Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az I. r. alperes 1989-től folyamatosan vett fel a vele baráti kapcsolatban álló felperestől kisebb-nagyobb összegű kölcsönöket, amelyeket lejáratkor nem fizetett vissza. A felperes teljesítési felhívásai eredménytelenek maradtak, ezért az I. r. alperest a bíróság 1 588 000 forint és járulékai megfizetésére kötelezte. Egyben megállapította, hogy az 1989. december 30-án létrejött ajándékozási szerződés, amelyet az I. r. alperes a nevelt leányának kiskorú gyermeke: a II. r. alperes javára, öröklakására kötött, a felperessel szemben - fedezetelvonó szerződésként - hatálytalan. Ezért annak tűrésére kötelezte a II. r. alperest, hogy a felperes az I. r. alperessel szemben fennálló követelését - ha ez a tartozás az I. r. alperestől nem hajtható be - az ajándékozott ingatlanból kielégítse.
A másodfokú bíróság ítéletével az I. r. alperes marasztalásának összegét 1 478 000 forintra leszállította, a II. r. alperessel szemben pedig a keresetet elutasította. Az alperesek szerződése relatív hatálytalanságának megállapítása iránti keresetet elutasító rendelkezését a következőkkel indokolta. Az ajándékozási szerződés nem hozzátartozók között jött létre, az I. r. alperesnek ugyanis a megajándékozott II. r. alperes édesanyja volt a nevelt gyermeke és így a Ptk. 685. §-ának b) pontjában megjelölt hozzátartozója. A nevelt gyermek leszármazójaként a II. r. alperes nem tartozik a törvényhely szerinti hozzátartozói körbe, így vele szemben a rosszhiszeműség vélelme nem érvényesül.
Kétségtelen tény, hogy a II. r. alperes kiskorúságára tekintettel a javára szóló szerződés megkötésében törvényes képviselőjeként az ajándékozó nevelt gyermeke járt el, ő azonban jóhiszemű volt. A megajándékozóval szembeni követelés fennállásáról ugyanis nem tudott, és így arról sem, hogy a szerződés a hitelező felperes kielégítési alapját egészben vagy részben elvonta. Rosszhiszeműség hiányában a relatív hatálytalanság megállapításának helye nincs.
A jogerős ítéletnek az ajándékozási szerződéssel kapcsolatos rendelkezése ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel a Ptk. vonatkozó rendelkezésének téves értelmezése miatt.
A felülvizsgálati kérelemmel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság a következőket fejtette ki.
A Ptk. 203. §-ának (1) bekezdése szerint: az a szerződés, amellyel harmadik személy igényének kielégítési alapját részben vagy egészben elvonták, e harmadik személy irányában hatálytalan, ha:
a) a másik fél rosszhiszemű volt, vagy
b) reá nézve a szerződésből ingyenes előny származott.
A (2) bekezdés szerint, ha valaki hozzátartozójával köt ilyen szerződést, a rosszhiszeműséget, illetőleg az ingyenességet vélelmezni kell.
A Ptk. fenti rendelkezései a hitelezőket károsító ügyletek viszonylagos hatálytalanságát két, egymástól elkülönült esetben mondják ki. Az egyik esetben a szerző fél rosszhiszeműsége okán, mert tudott vagy tudnia kellett a szerződés kijátszásra irányuló jellegéről. A rosszhiszeműség miatti relatív hatálytalanság független attól, hogy az így szerződést kötő fél szerzése visszterhes volt-e avagy sem. Hozzátartozóival kötött szerződés esetén azonban a rosszhiszeműség, illetőleg az ingyenesség mellett vélelem szól.
Más a jogi helyzetben, abban az esetben, ha az ingyenességet maga a szerződés rögzíti. Ez esetben irreleváns a szerző fél esetleges hozzátartozói kapcsolata és az ennek alapján fennálló ingyenességi vélelem, mert az ellenszolgáltatás nélküli vagyonszerzést maga a szerződés tanúsítja. Az ingyenes szerző jó vagy rosszhiszeműsége pedig azért közömbös, mert a törvény az így vagyonhoz jutót azért kötelezi helytállásra, mert őt vagyoni hátrány az ellenszolgáltatás nélkül szerzett dolog elvesztése folytán nem fogja érni. A jelen esetben az nem vitás, hogy a II. r. alperes szerzése ingyenes volt, így az ő szerződésének relatív hatálytalansága - a felperes megtámadása alapján - az ingyenes szerzés tényéből fakad.
Tévedett tehát a másodfokú bíróság, amikor a jogszabály helyes alkalmazásával meghozott első fokú ítéleti rendelkezést megváltoztatta. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság fenti ítéleti rendelkezését hatályon kívül helyezte és az első fokú ítéletnek az ajándékozási szerződés hatálytalanságára vonatkozó rendelkezését helybenhagyta (Legf. Bír. Pfv. I. 20. 270/1995. sz.).
A B. T. vállalatnak (átalakulás folytán: B. T. Rt.) mindkét peres fél hitelt nyújtott. A P. Rt. követelése 900 000 000 forint és annak kamata volt, ebből 500 000 000 forint tőke és 27 000 805 forint kamat tekintetében 1993. december 29-én megállapodást kötött a Pénzügyminisztériummal, amely a követelést - adóskonszolidáció keretében - 90%-os árfolyamon megvásárolta.
Az alperes 1994. május 25-én megállapodott a T. Vállalattal, hogy az értékesítés során elszenvedett 10%-os veszteségét - 52.780.500 forintot - 1999. május 27-én részére kiegyenlíti. A veszteség megtérítése oly módon történik, hogy az egyik, a megállapodásban meghatározott üzem értékesítéséből befolyt összeg terhére kerül sor a fenti összeg kifizetésére.
Az alperes és a T. Vállalat 1999. május 25-én még egy megállapodást kötött, amelyben rögzítették, hogy eladásra került a vállalat említett üzeme. Az eladás kapcsán a P. Rt. mint jelzálogjogosult számlájára 335 000 000 forint összeg folyt be. Ebből 1999. május 27-én a bank követeléseinek (közöttük a perbeli 52 780 500 forintnak) a kielégítésére 260 315 909 forintot használnak fel, a fennmaradó 70 684 091 forintot pedig az alperes átutalja az adósnak a B. B. Rt.-nél vezetett számlájára.
A felperesnek a B. T. Vállalattal szemben kölcsönszerződésből 138.500.000 forint összegű követelése maradt fenn, és további 20.000.000 forint összegű váltó követelése is fennállt. Az 1993. március 12-én kötött megállapodással a fenti - összesen 158.500.000 forint összegű - hitelt prolongálták, a visszafizetés határidejét 1999. március 12-ében határozták meg. A megállapodásban az adós kötelezettséget vállalt arra, hogy két üzemének, valamint a depók értékesítéséből befolyó vételár 20%-át a felperes követelésének törlesztésére fordítja. Az egyes üzemek értékesítéséből befolyt vételár 20%-át a felperes a peradatok szerint nem kapta meg. A Pénzügyminisztérium az adóskonszolidáció keretében a követelés 90%-os árfolyamon történő megvásárlására a felperesnek is ajánlatot tett, ezt azonban a felperes nem fogadta el.
A B. T. Vállalat ellen a felperes felszámolási eljárást kezdeményezett, annak közzétételére 1995. március 1-jén került sor. A felszámoló a felperes követelését nyilvántartásba vette és az "F" kategóriába besorolta.
A felperes kerestében 52 780 500 forint tőke, ennek 1999. május 27-től járó késedelmi kamata, valamint a költségek megfizetésére kérte az alperest kötelezni. Keresete jogalapját a Ptk. 203. §-ának (1) bekezdésében és a 361%-ának (1) bekezdésében jelölte meg. Előadta, hogy az alperes az adóskonszolidáció keretében az 527 805 forint összegű követelését teljes egészében eladta a Pénzügyminisztériumnak az annak 90%-át kitevő vételár ellenében.
A hiányzó 10%-ot veszteségként kellett volna leírnia, annak megfizetését az adóstól alappal nem igényelhette. Az ennek megfizetésére vonatkozó megállapodást tartalmazó 1999. május 25-én kötött szerződéssel megsértette az adóskonszolidációra vonatkozó szabályokat. Az alperesnek tudomása volt arról, hogy az egyik üzem eladásából származó bevétel 20%-a a felperest illette meg, így a fenti szerződés - tekintve, hogy az 52.780.500 forintot az alperes ennek az üzemnek a vételárából kapta meg - a Ptk. 203. §-ának (1) bekezdése szerint fedezetelvonó szerződésnek minősül, amely a felperessel szemben hatálytalan. A követelés kiegyenlítésével pedig az alperes a felperes rovására jogalap nélkül gazdagodott, amit a Ptk. 361. §-ának (1) bekezdése szerint köteles visszatéríteni.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Egyrészt tagadta, hogy a perbeli szerződéssel megsértette volna az adóskonszolidációra irányadó szabályokat, másrészt hivatkozott arra, hogy a befolyt vételár 20%-át meghaladó összeget - 70 689 091 forintot - átutalt az adós számlájára az őt megillető követelések levonása után, így nem állapítható meg az, hogy a felperes követelésének kielégítési alapját elvonta volna. Tagadta továbbá azt is, hogy a felperes rovására jogalap nélkül gazdagodott.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperes keresetét elutasította. Úgy ítélte meg, hogy a felperes a perbeli követelést B. T. Vállalattal szemben érvényesíthette volna, tekintve, hogy az szegte meg a vele 1993. március 12-én kötött szerződést. A felperes a B. T. Vállalattal történt szerződéskötéskor nem járt el kellő gondossággal, mert a követeléséhez megfelelő biztosítékról nem gondoskodott, bár arra lehetősége lett volna, a követeléseit azonban jelzálogjoggal nem biztosította, ezért a B. T. Vállalat szerződésszegésének következményeit - tekintve, hogy az adós időközben felszámolás alá került - magának kell viselni.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, melyben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és az alperesnek a kereset szerinti marasztalását kérte.
A fellebbezést a Legfelsőbb Bíróság - a következő indokok miatt - alaptalannak találta.
A felperes az első fokú eljárásban a keresetét a Ptk. 203. §-ának (1) bekezdésére és a 361. §-ának (1) bekezdésére alapította.
A Ptk. 203. §-ának (1) bekezdése értelmében az a szerződés, amellyel harmadik személy igényének kielégítési alapját részben vagy egészben elvonták, a harmadik személy irányában hatálytalan, feltéve, hogy a másik szerződő fél rosszhiszemű volt, vagy reá nézve a szerződésből ingyenes előny származott. Tekintve, hogy egy tartozás fedezetéül az adós egész vagyona szolgál, fedezetelvonásnak - a szerződés viszonylagos hatálytalanságának - megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha a hitelezők követelése a vagyontárgyat átruházó adóson nem hajtható be, vagy a behajtás csak részben vezet eredményre. A viszonylagos hatálytalanságnak az a következménye, hogy a jogszerző fél tűrni tartozik a behajthatatlanná vált követelésnek vagy követelés résznek a szerződéssel átruházott vagyontárgyból történő kielégítését. A tulajdonjogot megszerző szerződő fél arra azonban nem kötelezhető, hogy a behajthatatlanná vált tartozást harmadik személynek - a szerződő partnere hitelezőjének - fizesse meg és annak behajtása érdekében a szerződés által nem érintett vagyontárgya vagy jövedelme sem vonható végrehajtás alá. A perbeli esetben valójában a fedezet elvonását a B. T. Vállalat ingatlanainak így az említett üzemének az értékesítése jelentette. Az ingatlannak azonban nem az alperes volt a vevője, hozzá, mint jelzálogjogosulthoz csupán annak - egyébként az eladót megillető - vételára folyt be. Azt, hogy az adós az értékesített ingatlan vételárát a hitelezői között milyen módon osztja fel a Ptk. 203. §-ának (1) bekezdése szerint fedezetelvonásnak nem lehet tekinteni.
Alaptalanul állította a felperes azt is, hogy az alperes a perbeli szerződés alapján a rovására jogalap nélkül gazdagodott. Abból kell ugyanis kiindulni, hogy a B. T. Vállalat megszegte az alperessel kötött kölcsönszerződést, mert a felvett kölcsönt és annak kamatait a lejáratkor nem fizette vissza. Az alperes a követelését csak 10%-os veszteséggel tudta értékesíteni, így 52 780 500 forinttal kevesebbet kapott, mint ami a szerződés alapján megillette volna. Azzal, hogy az adós a vele kötött szerződés alapján a veszteségét megtérítette, jogalap nélkül nem gazdagodott, mert ezáltal az alperes csupán azt az összeget kapta meg, ami őt a kölcsönszerződés alapján ténylegesen megillette volna.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta (Legf. Bír. Gf. I. 32. 252/1997. szám).
Az alperesnek a bíróság 1997. szeptember 9-én jogerőre emelkedett ítélete alapján 2 706 984 forintos követelése állt fenn a K. Kft.-vel szemben. Az ennek behajtása iránt indított végrehajtási eljárásban 1998. március 17-én a végrehajtó lefoglalta az adós telephelyén a perbeli Fiat Fiorino tehergépkocsit 300.000 forint értékben.
A felperes keresetében a gépkocsi foglalás alóli feloldását kérte arra hivatkozással, hogy azt 1997-ben megvásárolta, így a foglaláskor a gépkocsi már nem volt az adós tulajdona.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Arra hivatkozott, hogy a gépkocsi átruházására irányuló szerződés, mint fedezetelvonó ügylet vele szemben hatálytalan.
Az elsőfokú bíróság a szerződés fedezetelvonó jellegét a Ptk. 203. § (1) bekezdése alapján megállapította, ezért a felperesnek a foglalás feloldása iránti keresetét elutasította.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Kiemelte, hogy a hatálytalanság feltételei az adott esetben fennállnak. Az adós kft. ugyanis 1997-ben tudomással bírt az alperes követeléséről, annak jogosságát akkor első fokon ugyan, de a bíróság már megállapította. Ennek tudatában ruházta át a felperesre összes ingó és ingatlan vagyonát, ezzel az alperes kielégítési alapját teljes egészében elvonta. Rámutatott arra a másodfokú bíróság, hogy nem fogadható el az a felperesi álláspont, amely szerint a kft.-nek olyan kintlevősége volt, amiből az alperes igénye kielégíthető, mert ennek reális lehetőségét a felperes nem bizonyította. A fedezetelvonás feltételéül meghatározott rosszhiszeműséget a megyei bíróság is megállapíthatónak találta, figyelemmel arra, hogy a szerződést kötő társaságok nevében mindkét részről A. H. ügyvezető írta alá a szerződést, aki nyilvánvalóan tudott az alperes követeléséről.
A másodfokú bíróság jogerős ítélete ellen a felperes által előterjesztett felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság - a következő indokok alapján - alaptalannak találta.
Az a periratok egyértelműen megállapítható, hogy az adós akkor kötött a felperesi kft.-vel az ingatlan és ingó vagyon átruházására vonatkozó adásvételi szerződést, amikor az adós kft. ellen az alperes kérelmére már felszámolási eljárás folyt. Az is kétségtelenül megállapítható, hogy az adós ingatlanra a fennálló társadalombiztosítási és adótartozások fedezeteként jelzálogjog nyert bejegyzést, így az ingatlan értékesítéséhez a jogosult hatóságok azzal a feltétellel járultak hozzá, ha befolyt vételár követelést az eladó adós a hatóságokra engedményezi. Ez az engedményezés az ingatlan vonatkozásában meg is történt. A felperesi védekezés alapja a perben mindvégig az volt, hogy a vételár engedményezés az ingóságok értékesítésére is vonatkozott és a befolyt vételár átutalása ennek megfelelően az adóhatóság, illetve a társadalombiztosítási hatóság számára megtörtént.
A felperes által bizonyítékként becsatolt adásvételi szerződés és az abban rögzített vételár engedményezés kizárólag az adós ingatlanára, illetve annak vételárára vonatkozott.
Az a becsatolt szerződés, amely az ingóságok értékesítését, valamint a vételárnak a vevő felperes általi visszaigazolását is bizonyítja 1.737.500 forintra vonatkozóan - a perbeli gépkocsi 270 000 forintban megjelölt vételárát is magában foglaló összegben - 1997. augusztus 30-án kelt. Ezzel szemben a hatóságoknak az alperesi követelést megelőző igényére történő ingó vételár kifizetés igazolására becsatolt átutalás 1997. szeptember 22.-i keltezéssel csupán 1 403 799 forintról szól, tehát az adós és a felperes megállapodása szerinti teljes összegnek a köztartozásra történő felhasználását önmagában nem igazolja, egyéb igazolásra pedig nem került sor.
Ehhez képest a felperes nem bizonyította azt - a szerinte is jelentős - körülményt, hogy az okiratok nem igazolják egyértelműen azt, hogy a gépkocsi eladási árát is a fennálló társadalombiztosítási és adótartozása kielégítésére fordította.
A felperesi perbeli nyilatkozatok és a felülvizsgálati kérelemben foglaltak sem külön-külön, sem együtt nem utalnak arra, hogy az alperes a jelen perben az adós és a felperes közötti szerződés hatálytalanságára nem hivatkozhat, hanem csak arra, hogy mindkét fokú bíróság azért ítélte meg rosszul a hatálytalanságot, mert az adósnak oka volt a gépkocsi befolyt eladási árát - állítva, hogy ezt meg is tette - köztartozásra átutalni. Ez az érvelés viszont - az említett bizonyítottság hiányában - nem fogadható el.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta, mert annak jogszabályt sértő volta a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott okból nem állapítható meg (Legf. Bír. Pfv. I. 21. 402/1999. szám). ■
Visszaugrás
