Varga Csaba: Az angol-amerikai és a kontinentális-francia jogi hagyományok találkozásának peremvidékén (JK, 2002/7-8., 309-322. o.)

Kanadai fejlemények és tapasztalatok*

I.

1. Érdeklődésükkel Kanadát mindmáig nem kényeztették el az összehasonlító jogászok. Olyan alapvetések, mint René David, Rudolf B. Schlesinger vagy a legújabbak közül Michael Bogdan összefoglaló kézikönyvei,[1] néhány közhelyszerű említésen kívül nem is szólnak róla. Legfeljebb a Kanadának szokásosan betudott periférikus vagy egyenesen provinciális jelentőséget tovább nyomatékosítva valami ilyesmiről tudósítanak. A később majd föderációban egységesülő terület nagyrésze egykor brit hatásra fejlődött, miközben Québec 1663-tól napjainkig megtarthatta francia jogát. Az Egyesült Államokkal szomszédos földrajzi elhelyezkedése főként a II. világháború utáni időktől kezdve számos tekintetben (mindenekelőtt külpolitikájában és belső igazgatási szerveződésében, de ezeket tükrözően tudományos és publicisztikai irodalmának hangvételében is) önállóságának a hangsúlyozására készteti - függetlenül attól, hogy filozófiai tájékozódásban, művészeti közízlésben, jogi döntési mintákban s az élet ezerféle egyéb dolgában a szomszédos amerikai nagyhatalom tömbszerű nyomása alól nyilvánvalóan aligha (s egyre kevésbé) tudja kivonni magát.[2] Napjainkban pedig mind jóléti ellátottságában, mind tudatosan vállalt multikulturalizmusában az egyik legöntudatosabb vezető erőnek számít az egész világon.

Jogfejlődése ennek megfelelően valóban peremvidékszerűen alakult. Az egykori dominiumon belül angolajkú részei egészen a közelmúltig a brit gyarmatbirodalom szokásos jogalakulását mutatták, döntési hagyományban és részkodifikációkban egyaránt.[3] Másféle érdekességet tartogat számunkra franciaajkú része, hiszen Québec a francia jogot éli meg, függetlenül ama körülménytől, hogy Franciaország már év-

- 309/310 -

századokkal ezelőtt lemondott felségjogairól; s ezt a teljes joganyagra kiterjedő folytonosságot csupán a francia anyaországban még Napóleon által kieszközölt általános jogkodifikáció szakította meg. Ez magyarázza, hogy még a Code Napoleon kibocsátását követő 62 év múltán is a Code civil de Québec (1866) előkészítésének és kibocsátásának (saját preambulumában hivatalosan megfogalmazott) indokaként a jogi kapcsolattartásnak az anyaországbeli eseményeket utánzó lépésekkel biztosítandó helyreállítása szolgált. Hiszen elöljáró szavai közt ezeket olvashatjuk: "az Alsó-Kanadában még használatos régi törvények többé nem nyomtattatnak újjá, s nem is kommentáltatnak Franciaországban; ennek következtében pedig egyre inkább nehézzé válik, hogy beszereztethessenek példányok vagy kommentárok."[4]

Bármiféle elnagyolt jellemzés persze azzal a kockázattal járna, hogy elfedné a részleteket, miközben olyankor pontosan ezekben tudnak csak feltárulkozni elméleti dilemmák és strukturális sajátosságok. Ha a kanadai államterület és lakossága jogi térképét kívánjuk megvonni, a jogforrásokat törvényhozásilag rendező Quebec Act (1774)[5] a francia örökséget a tulajdon s a polgári jogok területén szavatolja, míg az angol hagyománnyal folytonosságot az alkotmány-, a közigazgatási és a büntetőjogban rendel el. Ezen túlmenően az angol telep(es)ekre kiterjeszti még az angol gyökerű végrendelkezési és földjogot. Általában pedig angol jogi hagyományt rendel a kereskedelmi perekben a bizonyítás jogára, valamint arra, hogy polgári ügyekben a jury eljárását intézményesítse.[6] Egészében tehát elmondható: Felső-Kanada angol jogával szemben Alsó-Kanada francia joga már eleve kevertséget mutatott: "közös jogban kettősséget, két rendszerből formált rendszert".[7] Nem véletlen hát, ha észak-amerikai látogatásai során Québec bíróságait is meglátogatva Alexis de Tocqueville azon lepődött meg, hogy az igazságszolgáltatásban érvényesülő nyelvek és hagyományok kavalkádja milyen sokszínű (s ezen belül pedig azon, hogy francia nyelvhasználatuk - és benne kiejtésük, hanglejtésük - mily mértékben ódonul hangzó, avítt).[8] Nos, e két kultúra együttélése formálta meg az igényt kevéssel az I. világháború után, hogy Kanada a jogában és a joga által mutasson fel önállóságot, fejezze ki nemzetét, és legalábbis szimbolikus erővel és eszközökkel, jelképesen alakítsa egyebek mellett a francia kanadaiságot is.[9]

2. A II. világháború körüli időkre e természetszerű önmeghatározási vágy lassan kezdte megérlelni gyümölcsét. Az 1940-es években már tudósítást olvashattunk arról, hogy az "amerikai tekintélyek és szövegek használatával szemben egy a jogi egyetemeken kezdődő és a bírósági termeket is átható előítélet" kezd általánossá válni.[10] Majd néhány évtizeden belül állandósuló jelszóként megjelenik az az óhaj is, hogy "Kanada saját szükségleteinek a kielégítésére Kanada bírái fejlesszenek ki már egy immáron kanadai jogot".[11] Ez az időszak egybeesik ugyan a frankofónia Kanadájában a szétválás, az államjogi szeparáció törekvéseinek dédelgetésével, sőt politikai, majd végül jogi megfogalmazásainak a megkísérlésével, de egyszersmind Kanada egésze tekintetében is erőre ébredést sugall. Az egyetemek jogi karain megjelennek, majd - az ügyvédi irodákból, bírói székekből átrohangáló gyakorló jogászokat felváltva - csakhamar kizárólagossá válnak a tudományos igényű, kizárólag akadémiai életutat vállaló, egyre inkább nagyformátumú jogászprofesszorok. Ők azok, akik alkalmasak már arra, hogy új stílust, módszerességet, elméleti érzékenységet, sőt elméleti életmű kihordására alkalmasságot hozzanak a jogi gondolkodásba. Így csakhamar irányzatok kezdenek kialakulni, majd versengeni is egymással; a honi jog anyagából önállóként kifejlesztet-

- 310/311 -

ten saját doktrína alakul; és immár nem csupán a jog lép fel azzal az igénnyel, hogy a nemzetet megtestesítse, de a nemzet jogának a tudománya is felléphet azzal a várakozással, hogy mihamarabb a kanadai közgondolkodásnak, Kanada saját szellemi életének s nemzetközileg is figyelemreméltó teljesítményének is rendes, elismert részévé váljon, és társadalmi vitákat kiváltó ügyekben számottevő befolyást gyakorolhasson.[12]

A folyamatok - eredők és hatások - egymásbafonódnak. Ennek egyik lehetőségeként az, ami korábban még esetleg éppen a periferialitás egyik okozójának tűnt, ma már egyenesen egyetemesen (de legalábbis globalizálódóan) érvényesülő (világ)trendek - ma még esetleg számunkra, a közép- és kelet-európai térség számára sem nyilvánvaló, s pontosan cseppfolyós, folyvást alakuló jellegénél fogva egyelőre talán nem is egyértelműsíthető - általános (tovább)fejlődési irányairól, perspektívákról és lehetőségekről vall. Kanada múltbéli (és nem véletlenül előítéletté kövült) ilyen jellemzőjeként pontosan valamiféle eredendő eredetiség-hiányra gondolok. Ez önmagában persze nem más, mint alapvető, jelleg-meghatározó tényhelyzet, mely - a részeket illetően - a korábbi egyértelmű leszármazási (angol és francia), majd az egész állami egységet illető politikai befolyásolási (vagyis nagy-britanniai szellemiségű) körben és folyamatban a maga részéről nem igényelte, de nem is segítette saját megoldások megfogalmazódását, kikínlódását. Ezen angol vagy francia anyaországbéli hagyományok távoli, kanadai újraképződései, megismételt utánzatai azonban, miközben önmagukban csupán halovány visszfények voltak, egyszersmind ott, új életterükben egymás közegébe is utaltattak. Olyan együttélésbe, szomszédsági és kölcsönös befolyásolási körbe kerültek, amit alkotó részeinek szülővidéke, Anglia és Franciaország - külön-külön is büszke és nem egy tekintetben sovén (valóban chauvin) izolacionizmusa (talán egyetlen közös élményén, a németség félelmektől táplált lenézésén túl) - XIX. századvégi és XX. századi történelmének egészében, úgyszólván az ezredvégig bizonyosan meg sem tapasztalt. Nos, pontosan e hagyományaiban gyökeresen eltérő jogoknak az egymás mellett működéséből adódó vegyes, egymással menthetetlenül összekeveredett jellegére gondolok,[13] ami ugyanakkor mára már egy hallatlanul komoly tapasztalásokhoz vezető, s valóban valamiféle magabiztosságra komoly alappal jogosító tudást eredményezett. Többlettudást tehát, amivel hasonló élményanyag megszerzése nélkül más aligha rendelkezhetnék. Egyebek közt, mégis talán legfontosabbként ezek között kell említenem, hogy a részeknek a vegyes (kevert) jellegből adódó pluralizmusa nem feltétlenül jelenti az egész építmény pluralizmusát.[14] Saját kérdésünkre vetítve azt sugallja ez, hogy;