A 2008-as gazdasági világválság és a közelmúltban fokozódó európai "migránsáradat" miatt a szociális jogok alkotmányos védelme is újragondolásra kell(ett) kerüljön Európában. Míg több európai országban ez a szociális juttatások drasztikus csökkentésével jar(t), addig úgy tűnik, hogy Németországban a Szövetségi Alkotmánybíróság 2010-es Hartz IV döntése a megélhetési minimum alapjogi garanciáinak terén előrelépésként értékelhető. A Hartz IV döntés tehát "mérföldkőnek" számít a német - és ezáltal a német gyakorlatot sok esetben zsinórmértékként alkalmazó magyar - alkotmánybírósági gyakorlat számára is. A tanulmány ismerteti a döntés előzményeit, főbb elvi megállapításait, valamint rövid "utóéletét", beleértve a német jogirodalomban megjelenő kritikákat is.
A német Szövetségi Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht, továbbiakban: BVerfG) 2010. februárjában hozott döntést[1] az ún. Hartz IV. törvény[2] alkotmányosságának kérdésében. A döntés kimondta, hogy újra kell kalkulálni a tartósan munkanélkülieknek folyósított ellátmányt, ami a felnőttek esetében havi 359 euró, eltartott gyermekek után ennek a fele, ugyanis a törvényi előírások nem elégségesek az emberhez méltó léthez szükséges létminimum biztosítására.[3] A határozat fő kérdése tehát az anyagi létminimum biztosításának állam általi kötelezettsége, illetve - az egyén oldaláról nézve - a megélhetési minimumhoz való jog.
Ez a döntés a német szakirodalomban és a közvéleményben is nagy visszhangot váltott ki, sokan "korszakalkotónak" tekintik ezt a döntést.
A magyar Alkotmánybíróság 1998-ban mondta ki, hogy az akkor hatályban lévő Alkotmány 70/E. §-ában meghatározott szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó olyan megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza, amely elengedhetetlen az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához.[4] Az Alaptörvény hatálybalépését követően[5] a 40/2012. (XII. 6.) AB határozat ugyan "felidézte" ezt a kitételt,[6] azonban a férfiak és nők
- 265/266 -
egyenlő nyugdíjkorhatárára vonatkozó népszavazási kezdeményezéssel kapcsolatos 28/2015. (IX. 24.) AB határozat ettől elhatárolódni látszik.[7] Egy kifejezetten a megélhetési minimummal foglalkozó 2013-as ügyben pedig - noha az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményt is megállapított - csak egy-egy különvéleményben került felidézésre az 1998-as AB határozat, illetve annak elvi kitétele.[8] A vita tehát - hogy ti. az Alaptörvényből milyen egyéni jogok és állami kötelezettségek származnak a megélhetési minimumra nézve - álláspontom szerint még korántsem tekinthető véglegesen lezártnak.[9] Indokoltnak tartom ezért a - magyar Alkotmánybíróság számára sok esetben mintaadó - német gyakorlat legutóbbi fejleményeinek, így különösen a 2010-es Hartz IV döntés előzményeinek, főbb tételeinek és utóéletének a bemutatását - beleértve a jogirodalomban megjelenő kritikákat -, bízva abban, hogy az e kérdésről kialakuló vitához némi adalékul is szolgálhat majd ez a rövid kis elemzés. A kérdés aktualitását csak fokozza az utóbbi időben felerősödő migránshelyzet is, amelynek Németország - ahogy ez majd jelen írásból is kiderül: "nem véletlenül!" - első számú célországa.
1. A BVerfG a méltóságteljes létminimumhoz való alapjogot a Grundgesetz 1. cikk (1) bekezdés szerinti emberi méltósághoz való jog és azzal összefüggésben a 20. cikk (1) bekezdésében deklarált szociális jóléti állam elvének együttes értelmezéséből vezette el. Ezáltal a BVerfG egy olyan új jogot "olvasztott ki" a "megélhetési minimumhoz való joggal", amely szövegszerűen nem szerepel a Grundgesetzben.[10]
A BVerfG ezt a jogot a következőkre alapozta. A Grundgesetz 20. cikk (1) bekezdése felhatalmazza a törvényhozót arra, hogy biztosítsa a méltóságteljes létminimumot. Ha az embernek azért nincsenek meg a méltóságteljes lét garantálásához szükséges anyagi eszközei, mert azt sem saját munkájából, sem saját anyagi eszközeiből, sem mások támogatásából nem tudja biztosítani, akkor az állam köteles a felhatalmazás keretein belül védeni az emberi méltóságot és fenntartani a szociális jóléti államot azáltal, hogy biztosítja számára - mint rászorulónak - a szükséges anyagi eszközöket.[11] Az alkotmányból közvetlenül levezethető támogatási igény - ami a méltóságteljes létminimum garantálásához szükséges - azonban csak a méltóságteljes élet fenntartásának feltétlenül szükséges eszközeit fedi le. Ez az igény az egész létminimumot egy mindenre kiterjedő alapjogi garanciaként biztosítja, ami magában foglalja az ember fizikai létezését, úgymint az élelem, a ruházkodás, háztartási eszközök, lakhatás, fűtés, higiénia és egészségügyi ellátás, és biztosítja a társas kapcsolatok fenntartásának lehetőségét, valamint a szociális, kulturális és politikai életben való részvétel egy minimális fokát, lévén, hogy az ember szükségszerűen társadalmi közegben él.[12]
A BVerfG kimondta, hogy a méltóságteljes létminimum garanciáját törvény által kikényszeríthető jognak kell biztosítania. Ez közvetlenül következik a Grundgesetz 1. cikk (1) bekezdése által garantált védelemből. A rászoruló egyén nem lehet kiszolgáltatva önkéntes állami támogatásoknak, vagy más személyek támogatásának alanyi jogot nem garantáló rendelkezések által. A törvényi támogatási igénynek mindig le
- 266/267 -
kell fednie minden egyén teljes egzisztenciális szükségletét.[13] Ha a törvényhozó nem tesz eleget megfelelően ennek a(z) - létminimum meghatározására irányuló - alkotmányos kötelezettségének, akkor a törvény a mulasztás mértékében alkotmányellenes.[14]
Az 1. cikk (1) bekezdéséből eredő támogatási igény megléte közvetlenül az alkotmányból ered, ám annak mértéke már nem vezethető le közvetlenül az alkotmányból. Ez a mérték függ a mindenkori társadalomnak - a méltóságteljes lét biztosításáról alkotott - nézeteitől, a rászoruló egyén speciális lakhatási feltételeitől, valamint a vonatkozó gazdasági és technikai körülményektől, amit ennek megfelelően a törvényalkotónak kell meghatározni.[15] A Grundgesetz 20. cikk (1) bekezdésében lefektetett szociális jóléti állam elve a törvényalkotóra azt a kötelezettséget rója, hogy a méltóságteljes létminimum garantálása tekintetében megfelelően értékelje az aktuális társadalmi valóságot. Vagyis a parlamentnek kötelessége konkretizálni a támogatási igényeket mind a feltételek, mind a jogkövetkezmények terén. Az főszabály szerint a törvényhozó mérlegelési jogkörébe tartozik, hogy a létminimumot pénzbeli, természetbeli támogatásban vagy szolgáltatások útján biztosítja. A létminimum biztosításához szükséges támogatások mértékének meghatározása is a jogalkotó mérlegelési szabadságába tartozik. Ez a támogatások mértékének meghatározására vonatkozó mérlegelési lehetőség magában foglalja az aktuális életfeltételek és szükségletek értékelését is. Azonban ennek mértéke is változó: a törvényhozó szabadsága szűkebb, ha az ember fizikai létezésének biztosításához szükséges támogatásokat biztosítja, és szélesebb, ha a társadalmi életben való részvétel lehetőségét biztosítja.[16]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
