A rendszerváltás óta eltelt időszak kétségkívül egyik legnagyobb horderejű, nemzetközi jogi relevanciával bíró eseménye hazánknak az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez (NATO) történő csatlakozása volt.[1] A csatlakozás folyamata - melynek különböző aspektusai számtalanszor kerültek napirendre - mindenki számára jól ismert, így ezzel a kérdéssel nem kívánok részletesen foglalkozni. Relatíve kevés szó esett azonban a Magyar Köztársaság NATO-taggá válása előtt és után egyaránt, a csatlakozás nemzetközi jogi vonatkozásairól. Meglehet azért, mert az ide vágó kérdések - mint például az egyéni vagy kollektív önvédelem joga - a kortárs nemzetközi jognak olyan alapvető és megszilárdult szegmenseit alkotják, amelyek mélyreható elemzése mellőzhetőnek tűnik. Mindazonáltal úgy vélem, hogy nem fölösleges felidézni, és ismételten áttekinteni a nemzetközi jog egyes, a washingtoni szerződéshez való csatlakozásunkkal összefüggő kérdéseit; már csak azért sem, mert annak megkötése a jogtudományi körökben hajdan élénk vitát eredményezett.
Ismeretes, hogy az 1949. április 4-én, Washington D. C.-ben aláírt Észak-atlanti Szerződés[2] egy kollektív védelmi szövetséget hívott életre.
- 99/100 -
A kezdetben tizenkét tagot számláló szövetség létrehozását a második világháborút követő események sajátos láncolata tette szükségessé: történelmi hátterét az egyre élesebben kibontakozó kelet-nyugati ellentét és a hidegháború alkotta. Közvetlen előzményként a görögországi és a törökországi válságot szokás megemlíteni. Görögország 1946 decemberében az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Biztonsági Tanácsához fordult az albán, bolgár és jugoszláv fegyveres csoportok saját területén kifejtett tevékenysége miatt, ám a Tanács nem volt képes ellátni a nemzetközi béke és biztonság terén rá ruházott elsődleges feladatokat, rávilágítva ezzel az ENSZ Alapokmányában lefektetett kollektív biztonsági rendszer gyakorlati buktatóira. (A kollektív biztonság kibontakozó válságát az is nyilvánvalóvá tette, hogy nem került sor az Alapokmány 43. cikkében említett megállapodások megkötésére sem.[3]) Törökországot illetően, intő jelként szolgált, hogy a Szovjetunió 1945-ben nem újította meg a két állam között húsz esztendeje létező barátsági szerződést, sőt területi követeléseket fogalmazott meg.
Értelemszerűen nem csak ez a két esemény tette szükségessé a washingtoni szerződés megkötését, főleg annak ismeretében nem, hogy a nevezett államok csak a bővítés "legelső" fordulójában, 1952-ben váltak a szövetség tagjaivá. Mindazonáltal, az Egyesült Államok már ekkor kilátásba helyezte a két állam katonai és gazdasági megsegítését, amely lépésre - Truman elnök híres, 1947. március 12-i beszédét követően - 1947. május 22-én, a Kongresszus is áldását adta. A nyugati értékrendet valló államokat szovjet részről fenyegető veszély bizonyítására számos körülmény említhető meg. Hosszasan lehetne sorolni a példákat a Marshall-terv okozta feszültségtől, a berlini légihídon át, egészen addig a tényig, hogy Európa nagy részén ekkor még rendkívüli katonai erőt képviselő szovjet csapatok állomásoztak, amelyek roppant előnyös pozícióban voltak egy, a nyugat-európai államok ellen irányuló offenzíva szempontjából. Ám érdekes módon, a második világháború utáni világ legelső kollektív védelmi szövetségei nem kimondottan a szovjet fenyegetés kényszere alatt jöttek létre.
- 100/101 -
A tárgyalt időszak kollektív segítségnyújtási és kollektív védelmi szerződéseinek sorát az Egyesült Államok és a latin-amerikai országok részvételével létrejött, és 1945. március 6-án, Mexikóban aláírt chapultepeci akta[4] nyitotta, melynek I. rész 3. pontja kimondta, hogy az egyik állam területi integritását és sérthetetlenségét, szuverenitását vagy politikai függetlenségét érő támadás az akta valamennyi aláírója ellen irányuló agressziónak tekintendő. Ilyen támadás esetére az akta még mindössze az aláíró államok - megfelelő intézkedések megtételét célzó - konzultációs kötelezettségét írta elő; míg rendelkezései maradéktalanul figyelembe vették az "Egyesült Nemzetek" ekkor még javában folyó második világháborús erőfeszítéseit. Az akta által lerakott alapokon végül 1947. szeptember 2-án jött létre egy valódi kollektív védelmi szerződés,[5] melynek gerincét - az ENSZ Alapokmányának egyéni vagy kollektív önvédelem jogáról szóló 51. cikkére hivatkozó - 3. cikk alkotja, területi hatályát pedig a rendkívül részletes földrajzi meghatározást nyújtó 4. cikk tartalmazza.[6] Az amerikai kontinens kapcsán végezetül az Amerikai Államok Szervezetének Alapokmányát kell megemlíteni, melyek elvei között ez áll: "Az egyik amerikai állam ellen irányuló agresszió, az összes többi amerikai állam ellen irányuló agresszió is."[7]
Időközben az európai kontinensen is születtek kollektív védelmi természetű szerződések. Ám, amint már az imént utaltam rá, ezek a kezdeti megállapodások még nem annyira a szovjet fenyegetés, mint inkább a német újrafegyverkezés megakadályozásának szándékával jöttek létre. Az Egyesült Királyság és Franciaország 1947. március 4-én
- 101/102 -
aláírta a dunkirki szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződést,[8] amit egy esztendővel később - az immár Belgiummal, Hollandiával és Luxemburggal kibővült - brüsszeli szerződés[9] fejlesztett tovább. Ez a megállapodás, noha IV. cikkének köszönhetően kollektív védelmi szerződésként vonult be a történelembe, több szempontból is kiemelkedik azok sorából. Egyfelől azért, mert a részes államok a kollektív védelem tárgyában kötött megállapodáson túl, ugyanezen szerződés keretei között, gazdasági, szociális és kulturális együttműködést is létesítettek. Másfelől viszont azért figyelemreméltó a brüsszeli szerződés, mert közvetlen (jogi) előzményül szolgált a washingtoni szerződéshez, ám egyúttal megteremtette a Nyugat-európai Unió alapjait is, következésképp a két szervezet kvázi "közös gyökerének" is tekinthető.[10]
Az Egyesült Államok belső joga sokáig nehézségeket okozott a kollektív védelmi szerződések kötése terén. Ez az akadály végül 1948. június 11-én, az ún. Vandenberg-határozat elfogadásával szűnt meg, melyben a Szenátus - többek között - kimondta, hogy az Egyesült Államoknak különösen a következőket kell szem előtt tartania a nemzetközi béke és biztonság realizálását célzó politikája során:
"3. Az Egyesült Államok, alkotmányos eljárás útján történő csatlakozása olyan regionális és más kollektív megállapodásokhoz, amelyek a folyamatos és hatékony önsegélyen és a kölcsönös segítségen alapulnak, és érintik annak nemzetbiztonságát.
4. Hozzájárulás a béke fenntartásához abbéli elhatározásának egyértelművé tételével, hogy gyakorolja az 51. cikk szerinti egyéni vagy kollektív önvédelem jogát, amennyiben bármely, a nemzetbiztonságát érintő fegyveres támadásra kerül sor."[11]
- 102/103 -
Ilyen előzmények után jött tehát létre az Észak-atlanti Szerződés, Belgium, Dánia, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Norvégia, Olaszország és Portugália részvételével. A szerződésben foglalt casus foederis magját - hasonlóan az ENSZ Alapokmányának elfogadását követően létrejött valamennyi kollektív védelmi szerződéshez - az Alapokmány 51. cikkére való hivatkozás képezi. Mielőtt azonban rátérnék a washingtoni szerződés eme rendelkezésének vizsgálatára, elengedhetetlennek tartom az azt tartalommal (jelentős részben) kitöltő alapokmányi rendelkezés elemzését.
Az ENSZ Alapokmányának egyéni vagy kollektív önvédelem jogáról szóló 51. cikke a következőket tartalmazza:
"A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem érinti az Egyesült Nemzetek valamelyik tagja ellen irányuló fegyveres támadás esetében az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát mindaddig, amíg a Biztonsági Tanács a nemzetközi béke és biztonság fenntartására szükséges rendszabályokat meg nem tette. A tagok az önvédelem e jogának gyakorlása során foganatosított rendszabályaikat azonnal a Biztonsági Tanács tudomására tartoznak hozni és ezek a rendszabályok semmiképpen sem érintik a Biztonsági Tanácsnak a jelen Alapokmány értelmében fennálló hatáskörét és kötelességét abban a tekintetben, hogy a nemzetközi béke és biztonság fenntartása vagy helyreállítása végett az általa szükségesnek tartott intézkedéseket bármikor megtegye."[12]
Érdekes, hogy az idézett szakasz meglehetősen későn, csak az Egyesült Nemzetek Konferenciáján, San Franciscóban került bele az Alapokmány szövegébe,[13] ráadásul inkorporálásának indoka is eléggé sajátos. A cél ugyanis nem elsősorban az önvédelem jogának elismerése, hanem a latin-amerikai államok ama igényének kielégítése volt,
- 103/104 -
hogy az ENSZ létrehozását megelőzően létrejött egyes regionális megállapodásaik - mint például a chapultepeci akta - utóbb ne minősüljenek az Alapokmánnyal ellentétesnek, s ekként alkalmazhatatlannak.[14] Az önvédelem expressis verbis Alapokmányba foglalásának tulajdonított másodlagos jelentőség magyarázata roppant egyszerű. A XX. század első felében az a nézet volt meghatározó, mely szerint az önvédelem joga annyira evidens, oly alapvető, hogy annak külön elismerését az erőszak alkalmazásának kiküszöbölésével foglalkozó különböző dokumentumok megszövegezése során nyugodtan mellőzni lehet. Az önvédelem - noha ezt néhány tekintélyes szerző kétségbe vonja[15] - emberemlékezet óta részét képezte az államok belső jogának, a középkorban, az igazságos háború doktrínájában ez jelentette az egyik legegyértelműbb iusta causát,[16] s a kialakuló nemzetközi jogban az
- 104/105 -
általános jogelvek egyikeként nyert általános elismerést. Ezért nem található utalás az önvédelemre például a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányában,[17] illetve a Briand-Kellogg-paktumban. Kiválóan tükrözi a korabeli álláspontot Frank B. Kellogg amerikai külügyminiszternek az említett paktum kapcsán tett ama kijelentése, miszerint:
"Némelyik kormány feltette a kérdést, hogy vajon [a paktum] megfosztja-e őket az önvédelem jogától? Felfoghatatlannak tűnt számomra, hogy valaki képes azt állítani, bármelyik nemzet aláírna egy olyan szerződést, amely úgy is értelmezhető, mint ami az országot érő támadás esetén megszünteti az önvédelem jogát. Ez minden szuverén természetes joga, hasonlóképpen minden egyéné, és benne rejlik valamennyi szerződésben."[18]
Látható tehát, hogy az 51. cikk mellőzése aligha érintette volna az önvédelem szokásjogának létét,[19] legfeljebb terjedelme szűkült volna be, lévén az Alapokmány 2. cikk 4. pontja - mindaddig egyedülálló módon - az erőszak valamennyi formáját eltiltotta. A klasszikus nemzetközi jog önvédelmének szokásjoga és az Alapokmány 51. cikke közötti viszony egyébként e témakör leginkább vitatott kérdéseinek egyike. Központjában az 51. cikk azon fordulata áll, melynek értelmében az "Alapokmány egyetlen rendelkezése sem érinti az Egyesült Nemzetek valamelyik tagja ellen irányuló fegyveres támadás esetében az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát".
- 105/106 -
E "természetes jog" érintetlenül hagyására való utalás fényében kérdéses volt, hogy a klasszikus nemzetközi jog időszakának önvédelme, az Alapokmány hátterében, valamilyen formában továbbél-e napjainkban,[20] esetleg az 51. cikk szövege magát a kortárs szokásjogot tükrözi,[21] vagy ha mégsem, akkor elképzelhető-e, hogy az Alapokmány idővel lerontotta a hajdani szokásjogot?[22] Az önvédelem szokásjogának továbbélése azért oly sarkalatos kérdés, mert terjedelme, alkalmazási köre jóval tágabb volt az Alapokmányban foglalt "fegyveres támadásnál".[23] E jog értelmében lehetőség nyílott, többek között, a támadással pusztán
- 106/107 -
fenyegető állam elleni megelőző csapásra, de akár arra is, hogy a szomszédos állam területén dúló polgárháború által jelentett veszélyt egy állam erőszak alkalmazása útján szüntesse meg. A XIX. század, valamint a XX. század első évtizedeinek nemzetközi jogában az önvédelem szorosan összefonódott az önfenntartás - ius ad bellum korában központi fontosságú, ám mára már elhalt - doktrínájával, amely elmélet szinte minden, az önvédelemhez hasonló állami cselekvés kielégítő jogi bázisául szolgált. Az önfenntartás azonban rendkívül tág kategória volt, amely egyaránt felölelte az önsegély elvét, a különböző intervenciós jogokat (amelyek között nem egyszer maga az önvédelem is feltűnt), de a szükséghelyzet doktrínája sem állt messze tőle.[24] Így egyáltalán nem meglepő, hogy az önvédelem - ilyen jogi környezetben kikristályosult - szokásjoga aligha egyeztethető össze az Alapokmány erőszak valamennyi formájának eltiltását célzó rendszerével, ami olyan teóriák megfogalmazásához vezetett, mint amilyen a szokásjog, imént említett, lerontására vonatkozó elképzelés.
A lerontás kapcsán ugyanakkor nem szabad elsiklani ama, korántsem mellékes körülmény fölött, hogy az önvédelem szokásjoga már 1945 előtt is minden bizonnyal kógens szabály volt,[25] amelyet az 51. cikk mint szerződéses norma csak abban az esetben írhatott felül, amennyiben maga is feltétlen érvényesülést igényelt. Mivel azonban az 51. cikk nyitó fordulata arra enged következtetni, hogy az Alapokmány a már létező szokásjogot nem kívánta érinteni, ily módon lerontásról sem igazán beszélhetünk. Akkor viszont milyen alapon fűz korlátokat és feltételeket az 51. cikk az önvédelem "természetes jogához"?
Korlátozások és többletként jelentkező kötelezettségek ugyanis több ponton is fellelhetők a rendelkezésben, és az önvédelem gyakorlásának fegyveres támadás esetére történő szűkítése ezek közül csak az egyik. Megjegyzendő, hogy az Alapokmány nem határozza meg, hogy mi minősül fegyveres támadásnak, ezért a fogalom tartalommal való kitöltése eltérő eredményekhez vezetett a jogtudományban. Egyetértés
- 107/108 -
van azonban abban a tekintetben, hogy a fegyveres támadás jóval szűkebb értelmet takar, mint az erőszak alkalmazása, de jelentése még az agresszió kategóriájához képest is korlátozottabb. De a "fegyveres támadás" fogalmának stricto sensu értelmezésével szembeni ellenvetésként fogalmazható meg, hogy a nukleáris fegyverek korában a tényleges támadás bevárása a megtámadott állam számára egyet jelentene a biztos pusztulással.
A gyakorlatban a fegyveres támadás fennállásának megállapítása módfelett szubjektív döntésen alapul: ugyanaz a tény, ugyanazon jog alapján, eltérő minősítésekkel illethető. Értelemszerűen másként fogja kvalifikálni a támadást, a szenvedő fél, és az azt végrehajtó állam. Kettejük szubjektív állásfoglalásához társul továbbá a Biztonsági Tanács Alapokmány 39. cikke alapján megfogalmazott véleménye, amely ugyan bízvást tekinthető objektívnek, ám két szempontból is problémás. Egyfelől azért, mert a Tanács, a nagyhatalmi egyhangúság elve következtében, nem minden esetben képes ilyen határozatot hozni, másfelől pedig azért, mert határozata szükségszerűen fáziskésésben van az önvédelmi helyzetben levő állam vagy államok döntéséhez képest. Hans Kelsen szerint a megtámadott állam állásfoglalása függőben van a Tanács által meghozott hiteles döntésig, noha ezt a védekezés megkezdéséhez nem kell bevárni.[26]
Az önvédelem jogának gyakorlásához, s ennek "nyitányaként" a fegyveres támadás fennállásának megállapításához sem szükséges tehát a Biztonsági Tanács határozata. Ellenkező érvelés esetén nemcsak magának az önvédelemnek a lényegét tagadnánk meg,[27] hanem gyakorlatilag lehetőséget biztosítanánk az öt állandó tagnak arra, hogy jogi következmények nélkül indítson háborút. Ebben a hipotetikus helyzetben ezeknek az államoknak lehetősége lenne arra, hogy megvétózzák az általuk megtámadott állam önvédelmi helyzetének elismerését tartalmazó határozati javaslatot, kizárva ezzel azt, hogy a védekező állam az Alapokmány értelmében jogszerűen alkalmazzon erőszakot; és emellett megvétózhatnák a szervezet valamennyi, önmaguk ellen irányuló cselekvését is. Evidens tehát, hogy a fenti érvelés nonszensz: nem
- 108/109 -
kétséges, hogy az önvédelem gyakorlásához nincs szükség biztonsági tanácsi engedélyre, ez a jog kivételt képez az erőszak átfogó tilalma alól. Következésképp, aligha van különösebb jelentősége a Tanács gyakorlatában annak a körülménynek, hogy egyes, válsághelyzetekben hozott határozatok olykor "felidézik" az egyéni vagy kollektív önvédelem Alapokmányban foglalt jogát. Egyetlen kivételként talán az Egyesült Államokat, 2001. szeptember 11-én ért terrortámadások nyomán elfogadott határozat említhető meg, minthogy az egy olyan eseményre nézve "idézte fel" az önvédelmet, ami a fegyveres támadás hagyományos, megszorító értelemben alkalmazott fogalmába nehezen volt beilleszthető, s ezáltal némiképp kibővítette az 51. cikk alkalmazási körét.[28]
A Biztonsági Tanács tehát csak utólag - azaz a fegyveres támadás megindulását követően - fogalmazza meg hitelesnek és objektívnek tekinthető álláspontját. Mi a helyzet azonban, ha úgy találja, hogy valójában nem történt fegyveres támadás? Ebben az esetben nyilvánvalóan önvédelemről sem beszélhetünk, így a védekező állam által alkalmazott erőszak - legalábbis a biztonsági tanácsi határozat elfogadásától kezdve - jogszerűtlennek minősül. Ugyanakkor nem lehet egyértelműen leszögezni azt sem, hogy az eredetileg "támadónak" vélt állam önvédelmi reakciót kiváltó magatartása a Tanács ugyanezen aktusa folytán automatikusan jogszerűvé válik. Egy államnak a fegyveres támadás súlyát el nem érő, mindazonáltal erőszakos karakterrel bíró cselekményei attól még jogsértők, hogy a Biztonsági Tanács nem minősítette azokat fegyveres támadásnak. Ám e cselekmények ellen nem lehet erőszakkal védekezni; a sértett állam ilyekor kizárólag fegyveres erő alkalmazásával nem járó ellenintézkedésekhez folyamodhat.
Szűkíteni látszik az önvédelem eredeti szokásjogát az is, hogy az 51. cikk mindössze az "Egyesült Nemzetek valamelyik tagja ellen irányuló fegyveres támadás esetében" ismeri el az egyéni vagy a kollektív önvédelem jogát. Manapság, amikor a világ szinte minden állama tagja a szervezetnek, e probléma már aligha tekinthető relevánsnak, ám az ENSZ történetének első néhány évtizedében annál nagyobb súllyal bírt. Élénk viták forrásául szolgált annak mérlegelése, hogy az ENSZ tagjai az 51. cikk kollektív önvédelemre vonatkozó fordulata alapján nyújthatnak-e jogszerűen segítséget olyan államoknak, amelyek nem tagjai a
- 109/110 -
szervezetnek. Mivel erre vonatkozó tilalom az Alapokmányban sehol nem található, ezért a jogtudomány általában véve elfogadta a nem tagállamokkal való kollektív védelmi együttműködés gondolatát.[29] Megjegyzendő, hogy ez a kérdés a NATO kapcsán is felmerült, hiszen sem Olaszország, sem Portugália nem voltak az ENSZ tagjai, amikor aláírták a washingtoni szerződést.
Az 51. cikk előírja a Biztonsági Tanács haladéktalan tájékoztatását is, noha azt nem határozza meg, ez - a szokásjogban nem létező - kötelezettség kit terhel: nyilván nem az agresszort, hanem az önvédelmet gyakorló államot. Elméletileg az sem zárható ki, hogy a tájékoztatást valamely harmadik állam teszi meg, jóllehet ennek valószínűségét aláássa az a körülmény, miszerint csak a védekező állam foglalhat egyértelműen állást abban, hogy önvédelmi helyzetben van-e, vagy nem. Azért kizárólag ez az állam, mert a Biztonsági Tanács hiteles döntéséig az ő álláspontját kell irányadónak elfogadni egy fegyveres támadás ebbéli minőségének megítélésénél. Meg kell jegyezni azt is, hogy a tárgyalt rendelkezés jogi jellege vitatott. Egyes nézetek szerint ez egyértelműen egy jogi kötelezettséget statuál,[30] míg más vélemények mindössze "iránymutatás" jelleget tulajdonítanak neki.[31] Elmulasztása azonban semmi esetre sem érinti az önvédelem joga gyakorlásának jogszerűségét.[32] A tájékoztatási kötelezettség célja ellenben egyértelmű: annak biztosítása, hogy a Tanács képes legyen eleget tenni a nemzetközi béke és biztonság terén viselt elsődleges felelősségének, azaz a világszervezet mielőbb cselekedni tudjon.
Az önvédelem jogának gyakorlása ugyanis csak addig tart, "amíg a Biztonsági Tanács a nemzetközi béke és biztonság fenntartására szükséges rendszabályokat meg nem tette". Ez a rendelkezés egyértelművé
- 110/111 -
teszi, hogy az Alapokmány megszövegezői az önvédelemnek csupán ideiglenes szerepet szántak, az államoknak csak addig kívánták biztosítani az erőszak alkalmazásának biztonsági tanácsi felhatalmazás nélküli jogát, amíg az ENSZ kollektív védelmi mechanizmusa működésbe nem lép. A Biztonsági Tanács határozatát követően - amelyet az Alapokmány 25. cikkének[33] megfelelően valamennyi tagállam, ide értve az önvédelmet gyakorlót is, köteles végrehajtani - az önvédelem gyakorlásának joga megszűnik; és helyébe a világszervezet kényszerintézkedése lép. Ez azonban nem feltétlenül jelent erőszakot - a szükséges rendszabályok mibenlétéről a Tanács határoz. Az önvédelmi helyzetben levő államnak a tanácsi cselekvést követően fel kell hagynia az erőszak alkalmazásával, kivéve, ha a Biztonsági Tanács ennek az államnak (is) felhatalmazást ad "a nemzetközi béke és biztonság minden szükséges eszközzel" történő helyreállítása. Ekkor - mint már utaltam rá - azonban már nem önvédelemből, hanem az ENSZ nevében eljárva fog cselekedni.
Mindez annak a következménye, hogy az önvédelem terén az egyes tagállamok és az ENSZ hatáskörei konkurálnak. Ezt a versengést az Alapokmány azzal oldja fel, hogy a "központi szervnek", azaz a Biztonsági Tanácsnak biztosít elsőbbséget a cselekvés terén.[34] Yoram Dinstein megközelítésében az önvédelem gyakorlása egy kétfázisú folyamat képét mutatja. Az első szakaszban a megtámadott állam, saját döntése nyomán, önsegélyként[35] és ideiglenes jelleggel alkalmaz erőszakot,
- 111/112 -
amit a második szakaszban a szervezet fellépése követ. Érdekesség, hogy Dinstein az 1986. évi Nicaragua-ügy kapcsán arra a következtetésre jutott, hogy nem csak a Biztonsági Tanács, hanem a Nemzetközi Bíróság is szerepet kap ebben a folyamatban.[36]
Az 51. cikk szóban forgó fordulatából további következtetések is levonhatók. Egyrészt az, hogy az önvédelem jogának gyakorlása túlléphető. Ez az excessus akkor áll fenn, ha az önvédelmet jogszerűen gyakorló állam a Biztonsági Tanács határozata ellenére nem hagy fel az erőszak alkalmazásával, és erre felhatalmazást sem kap. Ily módon az eredetileg megtámadott állam válik jogsértővé, lévén cselekménye a nemzetközi béke és biztonság megsértésének minősül. A fordulatban rejlő másik következmény, hogy a Biztonsági Tanács állandó tagjai gyakorlatilag korlátlan ideig gyakorolhatják az önvédelem jogát, hiszen vétójogukkal élve tetszőleges ideig halogathatják a szükséges tanácsi határozat meghozatalát. Érdemi korlátot legfeljebb az önkéntes tartózkodás intézménye jelenthet, hiszen az Alapokmány a viszályban érdekelt állam kötelező tartózkodását csak a VI. fejezet és az 52. cikk 3. pontja értelmében hozott határozatok esetére írja elő.[37]
Felmerül azonban a kérdés, hogy a Biztonsági Tanács mely határozata minősül "a nemzetközi béke és biztonság fenntartására szükséges rendszabálynak", és kinek áll jogában ezt megítélni. Nyilvánvaló, hogy a Tanács rendelkezésére álló eszközök közül nem mindegyik bír a fegyveres támadás megállításához, és a nemzetközi béke és biztonság helyreállításához szükséges kényszerítő erővel. Például az Alapokmány 41. cikke értelmében elrendelt gazdasági szankciók hatékonysága - habár hosszú távon kétségkívül rendkívüli hátrányokat képesek okozni
- 112/113 -
egy állam számára - egy fegyveres támadással szemben legalábbis megkérdőjelezhető. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a "szükséges rendszabály" csak a fegyveres erő alkalmazásában állhat; az intézkedést mindig az adott eset függvényében kell megítélni. Mindazonáltal az bizonyosnak tűnik, hogy ha a Biztonsági Tanács egy önvédelmi helyzet alkalmával, a válságra vonatkozóan kényszerintézkedéseket rendel el, ez önmagában még nem jelenti azt, hogy ezek az intézkedések megfelelőek és automatikusan véget vetnek az önvédelem gyakorlásának.[38] Itt kell megjegyezni, hogy Kelsen rendkívüli éleslátással rámutatott: a Biztonsági Tanács határozata ebben az esetben nem "fenntartja", hanem inkább "helyreállítja" a megbomlott nemzetközi békét és biztonságot.[39]
Mint már jeleztem, az 51. cikk arról sem szól, hogy kinek áll jogában a Biztonsági Tanács által foganatosított rendszabályok kielégítő voltának eldöntése. Lehetséges válaszként maga a Tanács, illetve a sértett állam kínálkozik. Mindkét álláspont mellett és ellen hozhatók fel érvek. A Biztonsági Tanács megítélése ugyan hitelesebb és objektívebb lehet, ám nem feltétlenül egyezik meg a sértett nézetével és érdekeivel, márpedig egy fegyveres támadás esetén valóban elementáris érdekek forognak kockán. Ha a megtámadott állam véleményét tekintjük irányadónak, jóval közelebb járunk az önvédelem "természetes jogként" való felfogásához. Ez azonban magában hordozza a tanácsi határozat állam általi felülbírálásának súlyos aggályát, és alapul vételével - Franz von Liszt egykoron, ugyan más vonatkozásban papírra vetett, ámde találó szavaival élve - "kitárulna az önkény kapuja". Ebből kifolyólag valószínűnek tűnik, hogy az első feltevés a helyes.
Az önvédelem gyakorlásának olyan korlátai is vannak, amelyek az 51. cikkből nem olvashatók ki, nevezetesen a szükségszerűség és az arányosság. Mindkét feltétel az önvédelem hajdani szokásjogából ered, jóllehet létük a kortárs nemzetközi jog számos egyéb normájából is levezethető. Az a tény, hogy explicit módon nem szerepelnek az Alapokmányban, semmilyen formában nem érinti kötelező erejüket. E princípiumok következtében az önvédelem gyakorlásának nemcsak időbeli korlátja van (amennyiben a Biztonsági Tanács imént tárgyalt fellépését
- 113/114 -
e kifejezéssel aposztrofáljuk): az akkor is véget ér, ha a defenzív erőszak eléri célját, és alkalmazásának szükségszerűsége elenyészik. Vitatott, hogy ez a pont a támadóknak az államterületről való kiszorításának pillanatában jön el, avagy a védekezés kiterjedhet a támadó állam területére, illetve szélsőséges esetekben az offenzív politikát folytató kormányzat megbuktatására is.[40] Az önvédelem hajdani szokásjogába ezeket a magatartásokat különösebb akadály nélkül be lehetett illeszteni. Az Alapokmány e relációban hallgat, ám mind betűje, mind szelleme erősen megkérdőjelezi e cselekmények jogszerűségét.
Mindemellett az önvédelem során jogszerűen alkalmazható erőszak mértéke is véges - általában véve arányosnak kell lennie a fegyveres támadáshoz képest. A proporcionalitás követelményét azonban soha nem lehet patikamérlegen mérni, hiszen a védekezés sikerének elengedhetetlen feltétele, hogy a defenzív erőszak hatásfokában felülmúlja a támadást.[41]
Kelsen megjegyzi, hogy az Alapokmány meglehetős következetlenséggel kezeli az önvédelem "természetes jogát", hiszen helyenként korlátozza, ám a kollektív önvédelem akceptálásával ki is bővíti azt.[42] Hasonlóképpen foglalt állást Hersch Lauterpacht is.[43] Derek W. Bowett ellenben úgy vélte, hogy az 51. cikk eme rendelkezése egyáltalán nem tekinthető újdonságnak,[44] és ebben alighanem igaza van, hiszen már a klasszikus nemzetközi jog korában is számos, támadás esetére kölcsönös segítségnyújtást előíró szerződéssel találkozhatunk. Az, hogy a kollektív védelem ekkoriban nem került a figyelem középpontjába - megítélésem szerint - logikus következménye annak, hogy az államok, a ius ad bellum következtében, szabadon alkalmazhattak erőszakot. Nem volt szükség tehát az önvédelem joga kollektív gyakorlásának külön
- 114/115 -
elismerésére, hiszen egy állam e szabály felhívása nélkül is jogszerűen nyújthatott segítséget a megtámadott félnek.
Elöljáróban le kell szögezni, hogy az Alapokmányban szereplő "kollektív önvédelem" kifejezés önellentmondás, lévén a csoportos magatartást feltételező "kollektív" jelző egy alapvetően egyoldalú tevékenységhez kapcsolódik - az "ön" kollektív megvédése fogalmilag kizárt.[45] Ezt a nyelvtani dilemmát a szakirodalom, a "kollektív önvédelem" helyett, a "kollektív védelem" fordulat használatával oldja fel.
A kollektív védelem tartalma prima facie elég egyértelműnek tűnik: a megtámadott, önvédelmi helyzetben levő államot más államok segítenek - katonailag vagy más módon - az agresszor elleni harcban. Nem szükséges, hogy ez a segítségnyújtás valamely, előzetesen megkötött megállapodáson alapuljon;[46] arra ad hoc jelleggel - azaz a fegyveres támadás megindulása utáni megegyezés alapján - is sor kerülhet. Az sem feltétel, hogy a kollektív önvédelmet gyakorló államok egymás földrajzi közelségében legyenek, noha ez, valamint a közös értékrend, a hasonló politikai, gazdasági, társadalmi vagy kulturális berendezkedés a gyakorlatban valószínűbbé teszik a kollektív fellépést.
A kollektív védelem, az Alapokmányban foglalt formájában, számos problémás kérdést szült. Az egyik legjelentősebb ezek közül abból fakad, hogy - mint már említettem - a fegyveres támadás fennállását nemcsak a megtámadott állam, hanem a támadó fél is vizsgálhatja. Tegyük fel, hogy más államok is az áldozat segítségére sietnek. Az agresszor értelemszerűen tagadni fogja a támadás létét, így megállapításának fényében a kollektív védelem gyakorlása több állam ellene irányuló fegyveres támadásaként fog feltűnni. Erre alapozva, az agresszor kinyilváníthatja, hogy önvédelmi helyzetben van, és segítséget kérhet más államoktól is.[47] Ily módon két állam konfliktusa egy kiterjedt nemzetközi fegyveres összeütközéssé terebélyesedhet, melyben akár mindkét fél úgy vélheti: jogos önvédelemből cselekszik.[48] (Ne fe-
- 115/116 -
ledjük, hogy a fegyveres támadás fennállását hitelesen csak a Biztonsági Tanács állapíthatja meg, míg az érintett államok ebbéli véleménye szubjektív jellegű.)
A kollektív védelem fenti, "hagyományos" értelmezését ért legnagyobb kihívás a már említett Derek W. Bowett részéről érte; érdemes tehát behatóbban is foglalkozni a téma e kiemelkedő szaktekintélye által, az 1950-es évek derekán megfogalmazott teóriával. Szerinte a kollektív védelem jogának levezetésére három alternatíva kínálkozik, amelyek közül ő az utolsót tartotta helytállónak: egy magánjogi analógia; a kollektív védelem kollektív jogként való felfogása (melynek alapját az államok nemzetközi béke és biztonság fenntartása terén fennálló kötelezettsége képezi); valamint az egyéni jog kollektív gyakorlásának lehetősége.[49]
A védelem kollektivitása - mutatott rá Bowett - valamilyen "közeli viszonyt" feltételez a védelmet nyújtó és a megvédett között. Ami szerinte a kollektív védelmet az idegeneknek nyújtott segítségtől megkülönbözteti az nem más mint az, hogy a védelmet nyújtónak valamilyen érdeke fűződik a megvédett ellen irányuló jogsértés - az önvédelem esetén a fegyveres támadás - elhárításához: részben tehát a saját jogát is védi.[50] Ebből kiindulva, a kollektív védelem természetét az alábbi módon ragadta meg:
"A kollektív önvédelem joga gyakorlásának szám szerint két feltétele van: először is az, hogy minden egyes résztvevő állam rendelkezzen az egyéni önvédelem jogával, másodszor pedig az, hogy létezzen a résztvevő államok között egy megállapodás jogaik kollektív gyakorlásáról."[51]
Amint látható, Bowett felfogásában a kollektív védelem joga, az egyéni önvédelmi jogok összessége. Elméletéből azonban az következik, hogy valódi kollektív védelemről csak akkor beszélhetünk, ha az abban résztvevő államok mindegyikét ugyanaz a fegyveres támadás éri. Fogal-
- 116/117 -
milag kizárt, hogy olyan államok vegyenek részt e tevékenységben, amelyek jogát nem sérti az adott támadás. Ha a meg nem támadott államok mégis segítséget nyújtanak az agresszió áldozatának, úgy magatartásuk inkább tekinthető a nemzetközi jog megsértése miatti szankciónak, mint önvédelemnek.
Jóllehet Bowett eme széles körben ismert és vitatott teóriája rendkívül logikus következtetéseken alapul, azt az állami gyakorlat nem támasztja alá, és az elmélet sem tette magáévá. Könnyen belátható, hogy alapul vételével a kollektív védelmi szövetségek sajátos jogi helyzetbe kerülnének, hiszen aligha képzelhető el olyan fegyveres támadás, ami egyszerre irányul a szövetséges valamennyi tagállama ellen; "hagyományos" értelemben vett kollektív védelmi tevékenységük pedig nehezen egyeztethető össze az Alapokmánnyal.[52]
Végezetül, egy mondat erejéig meg kell említeni az Alapokmány 51. cikkének utolsó, a Biztonsági Tanács nemzetközi béke és biztonság terén fennálló hatáskörének és kötelességének érintetlenül hagyását kimondó mondatát is. A szakirodalom szinte egybehangzó véleménye szerint, ez a rendelkezés pusztán deklaratív jelentőséggel bír, és az 51. cikkbe való foglalása fölösleges volt.[53] Ez kétségkívül igaz. Kiemelném azonban a "kötelesség" kifejezést, melynek használata - megítélésem szerint - arra utal, és azt kívánja egyértelművé tenni, hogy a Tanács az önvédelem gyakorlásától függetlenül nemcsak jogosult, hanem köteles eleget tenni az Alapokmány által, a nemzetközi béke és biztonság fenntartása vagy helyreállítása céljából rá ruházott felelősségnek. Ennek értelmében tehát a Biztonsági Tanács köteles a korábbiakban tárgyalt "szükséges rendszabályok" meghozatalára, azt biztosítandó, hogy az önvédelem valóban kivételes és ideiglenes cselekmény legyen. Ám ebből az egyetlen fordulatból aligha vezethető le az önvédelmet gyakorló tag tartózkodási kötelezettsége a tanácsi szavazás során. Mint már említettem, az Alapokmány 27. cikk 3. bekezdése a "viszályban érdekelt fél" kötelező tartózkodását csak "a VI. fejezet és az 52. cikk 3. pontja értelmében hozott határozatoknál" írja elő (ez utóbbi szakasz a VIII. fejezetben szerepel); az 51. cikk ezzel szemben a VII. fejezetben nyert elhelyezést. Éppen ezért értek egyet azzal az imént megfogalma-
- 117/118 -
zott nézettel, hogy e mondat szerepe mindössze deklaratív: az érdemi kötelezettséget nem ez statuálja. Ha ezt az obligációt valahonnan eredeztetni kívánjuk, akkor sokkal célszerűbb az Alapokmány megfelelő rendelkezéseihez, valamint a vállalt kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elvéhez fordulni.[54]
Az önvédelem - különösképpen a kollektív védelem - mibenlétének ismeretében immár rá lehet térni az Észak-atlanti Szerződés tanulmányozására. A szerződés gerincét, azaz a kollektív védelmi klauzulát a híres 5. cikk tartalmazza, melynek szövege a következő:
"A Felek megegyeznek abban, hogy az egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek; és ennélfogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Felekkel egyetértésben, azonnal megteszi azokat az intézkedéseket, ideértve a fegyveres erő alkalmazását is, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.
Minden ilyen fegyveres támadást és az ennek következtében foganatosított minden intézkedést azonnal a Biztonsági Tanács tudomására kell hozni. Ezen intézkedések akkor zárulnak le, ha a Biztonsági Tanács meghozta a nemzetközi béke és biztonság helyreállítására és fenntartására szükséges rendszabályokat."[55]
Feltűnő, hogy az 5. cikk helyenként átveszi az ENSZ Alapokmánya 51. cikkének szóhasználatát. Ez alighanem a szerződő felek azon törekvésének tudható be, hogy a washingtoni szerződést összeegyeztethetővé
- 118/119 -
tegyék az Alapokmánnyal, ami - mint már a bevezetőben utaltam rá - egy megállapodás puszta létének a záloga.[56] Noha a washingtoni szerződést aláíró államok egyértelműen hitet tettek az Egyesült Nemzetek céljai és elvei, különösen az erőszak tilalma és a viták békés rendezése mellett, a korabeli szocialista szakirodalom azon nyomban rásütötte a szövetségre az "agresszív" jelzőt.[57] A vádak élét azonban jelentősen tompította a - hat esztendővel később - megkötött Varsói Szerződés,[58] ami mind szerkezetét, mind szövegét tekintve feltűnő hasonlóságot mutatott az oly hevesen támadott szerződéssel. Konkrét példával illusztrálva, az ex iniuria ius non oritur elvéből következően a Varsói Szerződés is jogellenes módon jött volna létre, ha helytállónak bizonyult volna a szocialista jogtudósok azon korábbi kifogása, miszerint kizárólag az Alapokmány 51. cikkére hivatkozással nem lehet kollektív védelmi szervezetet alapítani.
A washingtoni szerződés 5. cikke meglehetősen bonyolult konstrukció. Részben keretjellegű rendelkezés, hiszen túlnyomó részét az Alapokmány 51. cikke tölti ki tartalommal, más részeit tekintve azonban "önálló"előírásnak tekintendő, hiszen az alapokmányi szakaszhoz képest figyelemreméltó többletjelentést hordoz. Ez a szakasz, illetve maga a washingtoni szerződés, két vonatkozásban is átformálja az 51. cikk eredeti jelentését, ám ezt oly módon teszi, hogy az minden további
- 119/120 -
nélkül összeegyeztethető az Alapokmány "sérthetetlenségével". (Ez az "átformálás" egyébiránt igaz minden kollektív védelmi szerződésre.)
A washingtoni szerződés 5. cikke értelmében, az "egyéni vagy kollektív önvédelem joga" mindenekelőtt kötelezettséggé alakul át. A szerződés részes államai, a szerződés kötelező hatályának elismerésével, a többi részes fél viszonylatában implicit módon lemondanak az Alapokmány 51. cikke és az általános nemzetközi jog (szokásjog) értelmében fennálló azon jogukról, hogy szabad mérlegelésük alapján nyújtanak támogatást egy fegyveres támadás áldozatának: ezt neveztem korábban ad hoc segítségnyújtásnak. A NATO tagállamai kötelesek egymásnak segítséget nyújtani, amennyiben bármelyiküket olyan fegyveres támadás éri, ami megfelel a washingtoni szerződésben foglalt feltételeknek. Mérlegelési joguk - amint arról hamarosan szó lesz - kizárólag a segítségnyújtás keretében foganatosítandó intézkedések megválasztása terén van.
Másodsorban a szerződés többletfeltéteket fogalmaz meg azon fegyveres támadások kapcsán, amelyek mozgásba hozhatják a kollektív védelmi mechanizmust. Ezek a feltételek tisztán megszorító jellegűek, lévén ellenkező esetben - példának okáért, ha a fegyveres támadás fogalmának tartalmi körét kiterjesztenék az erőszakkal való fenyegetésre - összeütközésbe kerülnének az Alapokmánnyal. Azonban - a maiori ad minus érveléssel - arra a következtetésre lehet jutni, hogy az Alapokmány 51. cikkében foglaltakhoz képest való, megszorító természetű eltérések megengedettek. A washingtoni szerződés eme restriktív feltételei földrajzi karakterrel bírnak, és a 6. cikkből olvashatók ki:
"Az 5. cikk alkalmazása szempontjából egy vagy több Fél ellen irányuló támadásnak kell tekinteni azt a fegyveres támadást, amely a Felek egyikének területe ellen Európában vagy Észak-Amerikában, Franciaország algériai megyéi ellen, bármely Fél megszálló erői ellen Európában, a Felek egyikének joghatósága alá tartozó, az észak-atlanti térségben a Ráktérítőtől északra fekvő szigetek ellen vagy a Felek bármelyikének hajói vagy repülőgépei ellen irányul, ha a fenti területeken tartózkodnak."[59]
Megjegyzendő, hogy e cikk eredeti értelme már több ízben módosult: részben beszűkült, részben kitágult. Algéria gyarmati uralom alóli felszabadulását követően, "Franciaország algériai megyéi" hallgatólago-
- 120/121 -
san kikerültek a 6. cikk tartalmi köréből,[60] amit azonban az időközben csatlakozott államok területe folyamatosan kiterjesztett. A megfelelő - egy kivételtől eltekintve implicit - módosításokat mindig az új tagok csatlakozási jegyzőkönyvei foglalják magukba. Kiemelendő ezek sorából a Görögország és Törökország csatlakozásáról szóló jegyzőkönyv, minthogy ez az a dokumentum, amelyik kifejezett módosításokat eszközölt a szerződés 6. cikkének szövegén.[61]
Az 5. cikk segítségnyújtási kötelezettséget statuáló rendelkezése két egységre bontható, melyek közül a tényleges cselekvési kötelezettséget a "megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket" rész tartalmazza. Nem szabad azonban megfeledkezni az 5. cikk első fordulatáról sem, miszerint "a Felek megegyeznek abban, hogy az egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek. Ez a szövegrészlet két okból is lényeges. Egyrészt azért, mert a tényleges segítségnyújtási kötelezettségről szóló fordulat alapját képezi (a két mondatrész között a kapcsolóelem az, hogy "és ennélfogva), másrészt pedig azért, mert úgy tűnik, hogy a
- 121/122 -
"tekintenek" ige használata folytán egy fikciót létesít.[62] E fikció lényege az, hogy ha bármelyik tagot fegyveres támadás éri, akkor az valamennyi tag ellen irányuló fegyveres támadásnak minősül. Következésképp, egy tag - vélhetően - akkor is önvédelmi helyzetbe kerül, ha nem őt, hanem valamelyik másik szövetségesét éri a fegyveres támadás.[63]
E fikciós elméletből - feltéve, ha elfogadjuk létjogosultságát - messzemenő jogi következmények erednek, melyek részben pozitívak, másrészt azonban problémásak. A pozitív hatás mindössze abban mutatkozik meg, hogy ezáltal a kollektív védelmi szövetség működése összeegyeztethető lesz a "kollektív önvédelmet" szigorú értelemben felfogó, Derek W. Bowett-féle elmélettel is. Mint ismeretes, Bowett szerint a kollektív védelmi helyzet csak akkor áll fenn, ha az önvédelemben résztvevő minden egyes államot ugyanazon támadás éri - azaz egyénileg is önvédelmi helyzetben vannak -, és létezik köztük egy olyan megállapodás, ami lehetővé teszi az egyéni önvédelem jogának együttes gyakorlását. A fikció tehát abban nyújt segítséget, hogy e két konjunktív feltétel közül az első - legalábbis jogi értelemben - még akkor fennálljon, ha csak egyik vagy másik, de nem az összes tagot éri a fegyveres támadás. Ám felmerül a kérdés, vajon jogszerűnek minősül-e egy ilyen fikció felállítása a kortárs nemzetközi jog szerint, avagy a ius ad bellum jogba való kvázi "visszacsempészését" jelenti? Megítélésem szerint a fikció nem tekinthető az erőszak kógens tilalma alóli kiszerződésnek, hiszen - defenzív tartalma folytán - nem irányul egyik állam ellen sem, ráadásul egy fegyveres támadás esetén a támadó fél, nem pedig a védekező állam vagy államok sértik meg a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályait.
Függetlenül attól, milyen tartalommal ruházzuk fel a fikciót, megállapíthatjuk, hogy az egy alapvetően deklaratív jellegű rendelkezés, amelynek mellőzése mit sem változtatna az 5. cikk értelmén. Amint már jeleztem, a kollektív védelem domináns felfogása szerint egy államnak nem kell önvédelmi helyzetben lennie ahhoz, hogy egy másik segítségére siessen. Ily módon a fikció nem létesít új jogot (ilyen ha-
- 122/123 -
tása, mint láthattuk, csak a Bowett-féle teóriában lehet), legfeljebb nyomatékosítja azt a jogosítványt, ami az államokat az ENSZ Alapokmányának 51. cikke, valamint az általános nemzetközi jog alapján amúgy is megilleti. Természetesen a fikció kötelezettséget sem statuál, már csak azért sem, mert az önvédelem az Alapokmány 51. cikke értelmében is csak jog, nem kötelezettség. Egyik állam sem köteles magát fegyverrel megvédeni, amennyiben nem tudja, vagy nem akarja. (Kiváló példa erre Csehszlovákia magatartása az 1968. évi intervenció idején, amikor a hadsereg - a köztársasági elnök utasítására - nem tanúsított ellenállást a Varsói Szerződés bevonuló csapataival szemben, noha az állam nemzetközi jogi értelemben önvédelmi helyzetben volt.) Ebből a jogból - amint az már az imént megállapítást nyert - a washingtoni szerződés 5. cikkének második fordulata ("megegyeznek abban, hogy... támogatni fogja), nem pedig a taglalt fikció teremt kollektív védelmi obligációt.
A fikcióra épülő felfogás - mint jeleztem - különböző gyakorlati veszélyeket és jogi problémákat is hordoz. Mindenekelőtt azt a nem kívánatos jelenséget, amit leginkább a kollektív védelem "láncreakciójának" lehetne nevezni.[64] Ez a probléma ráadásul nemcsak a szövetségen belül, hanem a különböző kollektív védelmi szövetségek közötti viszonylatban is felmerül, s mint látni fogjuk, abszurd eredményre vezethet. Egy kollektív védelmi szövetségben részes állam nemcsak ebben az egy szövetségben lehet tag: a különböző szövetségek tagállamainak körei metszik egymást. Az említett, hipotetikus "láncreakció" - a megfelelő biztosítékok hiányában - akkor indulna be, ha példának okáért a Rio de Janeiro-i szerződés részes államaként Mexikót fegyveres támadás éri, ami önvédelmi helyzetbe hozná az Egyesült Államokat. Az Egyesült Államok önvédelmi státusza ennek következtében önvédelmi helyzetbe hozna minden olyan államot - ide értve a NATO valamennyi tagját -, amelyet a valójában meg sem támadott nagyhatalomhoz ilyen, fikción alapuló kollektív védelmi obligáció fűz: ez pedig értelemszerűen - úgy a gyakorlatban, mint jogilag - tarthatatlan állapotot eredményezne. Egyébiránt figyelemreméltó, hogy az ilyen fikciók casus foederisbe való inkorporálása egyáltalán nem tekinthető tipikus módszernek. A hidegháború idején létrejött, legjelentősebb multilaterális kollektív védelmi megállapodások közül, a washingtoni szerződést leszámítva, csak az amerikaközi rendszer - bevezetőben már
- 123/124 -
említett - szerződéseiben, illetve az 1954. évi balkáni paktumban[65] találkozhatunk hasonló fikciókkal.
A casus foederis automatikus, önkényes vagy visszaélésszerű alkalmazásának kiküszöbölésére, valamint a fenti "láncreakció" elkerülésére számos jogtechnikai módszer létezik, melyek közös vonása az, hogy a kollektív védelmi szövetség tagállamai valamilyen formában diszkréciót élveznek az önvédelmi helyzetbeni cselekvést illetően.
Természetesen a NATO esetében is számos "biztonsági fék" található. Az első biztosítékot a szerződés 5. cikkének azon fordulata rejti, miszerint - kollektív védelmi kötelezettségéből fakadóan - minden tagállam "megteszi azokat az intézkedéseket, ideértve a fegyveres erő alkalmazását is, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart. Mint látható, a szövetségesek módfelett széles mérlegelési jogkört élveznek a tekintetben, hogy milyen jellegű intézkedés útján kívánnak eleget tenni vállalt kötelezettségeiknek. Ezek közül a fegyveres segítségnyújtás csak az egyik lehetőség, így a NATO kollektív védekezése korántsem jelenti azt, hogy abban valamennyi tagállam hadereje - feltéve, hogy van, hiszen Izland közismerten nem rendelkezik önálló fegyveres erővel - ténylegesen részt is fog venni. Előfordulhat, hogy egy vagy több tagállam csak közvetett módon - például a légtér rendelkezésre bocsátásával - fog részt vállalni az akcióban. Ezeknek az intézkedéseknek és eszközöknek megválasztása nagyban függ attól is, hogy a ténylegesen önvédelmi helyzetbe került állam katonai potenciálja milyen természetű támogatást tesz szükségessé, más szóval, az adott állam mire tart igényt - legalábbis az egyetlen gyakorlati példa erre enged következtetni.[66]
- 124/125 -
További biztosítékot jelent az a körülmény, hogy a washingtoni szerződés 5. cikkének alkalmazhatóságáról - legalábbis a rendelkezésre álló, kevés gyakorlati tapasztalat fényében olybá tűnik - a NATO legfőbb politikai döntéshozó szerve, az Észak-atlanti Tanács dönt: a cikket úgymond "életbe kell léptetni",[67] noha ennek szükségességét a szerződés sehol nem említi. Erre való utalást legfeljebb az 5. cikk azon fordulata tartalmaz, mely szerint a segítségnyújtásra "egyénileg és a többi Felekkel egyetértésben"kerül sor. Egyes szerzők ezt, más szavakkal ugyan, de evidenciaként kezelik. Eric W. Beckett például így vélekedett: "Minden egyes fél a casus foederis bírája, és bírája annak is, vajon szükség van-e a fegyveres erőre, vagy más cselekvés is elegendő lesz."[68] Tagadhatatlan, hogy egy kollektív védelmi szövetség valamennyi tagját meg kell, hogy illesse az a jog, hogy saját döntésével értékelje, vajon fennállnak-e a casus foederisben foglaltak vagy nem. Csak így kerülhető el az, hogy a szövetség kollektív védelmi mechanizmusa egyetlen tagállam - konkrétan a megtámadott állam - egyéni döntésétől függően lépjen működésbe. Nem mindegy azonban, milyen formában manifesztálódik az egyes tagok eme joga, ezért - első ránézésre bármennyire is egyértelműnek tűnik - célszerű elidőzni egy kicsit az "életbe léptetés" kérdésénél.
Vajon mit takar az "életbe léptetés"? Nyilván annak deklarálását, hogy olyan fegyveres támadás érte valamelyik szövetségest, amelyik megfelel a szerződésben foglalt kritériumoknak, és ezáltal az 5. cikk alkalmazható. Tudvalevő, hogy a fegyveres támadás fennállásának kérdésében mindaddig a megtámadott állam szubjektív véleményét kell irányadónak elfogadni, amíg a Biztonsági Tanács meg nem fogalmazza sa-
- 125/126 -
ját, hiteles álláspontját. Az 5. cikk életbe léptetésének lényege tehát alighanem abban áll, hogy a megtámadott szövetséges eme szubjektív véleményét kvázi "elfogadás" végett az Észak-atlanti Tanács elé terjeszti. Itt a többi tagállam is állást foglalt abban a tekintetben, hogy valóban fennáll-e a megfelelő fegyveres támadás ténye. Az 5. cikket életbe léptető aktus - mint az Észak-atlanti Tanács minden egyéb döntése - konszenzust feltételez a szövetségesek részéről, azaz bármelyik tagállam megakadályozhatja az 5. cikkben foglalt kollektív védelmi kötelezettség gyakorlati érvényre juttatását: ebben áll annak biztosítéki jellege.
Ha minden szövetséges egyetért az Észak-atlanti Tanács elé terjesztett ténykérdésben - tehát abban, hogy fennáll-e a kellő fegyveres támadás -, akkor az 5. cikk automatikusan alkalmazhatóvá válik, és a kollektív segítségnyújtás valamennyi tagállamra nézve kötelező jelleget ölt, míg diszkrecionális jog csak az e körben foganatosított intézkedések tekintetében illeti meg az egyes tagállamokat. Az "életbe léptetés" kifejezés tehát félrevezető, mivel a tagok csak a szerződésben foglalt feltétel bekövetkezéséről dönthetnek, magának az 5. cikknek a szó szoros értelmében vett életbe léptetéséről nem, hiszen ez a következmény - a szerződésben foglaltak által - automatikusan bekövetkezik a fegyveres támadás fennforgásának megállapítása nyomán. Ha azonban bármely tagállam úgy véli, nem áll fenn a fegyveres támadás, akkor az 5. cikk sem lesz alkalmazható, és a kollektív védelemre csak az ENSZ Alapokmányának 51. cikke vagy az általános nemzetközi jog alapján - azaz a washingtoni szerződésen kívül - kerülhet sor. Ez azonban már nem kötelezettsége, hanem mindössze joga a szövetségeseknek. Sőt, ebben az esetben a NATO akciójáról sem lehet beszélni, lévén a segítséget nem e szövetség összes tagja, hanem az erre hajlandó államok csoportja nyújtja.
Kiemelendő, hogy az Észak-atlanti Tanács döntése is csak szubjektív karakterrel bír, az semmi esetre sem nem tekinthető egyenértékűnek a Biztonsági Tanács hiteles állásfoglalásával. Éppen ezért lehetséges az, hogy egyes szövetségesek - igaz a szövetségen kívül, az Alapokmányra hivatkozva - akkor is segítséget nyújtsanak a megtámadott félnek, ha az Észak-atlanti Tanács egy vagy több tagja szerint nem áll fenn fegyveres támadás. Az elutasításnak egyébiránt két jogi indoka is lehet: az egyik a támadás jellegéből és súlyából adódik, míg a másik a washingtoni szerződés 6. cikkének kritériumaiból vezethető le. Újfent hangsúlyozandó, hogy a szövetség tagállamainak kizárólag a megfelelő fegyveres támadás létének tagadása biztosít kibúvót a washingtoni szerződésben
- 126/127 -
vállalt segítségnyújtási kötelezettség teljesítése alól, hiszen ha egy ilyen támadás fennáll, akkor az 5. cikkben található fikció folytán az automatikusan ellenük is irányulónak tekintendő, "és ennélfogva" oldalukon ugyancsak automatikus módon megjelenik a kollektív védelmi obligáció is. Az "életbe léptetés" lényege - megítélésem szerint - tehát a fegyveres támadás léte, illetve létének a többi szövetséges általi elismerése.
Eme intézkedés ismeretében azonban felmerül a kérdés: az egyes tagállamok, az Észak-atlanti Tanács döntése előtt, egyénileg kötelesek-e a washingtoni szerződés 5. cikke szerint, és e szerződés keretében "azonnal" segítséget nyújtani? Az együttes segítségnyújtás kötelezettsége az 5. cikkből egyértelműen kiolvasható, ám ez az egyéni obligációról nem igazán mondható el. Az egyes tagállamok csak együttesen kötelezhetők a kollektív védelem gyakorlására, egyenként nem (ne feledjük, ettől függetlenül minden tagállamnak joga van erre az Alapokmány és az általános nemzetközi jog értelmében). Ily módon, ha egy tagállam az észak-atlanti tanácsi döntés előtt kezdi meg a segítségnyújtást, akkor ez az Alapokmány 51. cikkének hatálya alá tartozik, mindaddig, amíg az Észak-atlanti Tanács úgy nem véli, hivatkozni lehet az 5. cikkre. Pontosítani kell tehát Beckett korábban idézett vélekedését: nem az egyes NATO tagállamok, külön-külön a casus foederis bírái, hanem - a konszenzus igénye folytán - az összes tagállam együttesen a bírája annak. Az egyes tagok, egyenként csak saját intézkedéseik bírái. Összességében úgy tűnik, hogy a kollektív védelmi kötelezettséget illetően a szövetség a "vagy mindenki - vagy senki" elvet követi; differenciálásra - mint említettem - csak a foganatosított intézkedések terén nyílik lehetőség.
A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy az 5. cikk alkalmazásáról szóló fenti fejtegetés korántsem az egyetlen értelmezési lehetőség. Knut Ipsen, még az 1970-es évek elején, ezzel ellentétes álláspontot fogalmazott meg:
"A szerződés azon részes államai számára, amelyek - ugyan megfelelő tanácskozásokat követően, de mégis önálló döntésükkel - megállapítják a 6. cikknek megfelelő fegyveres támadás fennforgását, ez a támadás, az 5. cikk 1. bekezdésének fikciója folytán "valamennyiük ellen irányulónak" számít. Csak e felekre nézve lép életbe [a casus foederis]. Nincs joguk arra, hogy az egyes szövetségeseket, akik a 6. cikk szerinti támadás fennforgását kétségbe vonják, leszavazzák, de e szö-
- 127/128 -
vetségesek sem akadályozhatják meg, vétójog gyakorlásával, a többiek akcióját."[69]
Megítélésem szerint Ipsen sorait még akkor is fenntartásokkal kell fogadni, ha feltételezzük, hogy az 5. cikk alkalmazhatóságáról az Észak-atlanti Tanácsnak nem kell döntenie, és ezért a casus foederis fennállása tekintetében sincs szükség a szövetségesek konszenzusára. Az 5. cikk kimondja, hogy a segítségnyújtásra "egyénileg és a többi Felekkel egyetértésben" kell sort keríteni. Ipsen véleménye még az "életbe léptetéstől" eltekintve is csak akkor állná meg a helyét, ha az 5. cikk idézett fordulatában szereplő kapcsolat nem konjunktív, hanem diszjunktív lenne; azaz, ha így hangzana: "egyénileg vagy a többi Felekkel egyetértésben". Ebben az esetben valóban kötelező lenne az egyéni segítségnyújtás, ám az 5. cikk tényleges szövegének értelmét figyelembe véve ez - mint már jeleztem - csak jog, ami nem a szerződésből, hanem az Alapokmány 51. cikkéből és az általános nemzetközi jogból fakad.
Bár vélhetően egy ténykérdés megállapítására vonatkozik, ama bizonyos "életbe léptetés" nem kifejezetten deklaratív aktus, hiszen joghatások fűződnek hozzá. Az Észak-atlanti Tanács csak a fegyveres támadás létét állapítja meg, ám e megnyilatkozásához automatikus joghatásként társul az 5. cikk szerinti kollektív védelmi helyzet beállása. Ha viszont az életbe léptetést konstitutív aktusnak, az 5. cikk realizálására irányuló kötelezettségvállalásnak nyilvánítjuk, számos jogi problémával szembesülünk.[70] Ilyenformán a szerződés nem sokban különbözne a fegyveres támadás megtörténte utáni ad hoc kollektív védelmi köte-
- 128/129 -
lezettségvállalásoktól, hiszen az 5. cikkben foglaltak tényleges kötelező hatálya nem a támadás előtt, hanem azt követően nyerne elismerést, mégpedig az életbe léptetés által. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ebben az esetben a NATO tagállamait terhelő kollektív védelmi obligáció egy kétfázisú folyamat eredménye lenne: az absztrakt vállalás a washingtoni szerződés kötelező hatályának elismerésével történik meg, míg a konkrét és teljesítendő csak az 5. cikk életbe léptetésével. Mindez azonban aligha felel meg a valóságnak.
A feltételezések vizsgálatát még sokáig lehetne folytatni, anélkül, hogy egyértelmű és megnyugtató eredményre jutnánk az "életbe léptetés" néven ismertté vált aktus jogi mibenlétét illetően. Megjegyzem, a probléma nem is tisztán a jog szférájában, sokkal inkább a jogi előírások és a politikai megfontolások ütközésének zónájában helyezkedik el, ami tovább nehezíti annak jogi eszközök felhasználásával történő elemzését. Korántsem biztos, hogy az 5. cikk, Egyesült Államok elleni terrortámadásokat követő "életbe léptetése"precedenst statuál a jövőre nézve. Elképzelhető, hogy a kollektív védelmi mechanizmus működésbe hozása csak az eset sajátosságainak következtében alakult oly módon, ahogyan azt 2001. őszén tapasztalhattuk.[71]
Jóval könnyebben megválaszolható kérdésnek tűnik, hogy vajon az 5. cikk életbe léptetésének joga - bármit is takarjon ez az aktus - valójában a NATO-t mint a tagállamoktól elkülönült nemzetközi szervezetet (azon belül is az Észak-atlanti Tanácsot), avagy az egyes tagállamok összességét illeti meg. A washingtoni szerződés e tekintetben sem ad eligazítást, hiszen 9. cikke mindössze egy tanács létrehozását irányozza elő, konkrétumok megfogalmazása nélkül.[72] A kérdést a konszenzusos döntéshozatal ténye válaszolja meg, minthogy léte elmossa a határt a tagállamoktól elkülönült szervezet és a tagállamok összességének akarata között. Más megfogalmazásban, a szervezet a tagokra nézve, azok beleegyezése nélkül, nem hozhat kötelező döntést. Mindez
- 129/130 -
pedig arra a következtetésre vezet, hogy az állami és a szervezeti akaratnak a konszenzusos döntéshozatal nyomán előálló összefonódása miatt, a döntés joga végső soron az államok és nem a szervezet kezében van.[73]
Összehasonlításul, az 1947. évi Rio de Janeiro-i szerződés jóval egyértelműbben fogalmaz, mivel szövegéből világosan kitűnik, ki jogosult a tényleges döntés meghozatalára:
"A közvetlenül megtámadott Állam vagy Államok kérésére, az Amerikaközi Rendszer Konzultációs Szervének döntéséig, a Szerződő Felek mindegyike meghatározhatja azokat az azonnali intézkedéseket, amelyeket az előző [a kollektív védelmet előirányozó] bekezdésben foglalt kötelezettségeinek egyéni ellátása végett, és a kontinentális szolidaritás elvével összhangban foganatosít. A Konzultációs Szerv késedelem nélkül összeül ezen intézkedések megvizsgálása, valamint a foganatosítandó kollektív jellegű intézkedésekről való megegyezés céljából."[74]
Az egyes tagállamokat megillető döntési joggal szoros összefüggésben, egy harmadik, a washingtoni szerződés záró rendelkezései közé "rejtett" biztosíték is felfedezhető. A szerződés 11. cikkének első mondata ugyanis kimondja: "Ezt a Szerződést a Feleknek saját alkotmányos előírásaiknak megfelelően meg kell erősíteniük és végrehajtaniuk."[75] Ez a rendelkezés az Egyesült Államokra tekintettel - konkrétan a Vandenberg-határozattal való összhangot biztosítandó - került bele a szerződés szövegébe. E szakasz célját legszemléletesebben Dean Acheson külügyminiszter ragadta meg, amikor az 5. cikk kapcsán kijelentette: "Ez nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok automatikusan háborúban állna, ha a paktum által felölelt valamelyik országot fegyveres támadás éri. Alkotmányunk értelmében egyedül a Kongresszusnak van joga a hadiállapot kinyilvánítására."[76]
- 130/131 -
Óvatosabban ugyan, de lényegében hasonló értelemben foglalt állást az Egyesült Királyság Külügyminisztériuma is a washingtoni szerződés aláírását követően elkészített szerződésértelmezésben, melynek 5. cikkre vonatkozó részében ez áll:
"[A szerződés 5. cikke] a foganatosítandó cselekvést minden egyes ország döntésére bízza, garantálva ezáltal a parlamentet minden demokratikus országban megillető azon alkotmányos jogot, hogy határozzon a béke és a háború tárgyában [...] E rendelkezések mindegyike azt biztosítja, hogy a szerződés egykönnyen nem lesz alkalmazható. Ahhoz, hogy hozzájusson a többi fél segítségéhez, a megtámadott félnek meg kell tudnia győzni azokat arról, hogy a támadás olyan természetű, ami fenyegeti függetlenségét és integritását."[77]
Rendkívül érdekes, hogy a washingtoni szerződés csak a záró rendelkezések között említi a belső alkotmányos szabályok tiszteletben tartásának axiomatikus igényét, hiszen ez az előírás vitathatatlanul érdemi korlátot jelent a casus foederis alkalmazása kapcsán. Összehasonlításul, az ANZUS-t létrehozó szerződés megszövegezése során, ugyanez a biztosíték magában a casus foederisben nyert elhelyezést:
"Mindegyik Fél elismeri, hogy a Felek bármelyike ellen, a csendes-óceáni térségben irányuló fegyveres támadás veszélyes lenne saját békéjére és biztonságára, és kinyilvánítja, hogy alkotmányos eljárásaival összhangban fellépne a közös veszéllyel szemben."[78]
Utaltam rá, hogy a szövetségesek mérlegelési, avagy döntési joga nemcsak kézenfekvő, hanem egyenesen elengedhetetlen garanciát jelent a kollektív védelem automatikus vagy önkényes működésbe hozásával szemben. Az idézett amerikai és brit értelmezések azonban ugyanazt a problémát vetik fel, amelyik az "életbe léptetés" kapcsán is felmerült. Jelesül azt, hogy az államok - az értelmezések által sugallt abszolút szabadsággal ellentétben - voltaképpen csak a fegyveres támadás fennállásának ténye, valamint a majdan foganatosítandó intéz-
- 131/132 -
kedések kapcsán élvezhetnek döntési szabadságot; e két "végpont" közötti minden egyéb kérdésben - tehát a kollektív védelmi helyzet és a segítségnyújtási kötelezettség tárgyában - automatikusan a washingtoni szerződést kell(ene) alkalmazni. Ez az automatizmus aligha csorbítja az állam szuverenitását, és aligha sérti az alkotmányos eljárásokat, hiszen a szerződéshez való csatlakozásra és szövegének kihirdetése is nyilván ezek tiszteletben tartására került sor. Vannak következésképp a kollektív védelem folyamatának olyan szakaszai, amelyekre nézve az állam döntési szabadsága, a szerződés kötelező hatályának elismerése után, csak korlátozottan áll fenn - eklatáns példát nyújt erre az 5. cikkben foglalt fikció. Erre a fikcióra nézve például az állam már az esemény - jelen esetben a fegyveres támadás - megtörténtét megelőzően döntött, méghozzá úgy, hogy ha egy ilyen támadás fennáll, úgy azt saját maga ellen is irányulónak tekinti. Éppen ezért tekinthető a fegyveres támadás fennforgásának tagadása a részes államok 5. cikk hatálya alóli egyetlen "menekülési" lehetőségnek. (Megjegyzendő, hogy az állam e tárgyban született döntése képezi az Észak-atlanti Tanácsban helyet foglaló állandó képviselő állásfoglalásának az alapját.) Hasonlóképpen nem mérlegelheti az állam, hogy a megfelelő fegyveres támadás esetén, vonatkozik-e rá a segítségnyújtási kötelezettség vagy sem: a válasz egyértelműen igen. Végül, amint már arra többször kitértem, a védelmi obligáció teljesítésének módja ismét csak az állam mérlegelésére van bízva.
A kollektív védelmi helyzet lezárását illetően az ENSZ Alapokmányának 51. cikke kapcsán elmondottak az irányadók, ide értve azt a gyakorlati lehetőséget is, hogy a NATO esetében - lévén három szövetséges is a Biztonsági Tanács állandó tagja - az önvédelem jognak gyakorlása addig fog tartani, amíg azt a szövetség jónak látja. Megfigyelhető, hogy a kollektív védelem lezárását illetően, a washingtoni szerződés 5. cikke lényegében megismétli az Alapokmány rendelkezéseit. A szerződés megszövegezőinek nem volt más választásuk: bármilyen érdemi ellentmondás esetén az Alapokmány - a már említett 103. cikkében foglaltak következtében - "felülírná"a washingtoni szerződést. Ne feledjük, hogy míg az önvédelem "természetes" jog, addig a Biztonsági Tanács haladéktalan tájékoztatása, és e szerv nemzetközi béke és biztonság terén fennálló fő felelősségének tiszteletben tartása Alapokmányból folyó kötelezettségek. Különbözőségek mindazonáltal találhatók a két cikk között, melyek eredményeként a washingtoni szerződés valamivel szigorúbb obligációkat fogalmaz meg, mint az
- 132/133 -
Alapokmány. Az egyik megszorítás értelmében nemcsak az önvédelem keretében tett intézkedéseket, hanem a támadás tényét is közölni kell a Biztonsági Tanáccsal, míg a másik - egyfajta fogalmi korrekciónak is felfogható - eltérés szerint az önvédelem jogának gyakorlása addig tart, amíg a Tanács meghozza "a nemzetközi béke és biztonság helyreállítására és fenntartására szükséges rendszabályokat".
Az önvédelem immár időtlen idők óta, szinte minden jogrendszer sajátos eleme. Az olyan jogokban, amelyekben az erőszak alkalmazása valamely központi szerv monopóliuma, az önvédelem jogi és gyakorlati szerepe is marginális. Ám az olyan jogrendszerekben - mint amilyen a nemzetközi jog is -, ahol nincs a jog érvényre juttatására és megsértésének szankcionálására hivatott központi kényszerapparátus, az önvédelem szerepe jóval nagyobb, és tartalmi köre is jelentősen tágabb.
A jogtalan támadással szembeni védekezés joga a nemzetközi jog egyik legrégebbi eleme, az intézmény már a bellum iustummal foglalkozó különböző teóriákban is előkelő pozíciót foglalt el, az egyik legalapvetőbb igazságos ok formájában. Azonban a ius ad bellum időszakában az önvédelem mégsem bírt akkora relevanciával, mint gondolnánk, hiszen az államoknak nem volt szükségük eme különleges jogra ahhoz, hogy jogszerű módon alkalmazzanak fegyveres erőszakot. Noha ezt egyes kortárs szerzők kétségbe vonják, az önvédelem vitathatatlanul jelen volt a klasszikus nemzetközi jogban, amit kitűnően szemléltet, hogy a Caroline-ügy kapcsán gyakorlásának idővel szokásjogivá váló feltételei is megfogalmazást nyertek. A XX. század elején, a kollektív biztonság megteremtésére irányuló első kísérletek során, érdekes módon mellőzték az önvédelem tételes jogi szabályozását, mondván az külön említés nélkül is áthatja a nemzetközi jog egészét.
Az önvédelem eredetileg az ENSZ Alapokmányába sem került volna bele. Alapokmányba foglalására csak az "utolsó pillanatban", a San Francisco-i konferencián került sor, ám itt sem elsősorban a szabályozás szándékával, hanem azért, hogy az amerikaközi rendszer addigi vívmányai utóbb ne minősüljenek ellentétesnek az új világrendszer alapjának szánt dokumentum rendelkezéseivel. A fegyveres támadással szembeni "egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát" elismerő 51. cikk egyike lett az erőszak átfogó tilalma alóli kivételeknek, és egy
- 133/134 -
olyan ideiglenes intézkedésként nyert elfogadást, amely csak a kollektív biztonság mechanizmusának működésbe lépéséig gyakorolható. Ám a hidegháború kibontakozásával és a Biztonsági Tanács megbénulásával párhuzamosan, az 51. cikk bizonyos értelemben új szerepet kapott: az e rendelkezésre alapított kollektív védelmi szövetségek részben átvették a kollektív biztonsági rendszernek szánt funkciókat. Az 1960-as években volt olyan időszak, amikor ezek a szövetségek a Föld csaknem teljes felszínét lefedték, meggátolva ezzel a két szuperhatalom, illetve szövetségeseik között egy igazán jelentős fegyveres összeütközés kialakulását.
A szembenállás elsősorban a kettéosztott Európában fenyegetett háborúval, ezért - a bevezetőben említett előzményeket követően - tizenkét amerikai és európai állam, 1949-ben aláírta a kollektív védelmet előirányzó Észak-atlanti Szerződést. A szerződés - amelyhez hazánk 1999. március 12-én csatlakozott - természetesen az Alapokmány 51. cikkére hivatkozással jött létre; a kollektív védelem gerincét annak 5. cikke képezi. Mi sem bizonyítja jobban a washingtoni szerződés - és valamennyi hasonló megállapodás - elrettentő erejét, mint az, hogy a hidegháború idején az 5. cikket egyetlen alkalommal sem alkalmazták. A szövetség fennállásának több mint fél évszázada során mindössze egyetlen esetben - az Egyesült Államok elleni tragikus terrortámadások után - került sor az 5. cikk "életbe léptetésére. Ez az egy alkalom, különösen a ténybeli körülmények sajátos voltára, aligha szolgáltat elégséges és stabil alapot az 5. cikk működésének elemzésére. Személyes megjegyzésként úgy érzem feltétlenül hozzá kell tenni: remélhetőleg ennél több információval a jövőben sem fogunk rendelkezni.
A washingtoni szerződés 5. cikke, ha felületesen szemléljük, egyértelmű konstrukciónak tűnik, ám megfogalmazásának apró részletei és említett gyakorlata fényében ez a leegyszerűsítő kép gyökeresen megváltozik. Többek között gondos elemzésre szorul a cikket nyitó fikció, az Észak-atlanti Tanács általi "életbe léptetés" kérdése, a casus foederis tényleges "bírájának" a kiléte és vonatkozó mérlegelési jogának terjedelme, illetőleg azon vitapont feloldása, hogy vajon egyénileg is kötelesek-e a szövetségesek egymás segítségére sietni, avagy ez egy kimondottan kollektív obligáció. Megítélésem szerint az 5. cikket önmagában nem lehet interpretálni, mivel az szükségszerűen téves következtetésekre vezet. Elengedhetetlen az Alapokmány 51. cikkének maradéktalan figyelembe vétele, különös tekintettel arra a tényre, miszerint
- 134/135 -
az önvédelem nem kötelezettség, hanem jog. A washingtoni szerződés 5. cikke ebből a jogból transzformál kötelezettséget, így korántsem mindegy, hogy egy cselekvés melyik rendelkezés alapján megy végbe. A szövetség minden egyes tagjának joga van a megtámadott fél megsegítésére, ám ez a jog az Alapokmányból ered. A segítségnyújtás azonban csak akkor kötelező, ha a megfelelő fegyveres támadás fennforgásában valamennyi szövetséges egyetért, s ezért "életbe léptetik" az 5. cikket. Ennek fényében úgy tűnhet, hogy a cselekvéshez nem kell konszenzus, és az egyes tagok a casus foederis bírái. A véleményem - Knut Ipsen és részben Eric W. Beckett idézett elgondolásával ellentétben - az, hogy egy adott szövetséges egyedi állásfoglalása csak az Alapokmány 51. cikke vagy az általános nemzetközi jog szerinti segítségnyújtási jogot eredményez, míg az 5. cikk - és az ebből fakadó obligáció - alkalmazhatóságához valamennyi fél egyetértése szükséges. Következésképp, konszenzus hiányában, a washingtoni szerződés keretei között egyik tagállam sem járhat el: akciója ilyenkor az Alapokmányon alapul. Mindeközben persze észben kell tartani azt, hogy az 5. cikk jelenleg rendelkezésre álló gyakorlata nem feltétlenül teremt tartós precedenst.
* * *
By Gábor Sulyok
The study, motivated by Hungary's accession to the North Atlantic Treaty Organization and the tragic events of 11 September 2001, starts with the review of one of the most fundamental issues of public international law, namely the right to individual or collective self-defence. The conclusions thus drawn are subsequently placed into the context of Article 5 of the North Atlantic Treaty with the purpose of clarifying its contents. The author underlines the fact that Article 5 is far from being a simple construction, although a perfunctory analysis thereof may lead to the conclusion that it is self-evident and does not require a thorough examination. The wording and sui generis
- 135/136 -
practice of Article 5, however, reveals the existence of some problematic issues. Among these issues one may come across, inter alia, the following: the interpretation of the legal fiction located at the very beginning of the article; the question of "invocation" of Article 5 by the North Atlantic Council; the identity of the real judge of the casus foederis (i.e. the North Atlantic Council or the member states), and the extent of its discretionary power; and whether the allies are obliged in the absence of an "invocation" of Article 5 by the North Atlantic Council to support the attacked party in an individual manner, or this aid is essentially a collective obligation of all parties.■
- 136 -
JEGYZETEK
* Jelen tanulmány "A délszláv konfliktus egyes nemzetközi jog problémái" című OTKA T 037311 sz. pályázat támogatásával készült.
[1] A Magyar Köztársaság csatlakozási okmányainak az Egyesült Államok Kormányánál történő letétbe helyezése 1999. március 12-én történt meg, a Missouri állambeli Independence városban.
[2] North Atlantic Treaty, Washington D. C., 4 April 1949. (A továbbiakban az Észak-atlanti Szerződéssel szinonim kifejezésként szerepel a "washingtoni szerződés" megnevezés is.) A szerződés szövegét hazánkban kihirdette: 1999. évi I. törvény a Magyar Köztársaságnak az Észak-atlanti Szerződéshez való csatlakozásáról és a Szerződés szövegének kihirdetéséről.
[3] Az ENSZ Alapokmányának 43. cikk 1. bekezdése így rendelkezik: "Abból a célból, hogy a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához hozzájáruljon, az Egyesült Nemzetek valamennyi tagja kötelezi magát arra, hogy a Biztonsági Tanács felhívására és a kötendő külön megállapodásnak vagy megállapodásoknak megfelelően, a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához szükséges fegyveres erőt rendelkezésére bocsátja és neki segítséget és könnyítéseket nyújt, ideértve a szabad átvonulás jogát is." Kihirdette: 1956. évi I. törvény az Egyesült Nemzetek Alapokmánya törvénybe iktatásáról.
[4] Inter-American Reciprocal Assistance and Solidarity (Act of Chapultepec), Resolution approved by the Inter-American Conference on Problems of War and Peace, Mexiko, 6 March 1945. (Az akta két nappal később, 1945. március 8-án lépett hatályba.)
[5] Inter-American Treaty of Reciprocal Assistance, adopted by the Rio de Janeiro Conference for the Maintenance of Continental Peace and Security, Rio de Janeiro, 2 September 1947.
[6] Egyes szerzők idegenkedve fogadták az 51. cikk kollektív védelmi szerződések céljaira történő felhasználását. Josef L. Kunz például úgy fogalmazott, hogy a biztonsági tanácsi vétó következtében "az 51. cikket egyre inkább a nem létező általános kollektív biztonság és a szankciók egyfajta helyettesítéseként, Ersatz-ként alkalmazzák, minek nyomán "az önvédelem és az 51. cikk egészen más jelentést kap, és egy olyan technikává válik, amelyik meglehetősen közel áll a háború indításának régimódi jogához". Ld. KUNZ, J. L.: The Inter-American Treaty on Reciprocal Assistance. American Journal of International Law, Vol. 42. (1948) No. 1. 120.
[7] Charter of the Organization of American States, signed at the Ninth International Conference of American States, Bogota, 30 March-2 May 1948, Article 5(f).
[8] Treaty of Alliance and Mutual Assistance between His Majesty in Respect of the United Kingdom of Great Britain and Northern Ireland and the President of the French Republic (Treaty of Dunkirk), Dunkirk, 4 March 1947. (A szerződés Németország ellen irányuló jellegét ld. uo. preamble, Article I-II.)
[9] Treaty of Economic, Social, and Cultural Collaboration and Collective Self-Defence, Brussels, 17 March 1948.
[10] Ld. elsősorban Protocol No. I. and Annex Modifying and Completing the Brussels Treaty, Paris, 23 October 1954.
[11] U.S. Sen. Res. 239, 90th Cong., 2nd sess., 11 June 1948, para. 3-4. (Kiemelés tőlem. Megfigyelhető, hogy a Szenátus nem kizárólag az Egyesült Államok ellen ténylegesen irányuló támadások esetére helyezte kilátásba az önvédelem jogának gyakorlását, hanem az ország biztonságát általában érintő támadások kapcsán is.)
[12] ENSZ Alapokmánya, 51. cikk.
[13] Vö. Report of the Rapporteur of Committee III/4 to Commission III, U.N.C.I.O. Doc. 904, 11 June 1945. In: The United Nations Conference on International Organization, San Francisco, 25 April-26 June 1945. Selected Documents. United States Government Printing Office, Washington, 1946. 779.
[14] Vö. többek között GOODRICH, L. M. - HAMBRO, E.: Charter of the United Nations. Commentary and Documents. Second and revised edition. Stevens, London, 1949. 297-299. Ez a probléma az Alapokmány 103. cikkéből fakadna, miszerint: "Ha az Egyesült Nemzetek tagjainak a jelen Alapokmányból folyó és bármely egyéb nemzetközi megállapodásból eredő kötelezettségei összeütköznének, az Alapokmányból folyó kötelezettségeiket illeti elsőbbség." Megjegyzendő, hogy Josef L. Kunz szerint az 51. cikk "fokozatos fejlesztésről árulkodik". Ld. KUNZ, J. L.: Individual and Collective Self-Defense in Article 51 of the Charter of the United Nations. American Journal of International Law, Vol. 41. (1947) No. 4. 879.
[15] "Az önvédelem, állítólag az Alapokmány előtt létező, és ettől az egyetlen kifejezéstől függő úgynevezett szokásjoga egyszerűen nem létezett. 1945 előtt az önvédelem nem jogi fogalom, hanem mindössze politikai mentség volt az erőszak alkalmazására. A jogos védelem fogalmának létrejöttéhez szükséges, hogy az erőszak jogellenes alkalmazásának fogalma is létezzen." JIMÉNEZ de ARÉCHAGA, E.: International Law in the Past Third of the Century. Recueil des Cours, Tome 159. (1978-I) 96-97.
[16] A jogtalan támadás visszaverése mint igazságos ok, szinte valamennyi igazságos háborúval foglalkozó műben feltűnik. A történelmi példák sokaságából ld. AYALA, B.: De iure et officiis bellicis et disciplina militari libri III. [On the Law of War and on the Duties Connected with War and on Military Discipline] (trans. by J. P. Bate). Vol. II. Carnagie Institution, Washington, 1912. 10. (Az önvédelem az egyik legalapvetőbb igazságos ok.); BYNKERSHOEK, C., van: Quaestionum juris publici libri duo. [Questions of Public Law Two Books] (trans. by T. Frank). Clarendon Press-Humphrey Milford, Oxford-London, 1930. 15. (A háborúnak egyetlen igazságos oka lehet: az önvédelem vagy a saját dolog visszavétele.); WOLFF, C. F., von: Ius gentium methodo scientifica pertractatum. [The Law of Nations Treated according to a Scientific Method] (trans. by J. H. Drake) Vol. II. Clarendon Press-Humphrey Milford, Oxford-London, 1934. 315-316, 320. (Érdekesség, hogy Wolff szerint az igazságos támadó háborúval szembeni önvédelem nem lehet igazságos, mivel egy háború nem lehet mindkét fél oldalán igazságos.)
[17] Az Egyezségokmány által létrehozott kollektív biztonsági rendszer néhány eleme azonban egyfajta kollektív védelmi jelleget öltött. Vö. Nemzetek Szövetsége Egyezségokmánya, 11. cikk 1. bekezdés, 16. cikk. Kihirdette: 1923. évi XXXIII. törvénycikk az Észak-amerikai Egyesült Államokkal, a Brit Birodalommal, Olaszországgal és Japánnal, továbbá Belgiummal, Kínával, Kubával, Görögországgal, Nikaraguával, Panamával, Lengyelországgal, Portugáliával, Romániával, a Szerb-Horvát-Szlovén Állammal, Sziámmal és Cseh-Szlovákországgal, 1920. évi június hó 4. napján, a Trianonban kötött békeszerződés becikkelyezéséről, I. rész.
[18] Statement of Hon. Frank B. Kellogg, Secretary of State, 7 December 1928. Ld. U.S. Sen., 70th Cong., Hearings Before the Committee on Foreign Relations on the General Pact for the Renunciation of War signed at Paris, 27 August 1928.
[19] Vö. GOODHART, A. L.: The North Atlantic Treaty of 1949. Recueil des Cours, Tome 79. (1951-II) 193.
[20] Ld. BOWETT, D. W.: Self-Defense in International Law. Frederick A. Praeger, New York, 1958. 184-186.; FAWCETT, J. E. S.: Intervention in International Law. Recueil des Cours, Tome 103. (1961-II) 360-361.; FENWICK, C. G.: The Dominican Republic: Intervention or Collective Self-Defense. American Journal of International Law, Vol. 60. (1966) No. 1. 64.; GOODRICH-HAMBRO: i. m. 301.; WALDOCK, C. H. M.: The Regulation of the Use of Force by States in International Law. Recueil des Cours, Tome 81. (1952-II) 496-497.
[21] A Nemzetközi Bíróság a Nicaragua-ügyben hozott ítéletében erre az álláspontra helyezkedett, hiszen az 51. cikk és a szokásjog között mindössze a Biztonsági Tanács tájékoztatása kapcsán állapított meg különbséget. Ld. Case Concerning Military and Paramilitary Activities in and against Nicaragua (Nicaragua v. United States of America), Judgement of 27 June 1986 (Merits). I.C.J. Reports, 1986, 110. para. 211., és uo. 121. para. 235. Hasonló értelemben még ld. BROWNLIE, I.: International Law and the Use of Force by States. Clarendon Press, Oxford, 1963. 274. Brownlie azt is elképzelhetőnek tartja, hogy az 51. cikk az 1945-ben fennálló szokásjogot tükrözte. Szerinte azok, akik az önvédelem tág szokásjogának továbbélése mellett érvelnek, figyelmen kívül hagyják az 1920 és 1945 közötti periódus jogfejlődésének esetleges korlátozó hatásait. Ld. uo. 274. Rosalyn Higgins egyfajta köztes álláspontot foglalt el, mondván nem utal semmi arra, hogy az Alapokmány korlátozná az önvédelem szokásjogi elveit, pusztán az ENSZ vonakodik bátorítani ezek alkalmazását, attól tartva, hogy az aláássa a békére és stabilitásra irányuló politikáját. Ld. HIGGINS, R.: The Development of International Law Through the Political Organs of the United Nations. Oxford University Press, London-New York-Toronto, 1963. 203.
[22] Vö. RANDELZHOFER, A.: Article 51. In: The Charter of the United Nations: A Commentary (ed.: B. Simma). Oxford University Press, Oxford, 1995. 678.
[23] Az önvédelem gyakorlásának szokásjogi feltételei az 1837. évi Caroline-ügy kapcsán bontakoztak ki. A Webster-formula értelmében az önvédelem alapja csak "azonnali, elsöprő, az eszközök megválasztására és mérlegelésre időt nem hagyó" veszély lehet, míg az ennek során kifejtett cselekményeknek szigorúan igazodniuk kell az önvédelmi helyzet által diktált szükség mértékéhez, ezért az "ésszerűtlen és túlzó" cselekmények megengedhetetlenek. Összefoglalva ld. MENG, W.: The Caroline. In: Encyclopedia of Public International Law. (ed.: Bernhardt, R.). Vol. 3. Use of Force, War and Neutrality, Peace Treaties (A-M). North-Holland-Collier Macmillan, New York-London, 1982. 81-82.
[24] A szükséghelyzet, az önfenntartás, az önsegély és a szankció önvédelemtől való elhatárolását, többek között, ld. BOWETT: Self-Defense... i. m. 10-25. Részben ide kapcsolódik még KUNZ: Individual and Collective Self-Defense... i. m. 875-876.
[25] Vö. KELSEN, H.: The Law of the United Nations. A Critical Analysis of Its Fundamental Problems. The London Institute of World Affairs, London, 1950. 791. Yoram Dinstein kétségbe vonja az önvédelem kógens jellegét, és az alóla történő kiszerződés tilalmát. DINSTEIN, Y.: War, Aggression and Self-Defence. Third Edition. Cambridge University Press, Cambridge, 2001. 164-165.
[26] Ld. KELSEN: i. m. 800.
[27] Vö. ROSTOW, E. V.: Until What? Enforcement Action or Collective Self-Defense? American Journal of International Law, Vol. 85. (1991) No. 3. 510. A Tanács ugyanakkor elrendelheti, hogy egy állam hagyjon fel az erőszak alkalmazásával, még akkor is, ha az önvédelem keretében történik. SCHACHTER, O.: United Nations Law in the Gulf Conflict. American Journal of International Law, Vol. 85. (1991) No. 3. 459.
[28] Ld. S.C. Res. 1368, 4370th mtg., 12 September 2001, U.N. Doc. S/RES/1368 (2001), preamble; S.C. Res. 1373, 4385th mtg., 28 September 2001, U.N. Doc. S/RES/1373 (2001), preamble.
[29] Vö. többek között GOODHART: i. m. 203.; WALDOCK: i. m. 504.; WEHBERG, H.: L'interdiction de recours à la force. Le principe et les problèmes qui se posent. Recueil des Cours, Tome 78. (1951-I) 82.
[30] Vö. BOWETT: Self-Defense... i. m. 197.
[31] Vö. GREIG, D. W.: Self-Defence and the Security Council: What Does Article 51 Require? International and Comparative Law Quarterly, Vol. 40. (1991) Pt. 2. 387., 402.
[32] A gyakorlatban tipikus eseménynek számít a Biztonsági Tanács tájékoztatásának elmulasztása. Ezért az önvédelem problémája rendszerint későn merül fel; olyankor, amikor már nem központi fontosságú, hanem pusztán egyike a vitás kérdéseknek. COMBACAU, J.: The Exception of Self-Defence in United Nations Practice. In: The Current Legal Regulation of the Use of Force (ed.: A. Cassese: Martinus). Nijhoff, Dordrecht, 1986. 15-16.
[33] ENSZ Alapokmánya, 25. cikk: "A Szervezet tagjai megegyeznek abban, hogy a Biztonsági Tanács határozatait a jelen Alapokmánynak megfelelően elfogadják és végrehajtják." Azon államok vonatkozásában, amelyek az ENSZ-nek nem tagjai, a fent elmondottak az irányadók. Konkrétan az, hogy e probléma relevanciája napjainkra elenyészett, hiszen a földkerekség szinte minden állama tagja a szervezetnek. Korábban a Tanács 51. cikkben említett hatáskörének nem tagállamokkal szembeni érvényesülése rendkívül érdekes kérdést jelentett. Leállíthatja-e az önvédelem szokásjogának gyakorlását a Biztonsági Tanács, és a szervezet hatáskörébe vonhatja-e az agresszor elleni további fellépést? Még bonyolultabb a probléma, ha olyan hipotetikus esetet veszünk alapul, melyben sem a támadó, sem a megtámadott nem tagja az ENSZ-nek. A válasz a nem tagállamok esetében valószínűleg a világszervezet erga omnes karakterében keresendő, és alapokmány bázisát a 2. cikk 6. pontja képezné, miszerint: "A Szervezet biztosítja, hogy amennyiben a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében szükséges, azok az Államok is, amelyek az Egyesült Nemzeteknek nem tagjai, ezeknek az elveknek megfelelően járjanak el."
[34] Vö. GOODHART: i. m. 193, 204.
[35] Az önsegély a kortárs nemzetközi jogban alapvetően két kategóriát ölel fel: az önvédelmet és a represszáliát. A két kategória elhatárolását ld. BOWETT, D. W.: Reprisals Involving the Recourse to Armed Force. American Journal of International Law, Vol. 66. (1972) No. 1. 1-36.; TUCKER, R. W.: Reprisals and Self-Defense: The Customary Law. American Journal of International Law, Vol. 66. (1972) No. 3. 586-596.
[35] Ld. DINSTEIN: i. m. 185-186.
[36] Ld. uo. 185-186.
[37] Ld. ENSZ Alapokmánya, 27. cikk 3. pont. A tartózkodás témakörében ld. PRANDLER Á.: Az ENSZ Biztonsági Tanácsa. KJK, Budapest, 1974. 198-205. Rosalyn Higgins e körben, potenciális korlátként említi meg a "Uniting for Peace" határozatot is, hiszen az alapján a Közgyűlés is állást foglalhat a nemzetközi békét és biztonságot érintő kérdésekben, és megfelelő ajánlásokat tehet a tagállamoknak kollektív intézkedések megtételére, "ide értve a béke megszegésének és az agresszió cselekményének esetében, amennyiben szükséges, a fegyveres erő alkalmazását is". Vö. HIGGINS: i. m. 198. A nevezett határozatot ld. G.A. Res. 377, 302nd plen. mtg., 3 November 1950, U.N. Doc. A/RES/377 (V), Article A(1)
[38] A Biztonsági Tanács Kuvait Irak általi lerohanása kapcsán hozott, 661. számú határozata is erre engedett következtetni. Ld. SCHACHTER: i. m. 457. Sőt, Rostow egyenesen a tanácsi fellépés "sikeréhez" kötötte az önvédelem jogának megszűnését. Ld. ROSTOW: i. m. 511.
[39] Ld. KELSEN: i. m. 801.
[40] Az általános álláspont szerint az önvédelem joga kizárólag a status quo ante visszaállításáig gyakorolható. Vö. DELBRÜCK, J.: Collective Self-Defence. In: BERNHARDT: Encyclopedia of Public International Law. i. m. 116.
[41] Figyelemreméltó, hogy a nukleáris fegyverek önvédelmi célú felhasználása kapcsán a Nemzetközi Bíróság így vélekedett: "Így az arányosság elve önmagában nem zárhatja ki minden esetben a nukleáris fegyverek önvédelemből történő alkalmazását." Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons, Advisory Opinion, I.C.J. Reports, 1996, 245. para 42.
[42] Ld. KELSEN: i. m. 792.
[43] Ld. OPPENHEIM, L.: International Law: A Treatise. Vol. II. Disputes, War and Neutrality (ed.: H. Lauterpacht). Seventh edition. Longmans, London-New York-Toronto, 1952. 155.
[44] Ld. BOWETT: Self-Defense... i. m. 200.
[45] Vö. KELSEN: i. m. 792. Hasonló értelemben ld. HIGGINS: i. m. 208-209. (A jelen írás is a "kollektív védelem" kifejezés következetes alkalmazására törekszik. A "kollektív önvédelem" fordulat - amint az megfigyelhető - csak az Alapokmány 51. cikkére tett konkrét utalások kapcsán merül fel.)
[46] Vö. GOODRICH - HAMBRO: i. m. 302.
[47] Vö. KELSEN: i. m. 798-800.
[48] Ez az eshetőség természetesen kizárt, hiszen sem a jogszerű önvédelemmel, sem a Biztonsági Tanács által elrendelt, erőszak alkalmazásával járó kényszerintézkedésekkel szemben nincs helye önvédelemnek. Ld. DINSTEIN: i. m. 162.; KUNZ: Individual and Collective Self-Defense... i. m. 878. Továbbá, az önvédelem jogának gyakorlása jogellenességet kizáró ok. Ld. Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, adopted by the International Law Commission at its fifty-third session, 2001, Article 21.
[49] Ld. BOWETT: Self-Defense... i. m. 200-207. [A taglalt elméletet, megegyező tartalommal, még ld. BOWETT, D. W.: Collective Self-Defence under the Charter of the United Nations. British Yearbook of International Law, Vol. 32. (1955-56) 130-161.]
[50] Ld. uo. 207.
[51] Uo. 207.
[52] "Az egyes tagok nem ruházhatják úgy a fő felelősséget a nemzetközi béke és biztonság fenntartásáért a Biztonsági Tanácsra (24. cikk), hogy közben fenntartják az egyoldalú cselekvés jogát bármely állam megsegítésére, amelyről úgy vélik, önvédelemből cselekszik." Uo. 218.
[53] Vö. például KELSEN: i. m. 804-805.
[54] Ld. ENSZ Alapokmánya, 2. cikk 2. pont, 24. és 39. cikk; Declaration on Principles of International Law concerning Friendly Relations and Cooperation among States in accordance with the Charter of the United Nations. G.A. Res. 2625, 1883rd plen. mtg., 24 October 1970, U.N. Doc. A/RES/2625 (XXV), Annex.
[55] Észak-atlanti Szerződés, 5. cikk.
[56] Ld. még a washingtoni szerződés 7. cikkét, miszerint: "Jelen Szerződés nem érinti és nem értelmezhető úgy, mintha bármi módon is érintené azokat a jogokat és kötelezettségeket, amelyek az Alapokmányból származnak azokra a Felekre, amelyek tagjai az Egyesült Nemzeteknek, nem érinti továbbá a Biztonsági Tanács nemzetközi béke és biztonság fenntartásáért viselt elsődleges felelősségét."
[57] Ld. többek között BUZA L.: Az északatlanti paktum és Németország remilitarizálása az ENSZ Alapokmánya szempontjából (I.) Jogtudományi Közlöny, VII. évf. (1952) 2. sz. 44-52.; GÁL Gy.: Az atlanti egyezmény. A japán különbékeszerződés. In: Harc a békéért és a törvényességért. Tanulmányok a nemzetközi politika és a nemzetközi jog időszerű kérdéseiről. (szerk.: Kovács I.). Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó, Budapest, 1953. 35-42.; VISINSZKIJ, A. J.: Harc a békéért. Szikra Kiadó, Budapest, 1950. 99-107, 134-137.
[58] Hazánkban kihirdette: 1955. évi III. törvény az Albán Népköztársaság, a Bolgár Népköztársaság, a Magyar Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Lengyel Népköztársaság, a Román Népköztársaság, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Csehszlovák Köztársaság között Varsóban, az 1955. évi május hó 14. napján kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés törvénybe iktatásáról. Megszűnése kapcsán ld. 54/1990. (VII. 3.) OGY határozat a Magyar Köztársaság és Varsói Szerződés viszonyáról.
[59] Észak-atlanti Szerződés. 6. cikk.
[60] Franciaország képviselője 1963. január 16-án jelentette be Algéria függetlenné válásának tényét az Észak-atlanti Tanácsban, amit a Tanács hivatalosan tudomásul vett. Ettől kezdve a 6. cikk vonatkozó része nem alkalmazható.
[61] Ld. Protocol to the North Atlantic Treaty on the Accession of Greece and Turkey, London, 17 October 1951, Article 2: "Amint a Török Köztársaság az Észak-atlanti Szerződés részes felévé válik, attól a naptól kezdve, melyen csatlakozási okiratát a Török Köztársaság Kormánya letétbe helyezi az Amerikai Egyesült Államok Kormányánál, a Szerződés 6. pontja az alábbiak szerint módosul:
"Az 5. Cikk alkalmazása szempontjából egy vagy több Fél ellen irányuló támadásnak kell tekinteni azt a fegyveres támadást, amely
1. a Felek egyikének területe ellen Európában vagy Észak-Amerikában, Franciaország algériai megyéi ellen, Törökország területe ellen vagy a Felek bármelyikének joghatósága alá tartozó, az észak-atlanti térségben a Ráktérítőtől északra fekvő szigetek ellen;
2. a Felek bármelyikének fegyveres erői, hajói vagy repülőgépei ellen, ha a fenti területeken vagy azok felett vagy bármely más olyan európai területen tartózkodnak, amelyen bármely Fél a Szerződés hatálybalépésekor megszálló erőket tartott fenn, valamint ha a Földközi-tengeren vagy az észak-atlanti térségnek a Ráktérítőtől északra eső részében tartózkodnak." A jegyzőkönyv szövegét hazánkban kihirdette: 1999. évi I. törvény a Magyar Köztársaságnak az Észak-atlanti Szerződéshez való csatlakozásáról és a Szerződés szövegének kihirdetéséről.
[62] Hasonló vélekedést ld. BOWETT: Self-Defense... i. m. 234.
[63] "A Szövetség tagjai megerősítik, hogy közös védelmük egy és oszthatatlan. Az egyikük vagy többjük ellen, a szerződés alkalmazási területén belül intézett támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek." Declaration on Atlantic Relations, approved and published by the North Atlantic Council, Ottawa, 19 June 1974, and signed by Heads of NATO Governments, Brussels, 26 June 1974, para. 3. (kiemelés tőlem).
[64] Bowett ennek kapcsán a casus foederis "automatikus" vagy "szó szerinti alkalmazásáról" beszélt. Ld. uo. 231-232, 239.
[65] Ld. Treaty of Alliance, Political Cooperation, and Mutual Assistance Between the Turkish Republic, the Kingdom of Greece, and the Federal People's Republic of Yugoslavia (Balkan Pact), Bled, 9 August 1954, Article II
[66] A NATO történetében mindeddig egyetlen alkalommal - a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően - fordul elő az, hogy a szövetség az 5. cikk szerinti kollektív védelem keretében látott el feladatokat, ám ebbéli tevékenysége is pusztán kiegészítője volt az Egyesült Államok és néhány szövetségese Operation Enduring Freedom (korábban: Operation Infinite Justice) elnevezésű hadműveletének. A kollektív védelmi mechanizmus mozgásba lendülése kapcsán ld. Statement by the North Atlantic Council, 12 September 2001, NATO Press Release (2001) 124; Statement by NATO Secretary-General, 2 October 2001. Kevésbé ismert, hogy a támadások nyomán az Amerikai Államok Szervezetének külügyminiszteri találkozóján is kimondták: az Egyesült Államokat ért támadás minden amerikai államot érte, és ezért azok a Rio de Janeiro-i szerződéssel és a kontinentális szolidaritás elvével összhangban, segítséget fognak nyújtani a megtámadott félnek. Ld. Terrorist Attacks on World Trade Center and Pentagon. In: Contemporary Practice of the United States Relating to International Law (ed.: S. D. Murphy). American Journal of International Law, Vol. 96. (2002) No. 1. 245.
[67] Az erre használatos angol kifejezés az "invoke" (felidéz, segítségül hív) ige. Vö. Statement to the Press by NATO Secretary-General, Lord Robertson, on the North Atlantic Council Decision on Implementation of Article 5 of the Washington Treaty following the 11 September Attacks against the United States, 4 October 2001. Lényeges körülmény, hogy az Észak-atlanti Tanácsban sem szavazás, sem formális értelemben vett döntéshozatali eljárás nincs; a konszenzus kialakítása egy folyamat eredménye, amelyet nem kötnek szigorú eljárási szabályok. Ld. bővebben: A NATO. Történet, szervezet, stratégia, bővítés (szerk.: Valki L.). Corvina Kiadó, h. n., 1999. 63-64.
[68] BECKETT, W. E.: The North Atlantic Treaty, the Brussels Treaty and the Charter of the United Nations. Stevens, London, 1950. 28.
[69] IPSEN, K.: Die rechtliche Institutionalisierung der Verteidigung im atlantisch-westeuropäischen Raum. Jahrbuch des öffentlichen Rechts der Gegenwart (Neue Folge), Band 21. (1972) 18. (Beszúrás tőlem.)
[70] A különbség érzékeltetése végett, ha az életbe léptetés deklaratív aktus - mint ahogy szerintem az -, akkor az Észak-atlanti Tanács mindössze annyit mond ki, hogy megtörtént a washingtoni szerződés szerinti fegyveres támadás; minden egyéb joghatás a szerződésből fakad. Ha viszont ez a lépés konstitutív hatályú lenne, akkor a tanácsi döntés valahogy így hangzana: fennáll a támadás, ezért "lépjen életbe az 5. cikk". Ismét meg kell azonban jegyezni, hogy eddig egyetlen alkalommal került sor ilyen aktusra, és mivel a tanácsi ülésen elhangzottak bizalmas információnak minősültek, gyakorlatilag semmilyen részletet nem ismerünk a döntés tényleges természete kapcsán. Iránymutatásul csak a NATO által kiadott - és korábban már hivatkozott - közlemények szolgálnak, ám ezek jogtudományi felhasználhatósága meglehetősen csekély.
[71] Az Egyesült Államok elleni terrortámadások kapcsán mindenekelőtt azt kellett, minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy azokat külföldről támogatták, az 5. cikk alkalmazása csak ezt követően jöhetett szóba.
[72] Észak-atlanti Szerződés, 9. cikk: "A Felek ezennel egy tanácsot állítanak fel, amelyben mindegyiküket képviselik és amelynek feladata, hogy a jelen Szerződés alkalmazásával kapcsolatos kérdésekkel foglalkozzék. A tanácsot úgy kell megszervezni, hogy bármely pillanatban haladéktalanul összeülhessen. A tanács a szükségeshez képest segédszerveket állít fel; nevezetesen azonnal felállít egy védelmi bizottságot, amely a szerződés 3. és 5. cikkei alkalmazásaként teendő intézkedésekre fog javaslatokat tenni."
[73] A szóban forgó diszkrecionális jog Beckett és Bowett szerint is a tagállamokat illeti meg. Ld. BECKETT: i. m. 28.; BOWETT: Self-Defense... i. m. 232-233.
[74] Inter-American Treaty of Reciprocal Assistance, adopted by the Rio De Janeiro Conference for the Maintenance of Continental Peace and Security, Rio de Janeiro, 2 September 1947, Article 3(2) (beszúrás tőlem).
[75] Észak-atlanti Szerződés, 11. cikk.
[76] The Meaning of the North Atlantic Pact. Address by Secretary Acheson. Reprint from The Department of State Bulletin of 27 March 1949. 4. Ld. még HOSKINS, H. L.: The Atlantic Pact. Public Affairs Bulletin, No. 69. (1949) 32.
[77] Events Leading up to the Signature of the North Atlantic Treaty, With a Commentary on the Text. Presented by the Secretary of State for Foreign Affairs to Parliament by Command of His Majesty, Cmd. 7692, London, 11 May 1949. 5. (beszúrás tőlem).
[78] Security Treaty Between the United States, Australia, and New Zealand (ANZUS), San Francisco, 1 September 1951, Article IV (kiemelés tőlem).
Lábjegyzetek:
[1] Sulyok Gábor, Tudományos segédmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, E-mail: gsulyok@freemail.hu
Visszaugrás
