A német Szövetségi Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht) 2019 novemberében két olyan döntést hozott, amelyek a következő években az Európai Unió tagállamaiban működő alkotmánybíróságok gyakorlatát nagymértékben befolyásolhatják. A német testület egy konkrét ügy eldöntése során az Európai Unió Alapjogi Chartáját alkalmazta. A döntésekben kialakított választóvonal egyértelműnek tűnik: ha az ügyben teljesen harmonizált uniós jogot kell alkalmazni, akkor a Chartában foglalt alapjogokat tekinti mércének; azonban, ha - akár csak részben is - a tagállami jog irányadó, akkor a tagállami alkotmányban foglaltakat. Mindkét esetben a tagállami alkotmánybíróság jár el, és egyben értelmezi az Alapjogi Chartát és a tagállami alkotmányt is. Mint mindig, e döntés jelentőségét is a jövőbeni gyakorlat alakítja majd ki: vagy követendő példaként szolgál, vagy egy tényleges hatás nélküli álláspont marad. Egy dolog viszont mindenképpen figyelemre méltó: az egyik legtekintélyesebb alkotmányvédő testület, amelynek a gyakorlata mindig is mintaértékű volt és hatást gyakorolt más alkotmánybíróságok működésére, elkötelezni látszik magát az uniós alapjogok saját hatáskörben történő érvényre juttatása mellett.
2019. november 27-én a német Szövetségi Alkotmánybíróság két döntést tett közzé, amely határozatok új mérföldkövet jelentenek a karlsruhei testület és az uniós jog alapjogi vonatkozásai, normatív oldalról a Grundgesetz és az Alapjogi Charta viszonylatában.[1] A döntések részben beilleszthetők a német Szövetségi Alkotmánybíróság és az Európai Bíróság közötti viszonyrendszer fejlődésébe,[2] ugyanakkor az uniós jog - és mindenekelőtt az Alapjogi Charta - (tagállami) alkotmánybíróság általi alkalmazásában mindenképpen új megoldást jelentenek.
A tanulmány elsősorban a két döntés uniós jogi kontextusát vizsgálja; az ügyek szakjogi és alapjogi minősítésének ismertetésétől és elemzésétől eltekint, mivel azok megoldásai az uniós jogi aspektushoz képest kevésbé mutatnak újszerűséget. Három témát kiemelve elemezzük a döntéseket: elsőként a tényállásokat mutatjuk be, másodikként az uniós alapjogvédelem kiemelt kérdésköreit, ezt követően a német Szövetségi Alkotmánybíróság és az uniós jog eddigi fejlődését tekintjük át, végül pedig a Spiegel- és a Panorama-ügyek uniós jogi megoldásait vizsgáljuk. Mindezeket követően számba vesszük azokat a fontosabb kérdéseket, amelyeket a két ügy a jövőbeni jogalkalmazás számára felvethet.
- 385/386 -
1. A Spiegel-ügy alapja egy polgári per, amelyben a panaszos arra kérte kötelezni az egyik sajtóorgánumot (a "Spiegel" című német hetilapot), hogy az online archívumában ne szerepeljen teljes nevén. A panaszost 1982-ben elkövetett többrendbeli emberölés kapcsán ítélték el, 2002-ben szabadult. 1982-ben az eset több hírforrásban megjelent, a Spiegel archívumában az elkövető név szerint szerepel, az adatbázis korlátlanul és ingyenesen hozzáférhető, és ha az ő nevére rákeresnek, a keresőmotorok az első helyeken találják meg a kapcsolódó hírt. A keresetet a rendes bírósági eljárásban elutasították. A panaszos ezért alkotmányjogi panaszában egyrészt azt sérelmezte: a bíróság nem vizsgálta meg, hogy az archívumból való névtörlés mellett milyen további lehetősége lenne az internetes cégeknek arra, hogy az ő neve ne kerüljön rögtön nyilvánosságra; másrészt: stigmatizálónak tartotta a jelenlegi helyzetet, mert a nevével azonnal összefüggésbe hozható a bűncselekmény, ami sérti az általános személyiségi jogait, márpedig véleménye szerint a bűncselekmény óta eltelt idő alapján nem áll fenn közérdek a név szerinti elérés mögött.[3]
2. A második, Panorama-ügy tényállása szerint 2010 januárjában a Norddeutscher Rundfunk Panorama című televíziós magazinja "Felmondás: a munkáltatók csúnya trükkjei" címmel készített műsort, amelynek szöveges változata korlátlanul elérhető a műsorszolgáltató honlapján. Ebben az adásban (és cikkben) a panaszos interjút adott: bemutatták az általa vezetett cég gyakorlatát, és őt név szerint is említették. A panaszos nevére rákeresve a Google keresőmotorja az elsők között adja ki ezt a hírt. A panaszos kérte, hogy az általános személyiségi jogait sértő közlemény és a neve közötti kapcsolat kerüljön eltüntetésre, mert ez jelentősen negatívan befolyásolja személyének megítélését, és időben olyan régen történt a cikk közzététele, hogy nem áll fenn közérdek a további megjelenés mellett. A bíróságok azonban az ő keresetét is elutasították.[4]
A két ügy alapjogi szempontból metszéspontban helyezhető el: egyrészt a tagállami alapjogvédelem hatálya alatt állnak, másrészt uniós jogszabályok irányadóak ezekre az esetekre, így mindenekelőtt érdemes röviden áttekinteni ennek a viszonyrendszernek a fejlődési csomópontjait.
Az Európai Unió alapvetően gazdasági együttműködésre, és ezáltal a második világháború utáni béke tartós biztosítására jött létre.[5] Az uniós joganyag ennek megfelelően elsősorban a négy piaci szabadságra koncentrált, és hiányzott belőle az emberi jogi rezsim. E hiányt két alapító tagállam alkotmánybírósága is alkotmányossági problémaként értékelte, mégpedig oly módon, hogy a másodlagos uniós jog alkalmazásához ún. alapjogi fenntartást fogalmazott meg.[6] E kihívásra válaszként az Európai Unió Bírósága (továbbiakban: EUB) kifejlesztette az ún. közös európai alkotmányos hagyomány elvét, s ennek részeként elismerte az emberi jogokat, mint a közösség általános jogelvét.[7] A Stauder-ügyben[8] 1969-ben megállapította, hogy az alapjogok az (akkori) Európai Közösségekben az általános jogelvek részét képezik, amelyeket az EUB védelemben részesít. A Nold-ügyben[9] 1974-ben megtörtént az első, általános utalás a nemzetközi emberi jogi egyezményekre, amelyeknek a tagállamok az aláírói. Ezt követően 1975-ben a Rutili-ügyben[10] az EUB már konkrétan hivatkozott az Emberi Jogok Európai Egyezményére, és 1979-ben a Hauer-ügyben[11] pedig először fordult elő az, hogy az EUB elemezte az Emberi Jogok Európai Egyezményének egy cikkét, a tulajdonhoz való jogot.
Az alapító szerződések szintjén az emberi jogi szabályozással kapcsolatos hiányosság feloldására két főbb javaslat merült fel. Az első elképzelés szerint az Európai Unió (korábban: Európai Közösség) csatlakozhatna az Emberi Jogok Európai Egyezményhez (továbbiakban: EJEE), amelynek alkalmazását az Emberi Jogok Európai Bírósága felügyeli. Ez az opció ugyanakkor lekerült a napirendről miután az EUB véleménye[12] értelmében a Közösség nem rendelkezett az EJEE-hez való csatlakozáshoz szükséges hatáskörrel. Az 1996-ban elfogadott EUB-vélemény szerint először szerződésmódosításra van szükség a csatlakozás lehetőségéhez. Ezeket a szükséges módosításokat a tagállamok végül a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésekor fogadták el, és ma az EUSZ 6. cikke előírja, hogy az Unió csatlakozik az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Az EUB azonban másodszor is az EJEE-től elzárkózó véleményt fogadott el, és arra jutott,
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
