Hamza Gábor: A magánjog kodifikációja és a római jogi hagyomány Litvániában (Acta ELTE, tom. XLV, ann. 2008, 7-18. o.)[1]

1. Litvánia és Lengyelország között 1386 óta perszonálunió, 1569. július 1-jével kezdődően (a Lublini Unió kihirdetésének dátuma) pedig reálunió (Lublini Unió) állt fenn. A litván nemesség - eltérően a lengyel nemességtől - a római (magán)jog befogadásának, recipiálásának kérdésében általában nyitott magatartást tanúsított. Ebben kétségtelenül szerepet játszott az a tény, hogy a litván nemesség a római jogot (ius Caesareum) nem tekintette a litván nagyhercegség szuverenitását potenciálisan veszélyeztető politikai-ideológiai tényezőnek. Ebből következően a római jog intézményei, ill. konstrukciói recepciójának Litvániában nem volt politikai-ideológiai természetű akadálya.

A XVI. században elfogadott három litván statútum (1529, 1566 és 1588), melyek egészen az 1830-as évekig hatályban maradtak, szerkezete és kisebb részben anyaga - vonatkozik ez különösen a második (1566) és a harmadik (1588) statútumra - a római jog, egyes esetekben a római-bizánci jog (ius Graeco-Romanum) közvetlen vagy közvetett, áttételes hatását tükrözi. A közülük legjelentősebb III. litván statútum (1588) a római jog mint "keresztény jog" (ius Christianum) szubszidiárius hatályáról rendelkezett, ami a római jog németországiéhoz hasonló formális recepcióját (receptio in complexu, ill. receptio in globo) jelentette a litván nagyfejedelemségben.

2. A XVIII. század első évtizedeiben a Baltikum tekintélyes része - így a mai Észtország és Lettország területe is - Oroszország részévé vált. A XVIII. század végén Lengyelország területének nagy részével együtt Litvánia is orosz fennhatóság alá került. A lengyel-litván unió, államközösség (lengyelül: Rceczpospolita Obajga Narodów, litvánul: Abieju Tauto Respublika) területének felosztására Ausztria, Oroszország és Poroszország között három ízben, 1772-ben, 1793-ban és 1795-ben került sor.

Utalnunk kell azonban arra, hogy Ausztria a lengyel-litván államszövetség (unió) második, 1793-as felosztásában nem vett részt. 1793-ban került sor a történelmi Litvánia ma Belorusszia (Fehéroroszország) területéhez tartozó részeinek annektálására Oroszország részéről. Litvánia területének kisebb része, így pl. Vilnius és a Vilnius környékén lévő területek ekkor még nem kerültek orosz fennhatóság alá. Ezek a területek a lengyel-litván államszövetség harma-

- 7/8 -

dik, 1795-ben bekövetkező felosztásakor váltak az Orosz Birodalom részeivé. A Memel-vidék (régió) vagy más néven Klaipeda-régió ugyanekkor került Poroszországhoz.

Itt említjük meg, hogy a Baltikum más területei már jóval korábban az Orosz Birodalom részeivé váltak. 1710-ben Livónia és Észtország kapitulációban vetette alá magát az Orosz Birodalomnak. Az 1721. augusztus 30-án Svédország és Oroszország képviselői által aláírt, az Északi háborút lezáró Nystadt-i béke ismét rögzítette a rendek és a városok kapitulációját. A mai Észtország és Lettország területe a Nystadt-i békeszerződés óta tartozott az Orosz Birodalomhoz, vált annak részévé.

A lengyel fennhatóság alá tartozó Kurlandi Hercegség (Kurland, Kurföld, Kursemme, oroszul: Kurlandszkaja gubernyija), melynek területe kis részben, hányadban fedi a mai Litvánia területét, Orosz Birodalomhoz történő csatolására 1795-ben került sor. A kurlandi hercegségben azonban már évtizedekkel korábban, 1737 óta - Anna orosz cárnő uralkodása idején (1730-1740) - erősen érvényesült az orosz befolyás. 1795. március 18-án a kurlandi rendi gyűlés Péter herceget hatalmától megfosztva, a hercegséget formálisan is az Orosz Birodalom fennhatósága alá helyezte.

3. A XIX. században az Orosz Birodalomhoz tartozó, majd az I. világháború után függetlenné váló balti államok területén a német pandektisztika (Pandektenwissenschaft) hatását tükrözi a német nyelvű, de orosz nyelven is hivatalos formában közzétett ún. Lív-, Észt- és Kurlandi Magánjog (Liv-, Estund Curländisches Privatrecht), amely Lettországban (1938. január 1-jéig) és Észtországban (1945-ig) még az I. világháború után is jó ideig hatályos volt többször, bár nem átfogó, inkább csak kisebb mértékben módosított formában. A fenti kódex az első világháború kitörése előtt 1890-ben, 1912-ben, 1913-ban és 1914-ben - a háború kezdetének esztendejében, de még annak kitörése előtt - került módosításra.

A Mihail M. Szperanszkij (1772-1839) és Balugyánszky Mihály (1769-1847) által szerkesztett, 15 kötetből álló Szvod Zakonov Rosszijszkoj Imperii nem volt hatályban a cári birodalom egyes területein, így pl. Lengyel- és Finnországban, a mai Ukrajna területéhez tartozó egyes kormányzóságokban, Besszarábiában, valamint a mai Észtország és Lettország területén. Vonatkozik ez azOrosz Birodalom területének legnagyobb részén hatályos jogot rendszerbe foglalóSzvod Zakonov Rosszijszkoj Imperii újabb, átdolgozott és bővített, 1842-es, majd 1857-es kiadására is. Itt említjük meg, hogy az 1857. évi kiadás már több, összesen 16 kötetben került közzétételre.

A terjedelmes, 4636 szakaszból (artikulusból) álló Liv-, Est- und Curländisches Privatrecht, amelynek módosítására az orosz impérium alatt

- 8/9 -

többször is sor került, a Provinzialrecht der Ostseegouvernements harmadik (önálló) köteteként 1864-ben került kiadásra.

4. A Liv-, Est- und Curländisches Privatrecht elkészítésére 1857-ben Friedrich Georg von Bunge[1] (1802-1897), a pandektisztika híve, a dorpati (Tartu, majd 1893-tól kezdve Jurjev) egyetem tanára (1831-1842) kapott megbízást. A törvénykönyv családi, dologi, öröklési és kötelmi jogi részből áll, a pandektarendszertől azonban annyiban eltér, hogy - szemben az 1863-ban kihirdetett és 1865-ben hatályba lépett szász polgári törvénykönyvvel (Bürgerliches Gesetzbuch für das Königreich Sachsen) és a német polgári törvénykönyvvel (Bürgerliches Gesetzbuch) - nem tartalmaz Általános Részt (Allgemeiner Teil). A kódex dologi jogi része feudális jogi hagyományokat tükröz. Kiemelendő ebben a vonatkozásban, hogy a Liv-, Est- und Curländisches Privatrecht ismeri a "kettős" vagy "osztott földtulajdon" (dominium duplex: dominium directum/dominium superius és dominium utile/dominium inferius) intézményét, amely a tulajdoni viszonyok körében kétségtelenül jelentős változásokat eredményező földreformot követően is fennmaradt.

A kódex sokkal modernebb, mint a Szvod Zakonov magánjogi viszonyokat szabályozó tizedik könyve.[2] A fenti kódex előkészítésének tekinthető Friedrich Georg von Bunge "Einleitung in die liv-, esth- und curländische Rechtsgeschichte und Geschichte der Rechtsquellen" c., a jogalkalmazásban is figyelembevett, egyfajta "book of authority"-nek is tekinthető, jogtörténeti témájú, de a hatályos joggal is foglalkozó munkája.

Litvániában, amely a lengyel-litván állam (államszövetség) második (1793), majd harmadik felosztását (1795) követően Oroszországhoz került, 1833-at követően a Szvod Zakonov vált a magánjog területén hatályossá. Eltérően a mai Észtország és Lettország területétől, a litván területek nem őrizték meg az Orosz Birodalom legnagyobb részén hatályosuló, a Szvod Zakonov Rosszijszkoj Imperii-ban kompilált, összefoglalt orosz magánjogtól való különállásukat. A két világháború közötti időszakban továbbra is az első világháború előtt hatályos orosz magánjog maradt hatályban, igaz, nem egyszer jelentős mértékben módosított formában.

Litvániában - ellentétben Lengyelországgal - a napóleoni háborúk idején nem került sor a francia Code civil helyi sajátosságokat alapul vevő változatának hatálybaléptetésére. Ezért Litvániában a francia magánjog nem játszott szerepet a joggyakorlatban és a jogi doktrínában sem.

- 9/10 -

5. A Litván Tanács (Taryba) még a német protektorátus idején, 1917. december 24-én proklamálta Litvánia önállóságát. A Taryba 1918. február 16-án deklarálta Litvánia függetlenségét, amit a litván alkotmányozó nemzetgyűlés 1920. május 15-én hagyott jóvá. Itt említjük meg, hogy az önállóság deklarálásával egyidejűleg a Litván Tanács Hohenzollern-Urach Vilmos herceget meghívta Litvánia uralkodójának, aki II. Mindaugras néven el is foglalta a litván trónt. A német hadsereg kivonulását követően Litvánia megszűnt monarchia lenni.

A szovjet csapatok által megszállt Vilniusban 1918. november 24-én sor került a Litván Tanácsköztársaság kikiáltására. A következő évben pedig, 1919. február 27-én Minszkben a Litván és Bjelorusz (Fehérorosz) Szovjet Szocialista Köztársaság proklamálására került sor. Litvánia függetlenségének feltételét az idegen csapatok litván területekről való kivonulása képezte, mely 1920 elején következett be.

Litvánia formailag független állammá a Szovjet-Oroszországgal 1920. július 12-én Moszkvában kötött békeszerződés alapján vált. A Lengyelország és Litvánia képviselői által 1920. október 7-én aláírt suwalki egyezmény alapján Lengyelország elismerte Litvánia függetlenségét, és hozzájárult ahhoz, hogy Vilnius Litvánia részévé váljon. A két nappal később, 1920. október 9-én bekövetkezett katonai puccs (Zeligowski tábornok által szervezett erődemonstráció) azonban új helyzetet teremtett, amely Vilnius és környéke Lengyelországhoz való csatolásához vezetett. Lengyel támogatással sor került a Közép-Litván Köztársaság kikiáltására, amely szövetségi államként Lengyelország része lett.

Az 1920. január 21-jén Párizsban megalakult Nagykövetek Tanácsa (Conseil des Ambassadeurs, Conference of Ambassadors) - melynek létrejöttével egyidejűleg az 1919. december 11-én Londonban aláírt brit-francia megállapodás értelmében a Békekonferencia és a Főtanács beszüntette működését - 1923. március 14-én tartott ülésén elismerte Vilnius és környéke lengyel okkupációját. A lengyel-litván kapcsolatokban egészen a II. világháború kitöréséig komoly feszültség forrása volt a két ország között fennállt sajátos, háború, tényleges hadi cselekmények nélküli hadiállapot, melynek kezdetét az 1921. március 21-i litván hadüzenet jelentette. Vilnius és környéke 1939 októberében került vissza Litvániához, az 1939. október 10-én Litvánia és a Szovjetunió által kötött katonai egyezmény alapján. A litván hadsereg 1939. október 27-én vette birtokba Vilniust és környékét. Vilnius és környéke Litvánia Szovjetunióhoz történő csatolását követően is Litvániához tartozott.

Litvánia és Németország viszonylatában a Memel-vidék (Memel-Gebiet) kérdése képezte komoly feszültség, sőt konfliktus forrását. A Memel-vidéket a versailles-i békeszerződés szabad területté (Klaipéda Szabad Város) deklarálta. E terület katonai megszállására litván részről 1923. január 10-én került sor. A

- 10/11 -

Nemzetek Szövetsége (Société des Nations, League of Nations, Völkerbund) 1923. február 16-án ismerte el a Memel-vidék litván részről történő okkupálását és annektálását.

A mai litván állam területéhez tartozó volt Memel-területen (Klaipeda Region) e terület Litvániához történő csatolását követően (1923) is a német Bürgerliches Gesetzbuch maradt hatályban. Erre tekintettel Litvániában három különböző jogrendszer nyert alkalmazást a magánjogi viszonyok szabályozása körében. Az ország történetileg Kurlandhoz tartozó részén a Liv-, Est- und Curländisches Privatrecht, a Memel-vidéken a német BGB-n alapuló magánjog (Klaipéda-régió "helyi joga", "Lokalrecht" vagy más elnevezéssel "Partikularrechts"), az ország többi területén pedig a Szvod Zakonov Rosszijszkoj Imperii volt hatályban.

6. Litvánia Szovjetunióhoz csatolását követően (1940. augusztus 3. - Litvánia az 1940. június 15-én történt katonai megszállást követően, 1940. július 22-én alakult, még mint formailag szuverén állam, Litván Szovjet Köztársasággá) a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetje Elnökségének rendelete alapján az 1922-ben szerkesztett és elfogadott, 1923. január l-jén hatályba lépett szovjetorosz polgári törvénykönyvet - más jogszabályokkal, törvénykönyvekkel, így pl. a családi jogi kódexszel, a munkajogi kódexszel és az eljárásjogi törvényekkel együtt - léptették hatályba.

Litvániában (Litván Szovjet Szocialista Köztársaság) is hatályba léptek az 1961-ben elfogadott szovjet Polgári Törvényhozási Alapok (Osznovü Grazsdanszkogo Zakonodatyelsztva). Ezek figyelembe vételével lépett hatályba 1964-ben a litván polgári törvénykönyv, amely az 1922-es, a Szovjetunió 1922. december 30-án történt megalakulását követően, 1923. január 1-jén hatályba lépett, Alekszej Grigorjevics Gojkbarg (1883-1962) által szerkesztett szovjetorosz polgári törvénykönyvet váltotta fel.

Az 1964-es törvénykönyvet a függetlenség 1991-ben történt elnyerését követően a piacgazdaság követelményeinek megfelelően átfogó módosításnak vetették alá. Egyes jogintézményekről önálló törvényeket hoztak. Vonatkozik ez pl. a jelzálogjogra (hypotheca), amelyet már egy 1992-ben elfogadott törvény szabályoz. Bár ez a törvény a jelzálogjogot csupán az ingatlanok körében szabályozza, a törvény szövegében utalás történik az ingókon fennálló jelzálogra is. Az ingókon fennálló jelzálogjogot egy önálló, 1997-ben elfogadott törvény szabályozza. Az ingó dolgokon fennálló zálogjogot szabályozó törvény - legalábbis formailag - a római joghoz való visszatérés jeleként értékelhető.

7. A Litván Legfelsőbb Tanács (Verhovnüj Szovjet) Litvánia függetlenségét 1990. március 11-én deklarálta. A litván állam szuverenitását a függetlenségről 1991. február 3-án tartott népszavazást követően 1991. július 29-én nyerte el. A függetlenné vált állam alkotmányának - itt utalunk arra, hogy Litvánia a két

- 11/12 -

világháború közötti időszakban három, egymástól jelentősen különböző, eltérő politikai-ideológiai alapokra épülő alkotmányt (az 1922-es alkotmány, az 1928-as alkotmány és az 1938-as alkotmány) fogadott el - elfogadására - mely rögzítette a piacgazdaságra vonatkozó szabályokat is - 1992-ben került sor. Az egykamarás országgyűlés (Seimas) által elfogadott alkotmány megszüntette a különböző tulajdoni formák jogi védelme körében mutatkozó különbségeket is. A függetlenség elnyerését követően indultak meg az új, a piacgazdaság követelményeinek megfelelő, deideologizált polgári törvénykönyv előkészítésének munkálatai.

Az új polgári törvénykönyv első tervezete 1994-ben készült el. Ennek átdolgozott változatát 1996-ban tették közzé. A tervezet a római jog hatását tükrözi számos jogintézmény, így pl. a tulajdon, a birtok, a haszonélvezet, az adásvétel, a kölcsön, a fent említett hypotheca szabályozása körében. Jelentős hatással volt a tervezetre - többek között - a német BGB is.

A monista koncepciót (concept moniste) részben követő kódex szerkesztői figyelemmel voltak a német BGB-re, az 1942-es olasz polgári törvénykönyvre, a svájci magánjogi kodifikációra (a Schweizerisches Obligationenrecht-re és a Schweizerisches Zivilgesetzbuch-ra) - vonatkozik ez különösen a kódex szerkezetére, melynek utolsó, hatodik könyve szabályozza a kötelmi jogot -, valamint az új holland polgári törvénykönyvre (Nieuw Burgerlijk Wetboek) is. A kódex szerkesztői tekintettel voltak Litvánia Európai Unióhoz való csatlakozásának perspektívájára is.

A kódex szerkesztői a magánjog területén megvalósuló európai jogharmonizáció követelményére is figyelemmel voltak. Érvényes ez különösen a kötelmi jog különös részére, az egyes szerződések szabályozására. Itt említjük meg, hogy a litván polgári törvénykönyv szerkesztői - eltérően a Szovjetunió néhány más utódállamától - nem voltak figyelemmel az Orosz Föderáció Legfelsőbb Szovjetje által 1991. május 31-én elfogadott, már a piacgazdaság követelményeire tekintettel lévő, 170 szakaszból álló, az 1961-ben kihirdetett Osznovü Grazsdanszkovo Zakonodatyelsztva-t felváltó Polgári Törvényhozás Alapjaira.

A kodifikáció körében kimutatható római jogi hatás nyilvánvaló történeti okokkal is magyarázható. A fentebb már említett III. Litván Statútum (1588) ugyanis - amely a Szvod Zakonov Rosszijszkoj Imperii-nek a mai Litvánia területének nagy részén 1833-ban történő hatályba léptetéséig alkalmazott jog volt - nem csekély mértékben a római jog intézményeinek recepciójáról tanúskodik.[3]

8. A litván parlament 2000. július 18-án fogadta el a polgári törvénykönyv végleges szövegét, amelynek kidolgozásában döntő szerepet vállalt V.

- 12/13 -

Mikelenas, a vilniusi egyetem polgári jogász professzora. Az új litván polgári törvénykönyv (Civilinis Kodeksas) 2001. július 1-jén lépett hatályba. A hat könyvre tagolódó litván ptk. első könyve az általános rendelkezéseket tartalmazza. A 139 szakaszt magában foglaló első könyv nem tekinthető a német pandektisztika értelmében véve Általános Résznek (Allgemeiner Teil), mivel a személyek jogának szabályozására önálló könyvben (második könyv) kerül sor. Az első könyv tartalmazza a nemzetközi magánjogot is. Említést érdemel, hogy ebben a könyvben található a jogügyleti tanra (Rechtsgeschäftslehre) vonatkozó szabályozás is. A második könyv a jogi személyek körében nem tartalmazza a kereskedelmi társaságokra vonatkozó joganyagot. A harmadik könyv a családi jogot szabályozza. A negyedik könyv a tulajdonjogot és az idegen dologbeli jogokat (iura in re aliena) szabályozza. Az ötödik könyv az öröklési jogra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza. A kódex - hasonlóan a svájci magánjogi szabályozás szerkezetéhez - utolsó, hatodik könyve a kötelmi jogot (kötelmek és szerződések) foglalja magában.

A birtok intézményét a polgári törvénykönyv negyedik könyve (4.22-36. szakaszok) szabályozza. A törvénykönyv 4.22. szakasza a birtok fogalmát igen szűkkörűen határozza meg, ami a jogalkalmazó számára komoly értelmezési problémát jelent. Ez a definíció, amely a birtokkal kapcsolatos más szakaszokkal is ellentmondásban állónak tűnik, komoly kritika forrása. Nem világos a birtok és az elbirtoklás egymással való kapcsolata sem. Nem egyértelmű továbbá az sem, hogy a litván jog elfogadja, vagy éppen ellenkezőleg: elveti-e a "res facti infirmari iure civili non potest" elvét. A jogként koncipiált birtok tartalmát sem határozza meg a kódex.

A litván polgári eljárásjogi törvény 419-423. szakaszai tartalmazzák a birtokvédelemmel kapcsolatos speciális szabályokat. A római joghoz hasonlóan a litván jogban is ismert a posszesszórius és a petitórius birtokvédelem. A litván törvényhozó különbséget tesz - a római jogi hagyományokat követve - az interdictum retinendae possessionis és az interdictum recuperandae possessionis között. A birtok, ill. a birtokvédelem a litván alkotmány 21. szakasza értelmében személyhez kapcsolódó jog.

Említést érdemel, hogy a litván magánjog recipiálta a trust intézményét, azt a tulajdon egyik formájának elismerve. A litván polgári törvénykönyv negyedik könyvében a trust intézménye (4.106-110. szakaszok) közvetlenül a tulajdont követően szerepel. A litván törvényhozó a trustot önálló, sui generis dologi jognak tekinti, amely a tulajdonjog konstrukciójához hasonló elemeket tartalmaz. A trustee ugyanis - a tulajdonoshoz hasonlóan - a dolgot birtokolja, használja, és azzal rendelkezik. A trustra vonatkozó további szabályok a kódex utolsó, hatodik, a kötelmi jogot tartalmazó könyvében (6.953-968. szakaszok) találhatók. Az itt szereplő szabályozás alapján a trust szerződés (contractus). A

- 13/14 -

trust alkalmazási területe - eltérően pl. az Orosz Föderáció jogától, ahol a trust elnöki rendelet alapján történő alkalmazása a bankok pénzügyi műveleteire korlátozódik -, a litván polgári törvénykönyv alapján korlátlannak tekinthető. A trust létesítésére törvény, hatósági aktus, szerződés, végrendelet és bírósági határozat alapján kerülhet sor. A trustee - a tulajdonostól eltérően - korlátozott, a trustor által megszabott rendelkezési joggal bír. A trustee jogait és kötelezettségeit a litván ptk. 6.963. szakasza állapítja meg.

A litván polgári törvénykönyv záró rendelkezései kimondják, hogy a polgári törvénykönyvet - "stabilitásának" biztosítása céljából - a kihirdetésétől számított négy éven belül nem lehet módosítani. 2006-ig valóban nem is került sor a litván polgári törvénykönyv módosítására.

2001. július 1-jén került sor az új polgári perjogi kódex (Civilinio Proceso Kodeksas) hatálybaléptetésére is.

Litvániában a házasság és a család jogáról szóló, még 1969-ben elfogadott törvényt - az ország függetlenné válását követően - egy 1993-ban megalkotott törvény helyezte hatályon kívül. Az új ptk. elfogadásával egyidejűleg ezt a törvényt is hatályon kívül helyezték. A házassági és a családi jogot jelenleg a polgári törvénykönyv harmadik könyve szabályozza.

Az új munkajogi törvénykönyvet 2002. június 6-án fogadta el a litván törvényhozás. A törvénykönyv 2003. január 1-jén lépett hatályba. A törvény, melynek végleges szövegét 11 éven át tartó előkészítő munkát követően fogalmazták meg - összesen 15 tervezet szerkesztésére került sor - a kollektív szerződéseket is részletesen szabályozza.

9. Litvániában 1995 januárjában került elfogadásra a kereskedelmi tevékenységet szabályozó törvény (angolul: Law on Trade). Ez a nemzetközi összevetésben is rendkívül rövid, csupán 49 szakaszt magában foglaló törvény kereskedelmi törvénynek, kódexnek - a kereskedelmi törvény(könyv) hagyományos értelmében - nem tekinthető. A törvény csupán a kereskedő és a kereskedelmi ügylet fogalmát és az arra vonatkozó szabályozást tartalmazza. Ez a törvény több szempontból hasonló - nemzetközi összevetésben - az 1807-ben elfogadott francia Code de commerce első könyvéhez (Du commerce en général). Említést érdemel, hogy ez a törvény szabályozza a kereskedelmi képviseletet. Ugyancsak ebben a törvényben nyernek szabályozást a tisztességtelen kereskedelmi versenyre vonatkozó alapvető rendelkezések. A litván polgári törvénykönyv elfogadását követően sor került a kereskedelmi tevékenységet szabályozó törvény átfogó, novelláris úton történő módosítására.

A kereskedelmi (gazdasági) társaságok jogának szabályozására még a függetlenség elnyerését megelőzően, 1990-ben került sor. Az 1990. július 30-án kihirdetett törvényt az 1995-ben elfogadott törvény helyezte hatályon kívül. Az 1995-ben kihirdetett és hatályba léptetett litván társasági törvényt még a litván

- 14/15 -

polgári törvénykönyv hatálybalépése előtt többször is módosítottak. A társasági jogot szabályozó törvényt 2001. július l-jét követően is módosították.

Litvániában nem került sor önálló kereskedelmi törvénykönyv (kódex) elfogadására. A doktrínában vitatott volt - és ma is vitatott - az önálló kereskedelmi kódex létjogosultsága. Az autonóm kereskedelmi törvénykönyv elfogadása ellen szól a concept moniste-ra épülő code unique széleskörű dominanciája a magánjog kodifikációjában az európai és az Európán kívüli országokban egyaránt.

10. Az 1922-ben alapított kaunasi egyetemen - Kaunas (Kovno) volt a két világháború közötti időszakban a szuverén állammá váló Litvánia fővárosa - kiemelt szerephez jutott a római jog oktatása. 1922 és 1928 között ezen az egyetemen oktatta Heinrich Dernburg (1829-1907), a berlini egyetem római jogász és magánjogász professzorának neves magyar tanítványa, Balogh Elemér (1881-1955) az összehasonlító magánjog és a Klaipeda-régió "helyi joga" mellett a római jogot. Balogh Elemér kapcsolata Litvániával 1928. szeptember 1-jét - ekkor jár le ugyanis a kaunasi egyetemmel kötött szerződése - követően sem szűnik meg. A Nemzetközi Összehasonlító Jogi Akadémia alapítója, annak örökös főtitkára, az Acta Academiae Universalis Jurisprudentiae Comparativae szerkesztője berlini egyetemi tanárként rendszeresen publikált a litván törvényhozás által elfogadott jogszabályokról értékelő cikkeket a Rassegna di Legislazione Lituana c. periodikában. Említést érdemel, hogy Balogh Elemér a kaunasi egyetemen 1924-ig német, az 1924/1925. évi tanévvel kezdődően pedig litván nyelven tartotta előadásait.

A Történeti Jogi Iskola tanai a jogi oktatásban és a jogalkalmazásban egyaránt kiemelkedő szerephez jutottak Litvániában a két világháború közötti időszakban.

Említést érdemel továbbá a neves litván civilista és jogtörténész, A. Tamosaitis 1929-ben publikált értékes munkája, amely a német Történeti Jogi Iskola (Historische Rechtsschule) átfogó elemzését adja, rámutatva a Történeti Jogi Iskola képviselői által konstruált fogalmak aktualitására a litván jogi doktrínában és jogalkalmazásban.[4] ■

JEGYZETEK

[1] W. GREIFFENHAGEN: Dr. jur. Friedrich Georg v. Bunge, Reval 1891.

[2] F. G. VON BUNGE: Geschichte des Gerichtswesens und Gerichtsverfahrens in Liv-, Est- und Curland, Reval 1874.

[3] G. BURINSKAS: Recepcija rimszkovo prava v szovremennom grazsdanszkom zakonodátyelsztve Litovszkoj Reszpubliki, Ius Antiquum - Drevnyeje Pravo 1 (1998), 136-140.

[4] A litván jogtörténethez - a fentiekben hivatkozott műveken túl - ld. C. ERDMANN: System des Privatrechts der Ostseeprovinzen Liv,- Est-, und Kurland, I-IV, Riga 1889-1894; D. SCHMIDT: Rechtsgeschichte Liv-, Esth- und Kurlands, Dorpat 1895; E. SERAPHIM: Geschichte Liv-, Esth- und Kurlands, I-II, Reval 1895-1896; H. BLAESE: Bedeutung und Geltung des römischen Privatrechts in den baltischen Gebieten, Leipzig 1936; J. MEUVRET: Histoires des pays baltiques, Paris 1936; L. BARATZ: Sur les origines étrangères de la plupart des lois civiles russes, Paris 1937; T. G. CHASE: The Story of Lithuania, New York 1946; W. KIRCHNER: The Rise of the Baltic Question, Newark 1954; C. R. JURGELA: History of the Lithuanian Nation, New York 1948; M. RAEFF: The Political Philosophy of Speranskij, The American Slavic and East European Review 12 (1953), 1-21; CSEKEY I.: Balugyánszky Mihály élete és munkássága, Századok 91

- 15/16 -

(1957), 326-350; M. RAEFF: Michael Speransky. Statesman of Imperial Russia 1772-1839, The Hague 1957; E. TURAUSKAS: Le sort des États baltes, Paris 1954; J. BALYS: Lithuania and Lithuanians, New York 1960; H. BLAESE: Einflüsse des römischen Rechts in den baltischen Gebieten, Ius Romanum Medii Aevi V 9, Milano 1962; M. HELLMANN: Grundzüge der Geschichte Litauens und des lituanischen Volkes, 1966; N. REICH: Kodifikation und Reform des russischen Zivilrechts im neuzehnten Jahrhundert bis zum Erlass des Svod Zakonov (1833), Ius Commune 3 (1970), 152-185; D. G. CHRISTIAN: The Political Ideals of M. Speransky, Slavonic and East European Review 54 (1976), 192-213; HAMZA G.: Balogh Elemér, a római jog művelője, Jogtudományi Közlöny 35 (1980), 328-330; G. RAUCH: Geschichte der baltischen Staaten, Hannover-Döhren 1986; P. LOROT: Pays baltes: le cadre géopolitique de l'indépendance, Hérodote 59 (1990); UŐ: Les Pays baltes, Paris 1991; H. J. UIBOPUU: Die Rechtsentwicklung der baltischen Staaten in der neuesten Zeit, Marburg an der Lahn 1993; G. AJANI: Alcuni esempi di circolazione di modelli romano-germanici nella Russia imperiale, in: Scintillae iuris. Studi in memoria di G. Gorla, II, Milano 1994; Baltische Rechtsangleichung - 10 Jahre Gesetzgebung Estland und Lettlands: Referate der 1. Baltischen Juristenkonferenz zu Dorpat (1928), Hamburg 1996 (Nachdruck); S. STOPINSKI: Das Baltikum im Patt der Mächte. Zur Entstehung Estlands, Lettlands und Litauens im Gefolge des Ersten Weltkrieges, Berlin 1997; M. LUTS: Die Modernisierung der Rechtswissenschaft und Juristenausbildung in den Ostseeprovinzen im 19. Jahrhundert im Rahmen der alteuropäischen Ständeverfassung, Acta Baltica (Liber Annalis Instituti Baltici) 35 (1997), 231-256; M. SILNIZKI: Geschichte des gelehrten Rechts in Russland. Jurisprudencija an den Universitäten des Russischen Reiches 1700-1835, Frankfurt am Main 1997; A. HARMATHY: Zivilgesetzbuch in mittel- und osteuropäischen Staaten, Zeitschrift für Europäisches Privatrecht 6 (1998), 553-563; D. A. LOEBER: Harmonization of the Law of the Baltic States: the Inter-War Period (1918-1940), Humanities and Social Sciences Latvia, 1998, 197-223; K. TORGANS: Commercial Rights in the Baltic States, in: The Baltic States at Historical Crossroads: Political, Economic and Legal Problems in the Context of International Cooperation on the Doorstep of the 21st Century, Riga 1998, 294-307; HAMZA G.: Balogh Elemér (1881-1955), in: Hamza G. (szerk.): Magyar jogtudósok I, Bp. 1999, 137-146; UŐ: Balogh Elemér, a római jog és az összehasonlító jog európai hírű művelője, Jogtudományi Közlöny 54 (1999), 279-282; M. LUTS: "Eine Universität für Unser Reich, und insbesondere für die Provinzen Liv-, Esth- und Kurland": Die Aufgaben der Juristenfakultät zu Dorpat in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte (Germ. Abt.) 117 (2000), 607-639; S. GODEK: Wplyw prawa Bizantyjskiego na opieke w Ruskiej prawdzie i w I statucie litewskim, in: Zeszyty Prawnicze I, Warszawa 2001, 123-149; W. W. SCHULZE: Die litauische Zivilrecht-Entwicklung, IPR und Allgemeiner Teil, WGO Monatshefte für Osteuropäisches Recht 43 (2001), 331-355; C. TAUBE: Constitutionalism in Estonia, Latvia and Lithuania. A Study in Comparative Law, Uppsala 2001; T. ANEPAIO: Die Justizreform von 1889 in den Ostseeprovinzen und das Baltische Privatrecht: die gegenseitige Beeinflussung - der Dialog oder der Konflikt, in: J. Eckert-K. A. Modéer (Hrsg.): Geschichte und Perspektiven des Rechts im Ostseeraum. Erster Rechtshistorikertag im Ostseeraum (8-12. März, 2000), 2002, 59-79; HAMZA G.: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján, Bp. 2002, 230-234, 246sk. és 251sk.; UŐ: Die Entwicklung des Privatrechts auf römischrechtlicher Grundlage unter besonderer Berücksichtigung der Rechtsentwiclung in Deutschland, Österreich, der Schweiz und Ungarn, Bp. 2002, 149-151, ill. 155-157, valamint 159sk.; A. V. KONOVALOV: Vlagyenyije i vlagyelcseszkaja zascsita v grazsdanszkom prave, Szankt-Petyerburg 2002; M. LUTS: Die Begründung der Wissenschaft des provinziellen Rechts der baltischen Ostseeprovinzen im 19. Jahrhundert, in: Eckert-Modéer (Hrsg.): id. m. 147-169; V. MIZARAS-V. NEKROSIUS: Das neue Zivil- und Zivilprozessrecht in

- 16/17 -

Litauen, Zeitschrift für Europäisches Privatrecht 9 (2002), 466-488; G. BERNARD: Dire et codifier le droit selon Michel Spéransky (1772-1839), Revue Francaise d'Histoire des Idées Politiques 19 (2004); G. HAMZA: Le développement du droit privé européen. Le rôle de la tradition romaniste dans la formation du droit privé moderne, Bp. 2005, 84-88; V. PAKALNISKIS: Roman Doctrine of Possession in Contemporary Lithuanian Civil Law, Orbis Iuris Romani 10 (2005), 167-182; B. FAUVARQUE-COSSON-S. PATRIS-GODECHOT: Le Code civil face à son destin, Paris 2006, 254; T. ANEPAIO: Die rechtliche Entwicklung der baltischen Staaten 1918-1940, in: T. Giaro (Hrsg.): Modernisierung durch Transfer zwischen den Weltkriegen, Frankfurt am Main 2007, 7-30; G. HAMZA: Wege der Entwicklung des Privatrechts in Europa. Römischrechtliche Grundlagen der Privatrechtsentwicklung in den deutschsprachigen Ländern und ihre Ausstrahlung auf Mittel- und Osteuropa, Passau 2007, 224-226; FÖLDI A.-HAMZA G.: A római jog története és institúciói, Bp. 200813, 124sk.