A szerződésszegés a magánjog egyik legjelentősebb területe, hiszen a kötelmi jog szabályai keveset érnének hatékony szankciórendszer nélkül. A magánjog tudománya hosszú történeti múltra tekinthet vissza. A tanulmány arra keresi a választ, hogy a középkorban melyek voltak a szerződésszegés esetei, jogkövetkezményei, így különösen szankciói, és mennyiben különböztek a ius commune eme szabályai az ókori római jogiaktól. Emellett az írás bemutatja a középkori jogtudós glosszátorok által kifejlesztett, az ókori római jogban még ismeretlen jogintézményeket (például resolutio) és fogalmakat (például difficultas) is.
Breach of contract is one of the most important regulatory areas of private law, as the rules of contract law would be useless without an effective system of sanctions. Private law has a long history. The present study seeks to answer the question of which were the specific types of breach of contracts, their legal consequences and sanctions in the Middle Ages, and how these rules in the ius commune differed from those of ancient Roman law. It also provides an in-depth analysis on the legal institutions (e.g. resolutio) and concepts (e.g. difficultas) developed by medieval legal glossators, which were unknown in ancient Roman law.
Tárgyszavak: ius commune, felelősség, adós késedelme, hibás teljesítés
A középkor jogtörténetét[1] különösebben nem ismerő jogászok többsége valószínűleg úgy gondolja, hogy a középkorban a jogtudományi gondolkodás nagyon fejletlen[2] volt, a magánjog lényegében megrekedhetett a kezdetleges szokásjogi gyűjtemények szintjén, de jogfejlődésről, új jogintézményekről nem beszélhetünk. E tanulmány célja, hogy a magánjog egyik fontos területén, a szerződésszegés vonatkozásában mutassa be, hogy a leegyszerűsítő vélekedésekkel ellentétben a középkor tudósai sem voltak kevésbé kifinomult gondolkodásúak az ókori római jogtudósoknál. Forrásként a középkori jogtudósok műveit választjuk, és nem az ókori római jogot, minthogy a középkori jogtudomány nem volt római jog,[3] hiszen a kánonjog[4] és a középkori civiljog (ius utrumque) a hűbéri joggal együttesen képezte a középkori ius commune joganyagát. A középkorban a jogalkalmazás során ehhez még hozzávették a helyi statútumokat, hiszen a ius commune legtöbbször csak szubszidiárius jelleggel bírt.
A szerződésszegés a szerződésből eredő kötelezettségek "be nem tartását" jelenti. A kötelemből, így a szerződésből eredő kötelezettségek is nagyon sokfélék lehetnek. Ezeket még csak vázlatosan is nehéz lenne felsorolni, hiszen ahány szerződés, annyiféleképpen lehet megszegni. A jogtudomány a szerződésszegés legtipikusabb eseteit általában négy csoportban foglalja össze. Eszerint a szerződésszegés lehet a) késedelmes teljesítés, b) hibás teljesítés, c) a teljesítés megtagadása, vagy d) a teljesítés (vétkes) lehetetlenülése. Bár ezek a legtöbb szerződésszegést magukban foglalják, lehetnek olyan esetek, amelyek ide nem sorolhatók. Természetesen ezek is szerződésszegésnek minősülnek, amennyiben a szerződésből eredő valamely kötelezettség nem szerződésszerű teljesítését jelentik.
A szerződésszegésnek a középkori jogtudományban objektív és szubjektív eleme is volt, hiszen az adóstól nem várható el, hogy mindenért feleljen. A glosszátorok a szerződés teljesítésének elmaradásakor elsősorban azt nézték, hogy az adós milyen fokú felelősséget vállalt a szolgáltatásáért (culpa lata, culpa levis vagy culpa levissima).
- 85/86 -
Az adós akkor mentesült, ha kitűnt, hogy az általa szerződésben elvállalt felelősségi fok nem fedi a szerződésszegés okát.
A szerződésszegés szabályainak történeti fejlődésével kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy a középkori jogtudományban a kánonjog hatására lényegében eltűntek a stricti iuris és a bonae fidei kötelmek közötti, a szerződésszegés vonatkozásában különösen jelentős különbségek. Az ókori római jog szerint a stricti iuris kötelemben csak azt lehetett követelni, amit a kötelezett a kötelemben ígért, és ha ennek teljesítésével késedelmeskedett volna, sem késedelmi kamat, sem kártérítés nem volt követelhető. A bonae fidei kötelmeknél azonban a kötelezett nemcsak arra volt kötelezve, ami a szerződésben szerepelt, hanem mindarra, amit a bona fides (a jóhiszeműség) megkövetelt, vagyis például a késedelmi kamat fizetésére is.[5]
A középkorban már nem volt értelme a stricti iuris és a bonae fidei obligatiók közötti különbségek fenntartásának. Ebben nemcsak célszerűségi, hanem valláserkölcsi megfontolások is szerepet játszottak. A kánonjog álláspontját a Liber Extra (2.25.6) egyik szakaszához fűzött glossza juttatta érvényre, amely szerint "a jóhiszeműséget minden szerződésben figyelembe kell venni".[6] A kommentátorok közül Baldus már úgy nyilatkozott, hogy minden szerződés bonae fidei kötelem, így mondhatjuk, hogy szinte teljesen el is tűntek a stricti iuris kötelmek.[7]
Éppen úgy, mint a római jogban, a glosszátorok is kétféle adóstípust különböztettek meg: ingyenadóst és érdekelt adóst, attól függően, hogy van-e haszna a szerződésből az adósnak vagy nincs, vagy fűződik-e egyéb érdeke hozzá.[8] Az ingyenadós szívességből tanúsítja a szerződésszerű magatartást, de a szerződésből haszna nincsen, nem kap díjazást, ezért felelőssége csak a dolusra és a culpa latára terjed ki. Az érdekelt adós díjazásban részesül, vagy egyéb személyes érdekét elégíti ki a szerződés.
A ius commune szerint négyféle magatartás, tényállás jöhetett figyelembe az adósi felelősség[9] megállapításánál: a dolus, a culpa lata, a culpa levis és a culpa levissima. A dolus szándékos szerződésellenes magatartás, amikor valaki akarattal részben vagy egészben meghiúsítja a szerződés célját, teljesülését. Ez a magatartás általában aktív, tevőleges, de állhat mulasztásban, nemtevésben is.
A glosszátorok különféle meghatározásokkal kísérleteztek. A korai glosszátori munkák a hitelező becsapásában (fraus, ingannum) látták a dolus lényegét.[10] Accursius több meghatározást alkalmaz: szerinte dolus az, ha valaki tudja, hogy tartozik, de nem teljesít, amikor felszólítom.[11] Egy másik meghatározás a dolus szándékos jellegét emeli ki (machinatio studiosa).
A culpa a gondosság valamely fokának elmulasztása, vagyis maga a gondatlanság, amely olyan magatartás, amelynek következményét az adós nem akarta, de kellő gondossággal elháríthatta volna. Ez a negatív következmény a szerződésszegés esetében a szerződésszerű teljesítés elmaradása. A culpa négy fajtája a culpa lata, a culpa levis és a culpa levissima, továbbá a konkrét viszonyítási alapú culpa in concreto. A culpa lata a szerződésszegő fél olyan durva, nagyfokú gondatlansága, amelynek esetében a vétkes fél még azt a gondosságot sem tanúsította, amelyet bárki más tanúsított volna. Ez a gondatlanság annyira nagyfokú lehet, hogy szinte a szándékosság (dolus) határát is eléri, ezért a glosszátorok a D.11.6.1 alapján fogalmazták meg a következő, gyakran hivatkozott elvet: Culpa lata dolo aequiparatur.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
