"[...] az antiliberális populista hullám két különösen prominens képviselője - a Jobbik és a Fidesz - túlélt, és növelte befolyását. [...] [É]n is rámutatok e két párt populista jellemvonásaira; ugyanakkor, a tanulmány fő üzenete az, hogy egyik sem hagyományos értelemben vett populista párt. Bizonyos ügyekben erősen, néhol szélsőségesen elitisták."
Az alkotmányos rend reformja és a közpolitika radikális megváltozása soha nem történik ideológiai vákuumban.[1] Ha a változások motorját személyes és intézményi érdekek jelentik is, világnézeti megalapozás nélkül lehetetlen átfogó módon átalakítani a jogi és intézményes struktúrákat, vagy bebetonozni az új közpolitikai irányokat. Az Orbán rendszer jogi és intézményes struktúráinak megértéhez is elengedhetetlen annak elemzése, hogy a kormánypárt milyen ideológiai alapállásból kezdeményezte a forradalmi változásokat,[2] és milyen értékek jegyében kormányoz.
Az alábbi tanulmány ehhez az általános kiindulóponthoz két másik szempontot társít. Az első szerint a Fidesz mellett a Jobbikot is vizsgálnunk kell, ugyanis a változások mélységét és tartósságát nem önmagában az okozta, hogy a Fidesz két alkalommal is kétharmadot ért el a parlamenti választásokon (bár technikailag ez kétségtelenül elégséges lett volna a legtöbb intézkedés bevezetéséhez), hanem az a tény, hogy mindez egy masszív jobboldali fordulat jegyében történt, mely nem csupán a parlament, hanem a szavazók kétharmadát is maga mögött tudhatta. A másik figyelembe veendő körülmény az, hogy az elmúlt évtizedben Európa-szerte megfigyelhető volt a populizmus felívelése. Ez a közeg minden bizonnyal szintén hozzájárult a magyarországi intézményi változtatások merészségéhez és tartósságához. Ezért tehát a tanulmány szűkebben arra a kérdésre keresi a választ, hogy mennyiben értelmezhető a két nagy jobboldali párt ideológiája populistaként.
A régiós közeg változásának jellegét jól jelzi, hogy Ivan Krastev[3] már a pénzügyi válságot közvetlenül megelőzően arra a következtetésre jutott, hogy Közép-Európát a populizmus és az illiberalizmus erői gyengítik. Nacionalista populista szereplők mobilizálnak a "posztmodern kultúra túlzásai", a "hagyományos értékek összeomlása", az "EU intézményeiben testet öltő liberális racionalizmus", az "elitek elszámoltathatatlansága", valamint a "korrupt elitek és a morálisan korrumpáló »mások«" (mint az etnikai és szexuális kisebbségek) ellen. Érdekes módon, Krastev akkor ezt a jelenséget nem tartotta közvetlenül veszélyesnek a demokráciára nézve, méghozzá két fő okból. Először is azért, mert lényegét tekintve a populizmus - bár súlyosan antiliberális - nem antidemokratikus. Másodszor pedig azért, mert "populista közpolitikák szinte egyáltalán nem léteznek."[4] Krastevnek ezek a viszonylag optimista megállapításai összhangban voltak azokkal az értékelésekkel, amelyek a populista pártok és mozgalmak potenciálisan pozitív hozadékait hangsúlyozták. Schmitter, Laclau és mások tanulmányai a populizmust olyan ideiglenes erőnek tekintik, amely aláássa a bezárkózó, kartellesedő és bemerevedett pártrendszert, új ügyeket tűz napirendre, tabukat dönt, és összeomlása után megfiatalodott pártrendszert hagy maga után.[5]
Való igaz, hogy azoknak a populista mozgalmaknak a többsége, amelyek a pénzügyi válság előtt léteztek Közép-Európában, mára vagy eltűntek, vagy a főáramhoz közelítő pártokká váltak. Azonban az antiliberális populista hullám két különösen prominens képviselője - a Jobbik és a Fidesz - túlélt, és növelte befolyását.[6]
Összhangban a szakirodalom nagy részével, alább én is rámutatok e két párt populista jellemvonásaira; ugyanakkor, a tanulmány fő üzenete az, hogy egyik sem hagyományos értelemben vett populista párt. Bizonyos ügyekben erősen, néhol szélsőségesen elitisták. További - később részletezett - ideológiai vonásaik, mindenekelőtt az, hogy az államnak központi szerepet szánnak a társas kapcsolatok strukturálásában, a populizmus olyan határesetére utalnak, amelyet leginkább paternalista populizmusnak nevezhetünk.
Tanulmányomban a klasszikus populizmust olyan ideológiaként értelmezem, amelynek három fő jellegzetessége van. Először is, a "kisember" vagy "köznép" és a korrupt elitek ellentéte köré épül fel (antielitizmus). Másodszor, a kormányzatban való közvetlen népi részvétel valamilyen formáját követeli, a képviseleti demokrácia és a hivatásos politikusok kárára (népi részvétel). Harmadszor pedig gyanakodva tekint a szervezett pluralizmus intézményeire, és
- 50/51 -
elvetendőnek tartja a kisebbségi érdekek preferenciális kezelését (többségelvűség).[7]
Ezek közül a kritériumok közül a második lehet a legvitatottabb. Az a tény, hogy sok populista mozgalom vezérelvű, és csak néhány támogatja a közvetlen demokrácia deliberatív változatát, ellentmondani látszik a javasolt meghatározásnak. Ugyanakkor, ha nem foglaljuk bele a populizmus fogalmába a hatalom tömegek javára való újraelosztásának követelését, akkor a fogalom elveszíti azt a programmatikus aspektusát, amely megkülönbözteti az ideológiát az attitűdöktől és a beszédmódtól.
További pontosításként pedig hangsúlyoznám, hogy az elitellenességnek szükségszerűen része a nem elitekkel való azonosulás is. Ez a kritérium meglehetősen triviálisan hangzik, de némileg ellentmond annak a gyakran hallott tételnek, hogy a "nép", amelynek nevében a populisták beszélnek, csupán egy "üres héj", egy bármilyen tartalommal megtölthető kifejezés.[8] Ez az értelmezés, bár helyesen hangsúlyozza a populisták nyelvezetének rugalmasságát, túl messzire megy, és inkább illik a populista diskurzusra, mint a populista ideológiára. Azok a politikai szereplők, akik olyan módon használják a "nép" kifejezést, hogy az magában foglalja a társadalmi hierarchia tetején lévők bizonyos csoportjait, miközben a nem elitek egy részét - különösen a legkevesebb hatalommal és javakkal bírókat - viszont kizárja a fogalomból, nem tekinthetők klasszikus értelemben vett populistának, még ha sok tekintetben populista nyelvet is használnak.
Az alábbiakban pártprogramokra, törvényjavaslatokra (a Fidesz esetében pedig törvényekre és rendeletekre is), valamint a pártvezetők beszédeire és tanácsadóik cikkeire alapozva azt kívánom bemutatni, hogy hogyan keverednek a populista és a nem populista elemek a Jobbik és a Fidesz esetében. A Fidesz esetén Orbán Viktort és fő ideológusát, Tellér Gyulát fogom a legautentikusabb forrásnak tekinteni. Ami a Jobbikot illeti, a Vona Gábor pártelnök által publikált esszék és a Magyar Hüperión - a Jobbik által támogatott intellektuális magazin - cikkei szolgáltak fő forrásokként.
A fenti kritériumokat a két tárgyalt pártra alkalmazva, a többségelvűség tűnik a legkevésbé problematikusnak, akár a többségi normák és értékek dominanciáját, akár a döntéshozatal módját értjük alatta. A Fidesz és a Jobbik egyetért abban, hogy - a legalapvetőbb emberi jogok területén kívül - a nemzeti közösség kollektív érdekei felülírják az egyének és a kisebbségek érdekeit. Mindkét párt elveti a multikulturalizmust, a kormányzattól a többség értékeinek képviseletét várja, és igyekszik korlátozni a nem konvencionális szubkultúrák (például a melegek és a leszbikusok) jelenlétét a nyilvánosságban. A két párt közötti különbségek politikailag jelentékenyek, de inkább a radikalizmus fokához kapcsolódnak, semmint tartalmi álláspontokhoz. Például, miközben a Jobbik a Pride betiltását ígéri, és a párt aktivistái gyakran vesznek részt Pride-ellenes tüntetéseken, a Fidesz a kisebbségi normák kinyilvánítását kifogásolhatónak, de legitimnek tartja.
A két párt beszédmódjában a "nemzet" vagy a "nép" kategóriája többnyire homogén módon jelenik meg. Csak ritkán történik utalás a részérdekek különbségeire és azok összehangolásának szükségességére. A Fidesz a nemzeti érdeket "nem állandó vitában", hanem "a maga természetességével" állítja képviselni.[9] Orbánnak a vitákra vonatkozó szembenállása pragmatikus alapokon áll: az autokráciákat néha ("sajnos") hatékonyabbnak tekinti a demokráciáknál.[10] Az ellenzék gyakorlati kizárása a döntéshozatalból (például az alkotmánybírák jelöléséből, az új alkotmány és módosításainak megalkotásából vagy a választókörzeti határok szabályozásából[11]) szintén a pluralizmus implicit elvetésének tekinthető.
Az állam semlegességének eszméjét - mint a társadalmi pluralizmus logikus velejáróját - a párt hivatalosan nem ellenzi. Ugyanakkor, az előző alkotmány lecserélésének egyik legfőbb igazolása az volt, hogy az túlzottan az egyéni jogokra épült, szemben a nemzeti közösség érdekeivel, és így képtelen volt elég erőteljesen kifejezni a "magyar értékeket".[12] Orbán Viktor tanácsadója, Tellér Gyula nem csak azzal készítette elő a terepet a 2010 utáni "illiberális állam" számára, hogy rámutatott a jogokon alapuló alkotmány, a szabadpiac és a liberális normák dominanciájának veszélyeire, hanem annak hangsúlyozásával is, hogy a gyakori hatalomváltás és a rövidlátó, anyagias tömegektől való közvetlen függés akadályt állít a hosszú távú társadalmi problémák megoldásának útjába. Véleménye szerint a választói nyomás ciklikussága rövidre zárja a Nyugattól való pénzügyi függés csökkentésére irányuló kísérleteket. A régi alkotmány túlzottan könnyűvé tette a kormányváltást, és
- 51/52 -
a társadalom gyengének bizonyult ahhoz, hogy megvédje magát a kormányzatot foglyul ejtőkkel szemben. Mivel a polarizált versenyben túl nagyok voltak a tétek, a pártok túlígérték magukat, és így a kormányoknak végül nem maradt más választásuk, mint a külföldi hitelfelvétel. Ez az állampolgárok elidegenedését, valamint a hitelezőktől való növekvő függőségét eredményezte. A megoldás egy olyan új alkotmány, amely beszűkíti a politikai játékteret, előír bizonyos értékeket, és olyan intézményeket hoz létre, amelyek képesek előmozdítani a nemzeti közösség érdekeit.[13]
Ennek megfelelően, a 2010 utáni Magyarországon számos intézményi megoldás és közpolitikai intézkedés ellentmond az állami semlegesség eszményének. Vegyük a felekezeti semlegesség példáját! Az új alkotmány a kereszténységet nemzetmegtartóként definiálja, az 2012-es egyházi törvény pedig lehetővé tette, hogy a vallási csoportok közötti hierarchiát még a korábbiaknál is politikusabb jellegűvé alakítsa a mindenkori parlamenti többség. 2015-re olyan mértékűvé fokozódott az állami iskolák és jóléti intézmények átadása a kiválasztott egyházak részére, hogy még a kedvezményezett egyházak néhány vezetője is tiltakozott; mondván, hogy ilyen körülmények között veszélybe kerül az állam felekezeti semlegessége.[14]
A Fidesz ideológusai nem egyszerűen negatívan ítélik meg a globalizációt, a neoliberalizmust, a konzumerizmust, a külföldi magánbefektetők tulajdonszerzését vagy a kozmopolitanizmust, hanem olyan egymással szorosan összefüggő és gondosan megszervezett folyamatokat látnak bennük, amelyek bizonyos gazdasági és politikai erők világ feletti dominanciáját hivatottak létrehozni. Az abortusz elérhetősége, az új vallási kultuszok, a droghasználat és az értéksemleges iskolák terjedése együttesen a magyar nemzet gyengítése irányában hatnak.[15] Az állam feladata, hogy megvédje polgárait ezen folyamatoktól, továbbá a multinacionális társaságok mohóságától, valamint a nemzetközi tulajdonban álló médiumok és a nemzetközi szervezetek beavatkozásától.[16]
A Jobbik még a Fidesznél is egyértelműbben ítéli el az állami semlegességet és az etnokulturális többséget illető korlátozásokat. Miután az állam feladata az, hogy utat mutasson a nemzeti közösség számára, definíció szerint sem lehet semleges.[17] A párt a liberális demokráciát - ezt a külföldről importált selejtet - az értékalapú demokráciával kívánja felváltani. A cél az, hogy a jelenlegei helyzet - amelyben a magyarok a saját országukban is másodrendű polgárok - megszűnjön.
Ugyan a két párt közötti különbségek továbbra is relevánsak, a Jobbik eszméi meglepően nagy befolyással bírtak a Fidesz-kormányzat politikájára. A két párt közötti ideológiai rés fokozatosan szűkült. A Jobbik 2010-ben arra szólította fel a parlamentet és a kormányt, hogy alkosson új alkotmányt, emelje be az Istenre és a Szent Koronára való hivatkozást az alkotmány szövegébe, távolítsa el a közterekről a baloldali történelmi szereplők szobrait, vezessen be emléknapot a trianoni békediktátum emlékére, adjon szavazati jogot a szomszédos országokban élő magyaroknak, és emeljen be néhány szélsőjobboldali írót a nemzeti tananyagba. A Fidesz mindezen javaslatokat megvalósította, bár némely esetben (mint az alkotmányban a Szent Koronára és a kereszténységre való hivatkozás esetében) a Jobbik által kívántnál kevésbé radikális formában. Ugyan a "befolyás" kifejezés túl erős lehet - hiszen nem tudhatjuk, hogy milyenek lettek volna a Fidesz-kormány intézkedései a Jobbik jelenléte nélkül -, azt fontos felismerni, hogy ezek a követelések először a Jobbik, nem pedig a Fidesz dokumentumaiban jelentek meg.
Ami a népi részvétel iránti igényt illeti, a két párt ideológiája a populizmus és az elitizmus között oszcillál. 2010 előtt - ellenzékben - a Fidesz populista stratégiát követett: népszavazásokat kezdeményezett, és a politikai osztály megfelezésének ígéretével kampányolt. És valóban, hatalomra kerülése után radikálisan csökkentette a parlamenti és a helyi önkormányzati képviselők számát. Ugyanakkor az országos végrehajtó hatalom létszáma nem csökkent, és valójában erősödtek a politikai rendszer elitista, nem többségelvű elemei. A Nemzeti Bank elnökéből, az Állami Számvevőszék elnökéből és a köztársasági elnök küldöttéből álló Költségvetési Tanács vétójogot kapott a költségvetés felett. A köztársasági elnök új választásokat írhat ki, ha a költségvetést nem fogadják el időben. Az actio popularist, amellyel bárki az Alkotmánybírósághoz fordulhatott, eltörölték. A független szabályozó szervek (médiatanács, országos bírói hivatal, ügyészség, számvevőszék stb.) vezetőinek mandátumát meghosszabbították. A minősített többség követelményét új szabályozási területekre terjesztették ki (adók, családtámogatások, választói körzethatárok).
A rendkívüli sürgősségi törvényhozási eljárások alkalmazásával a kormányzat leszűkítette a nyilvá-
- 52/53 -
nos viták lehetőségét. A parlamentnek a kormány ellenőrzésében való szerepének gyengülése és a kormányzati döntések körüli titkolódzás látványos növekedése[18] tovább csökkentette a népi részvétel terét. A népi kezdeményezés intézményének megszüntetésével, a népszavazás érvényességi küszöbének emelésével, valamint a népszavazási kérdések jogszerűségéről döntő testület kormányhoz lojális tagokkal való feltöltésével a politikai rendszer közvetlen demokratikus elemeinek szerepe lecsökkent. Mivel ezen változások közül a Fidesz egyiket sem jelezte 2010 előtt, a párt ellenzéki és kormányzati szakaszai közötti törés radikálisnak mondható.
A Fidesz ugyanakkor nem fordult teljesen szembe a plebiszcitárius eljárásokkal; jóllehet, ezeknek nagyon sajátos formáit alkalmazza. Népszavazások helyett például "nemzeti konzultációkat" folytat. Ennek az intézménynek a jellegét a bevándorlással kapcsolatos kampány jól mutatja. A minden állampolgárnak elküldött, Orbán Viktor fényképével és aláírásával ellátott levél kijelenti, hogy: "A megélhetési bevándorlók törvénytelenül lépik át a határt, és miközben menekültnek állítják be magukat, valójában a szociális juttatásokért és a munkalehetőségért jönnek. [...] Mivel Brüsszel kudarcot vallott a bevándorlás kezelésében, Magyarországnak a saját útját kell járnia. Nem fogjuk hagyni, hogy a megélhetési bevándorlók veszélyeztessék a magyar emberek munkahelyeit és megélhetését. [...] Számítok a véleményére." A levélhez csatolt kérdőívben kérdések hosszú sora szerepel, beleértve olyanokat, hogy vajon a válaszadó aggódik-e a terrorizmus miatt, és lát-e összefüggést a terrorizmus és Brüsszel bevándorlásügyben tanúsított tehetetlensége között. Az utolsó kérdés az volt, hogy: "Egyetért-e Ön a magyar kormánnyal abban, hogy a bevándorlás helyett inkább a magyar családok és a születendő gyermekek támogatására van szükség?" Az ilyen, angolul "push poll"-nak nevezett marketingtechnikák révén begyűjtött válaszokat a kormány rendre saját tevékenysége népi legitimációjának bizonyítékaként idézi, bár a konkrét válaszadási adatokat soha nem hozza nyilvánosságra.
Jól látható tehát, hogy ezek a levelek és kérdőívek, miközben teret adnak a polgárok korlátozott, bár közvetlen, véleménynyilvánítására, alapvetően a felülről lefelé irányuló uralom eszközei. Hasonló logikát követ a kormányzat és az egyes civil szervezetek közötti kapcsolatok rendszere is. A kormányzat pénzügyi támogatást nyújt bizonyos szervezeteknek, amelyek pedig felvonulásokat szerveznek a miniszterelnök támogatására, és központi szerepet játszanak a Fidesz ellenfeleivel szembeni negatív kampányokban.
Összességében elmondható, hogy miközben a közvetlen demokrácia csatornái szűkültek, a populáris támogatás kimutatása a politikai rendszer központi eleme maradt. Ugyanakkor, a formális korlátok fennmaradása ellenére sikerült a rezsimnek olyan, Európában ismeretlen mértékűen centralizált hatalmi struktúrát létrehoznia, amely - a "vezérdemokrácia" szellemében[19] - gyakorlatilag minden hatalmat a miniszterelnök kezébe ad.
Ebben a második dimenzióban a Jobbik intézményi ágendája egyértelműbben a populista oldalon áll, mint a Fideszé. A párt a képviselői immunitás megszüntetését ígérte; azt, hogy a minisztereket jogilag felelőssé teszik döntéseikért; valamint azt, hogy megadják a polgároknak az elnök közvetlen választásának és a képviselők visszahívásának jogát.[20] Persze a Jobbiknak még nem volt lehetősége javaslatait megvalósítani, és ezért nehezebb megítélni, hogy mennyire áll komoly elköteleződés azok mögött. Ráadásul, a Jobbik vezetőinek a tekintélyelvű politikai struktúrák iránti csodálata (amiről lentebb lesz szó) azt jelzi, hogy a politikai osztály alulról indított felügyelete csupán egy közbülső stádium a párt számára; a végső cél egy vezérközpontú, hierarchikus politikai rendszer felépítése.
A Fidesz kampányszövegei tökéletesen illeszkednek az elitellenes kategóriába. A 2006 és 2010 közötti időszakban a párt retorikája egyértelműen az "új arisztokraták", a "dúsgazdag milliárdosok", a "léhűtők" és a "csalók" ellen irányult, akik kihasználják a kisembereket. Ugyanakkor ezek a támadások nem az establishment versus nép dichotómiájában gyökereztek. A magyar kisember tipikusan nem a magyar elittel volt szembeállítva, hanem a nemzetközi gazdasági és kulturális establishmenttel és hazai képviselőivel: az "idegenszívű", kozmopolita baloldaliakkal és liberálisokkal.[21] Azáltal, hogy kritikáját Brüsszelre, Washingtonra vagy bizonyos nemzetközi szervezetekre irányította, amelyekkel szemben a magyar kormányzat alávetettként jelent meg, a párt folytatni tudta az establishmenttel szembeni érzelmek hangoztatását akkor is, amikor a párt vált a de facto politikai elitté; sőt, még akkor is, amikor a legnagyobb oligarchák már a támogatói körébe tartoztak.
A külpolitikai viszonyok leírására használt "Dávid és Góliát" képet a magyar polgárokkal szembeni pa-
- 53/54 -
ternalista viszony ellenpontozza. A Fidesz úgy értelmezte választási sikerét, mint ami felhatalmazza a kormányt a polgárok nevelésére és fegyelmezésére. 2010 után eltörölték az iskolák tanrendi autonómiáját, leszűkítették a helyi önkormányzatok és az egyetemek autonómiáját, és megerősítették az állami alkalmazottak feletti kontrollt. További kormányzati döntések - mint például a vasárnapi zárva tartás - szintén azon az elven alapulnak, hogy a győztes párt, illetve az azon alapuló kormány erkölcsi tekintéllyel rendelkezik polgárai magánéletének alakítására. Az, aki nem dolgozik, aki nem hagyományos családban él, aki nem tartja rendben a kertjét, vagy nem küldi óvodába a gyerekét, kötelességszegő, és ezért a szociális juttatások és a döntéshozatali jogok korlátozásával szankcionálható.
Míg a Jobbik az érdemek jogoknál nagyobb súlyáról beszél,[22] a Fidesz azt hangsúlyozza, hogy jogok nem léteznek társadalmi kötelességek nélkül. Abban azonban egyetértenek, hogy a jogokon alapuló liberális megközelítés társadalmi dezintegrációhoz vezet. A nemzeti közösségben való teljes jogú tagság előfeltétele a kötelességek teljesítése. Ez azt is jelenti, hogy a közösségi tagsági jogok nem adott sajátosságból következnek, mint amilyen az állampolgárság vagy az etnikai hovatartozás, hanem valamilyen teljesítményen.
Ennek megfelelően, a Fidesz-kormány alatt jóléti juttatásaik jelentős részétől megfosztották azokat a munkanélkülieket, akik nem fogadják el a felkínált közmunkát, valamint azokat a szülőket, akik nem küldik óvodába vagy iskolába a gyermeküket. A helyi hatóságokat felhatalmazták arra, hogy az érdemtelennek tekintett polgároktól megtagadjanak juttatásokat (lásd a 2011. évi CLXXXIX. törvényt), beleértve azokat is, akik nem tartanak rendet a házuk körül[23] vagy közösségellenes magatartást tanúsítanak.[24]
Szöges ellentétben a populizmus emancipatórikus jellegével, mindkét párt megpróbálta csökkenteni a tanulatlanok és a politikai underclass hangját a politikai csatornák struktúrájának radikális megváltoztatásával. A Fidesz felvetette a szavazók önkéntes regisztrációját, míg a Jobbik a választójogot iskolázottsági kritériumokhoz javasolta kötni.[25]
Bár a tipikus Fidesz-retorika nem tartalmaz elitista frázisokat, mivel azok ellentmondanának az általános populista stratégiának,[26] a párt ideológusainak tételei meglehetős szkepticizmust sugároznak a nép politikai és erkölcsi alkalmasságával kapcsolatban. A polgárokat rászedhetőnek és fogyasztásorientáltnak tartják, hiányolva belőlük a spiritualitást.[27] Ugyanakkor a hangsúly nem a nép hibáin, hanem manipulátorainak sötét jellemén van. A konzumerizmus - és általában, az ösztönszintű motivációk elsőbbsége a szellemi motivációkkal szemben - olyan jelenségként jelenik meg, amelyet a nemzet ellenségei (beleértve a szocialistákat és a liberálisokat) szándékosan erősítenek. A polgárok sekélyességének legfőbb kedvezményezettje a mitikus "Befektető"; az erő, amely évszázadok, "talán évezredek"[28] óta zsákmányolja ki a nemzeteket.
Az összeesküvés-elméletek és a moralizálás persze a populista beszédmód jól ismert jellemzői.[29] Az igazi kérdés az, hogy ki ellen használják ezeket. Az összeesküvés-elméleteket csak elitek - a Fidesz esetében globális elitek - ellen lehet alkalmazni. A moralizáló diskurzus viszont egyaránt irányulhat az elitek fényűző életmódja és az alsóbb osztályok önfegyelmének hiánya ellen. A paternalista populizmus abban tér el a populizmus klasszikus változatától, hogy az utóbbinak is nagy teret ad.
A Fidesz-kormány alatt ilyenféle moralizáló érvek kísérték a javak felfelé irányuló újraelosztását (az alsóbb osztályoktól a felsőbbekhez). A vonatkozó közpolitikai intézkedések - mint például az egykulcsos személyi jövedelemadó, az áfa növelése, a pénzügyi transzferek adókedvezménnyé való átalakítása, a szociális juttatások magatartási szabályokhoz kötése - növelték a társadalmi egyenlőtlenségeket. Míg 2008 után Görögország kivételével minden OECD-ország emelte a szociális kiadásait, hogy a pénzügyi válság következményeit enyhítse, Magyarországon a szociális juttatásokat csökkentették, és a munkanélküli-segély jogosultsági időtartamát tízről három hónapra faragták. A kormányzat 2013-ban kevesebbet költött jóléti kiadásokra, mint 2008-ban, holott a szegények száma nőtt: 2008-ban a társadalom 17,9%-a élt "súlyos anyagi nélkülözésben"; 2013-ra ez a szám 26,8%-ra emelkedett.[30] A "munkaalapú" társadalom szlogenjét - amely elsősorban a szociális juttatásoknak munkalehetőséggel való felváltását takarta - ugyanakkor támogatta a többség; részben azért, mert igazságosabbnak tartotta a legszegényebbek feltétlen támogatásánál, részben pedig azért, mert alkalmasnak látta a szélsőségesen alacsony foglalkoztatási ráta emelésére.
Bár a közpolitika ilyetén alakulásában legalább akkora szerepet játszhattak a gazgi indokok, mint ideológiaiak, az eredmény határozottan összhangban áll a Fidesz ideológusainak írásaival. Tellér Gyula szerint például a legalapvetőbb probléma, amellyel az ország 2010-ben szembesült, a kormányzati tá-
- 54/55 -
mogatástól függők nagy száma. Ez mind a gazdaság, mind a Fidesz számára problémát jelentett, hiszen a jóléti szolgáltatások igénybevevői tipikusan a szocialisták szavazóbázisát képezték. Erre a kihívásra a Fidesz-kormány a szociális juttatások csökkentésével válaszolt azok tekintetében, akik nem dolgoznak, és nem nevelnek gyerekeket. A munkanélküliek számára a kormányzat korlátozott munkalehetőséget ajánlott a közmunkán keresztül. A technika nemcsak praktikusan volt viszonylag könnyen bevezethető, hanem egyben a rendszer stabilizálását is szolgálta, mivel ez a típusú munkaviszony nem teremt jogforrásokat, és elérhetősége erősen függ a helyi politikai elitek mérlegelésétől. A hazai gazdasági elit létrehozására irányuló társadalommérnökösködés új oligarchikus struktúrák kialakulásához vezetett - ez pedig olyan kimenet, amely szöges ellentétben áll a klasszikus populizmus céljaival.
Ezekkel a fejleményekkel összhangban állapította meg Bozóki András, hogy "a középosztályi populizmus valójában kéz a kézben járt az alsóbb osztályok és a munkanélküliek nemzetből való kizárásával".[31] Ennek megfelelően a "neoliberális populizmus" kifejezéssel írta le a Fidesz programjának lényegét. Bár a "neoliberális" jelző problematikus, mivel nehezen egyeztethető össze az állam növekvő szerepével számos szektorban, a felső-középosztályi elfogultság egyértelműen tetten érhető a 2010 utáni intézkedésekben.
Mindezzel párhuzamosan azonban a Fidesz továbbra is kritizálja a tiszta piacgazdaságot a szellemi értékek iránti érzéketlensége, a gyengékkel szembeni kegyetlensége és nemzetekfölötti jellege miatt. Miután az államnak kötelessége a hazai termelők és fogyasztók érdekeinek védelme, megengedhető - sőt, kívánatos - a külföldiekkel szembeni diszkrimináció, az árszabályozás, a kiválasztott vállalatok támogatása, bizonyos javak és iparágak államosítása, valamint az olyan pénzügyi intézmények megfegyelmezése, amelyek tisztességtelenül bánnak - az állam szerint - a fogyasztóikkal.
A kormányzati filozófia integráns része a szektorok közötti különbségtétel: a mezőgazdaság és a termelési szektor erkölcsi értékekkel való felruházása, illetve a pénzügyi piacok negatív megítélése. Ennek megfelelően 2010 után a Fidesz-kormány a forrásokat a "spekulatív"-tól a "produktív" gazdasági szektorokba csatornázta állami támogatások, rendkívüli adók és súlyos büntetések révén. Mindez szervesen illeszkedik a hagyományos populista felfogáshoz, mint ahogy a szakképzés előnyeinek hangsúlyozása is, az általános műveltséget nyújtó középiskolák és a felsőoktatás kárára.
A 2010 utáni években erősödött a gazdasági szektorok szabályozása és a gazdasági folyamatokba való - gyakran ad hoc jellegű - beavatkozás; egyszerre célozva a nyomorúság enyhítését és új egyenlőtlenségek létrehozását. Mindezt olyan ideológiai keret támasztotta alá, amely az egyéneket homályosan meghatározott kommunitárius erkölcsi mércével méri. Tellér Gyula idézett írásában utal arra, hogy miben állhat az a teljesítmény, amelyet a közösségnek értékelnie kellene - elsősorban a munkában, a gyereknevelésben, a politikában való részvételben és az olyan szellemi tevékenységben, amely hozzájárul a nemzeti identitás újratermeléséhez[32] -, ám végső soron a nemzet vezetőit hatalmazza fel annak eldöntésére, hogy kinek a hozzájárulása értékes. A vezetők díjakkal, előléptetéssel vagy gazdasági lehetőségekkel jutalmazhatják a legjobban teljesítőket, ezzel is ösztönözve a polgárokat a közösségért való munkálkodásra. A társadalommérnökösködés kitüntetett terepei közé tartozik magyar vállalkozók helyzetbe hozása, a nagy (középosztálybeli) családok támogatása és a patrióta oktatás. Tellér elismeri, hogy a különjutalmak osztogatása klientúrát hoz létre a kormány körül, de ezt mellékes jelenségnek tartja, mivel ez a klientúra semmi más, mint az a méh, amelyből az új, teljesítményalapú rezsim megszületik majd.[33]
Az elmúlt évek központosítás- és szabályozás iránti hevülete persze a sajátos, válság utáni helyzetben gyökerezik. Az elmúlt években a gazdasági összeomlás legfőbb okának széles körben a szabályozás hiányát tekintették. Ugyanakkor az állami aktivitás jól megfelel a paternalista populizmus logikájának is. Különösen igaz ez azokra a gesztusokra, amelyek keretében a kormányzat az adó- és jóléti politika által az alsóbb osztályoktól a gazdagokhoz terelt források egy kisebb részét látványos, teátrális intézkedésekkel visszaadta a kevésbé jómódúaknak. A közvéleménynek különösen tetszett az ingatlan-elárverezések felfüggesztése; a bankokra, a kiskereskedelmi cégekre, az energia- és a telekommunikációs szektorban jelen lévő multinacionális vállalatokra kivetett különadók bevezetése; a közműdíjak kikényszerített csökkentése valamint a bankokra kényszerített részleges hitelelengedés. A paternalista populizmus rezsimje a közvélemény igazságérzetét nem automatikus, személytelen szociális juttatások útján elégíti ki, hanem olyan, széles körben reklámozott állami beavatkozásokkal, amelyek látható károkat okoznak a leggyűlöltebb elitcsoportoknak.
- 55/56 -
A Fidesz szociálpolitikája és az állammal kapcsolatos nézetei sok hasonlóságot mutatnak a Jobbik filozófiájával. Mi több, a fent elemzett Fidesz-intézkedések nagy része a Jobbik nyilatkozataiban bukkant fel először felvetésként. Másrészt, a Jobbik majdnem minden tekintetben továbbra is szélsőségesebb a Fidesznél, különösen a büntetőjogi szigor vonatkozásában; lásd például a halálbüntetés, valamint a bűnelkövetők kényszermunkájának támogatását. A Jobbik által vezetett településeken a büntetett előéletű lakosok időnkénti kizárása a szociális lakhatásból vagy a közmunkások munkavégzésének kamerával történő ellenőrzése jól jelzik a párt radikalizmusát. A pártprogramok és kampányszlogenek alapján összességében egy olyan párt képe rajzolódik ki, amely vehemensen establishment-ellenes, rendészeti ügyekben nagyon szigorú, valamint erőteljesen euroszkeptikus - de egyúttal demokratikus, és nem rasszista, hiszen a polgárokat nem kívánja etnicitás vagy faji hovatartozás alapján megkülönböztetni.
A vonatkozó szakirodalom ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a szélsőjobboldali pártok gyakran két ideológiát vallanak: az egyiket a tömegek, a másikat a bennfentesek számára tartják fenn.[34] A Jobbik esetén a második réteg létezése különösen jól látható: különféle beszédek, nyilvános gesztusok és kiszivárgott, párton belüli kommunikációk alapján kétség sem férhet hozzá, hogy a vezetés és a tagság jelentős része rasszista (leginkább romaellenes és antiszemita), illetve ultranacionalista. Parlamenti képviselői beszédek tanúsítják, hogy a pártvezetők egy része hisz a vérvádakban (vagyis abban, hogy zsidók - rituális okokból - keresztény gyerekeket öltek); hogy nem fogadja el Magyarország jelenlegi határait; és hogy a cigányokat a magyar nemzet elleni cionista összeesküvők eszközeinek tartja.[35]
Mindkét ideológiai réteget - a közrendi ('law and order') populistát és az ultranacionalistát - elitellenes elemek dominálják. A Jobbikkal kapcsolatos dokumentumok részletes elemzése ugyanakkor rámutat egy harmadik, az előző kettőtől jól elkülöníthető réteg létére is, amely radikálisan elitista. Ennek az utóbbi ideológiai konstrukciónak az elsődleges lenyomata a pártvezető esszéiben és a szellemi környezete által írt, a Magyar Hüperiónban publikált cikkekben keresendő.
Ennek az ideológiai konstrukciónak a leírásakor érdemes abból a viszonylag jól ismert tényből kiindulni, hogy a Jobbik - a nyugati szélsőjobboldali pártok közül egyedüliként - Iránt, Oroszországot és Törökországot tartja legfőbb nemzetközi szövetségesének, és vezetői több alkalommal tettek az iszlám vallást nagyra értékelő kijelentéseket. Ezt az attitűdöt a második, ultranacionalista réteg azzal magyarázza, hogy a magyarok ázsiai és türk eredetűek, és ezért a muszlim türk népekre rokonokként kell tekinteni. A harmadik réteg viszont egy kevésbé partikularista, absztraktabb és globálisabb magyarázattal szolgál: eszerint az iszlám a tradicionalizmus utolsó védőbástyája.[36]
Ebben a kontextusban a "tradicionalizmus" nem egyszerűen a hagyományok iránti pozitív attitűdöt jelent. A kifejezés egy specifikus ideológiai iskolára vonatkozik, a tradicionalista iskolára, amelynek képviselői között olyan személyiségeket tudhatunk, mint René Guénon és Julius Evola.[37] A tradicionalisták metafizikai és ezoterikus ideológiája az egyetemes transzcendens rend létébe vetett hiten alapul, amelyet eredetileg az általuk "perenniális filozófiának" nevezett szemlélet, valamint - később, részleges módon - a világvallások fejeztek ki.
A tradicionalista iskola eredeti tagjainak többsége európai keresztény volt, de közülük sokan a buddhizmushoz vagy a hinduizmushoz fordultak, és különösen sokan váltak muszlimmá.[38] Az alapító, Guénon, szúfi muszlimként halt meg. Az iskola egyedi politikai profilját jól illusztrálja az a tény, hogy Guénon alapított egy - ma is működő - szabadkőműves páholyt is. A szabadkőművesség azért volt vonzó a tradicionalisták számára, mert beavatási rítusok útján hozzáférést ígért az ősi, szent tudáshoz; éppúgy, ahogy a szúfi iszlám teszi. Ugyanakkor a tradicionalisták a mainstream szabadkőművességet és kereszténységet is felhígultnak és romlottnak tekintik.
Míg az európai főárammal kapcsolatban kifejtett Fidesz-kritika 1968-ra - illetve, időnként 1789-re -megy vissza, addig Vona - a tradicionalista iskolával összhangban - a társadalmi és politikai hanyatlást a középkor végére vezeti vissza. A humanizmus megjelenése szerinte ördögi zavart okozott az egzisztenciális rend hierarchiájában azáltal, hogy a halhatatlan helyébe a halandót állította.[39] Mivel az euroatlanti régió antitradicionalista lett, alternatívát csak keletről lehet várni.[40] A párt keleti külpolitikai orientációja is az eurázsianizmushoz kapcsolódik. A globali-
- 56/57 -
zációt az euroatlanti térség által a világ többi részének gyarmatosítására tett erőfeszítésnek tekintik.
A vizsgált ideológiai sémának két eleme van, amely problematikus lehet a Jobbik ideológiájának első két rétege szempontjából. Az első a nacionalizmus és a nemzetállam kritikáját érinti. Vona magát "metanacionalistának" nevezi. Kritikai éllel hivatkozik a nacionalizmus baloldali és liberális gyökereire, és arra a tényre, hogy a nacionalizmus tana az egyenlőségben való hiten alapul. Egyetértve tanácsadójával, Baranyi Tiborral, Vona "irracionálisnak" tartja azt a nézetet, amely szerint az egyik nemzet jobb lenne a másiknál. A nacionalizmus ugyanakkor még mindig felsőbbrendűbb az internacionalizmusnál, jórészt azért, mert "jelenleg a nemzet az az egyetlen átfogó közösségi kapocs, amelynek szintjéről a globalista modernizmus ellen érdemi ellenállás kifejthető".[41] Ugyanakkor, a nacionalizmust át kell alakítani és meg kell tisztítani. Érzelmi aspektusát le kell csendesíteni, és ami fontosabb: univerzalisztikus és spirituális alapokra kell helyezni.
Ez az igény - különösen akkor, ha nagyon elvontan fogalmazzák meg - nem feltétlenül kell, hogy irritálja a nacionalistákat. A vizsgált ideológiai konstrukciók egyéb implikációi azonban közvetlenebb kihívást jelentenek. Az egyik ilyen eszme a szupranacionális monarchiák pozitív értékelése[42] és a birodalmak iránti lelkesedés. Ez utóbbi eszme központi jelentőségű az eurázsianizmusban, amelynek elméletét például Alexander Dugin propagálja,[43] de Vona is támogatja.[44] A magyar kontextusban a birodalom és nemzet konfliktusa elsősorban a Habsburg-uralom kérdését illeti. A tradicionalisták a szabadságharcosokat hibáztatják azért, mert aláásták a legitim uralkodókat,[45] és az 1848-as felkelés Habsburg-párti ellenzékét tartják nagyra. A dicséretet még Haynau tábornokra is kiterjesztik.[46]
Vonát, a párt elnökét már többször felszólították, hogy határolódjon el a tradicionalisták antinacionalista tendenciáitól. A magyar történelem legradikálisabb újraértékeléseit (mint amilyen Haynau rehabilitációja) el is ítélte, de továbbra is platformot biztosít - a Hüperión folyóiraton és az Attila Király Akadémián keresztül - olyanoknak, akik meglepő érzéketlenséget mutatnak a hagyományos nacionalista tabuk iránt. Például egy Hüperiónban megjelent cikk úgy emlékezik meg Francóról, mint akinek helye lenne a nagy harcosok Valhallájában; olyanok mellett, mint Otto Skorzeny.[47] Jóllehet az átlagos Jobbik-támogató nem biztos, hogy tisztában van vele, de a bennfentesek valószínűleg tudják, hogy Skorzeny az a híres Waffen SS tiszt volt, aki kimenekítette Mussolinit. Ez önmagában nem feltétlenül jelent persze problémát a párt ultranacionalista szárnyához tartozóknak. Ugyanakkor az a tény, hogy Skorzeny vezette azt a német egységet, amely túszul ejtette Horthy kormányzó fiát, elgondolkodtathatná őket, mivel Horthy az autoriter jobboldal egyik legfőbb hőse, akinek emlékére a Jobbik évente felvonulást szervez.
Az elemzett ideológiai konstrukciót az általában vett nacionalizmustól és a partikuláris magyar nacionalizmustól való eltérései mellett a hierarchiában való erős hit különbözteti meg a másik két rétegtől, különösen a populizmustól. A tradicionalisták szerint a francia forradalom előtt létezett "minőségi szabadságot" felváltotta a "mennyiségi szabadság", amely valójában "rosszabb, mint a rabszolgaság": "A demokratikus átalakulás az emberi minőségigény teljes elveszítésének, az egyenlőség helytelen értelmezéséből fakadó téveszméknek a következménye, amely minden külső, intézményekben és szavakban megmutatkozó csillogása ellenére a kapitalizmus gazdasági diktatúráját takarja."[48] Az igazi legitimáció nem jöhet alulról - azaz a néptől -, hanem csakis felülről.[49] Az egyenlőség a szabadság tagadása. A népesség jelentős része a "papucsállatkával összemérve csupán mennyiségi különbségek felmutatására képes".[50] A jobboldal már azáltal vonzóbb alternatívát nyújt a baloldallal szemben, hogy kevésbé hagyatkozik a népre,[51] és a modernizmussal szemben felmutatja a hagyományos értékeket. Ezen értékek közé tartozik: az arisztokrácia és a királyság, a konkrét - személyes, rendi és testületi, nem pedig absztrakt - szabadságok, a lokalitás, a szubszidiaritás, a privilégiumok, a tömegellenesség, a vertikalizmus, az elitizmus, a hierarchia, a tradicionalizmus és a föderalizmus.[52]
Vona tanácsadója, Baranyi szerint az a kívánság, hogy a nép határozza meg az elitet, egyszerre értelmetlen, és erkölcsileg visszataszító. Ideális esetben a vezetővé válás nem a népszerűségen múlik. A vezetők nem lentről emelkednek fel, hanem olyan férfiak, akik a transzcendenssel állnak kapcsolatban. A modernitás körülményei között azonban az ilyen egyének nem juthatnak hatalomhoz. A világot ráadásul manapság amúgy sem azok uralják, akiket megválasztottak, hanem a közember számára láthatatlan, antitradicionalista manipulátorok. A jelenlegi világrend ellenzői ugyan megpróbálhatják ügyüket
- 57/58 -
populista stratégiával előrébb vinni, de ennek - figyelmeztet Baranyi - nagy ára van: aki ezzel próbálkozik, jó eséllyel a tömegek szintjére fog lesüllyedni, hogy azután a világ - rejtőzködő - urai végül úgyis megsemmisítsék.[53]
Nem világos, hogy a tradicionalisták és eurázsianisták mekkora befolyással rendelkeznek a párton belül. Vona láthatólag nem vár túl sok támogatót ezirányú nézeteihez. Véleménye szerint üzenetük lényege a többség számára felfoghatatlan vagy sokkoló. Tanítását kifejezetten bennfentesek válogatott csoportjának címzi, akik rendelkeznek a kellő spirituális és tudati háttérrel. Az olvasók figyelmét Baranyi és Guénon írásaira hívja fel.[54] Ugyanakkor még a releváns irodalom elolvasása sem feltétlenül segít a valódi tradicionalistává válásban, mivel csupán a Gondviselés döntésén múlik az, hogy valaki rendelkezik-e a tradicionalistákra jellemző értelmiszellemi szinttel.
A pártvezetés többsége valószínűleg nem teljesen elkötelezett a fenti nézetek iránt. Másrészt viszont az a tény, hogy a párt sok prominens aktivistája látogatta az ún. Attila Király Akadémiát, valamint az, hogy maga a párt vezetője is ennek a szárnynak a képviselője, az irányzat befolyását mutatja.
A fenti nézetek, valamint a nacionalista és populista megközelítések közötti ellentmondások miatt indokolt lenne belső konfliktusokra számítani a Jobbikban. Azonban csupán apróbb súrlódások kerültek eddig felszínre. A mélyebb konfliktus hiányának egyik fő oka valószínűleg az, hogy ezeket az eszméket csak válogatott fórumokon, válogatott közönségnek mutatják be. A másik ok pedig az elvont nyelv lehet. Miután az elitista irány nem dolgoz ki konkrét közpolitikai javaslatokat, így az eszmék gyakorlati implikációi sem tisztázódnak. Végül a konfliktus hiányát magyarázhatja az is, hogy a tradicionalista érvelés időhorizontja egészen más, mint a pártpolitikáé. Például a monarchikus forma felsőbbrendűségéről azt mondják a támogatói, hogy abból nem következik politikai cselekvés, mivel jelenleg a nemzet nem áll készen egy királyra. A magyaroknak először saját belső, spirituális monarchiájukat kell megteremteniük, és csak ezután kezdhetnek el a politikaijogi struktúrák megváltoztatásáról gondolkodni.[55]
Szintén fontos megjegyezni, hogy bár a három közül ezt az utolsó réteget tekinthetjük a legszélsőségesebbnek - amennyiben ez tagadja a modernitás értékeit a legkövetkezetesebben -, valójában jól kombinálható a politikához való pragmatikus hozzáállással. Ahogy egy pártvezető mondta: a lépésről lépésre való haladás a követendő stratégia, mert ez az egyetlen útja annak, hogy "lelkileg és szellemileg alultáplált népünket fokozatosan eljuttassuk alapvető életigazságok felismeréséig"[56]
Az elemzés megmutatta, hogy noha a populizmus mint kategória számos aspektusból alkalmazható a vizsgált pártokra, a döntéshozatalban való népi részvételt valójában csak félszívvel támogatják, és az elitellenség is csak részben figyelhető meg - főleg, ha az utóbbi terminus alatt többet értünk, mint az establishment elleni időnkénti kirohanásokat. Mindkét párt támogatja a hierarchikus, államfüggő struktúrákat és az alsóbb rétegek részvételének csökkentését. Ezek a jellemzők ellentmondanak a populizmus ideáltipikus formulájának, ezért inkább tekinthetők egy átmeneti aleset, a paternalista populizmus jellemzőinek. A paternalista populizmus elutasítja a szervetlen establishment politikai korrektségét, de nem tekinti a népet elég érettnek a döntéshozatalban való autonóm részvételre, ezért megengedi, hogy a nép által választott kormányzat okítsa és fegyelmezze a polgárokat.
A kollektív érdekek és a társadalmi kötelezettségek hangsúlyozása a két párt ideológiájában a kommunitarianizmusra és az állampolgárság republikánus modelljére hasonlít.[57] Ezekkel a normatív modellekkel szemben ugyanakkor a politikai közösség alapja - a vizsgált szövegek és döntések szerint - az etnokulturális hasonlóság és lelkület, valamint az arra épülő közéleti aktivitás, nem pedig az állampolgárság. A két párt ideológiai orientációja a republikánus-kommunitárius modellektől abban is különbözik, hogy horizontális kapcsolatok helyett az erőskezű vezetést propagálják.
A legtöbb jobboldali populista (és konzervatív) mozgalomhoz hasonlóan, az elemzett pártok ellenzik a személyes szabadságok liberális rendszerét, különösen olyan ügyekben, mint az eutanázia, az azonos neműek házassága vagy az abortuszhoz való hoz-
- 58/59 -
záférés. Szintén elvetik a jogosultságok progresszív (liberális és szociáldemokrata) koncepcióját. Számos jobboldali populista mozgalomhoz, mint például az amerikai Tea Party-hoz[58] hasonlóan, az elemzett pártok erősen hisznek abban, hogy a jóléti jogosultságokra irányuló programok a függőség kultúráját hozzák létre. Ugyanakkor az angolszász konzervatív populizmussal szemben a Fidesz és a Jobbik nem az egyénekhez, hanem az államhoz telepítené a felelősséget. Rend, hagyomány, csekély jóléti kiadás és alacsony személyi jövedelemadó az összetevői annak a konzervatív programnak, amellyel egyetértenek - ugyanakkor elutasítják a helyi autonómiát, a szabadpiacot és a minimális állam eszméjét.
Krastev említett cikke[59] szerint az "elitek egyre inkább gyanakvóvá válnak a demokráciával szemben, míg a közvélemény egyre ellenségesebb a liberalizmussal szemben". Ezzel szemben a jelen írás a két vizsgált párt ideológiájában az elitista és populista orientációk egymás mellett létezését tárta fel. A különféle ideológiai elemek nem mindig integrálódnak szervesen, de a nacionalizmus olyan platform, amelynek alapján sok hagyományosan bal- illetve jobboldalinak tekintett gondolat összeilleszthetővé válik. A nacionalizmus azért rendelkezik ezzel az integráló funkcióval, mert egyrészt többségelvű ideológia, másrészt a közösségben garantált jogokért cserébe a közös célhoz való hozzájárulást kívánja meg a polgároktól. A hozzájárulásba beletartozik az engedelmesség és a lelki azonosulás is. Ebben az értelemben a nacionalizmus megengedi a legitim döntéshozók körének meglehetősen szűkre szabását.
A többségelvűség mindkét párt esetében az etatizmus és a nacionalizmus konvergáló eszméihez illeszkedik. Erős állam alatt mindenekelőtt szuverén, egységes nemzetállamot értenek. A nacionalizmus központi szerepe a magyar közgondolkodásban persze - minimum a területvesztés miatti traumák óta - jelen van. Jelenlegi ereje azonban nemcsak a hagyományból következik, hanem abból a feszültségből is, amely az évtizedes gazdasági hanyatlás, az Európai Unióban való tagság és a gazdaság extrém nyitottsága között húzódik. Ilyen körülmények között az állami szuverenitás elérése egyszerre népszerű cél és technikai képtelenség. A kettő közötti feszültség szilárd alapot nyújt a nacionalista mozgósításnak.
Végezetül, és talán meglepetésre, a Jobbik esetén feltárult egy olyan ideológiai konstrukció, amely nem nacionalista.
A fentiek alapján, a szokásos sztereotípiákkal szemben, a Fidesz tisztábban nacionalistának tekinthető, mint a Jobbik. Ez nem csak a Jobbikban megfigyelhető tradicionalizmus miatt van így, hanem azért, mert a Fidesz, bár gyakran kereszténydemokrata pártnak jellemzi magát, láthatólag nem fogadta el a klasszikus kereszténydemokrácia nemzetállamokkal és nacionalizmussal kapcsolatos fenntartásait.
A Jobbikon belül az elitista és hierarchikus eszmék ritkán kerülnek előtérbe, illetve leginkább a felső szintű aktivisták motiválásában játszanak szerepet. Az egyszerű szavazók tipikusan csak a nacionalista és közrendi populista programmal találkoznak. Nagy valószínűséggel a Jobbik szavazóinak némelyikét - ha tudomást szerezne róla - zavarnák a "tradicionalista" irányzat alapvetései. Rövid távon azonban a "megfelelő elitek" végső uralmába vetett hit és a nemzeten túli, univerzalisztikus elvek elfogadása nem ütközik a nacionalizmus kollektív önzésével és a szigorú közrendi propagandával. Az eltérő igényeket kielégítő ideológiai diskurzusok párhuzamos, bár valamelyest kompartmentalizált működtetésével az elemzett politikai szereplők képesek heterogén támogatói és aktivista köreik megtartására. ■
JEGYZETEK
[1] A jelen tanulmány egy változata megjelenik a Journal of Political Ideologies 2016. februári számában, "Paternalist Populism and Illiberal Elitism in Central Europe" címmel.
[2] Miklós Bánkuti - Gábor Halmai - Kim Lane Scheppele: Disabling the Constitution, Journal of Democracy, 2012/3, 138-146.
[3] Ivan Krastev: The Strange Death of the Liberal Consensus, Journal of Democracy, 2007/14, 56-63.
[4] Krastev (3. vj.) 62.
[5] Pl. Philippe C. Schmitter: A Balance Sheet Of The Vices And Virtues of 'Populisms', Romanian Journal of Political Sciences, 2007/2, 5-11; Ernesto Laclau: On Populist Reason, London, Verso, 2005.
[6] Contemporary Populism: A Controversial Concept and Its Diverse Forms, eds. Sergiu Gherghina - Sergiu Mişcoiu - Sorina Soare, Newcastle upon Tyne, Cambridge Scholars Publishing, 2013; Michael Shafir: Neo-populism in the post-communist zodiac, in Contemporary Populism: A Controversial Concept and Its Diverse Forms, Cambridge Scholars Publishing, 2013, 316-355; András Bozóki: Consolidation or Second Revolution? The Emergence of the New Right in Hungary, Journal OS Kommunista Stúdiós and Tranziton Politika, 2008/2, 191231; András Bohóci: Falusion OS Nílusion: Configurations of Populism in Hungary, EUI Working Papers, SPS 2012/06.
[7] Lásd pl.: Margaret Canovan: Trust the people! Populism and the two faces of democracy, Political Studies, 1999/1, 2-16; Hanspeter Kriesi - Takis Pappas: Po-
- 59/60 -
pulism in Europe during crisis: an introduction, in Populism in the Shadow of the Great Recession, eds. Hanspeter Kriesi - Takis S. Pappas, ECPR Press, 2015, 1-19; Cas Mudde: Populist radical right parties in Europe, Cambridge, Cambridge University Press, 2007; Kevin Deegan-Krause - Tim Haughton: Toward a more useful conceptualization of populism: types and degrees of populist appeals in the case of Slovakia, Politics and Policy, 2009/4, 821-841; Ben Stanley: The Thin Ideology of Populism, Journal of Political Ideologies, 2008/1, 95-110; Kirk A. Hawkins: Is Chavez Populist? Measuring Populist Discourse in Comparative Perspective. Comparative Political Studies, 2009/42, 1040-1067.
[8] Ernesto Laclau: Populism: What's in a Name? In Populism and the Mirror of Democracy, ed. G. Panizza, London, Verso, 2005, 32-49.; Canovan (7. vj.); Cas Mudde - Cristóbal Rovira Kaltwasser: Exclusionary vs. Inclusionary Populism: Comparing the Contemporary Europe and Latin America, Government & Opposition, 2013/2, 147-174, 151.
[9] Orbán Viktor: Megőrizni a létezés magyar minőségét, Nagyítás/Miniszterelnok.hu, Kötcse, 2009. szeptember 5., http://www.miniszterelnok.hu/cikk/megorizni_a_letezes_magyar_minoseget
[10] Orbán Viktor: Orbán Viktor beszéde a Magyarország Barátai Alapítvány második világtalálkozóján, 2015, http://www.miniszterelnok.hu/beszed/egyetlen_kerdest_sem_szabad_tabukent_kezelnunk
[11] Az ellenzéket még olyan szimbolikus eseményekből is kizárták, mint amilyen a posztkommunista magyar parlament 25. évfordulóját ünneplő konferencia volt.
[12] Tellér Gyula: Rendszer-e a rendszerváltás rendszere?, Nagyvilág, 2009/11, 979-992; Tellér Gyula: Született-e Orbán-rendszer 2010-2014 között?, Nagyvilág, 2014/3, 346-367.
[13] Uo.
[14] Spirk József: Megint új egyházi törvényt tervez a kormány, Index.hu, 2014. december 4., http://index.hu/belfold/2014/12/04/megint_uj_egyhazi_torvenyt_tervez_a_kormany/
[15] Tellér (12. vj., Rendszer-e...).
[16] A Jobbik 2010-es nyilatkozata világosan leszögezte ezeket a követeléseket. Orbán híres beszéde az "illiberális államról" szintén jó példa erre az orientációra. Lásd Orbán Viktor: Beszéd a XXV. Tusnádfürdői táborban, 2014. http://mno.hu/tusvanyos/orban-viktor-teljes-beszede-1239645.
[17] Vona Gábor: Született augusztus 20-án, Budapest, Magyar Hírek, 2012, 131.
[18] A kormányzati közpolitika-alkotás átláthatóságában Magyarország 2013-14-ben a 132. helyre esett a Világgazdasági Fórum szerint.
[19] András Körösényi: Political Representation in Leader Democracy, Government and Opposition, 2005/3, 358-378.
[20] Jobbik: Radikális változás. A Jobbik országgyűlési választási programja a nemzeti önrendelkezésért és a társadalmi igazságosságért, 2010, http://www.jobbik.hu/sites/jobbik.hu/down/Jobbik-program2010OGY.pdf
[21] Debreczeni József: Arcmás, Budapest, Noran-Libro, 2009, 120; Enyedi Zsolt: Plebeians, citoyens and aristocrats or where is the bottom of bottom-up? The case of Hungary, in Populism in the Shadow of the Great Recession, eds. Hanspeter Kriesi - Takis S. Pappas, ECPR Press, 2015, 229-244.; Bozóki (6. vj., Illusion of Inclusion...).
[22] Vona Gábor: A modernkori ember politikai tipológiája, Magyar Hüperión, 2013/1, 18-29.
[23] Index: Tiszta udvar, rendes ház után jár csak segély, Index.hu, 2011. március 8., http://index.hu/belfold/2011/03/08/tiszta_udvar_rendes_haz_utan_jar_csak_segely/
[24] Az Alkotmánybíróság megsemmisítette az utóbbi rendelkezést.
[25] Végül mindkét kezdeményezés elbukott.
[26] Eltekintve olyan nyelvbotlásoktól, mint Lázár János hírhedt kijelentése arról, hogy "akinek nincs semmije, az annyit is ér".
[27] Tellér (12. vj., Rendszer-e...). A spiritualizmus hangsúlyozása ugyanakkor a kommunizmust és a liberalizmust a materializmus megnyilvánulásaiként elutasító kereszténydemokrácia hagyományához is kötődik.
[28] Uo.
[29] Lásd az amerikai prohibicionistákat és az orosz narodnyikokat: Peter Wiles: A Syndrome, Not a Doctrine, in Populism: Its Meanings and National Characteristics, eds. Ghita Ionescu - Ernest Gellner, London, Weidenfeld and Nicolson, 180-196.
[30] Lásd: http://observatorio-lisboa.eapn.pt/ficheiro/Eurostat_Nov.-2014.pdf
[31] Bozóki (6. vj., Illusion of Inclusion...) 16.
[32] Tellér (12. vj., Született-e...) 356-357.
[33] Tellér (12. vj., Született-e...).
[34] Michael Billig: Fascists: A Social Psychological View of the National Front, New York, Harcourt Brace Jovanovich, 1978.
[35] Zsolt Enyedi - Dániel Róna: Governmental and oppositional populism: competition and division of labor, in Absorbing the Blow, eds. Andrej Wolinetz - Steven Wolinetz - Andrej Zaslove, Colchester, ECPR Press (megjelenés alatt).
[36] Érdekes módon, a Jobbik eredetileg kifejezetten keresztény pártként jelent meg a politikai térben, első kampányában hatalmas kereszteket állítva fel Budapest különböző pontjain. Bár a keresztény identitást
- 60/61 -
sosem tagadta meg, az idő múlásával a Jobbik egyre nyíltabban kritizálta a keresztény egyházakat, különösen a katolikus egyházat, konzervatívabb és nacionalistább politikát követelve tőlük.
[37] Mark Sedgwick: Against the Modern World. Traditionalism and the Secret Intellectual History of the Twentieth Century, New York, Oxford University Press, 2004.
[38] Carl W. Ernst: Traditionalism, the Perennial Philosophy, and Islamic Studies. Middle East Studies Association Bulletin, 1994/2, 176-181.
[39] Vona Gábor: A modernkori ember politikai tipológiája, Magyar Hüperión, 2013/1, 18-29.
[40] Vona Gábor: Néhány bevezető gondolat a szellemi eurázsianizmus megteremtéséhez, Magyar Hüperión, 2013/3, 291-296.
[41] Vona Gábor: Az érzelmi nacionalizmus felülvizsgálata, Magyar Hüperión, 2013/2, 136-152.
[42] Vona tanácsadója, Baranyi, arra emlékezteti az olvasót, hogy a régi királyok szimbiózisban éltek a nemzetekkel, de ők maguk nem tartoztak egyetlen nemzethez sem. Ennyiben még az Árpád-házi királyok sem tekinthetők magyaroknak. Baranyi Tibor: Királyság és királyiság, Magyar Hüperión, 2013/3, 280-297.
[43] Dmitry V. Shlapentokh: Eurasianism: Past and present, Communist and Post- Communist Studies, 1997/2, 129-151.
[44] Vona (40. vj.).
[45] A Magyar Hüperión későbbi szerkesztője világossá tette: "Jobboldali nézőpontból egy Birodalom aktív tényezőjének lenni ugyanis összehasonlíthatatlanul több, mint egy demokratikus függetlenség.." Horváth Róbert: Tanítás nacionalistáknak, Pannon Front, 1999/21, 34-40.
[46] Horváth Róbert: Miért tiszteljük Haynaut, Pannon Front, 2001/35, 2.
[47] Taraszevics Zsuzsa: A Caudillo - Francisco Francóról, Magyar Hüperión, 2013/1, 30-44.
[48] Vona (39. vj.).
[49] Baranyi Tibor: Populizmus, Magyar Hüperión, 2013/3, 129-133.
[50] Vona (39. vj.).
[51] Horváth Róbert: Többféle populizmus, Magyar Hüperión, 2013/2, 134-135.
[52] Pető Zoltán: A jobboldali és a konzervatív kifejezések használatáról, Magyar Hüperión, 2013/5, 179-188.
[53] Baranyi (49. vj.).
[54] Vona (39. vj.).
[55] Baranyi (49. vj.).
[56] Hegedűs Lóránt és a Moby Dick gitárosa a néppártosodásról, Mandiner.hu, 2015. április 26., http://mandiner.hu/cikk/20150426_hegedus_lorant_a_jobbik_neppartosodasarol
[57] Michael Walzer: Citizenship, in Political Innovation and Conceptual Change, eds. Terence Ball - James Farr - Russell L. Hanson, Cambridge, Cambridge University Press, 1989, 211-219.
[58] Theda Skocpol - Vanessa Williamson: The Tea Party and the Remaking of Republican Conservatism, New York, Oxford University Press, 2012.
[59] Krastev (3. vj.).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző politológus, Közép-európai Egyetem.
Visszaugrás
