Az új Polgári Törvénykönyv megalkotását elhatározó jogi aktus[1] 2001. III. negyedévében jelölte meg az új Kódex koncepciójának és téziseinek kidolgozási határidejét. Tanulmányunk a koncepcionális előkészítéshez kíván hozzájárulni. Három kérdéssel foglalkozunk:
- Lehetséges-e egyáltalán az életviszonyok mai komplexitása és a változások mai gyorsasága mellett kodifikálni a magánjogot?
- Megvalósítható-e a magánjogi kodifikáció - a jogegységesítési törekvések és az európai uniós jogharmonizációs követelmények mellett - egyetlen állam jogalkotásaként, nemzeti kodifikáció formájában?
- Miként helyezzük el optimálisan a fogyasztóvédelmi magánjog szabályait?
1. A magánjogi kodifikációk mindmáig nemzetállami keretek között jöttek létre; sőt éppen a 19. századi nagy kódexek megalkotása tetőzte be és zárta le a többé-kevésbé recipiált római jogon (és a kánonjogon) alapuló közös kontinentáleurópai magánjog, a "közönséges jog" (ius commune) dezintegrálódását, a magánjogok bábeli zavarának" kialakulási időszakát. A magánjogi kódexek így szimbólumaivá váltak annak a történelmi folyamatnak, amely a "politikai nemzet" győzelmét hozta "a kulturális nemzet" felett.[2]
Márcsak ezért is joggal vethető fel a kérdés: időszerű-e még a kodifikáció, a törvénykönyv-alkotás, különösen a - jogrendszerében is - megint egységesülő Európában? Lehetséges-e egyáltalán a jogi normák racionálisan tervezett, összefüggő rendszerbe foglalása?
A 19. századi nagy klasszikus magánjogi törvénykönyvek tudományos alapjait ráadásul a 17. századvégi és 18. századi munkákban dolgozták ki.[3] Ezek a kódexek - a bennük és a mögöttük húzódó társadalmi feltételekben meglévő lényeges különbségek ellenére - közösek voltak abban, hogy a liberális polgárság szorgalmazására és a nemzeti egységtörekvések sikerre vitele illetve további erősítése céljából alkották meg őket. A liberális polgári jegyet találóan fejezi ki a törvénykönyvek jelzője: civil, civile, bürgerliche, amely kifejezés - mint Wieacker rámutat - "politikai pátosszal töltődött meg", először és legfőként a francia forradalom kódexében, de a későbbiekben is. S közös éltetője volt e törvénykönyveknek a felvilágosodás, illetve a felvilágosult abszolutizmus hite az ésszerűben, a racionálisan rendezettben.[4] A Code civil és a BGB között eltelt közel száz év sokat változtatott ugyan a polgári társadalom képén, de azért a német kódex is következetesen kitartott a magántulajdon szentsége és a szerződési szabadság elve mellett. S ha a kor követelményeihez igazodva az 1896-os törvénykönyv tett is néhány engedményt a szociális követeléseknek, azért alapvetően a polgári társadalom század eleji eszményeit testesítette meg.[5]
Ez az idealizált társadalomkép előbb vagy utóbb a klasszikus kódexek egész hatályosulási területén nagy terheket rakott a bírói gyakorlat és a jogtudomány vállára. Elsősorban a jogirodalomtól támogatott jogalkalmazói
- 41/42 -
praxisnak kellett ugyanis a múlt század második felében, s még inkább a 20. században egyre gyorsabban változó valósághoz igazítania a törvénykönyvek magánjogát. E folyamat során kötelezettségekkel terhelték a tulajdonost, közérdekű korlátokkal vették körül a magántulajdont. Ezen túl társadalmi funkciót kezdtek tulajdonítani az individuális magánjogi szerződéseknek, és ennek megfelelően értelmezték át - mindenekelőtt a generálklauzulák adta lehetőségeket felhasználva, a jogi normák metajurisztikus fogalmait segítségül híva - a szerződés tartalmát: kötelezettségeket kapcsolva a jogosulti pozícióhoz, mentesülési lehetőségeket keresve a kötelezett számára stb.
A bírói gyakorlat rugalmasan, szervesen építkezve és - a tudományos eredményektől vezetve-segítve - gyakran igen szellemesen töltötte ki a kódexek réseit, és lehetővé tette adaptációjukat a modern viszonyokhoz. Kötz véleménye szerint az egész modern német kötelmi jog bíróalkotta jog.[6] Számos dogmatikai újításra (pl. a culpa in contrahendo-ra, a "pozitív szerződésszegésre") ez tényleg igaz. További példaként hadd hivatkozzunk a deliktuális felelősségi jog alakulására a francia bírói gyakorlatban, különösen a bizonyítandó vétkességtől elszakadó felelősség kiterjesztésére a Code civil 1384. Art. (1) bek. alapján. A francia bíróságok "a dolgok által okozott ('qui est causé par le fait ... des choses qu'on a sons sa garde') károkért való felelősséget" előbb (1896) az üzemi balesetekre, majd (e század eleje óta) az üzemen kívüli káresetekre is kiterjesztették. Az analógiához először a vétkességgel kapcsolatos bizonyítási terhet fordították meg (présomtion de faute). hogy azután (1930-tól) egyre egyértelműbben egy vétkességtől független, a veszélyes üzemi felelősséggel egyenértékű kártérítési felelősség (présomtion de responsabilité) alakuljon ki.[7] Nem kevésbé szellemes a - múlt század utolsó évtizedében ugyancsak a francia tudományos irodalomban és a bírói gyakorlatban kifejlesztett - általános jogalap nélküli gazdagodási méltányossági kereset ("action dérivant du principe d'équité qui défend de s'enrichir au detriment d'autrui');[8] vagy a clausula rebus sic stantibus elvének érvényesítése - a Treu und Glauben elve (BGB 242. §) segítségével - az ún. "Fehlen oder Wegfall der Gescläftgrundlage" német tanában illetve bírói gyakorlatában.[9]
A jelentős társadalmi átalakulások nyomán a klasszikus magánjog olyan alapintézményei szenvedtek töréseket és váltak viszonylagossá, mint a kötöttségektől mentes ingatlantulajdon és a felek szerződésalakító szabadsága. A szociális igazságosság iránti társadalmi követelmények erősebbnek bizonyultak minden ideális és klasszikus elvnél, s ezt a törvényhozásnak is lassan el kellett fogadnia. Ezért a kódexeken kívüli magánjogi törvények száma is megnőtt.[10]
Előbb a szociálisan legérzékenyebb területek (munkaszerződés és kollektív munkajog, lakásbérleti jog) töltődtek fel új elemekkel és kerültek többé-kevésbé a klasszikus magánjog alapvető elveinek hatókörén kívülre.[11] A 20. század második felében a gyengébb fél, s főleg a fogyasztó védelme[12] már a szerződési jog központi intézményeit is sokban módosította. Mindezen változások többségükben a klasszikus fogantatású polgári törvénykönyveken kívül játszódtak le. Így jórészt nem a 19. századi elveiket őrző kódexeknek, hanem sokkal inkább a jogirodalom által támogatott bírói gyakorlatnak és a külön törvényeknek köszönhető, hogy a legfejlettebb polgári társadalmak többségében a magánjog ma szociális funkciókkal erősen átitatott, és a szociális piacgazdaságot képes szolgálni.
2. Kérdés, hogy az eredeti társadalomképnek a klasszikus magánjogi kódexek megalkotása óta bekövetkezett (és itt nagyon vázlatosan bemutatott) alapvető változásai elvi éllel is megkérdőjelezik-e a törvénykönyv-alkotás létjogosultságát?
a) Sokaknak valóban az a véleményük, hogy a nagy átfogó kódexek kora lejárt, a törvénykönyv-alkotás, mint jogalkotási módszer meghaladott. Az életviszonyok változása olyan gyors, a fejlődés irányai annyira kiszámíthatatlanok, hogy kódex-igényű szabályozásukhoz hiányzik a kellő előrelátást biztosító szükséges társadalmi stabilitás. A közjó lehető legszélesebb körben történő biztosítása a modern ipari társadalmakban csak demokratikus államberendezkedés mellett lehetséges; s ez önmagában nyitottságot és rugalmasságot kíván meg, amivel a kódex-eszme a maga szilárdító szándékával aligha egyeztethető össze. A modern jóléti társadalmak eleve túl bonyolult szövetűek ahhoz, hogy évtizedekre előre rögzíteni lehessen jogi szabályaikat. A jogalkotó is - tükrözvén az életviszonyok összetettségét és gyors változásait -hiperaktivitást mutat: egyre több és egyre specializáltabb jogi előírás születik. A törvényhozó - részben a politikai felelősség elől is menekülve - szabályok áradatát zúdítja a társadalomra.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
