A fiatal szerző, Antal Tamás doktori értekezésén alapuló monográfiája a dualizmuskori magyar igazságszolgáltatási szervezet reformjával, azon belül is a 19. század utolsó évtizedének más szerzők által nem vizsgált történéseivel foglalkozik. Az értekezés első fő része az ítélőtáblák reformját és az ahhoz kapcsolódó bírói jogviszony változásait, míg a második fő rész az esküdtszéki bíróság intézményének hazai fejlődését mutatja be részletesen.
Az ítélőtáblák szétosztása (decentralizációja) több évtizeden keresztül tervezett programja volt az akkori kormányzatnak. A (buda)pesti, illetve Erdély tekintetében a marosvásárhelyi királyi ítélőtáblák és főügyészségek a kiegyezést követően centralizált formában működtek, ami pedig hosszabb távon nem elégíthette ki a modern judikatúra igényeit. Az európai szintű szabályozás kialakítását szükségessé tette a szóbeliség és a közvetlenség elve érvényesülésének követelménye mellett az is, hogy a lakosság a lakhelyéhez minél közelebb találjon jogorvoslati lehetőséget, s hogy a felügyeleti és ügyviteli ellenőrzés sikeresen gyakorolható legyen.
Szilágyi Dezső, akkori igazságügy-miniszter vállalta fel a reformok megvalósítását, amely először a szervezeti kérdéseket érintette - de valójában párhuzamosan folytak a büntető és a polgári eljárásjogi kodifikációs munkálatok is. Elsőként az ítélőtáblák decentralizációjára került sor: 1891 májusában a budapesti és marosvásárhelyi mellett kilenc új ítélőtáblát állítottak fel: Debrecen, Győr, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Pécs, Pozsony, Szeged és Temesvár városokban. A szerző ehelyütt részletesen foglalkozik az ítélőtáblák szervezéséről szóló 1890. évi XXV. törvénycikk megalkotásának előzményeivel: a javaslattal összefüggésben elhangzott képviselői hozzászólásokkal (így különösen az ítélőtáblák székhelyeivel, azok számával, a szervezés idejére a bírák áthelyezése, elmozdítása kérdéseivel). Antal bemutatja az ítélőtáblák megszervezésének folyamatát, a bírák kinevezésével kapcsolatos kritikákat, illetve a tizenegy ítélőtábla első személyzetét - kitérve az elnökök és a tanácselnökök életútjára is. Megtudhatjuk, hogy a korábbi két ítélőtáblai bírák mellett kúriai, törvényszéki és járásbírákat, valamint korábban ügyvédként, ügyészként tevékenykedő személyeket, de még jogtanárt is kineveztek táblai bíróvá.
A szerző terjedelmes fejezetben tárgyalja az újonnan szervezett kilenc ítélőtábla felállításának körülményeit. Rámutat arra, hogy a táblák szabályozásában a legneuralgikusabb pont a székhelyek megválasztása volt: minden magyar nagyváros küzdött a táblák székhelyének megszerzéséért - gazdasági-társadalmi felemelkedést várva attól. Antal széleskörű kutatásainak eredményeként olvashatunk a városok megmozdulásairól, egymás közötti versengéseikről. Így pl. Debrecen és Nagyvárad között folyt a küzdelem (végül mindkettő kapott táblát), Sopronnal és Szombathellyel szemben Győr került ki győztesen; Eperjessel szemben Kassa nyert a székhelyért folytatott küzdelemben, Araddal szemben pedig Temesvár. Emellett kiderül a monográfiából, hogy az egyes városok milyen jellegű felajánlásokat és vállalásokat tettek - pl. az ítélőtáblák, a főügyészségek, illetve azok hivatalainak elhelyezéséről való gondoskodás, építési telek felajánlása a városi közgyűlés részéről. Részletes és érdekes bemutatásra kerül ehelyütt az is, hogy az egyes városok lakossága hogyan viszonyult az ítélőtáblák felállításához, s hogyan ünnepelték a székhelyek elnyerésének jogát, s milyen impozáns épületeket biztosítottak a városi közgyűlések ideiglenesen vagy véglegesen a táblabíróságok számára.
Az ítélőtáblák ügyforgalmi adatait tartalmazó statisztikák tanulmányozásával a szerző megállapítja, hogy az ítélőtáblai szervezeti reform eredményesnek bizonyult: az ügyhátralék egyre mérséklődött, a törvénykezés gyorsabbá és hatékonyabbá vált.
Az első fő részben a szerző az ítélőtáblák reformja mellett foglalkozik a bírói szolgálati jogviszony módosításával - az 1891. évi XVII. törvénycikk megalkotásával és annak új intézményeivel is. A szabályozás elemi célja volt, hogy az ítélkezés színvonalát emeljék és a bírói kvalitást felemeljék arra a szintre, amit a bírósági ítéletekbe vetett közbizalom megkívánt.
A "bírói jogviszonyt és jellemet szilárdító" törvény több újdonságot tartalmazott. Az egyik legfontosabb kérdés a felügyeleti jog szabályozása volt. Lépcsőzetes felügyelet gyakorlást írtak elő ezidőtájt: a felügyeleti jog szervei a fellebbviteli bíróságok elnökségei lettek, melyek felett állt az igazságügy-miniszter, mint főfel-ügyeleti szerv. A felügyeleti joggyakorlás szabályai között újdonságként jelent meg a bíróságok vezetőinek véleménynyilvánítási kötelezettsége törvényhozási, törvénykezési és igazságügyi igazgatási kérdésekben, továbbá a Kúriánál és az ítélőtábláknál az elnöki tanács. Az 1891. évi XVII. törvénycikk a felügyeleti jog eszközeként megjelölte a rendbírságot - a legsúlyosabb bírói "rendetlenségek" esetére.
A másik megoldandó kérdést a bírói képesítés és a vizsga jelentette. 1891 előtt ugyanis a bírói szakvizsga alárendelt helyzetben volt az ügyvédihez képest. Az 1891-ben és 1892-ben kiadott rendeletekkel a két eljárás egységesítése nélkül igyekeztek a különbségeket felszámolni (1913-ban azután bevezették az egységes jogi szakvizsgát), s - a maihoz hasonlóan - szigorú követelményeket állítottak az írásbeli és szóbeli részekből álló bírói vizsga elé, amit egy Budapesten szervezett "vizsgálóbizottság" előtt kellett teljesíteni. Emellett a felsőbb bírói állások betöltésének további feltétele volt, hogy korábban egyes gyakorlati (ügyvédi, közjegyzői) vagy elméleti (egyetemi tanári) pályán hosszabb időn át dolgozzon az illető.
A bírói szolgálati viszony korszerű alapokra fektetésének eszközéül szolgáltak más törvényi rendelkezések is. Így a törvényszékek és a járásbíróságok megerősítését egy új előléptetési rendszer és az albírák törvényszéki berendelése biztosította. (Utóbbi kapcsán a szerző helyesen jegyzi meg: az albírák törvényszéki egyéves pályakezdése "ma is megszívlelendő lenne".) A törvényi szabályozás érintette továbbá az összeférhetetlenség kérdését; meghatározták az együttalkalmazás kizártságának eseteit, s a hivatali állások átjárhatósága érdekében megjelölték a szervezeti rangsort is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
