"Magyarországon az úgynevezett perlekedési (még pontosabban: továbbperlekedési) hajlam sokkal nagyobb, mint Európa más országaiban. Így például már az első világháború előtti években is rámutattak arra, hogy a fellebbezések aránya Franciaországban 0,5 és 1,3% között, Németországban 17% volt. Ezzel szemben Magyarországon a törvényszékek ítéletei ellen 33,2%-ban fellebbeztek és a táblabíróságok határozatai ellen az esetek 41,7%-ában éltek semmisségi panasszal."1
Akár legyinthetnénk is erre a megállapításra, hisz meglehetősen régi adatokat tartalmaz, mert minderre az eredeti hivatkozás Auer György: Javíthatunk-e büntetőbírósági eljárásunkon? című munkájában történik, amely a Magyar Jogászegyleti Értekezések 1935-ös évfolyamában jelent meg. Feltehető azonban, hogy ez a nemzeti jellemvonás azóta sem változott, így nem érdektelen az egyébként is napirenden lévő jogorvoslati rendszerről szót ejteni.
A büntetőeljárás egyik jellegzetessége, hogy több egymást követő szakaszból áll. Mindegyik szakaszban más-más a döntésre jogosult szerv (nyomozó hatóság, ügyész, bíróságok). Mindegyik szakasznak az eljárásban szűrőszerű szerepe is van, amelyen át a további szakaszba csak az arra alkalmas ügyek jutnak. Az eljárás szakaszossága a büntetőeljárás egyik garanciája. A büntetőeljárás fakultatív szakasza a fellebbezési eljárás (a másodfokú bíróság eljárása), amely attól függően folyik, hogy beadtak-e hatályos fellebbezést.2
A büntetőeljárás történeti rendszereit vizsgálva megállapítható, hogy a tiszta vádeljárásban, amikor a nép maga bíráskodik a népgyűléseken, nincs perorvoslat, mert a népgyűlés az első és egyben az utolsó fórum.3 Amikor az elsőfokú bíráskodást bírói testületek vagy egyes bírák végzik, szinte szükségszerűen születik meg előbb a népgyűléshez, majd később a fejedelemhez való fellebbezés.
Ezt követően pedig az inkvizitórius rendszerben fejlődnek ki a perorvoslatok különböző fajai és a többfokú fellebbvitel. Mivel a nyomozórendszerben a bíráskodás a törvénytudó bírák kezében volt, gondoskodni kellett arról, hogy az ítéletek hitelessége, törvényessége minden vitán felül álljon, ezért az alsóbb fokú bíróság határozatait a törvényben még jártasabb bírói testületek vizsgálták felül. Így alakult ki lényegében a háromfokú bírói szervezet, amelyben az elsőtől a másodikhoz, ettől a harmadikhoz lehetett fellebbezéssel élni, amelyet a Carolina megtoldott még azzal, hogy a harmadfokú bíróság döntésével szemben valamely egyetem tanári karának véleményét is ki lehessen kérni.
A nyomozórendszer elveinek megfelelően a perorvoslatok módja az írásbeli fellebbezés lett, vagyis a felsőbb bíróság mindig csak az alsóbb bíróság által felterjesztett "iratcsomóból" szerzett tudomást az ügyről, az abból megismert tényállást bírálta el törvényismerete szerint.
A XIX. század során kialakult vegyes rendszerű büntető eljárási rendszerek alapelveivel, így elsősorban a közvetlenség elvével, a többfokú és főleg az írásbeli fellebbezés ellentétben állt.4
Számos kiváló jogtudós egyenesen vitatta a fellebbezés létjogosultságát. Sokat idézik erre nézve Wlassics Gyula álláspontját, mely szerint "a haladás emberének csak két út között lehet választani, egyik a fellebbezés teljes eltörlése, illetőleg a ténykérdés fellebbezhetetlensége, másik a fellebbviteli bíróság előtt éppoly szóbeli és közvetlen főtárgyalás szervezése, mint az elsőfokú előtt. Harmadik út nincs, vagy visszafelé vezet."5
(Pusztán közbevetőleg jegyezzük meg, hogy egyesek szerint a fellebbezés, még a kétszeri értékelés tilalmát is sérti. Egyébként az e körben hivatkozott "ne bis in idem" eredeti római jogi szabálya a "bis de eadem re ne sit actio" volt, amelynek hangsúlya az, hogy ugyanaz az ügy ismételt bírói döntés alá ne kerüljön.)
Wlassicshoz hasonlóan Baumgarten Izidor is kifejtette az 1898-ban tartott jogászegyleti előadásában, hogy "a kétféle ítélet megegyezése inkább a második fórum felesleges, mint szükséges volta mellett bizonyít", de ugyanígy Vargha Ferenc is ellenezte a fellebbezés fenntartását.6 Álláspontját azzal indokolta, hogy a ténykérdés helyes eldöntése fontosabb a jogkérdés megítélésénél és a tényállásnak a megállapítása a szóbeliség és a közvetlenség elveinek alkalmazásával mindenképpen az elsőfokú bíróság feladata.
Ugyancsak Vargha Ferenctől olvasható, hogy "nincs törvényhozás, mely perorvoslatokról nem gondoskodnék, de alig van kettő, mely a perorvoslatok módozataira nézve egymással megegyeznék, így volt ez a rég múlt időben és így van... a vádelv alapulvételével kiépített büntető perrendtartásokban is."7
Angyal Pál is azt írja tankönyvében, hogy a "modern vegyes rendszer az egyfokú perorvoslat meghonosítására törekszik, mely egyaránt kiterjed a tény- és jogkérdésre."8
Vámbéry Rusztem álláspontja ezzel teljesen egyező, amikor kijelenti, hogy: "a modern vegyes rendszerű per az elsőfokú bíróság megerősítésével járt s lehetőleg csak egyfokú perorvoslatra törekszik."9
Hazánkban a fellebbezésnek igen régi tradíciói voltak, bár azzal elsősorban a nemesek élhettek, "akik büntető ügyeiket folyton hétszemélyes tábláig vitték".10
Bár az 1872. évi törvényjavaslat alapján fejlődött gyakorlat és az azt követő szabályozás csak kivételesen engedtek a másodfokú bíróság határozata ellen fellebbezést.
Ezt megelőzően egyébként az Országbírói értekezlet megszüntetve a nemesek és nem nemesek közötti különbségeket a fellebbezési rendszert kétfokúvá alakí-totta.11
Részben ezzel is magyarázható, hogy az 1896. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Bp.), amely a magyar büntető perrendtartást szabályozta, kétfokú fellebbviteli rendszerrel rendelkezett. Sok más egyéb mellett a törvény egyik legnagyobb jelentősége abban állt, hogy a bűnügyekben egységes eljárást vezetett be, többek között alkalmazva a már az 1861. évi Országbírói Értekezlet javaslataival deklarált törvény előtti egyenlőség elvét is.
A törvény egységesítette a perorvoslatokra vonatkozó, akkor korszerűnek számító előző szerteágazó joganyagot és joggyakorlatot, másrészt új rendelkezéseivel teljessé tette a perorvoslatok körét. Fenntartotta a kétfokú fellebbvitel rendszerét, de azzal a módosítással, hogy ténykérdésben csak egyszeri jogorvoslatot engedett (fellebbezés) és a jogkérdés támadását a fellebbezésben, illetőleg tovább, az úgynevezett semmisségi panaszban meghatározott feltételekhez kötötte.12
A törvény rendes, vagyis a nem jogerős bírósági határozatok elleni perorvoslatokként rendszeresítette a fellebbezést, a semmiségi panaszt és a felfolyamodást (ez utóbbit új szabályozásként csak a végzések ellen). A jogerős bírósági határozatok ellen egyébként rendkívüli perorvoslatként bevezette a jogegység érdekében használható perorvoslatot, az újrafelvételt (perújítást) pedig az addiginál szélesebb körre terjesztette ki.
A járásbírósági ügyekben jelentősek voltak a fellebbezést illetően a korlátozások: az 547. § (3) bekezdés értelmében nem lehetett fellebbezni a büntetés kiszabása tekintetében a vádlott javára, ha a járásbíróság a vádlottat ötven koronát (később pengőt) meg nem haladó pénzbüntetésre ítélte, továbbá ugyancsak nem lehetett fellebbezni a vádlott terhére általában, kivéve, ha a járásbíróság a rendkívüli enyhítő rendelkezést alkalmazta.13
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
