"A büntető perben felette fontos szerepet játszanak a bűnjelek, főleg a bizonyítási eljárásban gyakran döntő fontosságúak."[5] Ennek ellenére a kezelésükből fakadó anomáliákra, így különösen a megőrzési láncolat "dokumentálására nálunk eddig különösebb gondot nem fordítottak."[6] E probléma azonban már régóta gyökeret vert büntető igazságszolgáltatásunkban: "Gyakran előfordul, hogy a bíróságoknál egyes bűnjelek elvesznek. Ezt csak rendes és szabályozott kezelés által lehet megakadályozni."[7] A büntető gyakorlat ingatag volta miatt azonban elsődlegesen azt kell tisztáznunk, hogy "adott esetekben mely tárgyak tekintendők bűnjeleknek."[8] Jogfejlődésünk sajátosságából adódóan ugyanis e területen is a "terminológia teljes zűrzavara"[9] uralkodik. Múltba való visszatekintésünkkel ezért nem csupán e jogintézmény jelenének a megértéséhez, hanem eljövendő útjának a gazdagításához kívánunk hozzájárulni.[10] A bűnjel köti össze a tettest a tettel, ezért a büntetőeljárás bizonyítási szakaszában kiemelt relevanciával bír, hogy mit tekintünk bűnjelnek, illetve, hogy a bűnjelek összegyűjtésére, kezelésére, tárolására, szállítására milyen szabályok vonatkoznak. Ha megkérdőjeleződik a bűnjel hitelessége, az a szakértői vélemény hiteltérdemlőségét is veszélyezteti, ez pedig az igazságszolgáltatás kudarcához vezethet.[11] A bűnjelek kezelésére vonatkozó szabályozás tehát a büntetőeljárás garanciális rendszerének kulcskérdései közé tartozik.[12]
A tanulmány szerzői terjedelmi okokból két részben dolgozták fel a bűnjelfogalom jogtörténeti előzményeit, annak alakulását, a fogalom tartalmi változását és a bűnjelek kezelésére vonatkozó eljárási kérdéseket.
A bűnjel gyűjtőnév etimológiája, s az önálló kriminalisztikai diszciplína kialakulása szorosan összefügg a feudális jogrendszer szerves részét képező indicium-bizonyítás elméletével, amely az inkvizíciós (nyomozó) eljárás formális bizonyítási elméletének keretében bontakozott ki, s a XVIII. században érte el csúcspontját.[13]
Az anyagi igazság perbeli megismerésére ez idő tájt a feudális osztály érdekeivel összhangban álló formális szemléletmód volt a jellemző. A formális (kötött) bizonyítási elmélet úgy vonult be a büntetőeljárás történetébe, melyben a jogalkotó előzetesen meghatározta a bizonyítási eszközök bizonyító erejét. Ily módon minden bizonyítási eszköznek a törvény által előre megállapított súlya volt. A vizsgálatnak, sőt a bíróságnak sem volt joga arra, hogy azokat a saját belátása szerint mérlegelje. Feladatuk csupán abból állt, hogy a bizonyítékként eléjük kerülő jelenségekből levonják a törvény által előírt következtetéseket. Mivel a formális bizonyítás elméletére épülő bizonyítási rendszer úgy tekintett az egyes bizonyítási eszközökre, mint valamiféle változatlan sajátosságokkal bíró jelenségekre, szerves kapcsolatban állt az inkvizíciós eljárással, amely "formális, a körülmények latolgatására és elemzésére módot nem adó szabályok mechanikus alkalmazásának a segítségével, valamint a gyanúsítottakkal, terheltekkel és vádlottakkal szemben közvetlen kényszer alkalmazásával folyt le."[14] Az inkvizíciós eljárásban ily módon a formális bizonyítékok rendszere mentette fel a bírót és a vizsgálót a bizonyítási eszközök valós tartalmának elemzése alól, akiknek mozgástere a jogalkotó által előre megállapított formális ismérveknek, megbízhatósági százalékoknak a figyelembevételére korlátozódott.
Közbevetőlegesen jegyezzük meg, hogy a formális bizonyítás elmélete az ún. vádeljárás bizonyítási elméletét váltotta fel, mely a vádló tevékeny részvételén alapult. Vádló nélkül bíró sincs (nemo iudex sine actore), mondja a
- 45/46 -
vádeljárás klasszikus formájaként számon tartott ókori római alapelv. A vádeljárás bizonyítási rendszere rendkívül primitív jelleget öltött, melyben a bizonyítékok királynőjének (regina probationum) tekintett vádlotti beismerésen túlmenően, olyan bizonyítási eszközök játszottak főszerepet, mint az eskü, a párbaj vagy az istenítélet. Az eskütársak (coniuratores), így a vádlott barátai, vagy szomszédai, a vádlottal párhuzamosan tett esküjükkel igazolhatták a vádlott esküjének igaz voltát. Ezzel szemben a párbajra és az istenítéletre még hitelesebb bizonyítékokként tekintettek. Mindez jól tükrözi a társadalom akkori kultúrszínvonalát: "Két erő hatott rendkívüli módon ennek az időszaknak az emberére ... a fizikai erő és a babona ereje. Ezért természetes, hogy elvont következtetésekre képtelen agya ebben a két forrásban kereste a bűnözés elleni harc eszközeit."[15] Aki tehát a párbajban győzött, megkötözve sem merült le a szent víz fenekére, vagy a forró vízbe mártott kezein bizonyos idő múlva sem mutatkoztak sebek, az nem volt bűnös, az igazat mondta. A bizonyításnak eme primitív szisztémája ismert volt az összes középkori európai büntetőperben.
Az inkvizíciós eljárás voltaképpen egyike volt azon stratégiának, amely segítségével a nyugati monarchikus rendszer fölé kerekedhetett a feudális anarchiának. A központosított államhatalom ugyanis felismerte, hogy a hűbéri igazságszolgáltatás elkülönítettségének eltörlése a legcélravezetőbb módja annak, hogy a hűbérurak önkényét megtörje, egyúttal a hűbérurakat saját befolyása alá rendelje. A feudális anarchia keretében ugyanis a bíróság a hűbérúri hatalom megtartásának és megerősítésének eszközeként funkcionált: "A seigneuröknek megvoltak a maguk bírái ugyanúgy, mint ahogy megvoltak a maguk katonái is, ugyanúgy bíráskodtak, mint ahogy hadjárataikat viselték. A fegyverek és a bíróságok egyaránt jogaik megszilárdítására szolgáltak: fegyverrel védték magukat az egyenlők ellen, bíróságokkal pedig az alattuk állókkal szemben."[16] Az abszolút monarchia ily módon hadat üzent a hűbéri bíróságok önkényének, s a bíróságok központosításával a bírói hivatást ellenőrzése alá kívánta helyezni. Innen ered a formális bizonyítási rendszer kialakításának célképzete, amely a bírák egyéni belátásának mechanikus szabályozásával jelentős szerepet játszott az abszolutizmusnak a feudalizmus ellen vívott harcában.
Az inkvizíciós eljárás a XVI-XVIII. században érte el legmagasabb fejlődési fokát, amikor Európa valamennyi büntető jogforrása a formális bizonyítás elméletének befolyása alá került. Az akkori idők tudós jogászai - így pl. Julius Clarus, Farinacius, Karpcov, Mascaldus, Imberg stb. - arra az alapvető hipotézisre támaszkodtak, hogy a bizonyítékok mérlegelése szempontjából rögzíthetők azok az objektív ismérvek, amelyek előre képesek meghatározni valamennyi bizonyítási eszköz bizonyító erejét. A formális bizonyítás rendszere tehát túl volt telítve olyan normákkal, melyek alapján a jogalkotó igyekezett a bűn egyes jelenségeit bizonyos algebrai formula alá vonni abból a célból, hogy a bírói önkénynek véget vessen. Csakhogy a bizonyítási eljárást - a bíró szerepének valamiféle gépiesen működő automata szerepére történő korlátozásával - e rendszer is távol tartotta az anyagi igazság megállapításának feladatától.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
