A 45 novemberében elhangzott Pro rege Deiotaro a Cicero és Caesar közi politikai viszony alakulásának kiemelkedően fontos forrása, tekintve hogy a Deiotarus ellen lefolytatott - római büntetőperek legalapvetőbb elveinek sem megfelelő, tehát valóságos pernek aligha tekinthető - eljárás során Cicerónak lehetősége nyílott államkoncepciójának egy oratióba burkolt kifejtésére, sajátos "uralkodótükröt" tartva a dictator elé, rámutatva a caesari clementia-propaganda visszásságaira, a köztársaság alapértékeit megingató veszélyeire.
Cicero 45 novemberében mondta el Iulius Caesar előtt védőbeszédét Deiotarus király érdekében (Pro rege Deiotaro), aki, akárcsak Q. Ligarius, a polgárháborúban Pompeius oldalán állott. Caesar ekkorra - 45 novemberében - legyőzte Pompeius fiait a mundai csatában, majd diadalmenetet tartott felettük. A triumphus meglehetősen nagy visszatetszést keltett,[1] hiszen a diadalmenetek a külhoni ellenségek, nem pedig a honfitársak feletti győzelmeket voltak hivatottak legitimálni.[2] Deiotarus király vádlójaként unokája, Castor és az általa felbérelt egykori királyi orvos, a rabszolga Phidippus léptek fel, akik a királyt főbenjáró bűntett,[3] Caesar elleni - általuk 47-re datált - gyilkosság kísérletével[4] és összeesküvéssel[5] vádolták,[6] vagyis a vádat röviden a perduellio, illetve a crimen imminutae maiestatis tényállásával adhatjuk vissza.[7] Cicero, aki ciliciai helytartósága óta jó kapcsolatokat ápolt a királlyal, vállalta a védelmet.[8]
Írásunkban először Cicero és Caesar kapcsolatának alakulását kívánjuk röviden vázolni a cicerói corpus - elsősorban a beszédek - tükrében, ami elengedhetetlen az oratio behatóbb elemzése szempontjából (I.), ezt követően a Deiotarus elleni emelt vádat tekintjük át abból a szemszögből, hogy vajon a király ellen lefolytatott eljárás de iure egyáltalán büntetőpernek tekinthető-e (II.), végül pedig a Pro rege Deiotaróx. mint retorikai alkotást vesszük górcső alá elsősorban az abban megjelenő Caesar-képet, valamint a caesari "reformok", vagyis a köztársasági államforma felszámolása felé irányuló törekvések lecsapódását vizsgálva a cicerói életműben és állambölcseletben (III.).
Az oratio hátterét vizsgálva nem látszik feleslegesnek behatóbb pillantást vetni Cicero és Caesar kapcsolatára több évtizeden át párhuzamosan futó politikai pá-
- 624/625 -
lyafutásuk tükrében. A köztük fennálló amicitia kapcsán alapvető kérdésként merül fel, hogy mennyire tekinthető személyes, illetve politikai alapú barátságnak. Lossmann a barátság személyes aspektusait hangsúlyozza kiemelve, hogy Cicero a római elit köréből egyedül Caesartól kapta meg azt az őszinte odafordulást, amit sokaktól, többek között Pompeiustól hiába remélt.[9] Cicero több helyütt kiemeli barátságuk személyes motivációit,[10] ugyanakkor nem hallgatja el az amicitia árnyoldalait és problematikus voltát sem.[11] Spielvogel ezzel szemben a barátság politikai vetületeire helyezi a hangsúlyt.[12]
Noha Cicero Caesarhoz fűződő barátságát vetus amicitiának nevezi,[13] puszta spekuláció volna a barátságot kora ifjúságukra visszadatálni.[14] Az első dokumentálható politikai összetűzés a Catilina-összeesküvés kapcsán bontakozott ki kettejük között, amikor is Cicero szigorú büntetés kilátásba helyezésére, önkéntes száműzetésbe vonulásra akarta kényszeríteni Catilinát.[15] D. Iunius Silanus consul designatus halálbüntetést kért a catilinariusokra, Caesar ezzel szemben a lex Semproniáva hivatkozott, amely megtiltotta, hogy a népgyűlés jóváhagyása nélkül római polgárt kivégezzenek.[16] Cicero Caesart ennek kapcsán popularisnak nevezi, ám különbséget tesz közte és a demagógok között.[17] Ennek során Caesart - némi iróniával - homo mitissimus atque lenissimusként említi,[18] és kiemeli előkelő származását[19] és népszerűségét.[20] Ebben a helyzetben semmiképpen sem beszélhetünk személyes ellentétről, hiszen Caesar a helyzetet kiválóan ismerő és az összeesküvést leleplező Cicerót is tanúul hívhatta azokkal szemben, akik az összeesküvésben való részvétellel vádolták meg.[21]
A Catilina-összeesküvésnél komolyabb gondot okozott a szónok számára a Caesar és Pompeius közti ingadozó kapcsolat, illetve időről időre felmerülő ellentét, amit Cicero rendszerint igyekezett elsimítani. Mindezt tapintatos diplomáciával tette, nem pedig a Cato minorra jellemző szigorral és keménységgel, aki úgy viselkedett, mintha Platón ideális államában, nem pedig Romulus disznóóljában élne.[22] 59-ben Caesar felajánlotta Cicerónak, hogy tartson vele Galliába mint legatus, ám Cicero elutasította a felkérést - ezzel Caesar lehetőséget teremtett volna Cicerónak, hogy méltósággal távozzék Rómából, és elkerülje Clodius cselvetéseit, a szónok azonban bízott Pompeius és az optimaták segítségében,[23] ám e reményében csalatkozni kényszerült.[24] Később 49-ben még kísérletet tett a Caesar és Pompeius közötti közvetítésre, minthogy mindkettejük amicitiájában biztosnak érezte magát.[25] Érdekes adalékot nyújt a Cicero és Caesar közötti viszonyhoz a Sestius-per kapcsán 56-ban elhangzott, illetve publikált invektíva, az Interrogatio in Vatinium testem. Caesar számos alkalommal igénybe vette politikai céljaihoz a Vatinius által elkövetett vagy mozgatott erőszakos cselekményeket, így például Bibulus obnuntiatiójának erőszakos megakadályozását.[26] Caesar szintén Vatiniusnak köszönhette a lex Vatinia de Caesaris provincia keresztülvitelét, amely számos rendkívüli hatalmi jogosultságot garantált számára Gallia Cisalpina és Illyricum területén. Nemkülönben elérte, hogy megszülessen a lex de alternis consiliis reiciendis, amely -ellentétben a korábbi büntetőeljárási gyakorlattal -nemcsak egyes bírák, hanem decuriák vagy rendek kizárását is lehetővé tette az esküdtbíráskodás során.[27] P. Vatinius legkésőbb 59-es néptribunussá választása után Caesar elkötelezett híveként tevékenykedett, s tribunusi működésének évében két, meglehetősen sötét ügynek vált részesévé. Caesar ugyanakkor tisztában volt Vatinius morális tartásának hiányával, hiszen állítólag Aquileiában ki is jelentette, miszerint tribunusi működése idején Vatinius mindent fizetség ellenében tett.[28] Vatinius ekkoriban augurrá akarta magát választatni,[29] ám e tisztséget csak 48-ban nyerte el. 58 elején Vatinius Rómában tartózkodott, hogy támogassa Clodius mesterkedéseit, amelynek végső céljai között Cicero száműzetése is szerepelt, utóbb pedig legatusként csatlakozott a Galliában helytartóként műkö-
- 625/626 -
dő Caesarhoz. Cicero közvetlenül rámutat Vatinius Caesarhoz fűződő viszonyára, és felhívja hallgatósága, illetve olvasói figyelmét arra, hogy amikor Vatinius Caesar példájára hivatkozik, önigazolása nem helytálló, hiszen nem engedheti meg magának azt, amit befolyásos pártfogója. A Vatinius elleni támadások során Cicero következetesen megpróbálja Vatiniust leválasztani Caesarról, és hangsúlyozza, hogy bizonyos gaztettei során Caesar parancsával ellentétesen járt el,[30] illetve hogy a caesari törvényekkel is szembehelyezkedett,[31] valamint bizonyos esetekben - így például Vettius feljelentése kapcsán - egyszerűen elhallgatja Caesar részességét.[32] A szónok maróan gúnyos hangvételben nyilatkozik Vatinius kudarcba fulladt aedilis jelöltségéről,[33] valamint ellenfele tribunusi működés kapcsán[34] a szónok burkolt támadást intéz Caesar ellen anélkül, hogy név szerint említené.[35] Nagy valószínűséggel invektívája megalkotása során nem pusztán személyes indulata vagy azon hit, hogy Vatiniust le tudja választani Caesarról, hanem azon meggyőződése vezethette, hogy megerősítheti az optimaták, és a Caesartól némiképp elhidegült Pompeius helyzetét, ugyanakkor - a kényes momentumok elhallgatásával - Caesar felé is gesztust tett, mintegy bizonyítva közeledési szándékát.[36]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
