatt perképesek voltak, vezetésük ellátására igazgatókat választhattak, részvényeiket szabadon, bármilyen jogcímen átruházhatták (a tagsági jogok gyakorlásához azonban a Register of Transfers-be történő bejegyzésre is szükség volt), évente legalább egyszer közgyűlést kellett tartaniuk. Megszülettek az első csődjogi szabályok is a csődhelyzet deklarálása, a vagyon kezelése, a mérlegek kialakítása vonatkozásában.[18]
Ez a törvény még nem szabályozta a korlátozott felelősség kérdését, ezt az 1855. évi Limited Liability Act tette meg, amivel jelentősen hozzájárult a company jogának fejlődéséhez, mivel megteremtette a tagi felelősség szerződéses úton történő korlátozásának lehetőségét. Ennek feltételeként megkövetelte, hogy a tagok ezt az alapításkor kifejezetten kimondják, a részvények értéke nem lehetett kevesebb 10 fontnál, a társaságnak legalább huszonöt taggal kellett rendelkeznie, illetve a cég nevében fel kellett tüntetnie "limited" jelzőt.[19]
Az 1862. évi Companies Act több lényeges változást eredményezett, legfontosabb ezek közül az ún.
- 47/48 -
ultra vires doktrína bevezetése. További fontos újítása ennek a törvénynek a részvényutalvány, illetve a kötelező könyvvizsgálat (audit) bevezetése, utóbbi több más jogrendszerre is komoly hatást gyakorolt, így például Magyarországon Kuncz Ödön is figyelembe kívánta venni a társasági jog (a kereskedelmi törvény, a K.T.) újrakodifikálása során.[20] Megjelent egy új társasági forma is: a company limited by gurantee lényege, hogy a tag csődhelyzet esetén vagyoni hozzájárulásra kötelezhető.
Az 1867-es év a menedzsment jogállása szempontjából hozott lényeges változást: a jogszabály korlátlan igazgatói felelősséget írt elő általánosságban azokra az esetekre, amikor az ügyvezetők működésük során kárt okoznak a társaságnak, illetve a tagoknak (például ha megtévesztették őket a részvényjegyzés során, az ilyen és ehhez hasonló esetekben a bíróságok a common law elvét - doctrine of deceit - vették alapul a felelősség megállapításakor).[21] Hasonlóan rendelkezett az 1890. évi Director's Liability Act is,[22] amely kimondta, hogy az igazgatók felelőssége abszolút az általuk tett hamis, valótlan nyilatkozatokért (untrue statements), kivéve ha okkal hihette, hogy nyilatkozata nem hamis, vagy nyilatkozatát olyan szakértő nyilatkozata vagy hivatalos dokumentum tartalma alapján tette, amelyet okkal hihetett kompetensnek, illetve hitelesnek.[23]
Az 1880. évi Companies Act szabályozta az osztalékfizetés eljárását, és lehetővé tette, hogy a Company Registrar törölje a jegyzékből a nem működő társaságokat.[24]
1890-ben az equity és a common law bizonyos vívmányainak írásba foglalásával kodifikálták a partnership jogának egy részét (Partnership Act).
A történelmi fejlődést nyomon követve érezhető, hogy az angol jog alapvetően bizalmatlan volt a társaság önálló entitássá tétele, illetve a felelősségkorlátozás intézményével szemben. A jogalkalmazás a jogalkotástól jelentősen lemaradva csak 1897-ben hozott precedensértékű ítéletet a Salomon ν. Salomon & Co. Ltd. -ügyben, amelyben a House of Lords kimondta azt az elvi jelentőségű tételt, hogy a társaság személyisége és vagyona még akkor is különválasztandó, ha a tagok ugyanazt a tevékenységet fejtik ki, amit egyéni vállalkozóként is folytattak. A tagi felelősség korlátozása miatt pedig a hitelezők nem "vizsgálhatják" a tagok magánvagyonát, csakis és kizárólag a cég jegyzett tőkéjét (ún. Salomon-elv). Részben a történelmi tapasztalatok okán az angol jogalkotás és jogalkalmazás úgy találta, hogy az ilyen társaságok alkalmasak a legkülönfélébb visszaélésekre, mind a tagok, mind a menedzserek részéről, nem véletlen tehát, hogy a szigetország jogfejlődése több olyan sajátos intézményt alakított ki, amely nagyrészt e hozzáállásnak a folyománya. A következőkben a tanulmány néhány ilyen intézményt tekint át.
A doktrína lényegét tekintve a társaságok jogképességének problematikájával függ össze: míg például a magyar társasági törvény és a Polgári Törvénykönyv konkrétan meghatározza a jogi személyek jogképességének körét,[25] addig az angol jog e kérdés vonatkozásában nem tartalmaz egyértelmű szabályt. A jogfelfogás a brit szigeteken a társaság céljának kötelező megjelöléséből indul ki.[26] E cél határozza meg, hogy a társaság milyen körben jogosult jogi aktusok megtételére. Minden olyan cselekmény, amely kívülesik ezen a körön, egy rendkívül súlyos polgári jogi jogkövetkezményt, az érvénytelenséget vonja maga után (ultra vires cselekmény - an act beyond the powers of the company).
Dogmatikai szempontból tehát a doktrína több vonatkozásban is megközelíthető: összefügg egyrészt a társasági szerződés témakörével, hiszen az említettek szerint itt kell tisztázni a társaság célját, másrészt kapcsolódik a képviselet kérdésköréhez, közelebbről az igazgatók tevékenységéhez, mivel a társaság nyilvánvalóan csak az ő cselekményeik révén tudja "túllépni hatáskörét". A doktrína gyakorlatilag a társaság ügyvezetői képviseleti jogosultsága korlátozásának irányába hat (érdekes kérdéseket vethetnek fel a menedzsment felelőssége körében az ultra vires cselekmények).
Történetileg az ultra vires elv gyökerei az 1844. évi társasági törvényig nyúlnak vissza, az angol bíróságok eredetileg szigorúan alkalmazták: minden olyan aktust érvénytelennek minősítettek, amely nem volt a társasági szerződésben kifejezetten leírva. Ez a merev hozzáállás az idők folyamán enyhült, amely folyamat egészen napjainkig tart. A jogalkalmazás a korábbi objektív szemléletet egyre inkább szubjektivizálta (azaz jogszerűnek minősítette azokat a jogcselekményeket, amelyek a társaság szempontjából a cél elérése érdekében hasznosnak rninősülhetnek), továbbá elfogadta azokat a cselekményeket is, amelyek a társaság céljába, tárgyába "beleérthetőek" (implied powers),[27] illetve a jóhiszemű harmadik személyeknek nem volt kötelessége vizsgálni hogy a jognyilatkozat megfelel-e a társasági szerződésben foglaltaknak.[28]
A 20. századra az angol jogásztársadalom számára általánosan elfogadottá vált a doktrína túlhaladottsága, több reformelképzelés is született a teljes eltörléstől a részleges eltörlésen át a jóhiszemű harmadik személyek védelméig, végül az európai jogharmonizáció adta meg a lökést a jogszabályi szintű változtatásnak.[29]
Az 1. számú társasági jogi irányelv előírásait[30] a European Communities Act vezette be az angol jogba
- 48/49 -
1972-ben. Ennek nyomán az 1985. évi törvény átalakította a doktrínát: a társasággal jóhiszeműen szerződő félnek az igazgatók jognyilatkozatait jogszerűen megtettnek, korlátozásmentesnek kell tekintenie, nem várható el tőle, hogy vizsgálja a társaság szerződéskötési jogosultságának körét, a harmadik személy jóhiszeműségét vélelmezni kell.[31] Az 1989. évi módosítás tovább szűkítette az érvénytelenség alkalmazhatóságának körét: a harmadik személyt nem kell rosszhiszeműnek tekinteni attól, hogy tudomása volt arról, hogy az igazgatók túllépték hatáskörüket.[32]
Megemlítendő, hogy a fenti szabályok alkalmazása a gyakorlatban nem problémamentes: például az angol jog nem ismeri a jóhiszeműség általános, minden jogterületre kiterjedő fogalmát. Másrészt a törvény csak azzal az esettel foglalkozik, amikor a harmadik személy közvetlenül az igazgatósággal, illetve az igazgatóság által ténylegesen meghatalmazott személlyel létesít szerződéses kapcsolatot, minden más, a társaság alkalmazásában álló személy vonatkozásában a szabály nem alkalmazható (az ügylet érvényessége érdekében a harmadik személynek kell bizonyítania, hogy az igazgatóság magatartása alapján joggal feltételezhette az alkalmazott képviseleti jogát az adott szerződés vonatkozásában).[33]
Szoros összefüggésben van az ultra vires doktrínával az ún. ügynöktan. Mint ahogy azt már fentebb említettük, a társaság jogképességének korlátozása a gyakorlatban a képviseleti szerv, az igazgatóság hatáskörének korlátozását jelenti. Mindez abból ered, hogy az angolszász jog a menedzsereket a társaság ügynökeinek (agents) tekinti, az agency joga szerint pedig az ügynöknek nem lehet szélesebb jogköre, mint amennyit a megbízó (principal) ráruházott.
A kontinentális polgári jogrendszerek megbízási szerződésére emlékeztető jogviszony lényege az, hogy a megbízó érdekében az ügynöknek kell bizonyos tevékenységet kifejtenie, ami szükségszerűen bizonyos döntéshozói hatalom átruházásával jár (a társasági jogban ez a tulajdonosi jogosítványokat jelenti). Az angol jogfelfogás abból a tézisből indul ki, hogy mivel a vállalat mindennapos működését az igazgatók irányítják, ezért ők és a tagság között "információs aszimetria" áll fenn (az igazgatók javára). Miután a közgazdaságtan egyik alaptézise szerint a gazdaság minden egyes szereplője profitmaximalizálásra törekszik, ezért feltételezhető, hogy adott esetben a cégvezető nem (vagy nem kizárólag) a vállalat, hanem saját érdekei mentén él hatalmával.
Bár az egyéni érdekek érvényesítését teljes mértékben kizárni nem lehet, a jogalkotónak és a jogalkalmazásnak nyilvánvalóan arra kell törekednie, hogy minimalizálja, keretek közé szorítsa azt. A társaság és a menedzsment kapcsolatát ezért az angol jog mint minősített bizalmi viszonyt közelíti meg, amelynek folyománya az igazgatók ún. fiduciárius kötelezettségeinek rendszere (fiduciary duties). Ilyen kötelezettség a társaság érdekében történő jóhiszemű cselekvés (duty to act bona fide far the benefit of the company), az elvárható gondosság (duty of care and diligence), a jogszerű cél érdekében történő cselekvés (duty to act for proper purpose), illetve a társasággal szembeni érdekkonfliktusok elkerülésének kötelezettsége (duty to avoid conflicts of interest).[34]
A magyar jogban először az 1997. évi Gt. tette kifejezetten lehetővé a jogalkalmazó számára, hogy bizonyos - tipikusan rosszhiszemű - tagi magatartások esetén figyelmen kívül hagyja a modern társasági jogok egyik alapvető intézményét, a korlátozott felelősséget. A nyugati jogrendszerekben ez a lehetőség régóta adott, a német jogban "Haftungsdurchgriff', az angolszász jogban "piercing (ignoring) the corporate veil" ("a társasági lepel átszúrása, figyelmen kívül hagyása") néven.
A fentebb említettek szerint az angol jog a kezdetektől fogva alapvetően bizalmatlan volt a jogi személyiség és a korlátozott felelősség intézményeivel szemben, mivel a különféle visszaélések forrását látta bennük. Nem véletlen, hogy már - európai viszonylatban is - korán kialakultak a társasági entitást negligáló elméletek és bírói döntések. Ezek a döntések - melyeket azért sem haszontalan megvizsgálni, mert a magyar bírói gyakorlat még nem mondható ezen a téren kiforrottnak - gyakorlatilag a már említett Salomon-elv megkerülését jelentik a legkülönfélébb tényállások esetén. Így például uralkodó- és leányvállalat viszonylatában (parental company, subsidiary company), amikor is a bíróság azt vizsgálja, hogy ténylegesen ügynöki viszony áll-e fenn kettőjük között, azaz a leányvállalat gyakorlatilag az anyacég "ügynökeként" jár-e el (nincs önálló profitja, személyzeti autonómiája, döntései az anyacég döntései stb.).[35] Hasonló megítélés alá esik, amikor csalás (fraud), illetve más jogellenes cselekmény elkövetése esetén a tagok a társaságot "álcaként használják" (the company as a facade)[36] A kanadai jogalkalmazásban kibontakozó tendencia, hogy a szerződésen kívüli, a szerződéses károkozás (tort, breach of contract) vagy a megtévesztés (deceit) is alapot szolgáltathat a "lepel átszúrásához".[37] Hasonlóan érdekes a Salomon-elv figyelmen kívül hagyása abból a célból, hogy kiderüljön, kik a társaság irányítói, ilyen eset volt az első világháború idején (1916) a Daimler Co. Ltd. v. Continental Tyre and Rubber Co. Ltd. -ügy, amelyben az angol társaság német tulajdonosait kellett "felfedni".
- 49/50 -
Sajátos megítélést eredményezhet a konszernek jogi helyzete: a bíróságok a "lepel kiterjesztésével" az elvileg önálló jogalanyok egy csoportját azok közös tevékenysége miatt egy egységes jogalanynak tekintik, amelyet "egyetlen lepel takar" (one economic unit argument - egy gazdasági egység elve).[38] Látható tehát, hogy az angol jogot sem hagyta érintetlenül a modern kor gazdaságának terméke: a társasági struktúrák bonyolódása (bár a gyakorlat e tekintetben még nem tekinthető egységesnek).[39]
Megjegyzendő, hogy a felelősségáttörési tényállások szerteágazó mivoltát és ennek nyomán a bíróságok elé került ilyen ügyek számát és jellegét tekintve egy neves társasági jogász, Richard M. Buxbaum egyenesen kaotikusnak írja le a helyzetet, különösen az Egyesült Államokban, ahol egy kutatás során közel 2000 ilyen esetet gyűjtöttek össze.[40] Valamennyi modern jogrendszer tekintetében felmerül tehát a kérdés: meddig mehet el a jogalkalmazó a "társasági lepel", az önálló társasági entitás figyelmen kívül hagyásakor? Nem vitás, hogy ezzel az eszközzel megfontoltan kell bánni, hiszen az ilyen precedensek elszaporodása, az esetkörök bővülése a befektetői kedv csökkenéséhez vezethet.[41]
Az 1907., 1908., 1948. és 1967. évi törvények kisebb-nagyobb, a modern kor igényeinek megfelelő módosításokat hoztak az angol társasági jog világába (pl. bizonyos konszernjogi szabályok bevezetésével, vagy a zárt működésű társaság, a private company megteremtésével). Mindenképpen megemlítendő az 1907-es Limited Partnership Act, amely a kontinentális modellt átvéve bevezette a betéti társasági formációt.[42] Az ilyen társaságnak legfeljebb húsz tagja lehetett, közülük legalább egy tag felelőssége korlátozott, egy tagé pedig korlátlan volt a társaság tartozásaiért, a korlátozott felelősségű tagok nem "vonhatták vissza" betétjeiket a társaságból, az üzletvezetésben részt nem vehettek.[43]
Napjaink társasági jogfejlődését Angliában is az európai jogharmonizáció határozza meg. Az 1. számú társasági jogi irányelv implementálásának legfontosabb hatása az ultra vires doktrína alkalmazási körének szűkítése volt (lásd fentebb).
A 2. számú társasági jogi irányelv révén a zárt működésű társaságok váltak általánossá, a public company pedig különös alapítási móddá vált, bevezetésre került továbbá - az insider dealing (értékpapírok árával, árfolyamával kapcsolatos szenzitív információk felhasználása haszonszerzés végett) tilalma. A 1981., 1985., és 1989. évi Companies Act-ek a további irányelvek hatása alatt születtek, kisebb módosításokkal az 1985-ös törvény rakta le a hatályos angol társasági jog alapjait. Jelenleg megkülönböztetjük egyrészt a kontinentális értelemben vett részvénytársaságnak megfelelő company limited by shares-t (1855 óta - a legelterjedtebb a gyakorlatban), a tagok felelősségvállalása mellett működő tőkeegyesítő társaságot (company limited by guarantee - 1862 óta), továbbá a korlátlan tagi felelősséggel működő társaságot (unlimited company, 1844 óta), másrészt a jogi személyiséggel nem rendelkező társaságok köréből a partnership-et és a limited partnership-et. A fentiek közül a részvénytársaság és a company limited by guarantee alapítható nyilvánosan.[44]
A Nemzetközösség országai közül egyébként Skóciában az angol jog került átvételre, míg Írországban a függetlenné válás (1922) óta bizonyos sajátosságokkal fejlődik tovább a társasági jog.[45] ■
JEGYZETEK
[1] Ashley: An Introduction to English Economic History and Theory. Augustus M. Kelley, New York 1966., 103., lásd: John Mo: International Commercial Law. London 2005., 6.
[2] International Encyclopedia Of Comparative Law, Vol. XIII., Conard, Vagts: Business And Private Organizations (Introduction), Mohr Siebeck, Tübingen, 3.; és Farrar, Furey, Hannigan, Wylie: Farrar's Company Law, Butterworths, London, Dublin, Edinburgh 1991. 15.
[3] Davies, Prentice: Gower's Principles Of Modern Company Law. Sweet & Maxwell, London 1997. 23.
[4] Sándor István: A társasági jog története Nyugat-Európában. KJK, Budapest 2005. 100.
[5] Lásd pl.: Lord Eldon döntése a Kinder v. Taylor-ügyben (1825)
[6] Ronald Ralph Formoy: The Historical Foundations of Modern Company Law. Sweet and Maxwell, London 1923. 31.
[7] Davies, Prentice i. m. 23.
[8] Sándor István i. m. 101.
[9] Ronald Ralph Formoy i. m. 16.
[10] Davies, Prentice i. m. 24., Ronald Ralph Formoy i. m. 4.
[11] Ronald Ralph Formoy i. m. 16-22, Sándor István i. m. 110.
[12] Davies, Prentice i. m. 24. 25.
[13] Pl.: The King v. Cawood (1723), The King v. Dodd (1810), The King v. Webb (1812)
[14] Hallett v. Dowdall ügy (1847)
[15] Farrar, Furey, Hannigan, Wylie i. m. 19., Ronald Ralph Formoy i. m. 41.
[16] Ibid
[17] Sándor István i. m. 192.
[18] Ronald Ralph Formoy i. m. 75-76.
[19] Davies, Prentice i. m. 48.
[20] Kuncz Ödön: Törvénytervezet a részvénytársaságról, a szövetkezetről és a korlátolt felelősségű társaságról. GLOBUS, Budapest 1926.
[21] Taylor v. Ashton-ügy (1843), Ronald Ralph Formoy i. m. 110.
[22] Sándor István i. m. 195.
[23] Ronald Ralph Formoy i. m. 111.
[24] Ibid 138.
[25] A Ptk. 28. § (4) bekezdése szerint, ha jogszabály eltérően nem rendelkezik, a jogi személy jogképessége kiterjed mindazokra a jogokra és kötelezettségekre, amelyek jellegüknél fogva nem csupán az emberhez fűződhetnek, míg a Gt 2. § (3) bekezdése szerint a gazdasági társaság saját cégneve alatt jogképes, jogokat szerezhet, és kötelezettségeket vállalhat, így különösen tulajdont szerezhet, szerződést köthet, pert indíthat és perelhető.
- 50/51 -
[26] Pl. a hatályos Companies Act 2. szakasza
[27] Ld. részletesen: Papp Tekla: Az ultra vires elv az angol társasági jogban, Jogtudományi Közlöny 2003
[28] Royal British Bank v. Turquand-ügy (1858)
[29] Farrar, Furey, Hannigan, Wylie i. m. 111.
[30] A társaság szervei által tett jogi cselekmények akkor is kötelezik a társaságot, ha ezek nem a társaság céljaival vannak összefüggésben, ez alól a tagállam jogalkotása csak olyan esetekre nézve tehet kivételt, amikor is a társaság bizonyítani tudja, hogy a harmadik személy tudott, vagy tudnia kellett volna arról, hogy ultra vires ügyletben vesz részt.
[31] Companies Act 1985. 35. szakasz
[32] Companies Act 1989. 35. szakasz (b)
[33] Farrar, Furey, Hannigan, Wylie i. m. 111-117., és Molnár Gábor Lajos: Bevezetés az angol társasági jogba. BIP, 2002. 133.
[34]A fentiekről lásd részletesen: Molnár Gábor Lajos i. m. 24-25.
[35] Smith, Stone & Knight Ltd. v. Birmingham Corp. (1939)
[36] Adams v. Cape (1990), Jones v. Lipman (1962)
[37] Lehndorff Canadian Properties Ltd. v. Davis & Co. (1987)
[38] DHN Food Distributors Ltd. v. London Borough of Tower Hamlets (1976)
[39] A fentiekről lásd részletesen: Molnár Gábor Lajos: A korlátozott felelősség áttörése az angol társasági jogban. Magyar Jog 2001 3. sz. és Farrar, Furey, Hannigan, Wylie i. m. 73-81.
[40] International Encyclopedia Of Comparative Law, 18.
[41] A korlátozott felelősség áttörésének elméletéről és gyakorlatáról lásd bővebben: Nochta Tibor: A magánjogi felelősség útjai a társasági jogban. Dialog-Campus, Budapest-Pécs 2005
[42] Megemlítendő, hogy Írország már 1782-ben szabályozta a betéti társaság formációját az Irish Anonymous Partnership Act-tel, Lásd: Ronald Ralph Formoy i. m. 46.
[43] Ibid
[44] Morse, Marshall, Morris, Crabb: Charleswoth & Morse Company Law, Sweet & Maxwell, London 1999, 29-37.
[45] Sándor István i. m. 248.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
