(Kötetlen fordításban: A tisztességes verseny joga Európában)*
A recenzens részéről tulajdonképpen nem tisztességes dolog, amikor egy olyan átfogó mű esetén, amelynek súlypontja a tisztességtelen piaci magatartás, más szóval a tisztességtelen verseny joga1, s ennek kapcsán a szerző mélyrehatóan elemzi az ezzel összefüggő kartelljogi és fogyasztóvédelmi kérdéseket is, az ismertetést csak az utóbbiakra korlátozza. Mentségül legyen mondva, hogy a tisztességtelen kereskedelmi praktikáról szóló 2005/29/EK sz. irányelv hazai adaptációja a jogszabályalkotó soron következő feladatai közé tartozik, s ezért - szerencsés esetben - egy ilyen tárgyú "csonka" recenziónak még gyakorlati haszna is lehet.
Az európai fogyasztóvédelmi jog (160-203. old.) tárgyalására a mű első részében ("Építőkövek") kerül sor. Persze a szerző ezt követően is többször visszatér még a fogyasztóvédelmi jogra.
A "fogyasztó" kifejezés az EK-Szerződés eredeti szövegében csupán négy helyen szerepel: a 39., 40., 85. és 86. cikkekben. Ennek magyarázata, hogy az EK Szerződés (Római Szerződés) eredetileg verseny- és vállalkozói orientáltságú volt, s a fogyasztóvédelem mint célkitűzés csak későbbi kiegészítés eredménye-képpen,2 nevezetesen a 153. cikk (előzőleg az "amszterdami" 129/a. cikk) került be az EK-Szerződés szövegébe. Ezenfelül az is tény, hogy a fogyasztóvédelmi jog elsődlegesen a tagállamok nemzeti jogában fejlődött ki, s mind a mai napig csak korlátozott mértékben vált európai (közösségi) joggá. Ez utóbbi a hangsúlyt a fogyasztók gazdasági érdekeinek védelmére, nevezetesen a vagyonvédelmi jellegű intézkedésekre helyezi.
Így a fogyasztóvédelmi kérdéseket közvetlenül szabályozó európai (közösségi) jogi normák: a házaló kereskedelemről szóló 85/577 EK sz. irányelv, a fogyasztói hitelről szóló 87/102 EK sz. irányelv, az utazási szolgáltatásokról szóló 90/314 sz. irányelv, az állategészségügyi ellenőrzésről szóló 93/13 EK sz. irányelv, az ingatlanok időben megosztott használati jogáról szóló 94/47 EK sz. irányelv, a távollevők között kötött szerződésekről szóló 97/7 EK sz. irányelv, a fogyasztási cikkek adásvételéről szóló 1999/44 sz. irányelv, az elektronikus kereskedelemről szóló 2000/31 EK sz. irányelv, a fogyasztói pénzügyi szolgáltatások távértékesítéséről szóló 2002/65 EK sz. irányelv stb.
Ezeken felül az EK Bizottsága több olyan irányelvet bocsátott ki, amelyek címzettjei elsősorban a vállalkozások, de ugyanakkor figyelembe veszi a fogyasztók érdekeit is. Ilyen tárgyúak például a kozmetikumokról szóló, a címkézésről és csomagolásról szóló, a cipőkről szóló, a textilárukról szóló, az élelmiszerek árairól szóló irányelvek, amelyeket mint a fogyasztók érdekeit közvetetten védő normákat lehet kategorizálni.
Mind a közvetlen-, mind a közvetett fogyasztóvédelmi célzatú közösségi normákban kivétel nélkül megjelenik a tájékoztatási kötelezettség előírása: a gyártó, a kereskedő, a szolgáltatást nyújtó vállalkozó köteles a fogyasztót az áru, ill. szolgáltatás lényeges tulajdonságairól tájékoztatni.
A közvetlen és közvetett fogyasztóvédelmi tárgyú normák nagy száma azt mutatja, hogy az ilyen tárgyú előírások száma az európai (közösségi) jogban ma már figyelemreméltó. Ennek ellenére sem ez a tény, sem pedig a nemzeti-, ill. európai jogi fogalmak hasonlósága nem eredményezi azt, hogy az európai fogyasztóvédelmi jog funkciója, feladata azonos lenne a tagállamok fogyasztóvédelmi jogával, amelyekben e jogág feladata a fogyasztó közvetlen védelme. Az európai fogyasztóvédelmi jog hasonló elnevezésű szabályainak elsődleges célja ugyanis az egységes belső piac megfelelő funkcionálásának biztosítása, a fogyasztóvédelmi jog normáinak segítségével - mondja Glöckner.
A tagállamok nemzeti jogától eltérő európai fogyasztóvédelmi jog ezen másféle funkciójának hátterében az a meggondolás áll, hogy a tagállami fogyasztó csak akkor lesz rendszeres "európai" fogyasztó, ha biztosítják számára, hogy határokon átnyúló fogyasztói tevékenysége jogi eszközökkel is biztosítva van (consumer confidence). Ez a törekvés az előzőekben említett több irányelv (fogyasztói hitelek, utazási szolgáltatások stb.) preambulumában markánsan kifejezésre jut.
Az ezt a koncepciót tükröző közösségi jogalkotói törekvés az európai fogyasztóvédelmi jog számos részletszabályának megalkotásakor egyrészt az egységes belső piac átláthatóságából (transzparencia), másrészt a fogyasztó kellő informáltságából indul ki. Ez utóbbi gondolatot juttatja kifejezésre az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatában az átlagos fogyasztó következetesen visszatérő modellje3, amely a "körültekintő, tájékozódó és tájékozott" fogyasztót tartja szem előtt. Márpedig az ilyen fogyasztónak arra is képesnek kell lennie, hogy saját jogait ismerje, s ha kell érvényesítse is. Következik ebből - Glöckner szerint - az európai fogyasztóvédelmi jog második jellemzője, amely alapvetően polgári jogi eszközök segítségével is biztosítja a piaci egyensúlyt, mégpedig azáltal, hogy ezeknek az eszközöknek igénybevételét az érdekeltek számára lehetővé teszi.
A gyártót, kereskedőt, a szolgáltatást nyújtó vállalatot terhelő tájékoztatási kötelezettség jogpolitikailag mikro-, valamint makro rendeltetésű. Az említett piaci szereplőket terhelő és a fogyasztó javára előírt szavatossági és tájékoztatási kötelezettség célja, hogy a fogyasztó számára autonóm döntési jogot biztosítsanak és ezzel egyidejűleg az egységes belső piacon a versenyt is szolgálják. Ezen felül az említett tájékoztatási kötelezettségnek egy másik, ún. makro jogpolitikai rendeltetése is van: az hozzájárulást jelent a magánjog rendező szerepéhez (Ordnungsfunktion), nevezetesen azzal, hogy az üzleti forgalmat hatékonyabbá teszi és a szállítási költségek csökkentése segítségével a lakosság jólétének növelését előmozdítja.
Amikor az áruk és szolgáltatások forgalmának 25 országban történő szabadságáról beszélünk, akkor a tájékoztatási kötelezettség vonatkozásában nem szabad elfeledkezni egy fontos szempontról, nevezetesen a tájékoztatás nyelve kérdéséről, amelyre az Európai Bíróság több ítéletében is utalt.4 Szemléltetésül ehelyütt csak a Colim5 ítéletet említem.
Ebben az ügyben az eljáró belga bíróság azt a kérdést tette fel az Európai Bíróságnak, hogy eurokon-form-e a kereskedelmi praktikákról, tájékoztatásról és fogyasztóvédelemről szóló 1991. évi belga törvény613. cikkének előírása, miszerint a használati utasításokat és jótállási jegyeket legalább annak a területnek nyelvén kell a fogyasztó rendelkezésére bocsátani, amelyen az árut forgalomba hozzák? Cosmas főtanácsnok álláspontja az volt, hogy ha egy országban több hivatalos nyelv van (belga-flamand), akkor az egyik hivatalos nyelvnek elegendőnek kell lennie. Az Európai Bíróság azonban nem tette magáévá a fogyasztók többnyelvűségének vélelmére alapított érvelést. Ítéletének indokolása szerint a vizsgált belga törvény 13. cikke, a Das-sonville formula7 szerinti, a közös piac kereskedelmének akadályozása tényállását valósítja meg. Ezenfelül - mondta az Európai Bíróság - a szóbelileg közölt tájékoztatásnak a fogyasztók számára nincs gyakorlati haszna, ha az írásbeli tájékoztatás olyan nyelven történik, amelyet a fogyasztó nem ért. Ezzel az Európai Bíróság a precedens értékű Cassis de Dijon ítéletében8 kifejtett elvet is követte, miszerint "a kereskedelmi forgalom tisztessége és a fogyasztók védelme" közérdekű követelmények. - Ugyanakkor - amint azt Glöckner helytállóan megjegyzi - a Főtanácsnok nézetével ellentétben mellőzte az országon belüli többnyelvű fogyasztó fikciójának az EK tagállamain belüli elfogadását. Az Európai Bíróság tehát az EK-Szerződés 153. cikkében meghatározott fogyasztóvédelem magasra szabott követelményét tartotta szem előtt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
