Törökország külpolitikáját évszázadok óta két fontos tényező befolyásolta: az ország földrajzi helyzete és a saját régiójában a környező országokkal ápolt régi, jól bevált kapcsolatai. Ezek a döntő tényezők teszik Törökországot kulcsfontosságúvá mind Európában, mind a Balkánon, a Kaukázusban, Közép-Kelet Ázsiában és a Földközi-tenger területein.
Törökország az 1990-es években igyekezett egyfajta hídszerepet betölteni a kontinensek, valamint a különböző civilizációk között. Ezt a külpolitikát a Török Nagy Nemzetgyűlés valamennyi jobbközép és balközép pártja elfogadta. Ismail Cem külügyminiszter (1997-2002) az Iszlám Konferencia Szervezete - EU Közös Fórumán 2002. február 12-én Isztambulban úgy fogalmazott, hogy olyan ország az övék, amely egyaránt európai és ázsiai, olyan kultúrájuk van, amelynek egyaránt vannak európai és ázsiai dimenziói.[1]
Jóllehet Európa, a Balkán, a fekete-tengeri térség, a Kaukázus, Közép-Ázsia és a Közel-Kelet egymással átfedésben lévő területei ezt a kijelentést földrajzilag is indokolják, valójában a térségben az Oszmán-Török Birodalom teremtette meg azokat a politikai, gazdasági, kulturális és etnikai kapcsolatokat, hagyományokat, amelyekre támaszkodva a Török Köztársaság regionális hatalommá vált.
A regionális hatalmiságra törekvés, mint török külpolitikai cél, közvetlenül az Igazság és Fejlődés Pártja (Adalet ve Kalkinma Partisi, AKP) kormányzásához kötődik ugyan, de kontextusát az a vákuumhelyzet adta, amelyben Törökország a hidegháború végét követően találta magát.
Az ország egyik legfontosabb feladata, a Szovjetunió és a kommunizmus terjeszkedésének feltartóztatása, megszűnt, így - ha csak átmenetileg is - a szövetségesei szemében sokat veszített jelentőségéből, és a közép-európai átalakulás folyamatában kikerült a figyelem fókuszából. A rendszerváltások azonban azzal a közvetett hatással is jártak, hogy Törökország környezete jelentős átalakuláson ment át, és olyan biztonságpolitikai kockázatok és lehetőségek keletkeztek, amelyek azonnali válaszokat követeltek, miközben a Szovjetunió felbomlása olyan tereket nyitott meg előtte, ahol az etnikai-kulturális rokonság kapcsán vonzerőt volt képes gyakorolni.[2]
A poszt-hidegháborús korszak eljövetelével, a nemzetközi politikai helyzet gyökeres megváltozásával Törökországnak új típusú külpolitikai stratégiára lett szüksége, és az új világrendben betöltött pozícióját újra kellett definiálni, ám ennek felismerése lassú folyamat eredménye volt.
Ahmet Davutoglu legfőbb művében a 2001-ben megjelent "Stratégiai mélység" (Stratejik Derinlik) című könyvben kifejti az általa képviselt külpolitikai megközelítést, a "stratégiai mélység" doktrínáját. A doktrína fő tézise, hogy egy nemzet vagy egy ország értéke a világpolitikában geostratégiai elhelyezkedésén és "történelmi mélységén" alapul. Törökország mindkét tényezővel rendelkezik, mivel geopolitikailag fontos az elhelyezkedése, különösen a Boszporusz török ellenőrzése miatt és az Oszmán Birodalom történelmi hagyatékának köszönhetően. Davutoglu szerint Törökország az Oszmán Birodalom örököse, amely egyesítette a muszlim világot, és ennek következtében Törökországnak megvan a lehetősége arra, hogy muszlim regionális hatalommá váljon. A "stratégiai mélység" ellensúlyozni kívánja Törökország függőségét a Nyugattól, sokféle szövetség létrehozásával, hogy fenntartsák a hatalmi egyensúlyt a régióban. A török külpolitika célja az kell, hogy legyen, hogy Törökország ne függjön egyetlen nemzetközi szereplőtől sem, és aktívan keresse a lehetséges módokat arra, hogy kiegyensúlyozza kapcsolatait és szövetségeit, és fenntarthassa az optimális függetlenséget és befolyását a globális színtéren is.[3]
Az AKP[4] 2002-es hatalomra jutása és Ahmet Davutoglu[5] külügyminiszteri kinevezése (2009. május 1.) óta Törökországot gyakran éri az a vád, hogy neo-oszmán külpolitikát folytat, vagyis arra törekszik, hogy befolyása alá vonja azokat a területeket, amelyek valaha az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartoztak ugyanakkor az Európai Uniós tagsággal kapcsolatos elképzeléseiről sem hajlandó lemondani.[6]
Davutoglu szerint az új török külpolitika nem jelenti azt, hogy Törökország elfordult volna a Nyugattól és Kelet felé mozdult volna el, hanem a két politika komplementer jellegű és egymással kompatibilisek. Törökország kapcsolata az USA-val, a NATO-val és az EU-val összeegyeztethető, és nem mond ellent az Oroszországgal, Kínával és a közel-keleti országokkal való jó kapcsolatnak.
- 427/428 -
Törökország bipoláris hatalmiságához híven rendelkezik egy bizonyos fokú autonómiával külpolitikai döntéseiben. A török külpolitika prioritása továbbra is az Európai Unióhoz való csatlakozás, de Törökország nem várhat tétlenül, amíg az álom valóra válik, így határaitól minden irányban dinamikus, kezdeményező külpolitikát kell folytatnia, és be kell bizonyítania az Uniónak, hogy jól járna a török csatlakozással.
A Davutoglu féle új török külpolitika egy realista és pragmatikus döntés a jelenlegi, iraki háború utáni nemzetközi környezetben. Az új török külpolitikának jó néhány elágazása lehetséges, így a Nyugat számára nagyon fontosnak kell lennie, hogy Törökországot tartósan az EU-csatlakozással Európához kössék, és az USA is elismerje Törökország hozzájárulását a régió stabilitásához. A Törökország másik alternatíváját képviselők szerint Törökország továbbra is az euro atlanti szövetség tagja, csak regionális "Eurázsia támogató" aki nem kíván csatlakozni az EU-hoz, de az USA-val való kapcsolatot megtartanák, és Oroszország és Irán felé fordulnának. Ez utóbbi vonalat képviseli a jelenlegi elnök Erdogan is, aki 2016-ban Davatoglu távozását követően külpolitikai irányváltást próbál véghezvinni. Némelyek a NATO-ból való kilépést is szorgalmazzák.[7] Az AKP-kormány elnyomja ezeket a hangokat, így Törökország atlanti orientációját és európai uniós csatlakozási aspirációját egyelőre nem fenyegetik.[8]
Tekintettel arra, hogy az elmúlt évek eseményeinek hatására a menekültekkel szorosan összefüggő kérdések (2015-ös menekülthullám, szíriai polgárháború, Iszlám Állam) kiléptek a humanitárius dimenzióból és bekerültek Európa legjelentősebb biztonsági és külpolitikai kihívásai közé az ország külpolitikai szerepvállalása még inkább felértékelődött.
A jelenlegi helyzet megértése érdekében tanulmányomban röviden vázolom az önálló török állam megteremtése óta eltelt 95 esztendő külpolitikai törekvéseit, különös tekintettel az Ahmet Davutoglu nevével fémjelzett külpolitikai irányvonalakra, és azok kritikáira. Igaz ugyan, hogy a jelenlegi török kül- és belpolitikai folyamatok, Recep Tayyip Erdogan elnöki kormányzáshoz fűződő ambíciói és a terrorellenes törvényhez való ragaszkodása miatt kezdenek letérni az eddig követett "bársonyos útról" és úgy tűnhet, hogy a puha eszközökre építő külpolitikai irányvonal megbukott, Törökország jelenlegi hatalmi arroganciától fűtött ultimátumokat tartalmazó külpolitikája azonban elsősorban gazdasági okokból sokáig nem tartható fenn, szükséges módszer marad tehát a 2016. májusában miniszterelnöki tisztségéről leköszönő professzor által kidolgozott rendszer. A dolgozat rá kíván mutatni a jövőbeli török külpolitikai kilátásokra is.
Az 1923-ban megalakult Török Köztársaság külpolitikáját irányító államfő, Musztafa Kemál Atatürk felismerte, hogy Törökország nagyhatalmi érdekek középpontjába eső, stratégiailag fontos területen fekszik, így egy agresszív külpolitika ellentétes lenne az ország érdekeivel. Tudta, hogy a brit és francia gyarmatokkal, a Szovjetunióval, valamint két agresszív külpolitikát folytató állammal (Görögország és Bulgária) szomszédos ország számára nincs más lehetőség, mint a status quo biztosítása, és Ankara csak annak fenntartása révén őrizheti meg a katonai és külpolitikai téren elért eredményeit, hajthatja végre az ország modernizálásához szükséges belső reformokat.[9]
Törökország lehetőségeit ugyanakkor meghatározta a birodalmi múlt, amellyel szemben Atatürk oly módon próbált meg védekezni, hogy meghirdette a "yurtta sulh, cihanda sulh"[10] elvet, jelezve, hogy az új állam szándékai békések, nem kívánja a birodalom restaurációját. A jelmondat némi túlzással egy izolációs doktrína megfogalmazását jelentette.[11]
Atatürk politikájának kulcsfontosságú eleme a partnerség és az együttműködés volt. Elsődleges célja az volt, hogy a nyugati országokkal megteremtse és fenntartsa a baráti viszonyt, a konfliktusokat pedig békés módon oldja meg. A 20. század elején arra törekedett, hogy a szomszédos államokkal baráti viszonyt építsen ki.
1934-ben megkötötte Romániával, Jugoszláviával és Görögországgal a Balkán-paktumot, mely egy katonai és politikai szövetség volt a nácizmus Balkánon történő feltartoztatása, és a status quo megőrzése érdekében.[12]
A békés egymás mellett élés jegyében 1937-ben létrehozta a Sadabad-paktumot Iránnal, Irakkal és Afganisztánnal.[13]
A második világháború után Törökország történelmi lépésre szánta el magát, fellépett a kommunizmus és a szovjet terjeszkedés ellen. Ezen politikája megkoronázásaként Törökország Görögországgal együtt 1952-ben a NATO[14] tagjává vált.[15]
A török külpolitikában mindig fontos szerepet játszott a Szíriával való viszony. A történelmi ellentétek, melyek elemzésébe jelen tanulmányban nem foglalkozom akkor mérgesedtek el igazán,
- 428/429 -
amikor Törökország NATO csatlakozásával egyidejűleg Szíria a Szovjetunió szövetségesévé vált. Az ellentéteket tovább fokozta, hogy az 1980-as években Szíria - nem hivatalosan - támogatást nyújtott az Abdullah Öcalan vezette törökországi Kurd Munkáspárt (PKK) részére. Az Öcalannak nyújtott támogatás és a szeparatista kurd mozgalom kapcsán kialakult konfliktus az 1990-es években is tovább folytatódott. Az ellentétek végül annyira kiéleződtek, hogy 1998-ban Ankara katonai beavatkozással fenyegette meg szomszédját.[16]
A kialakult helyzetet végül sikerült diplomáciai úton rendezni, melyet a Damaszkusz és Ankara közötti viszony dinamikus javulása követett. Ennek hatására megerősödtek a két ország közötti gazdasági kapcsolatok - a korábban komoly gondokat jelentő Eufrátesz vízmegosztása körüli kérdéseket is sikerült rendezni -, mellyel párhuzamosan szoros diplomáciai és politikai együttműködés alakult ki a két ország között a 2000-es években.[17]
Mindez összhangban volt a 2002-ben hatalomra kerülő Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) politikai törekvéseivel, amely az Ahmet Davutoglu professzor által fémjelzett új külpolitikai irányvonalban, az úgynevezett "stratégiai mélység doktrínájában" testesült meg.
A miniszterelnök 2001-ben megjelent Stratégiai mélység[18] című könyvében egyebek mellett hosszasan elemzi Törökország szerepét a hidegháború után létrejövő új geopolitikai realitások tükrében. A szerző arra a következtetésre jut, hogy az országok szerepét a geostratégiai elhelyezkedés, valamint a történeti múltban gyökerező történelmikulturális kapcsolatok, az úgynevezett "történelmi mélység" határozzák meg. Véleménye szerint Törökország mindkét tényezővel rendelkezik, mivel stratégiailag fontos helyen fekszik és a muszlim világot egyesítő oszmán hagyaték örököse.[19]
A "stratégiai mélység" doktrínájának ideológiai gyökerei a neo-oszmánizmusban találhatóak (bár Davutoglu visszautasítja ezt) és Turgut Özal miniszterelnökségének (1983-1989) és köztársasági elnökségének (1987-1993) idejére nyúlnak vissza. A neo-oszmánizmus fogalma a neves újságírótól, a Közel-Kelet és a Balkán szakértőjétől Cengiz Candartól[20] származik: egy szellemi mozgalom, amely Törökország aktív és diverzifikált külpolitikája mellett állt ki az oszmán történelmi hagyatékra támaszkodva. A mozgalom Törökországot a muszlim és a török etnikumú világ vezetőjévé és Eurázsia központi hatalmává kívánta tenni. Az "özalizmus" nagyon hasonlított az Egyesült Királyság miniszterelnökének, Margaret Thatchernek a kormányzási stílusához, s átalakította a török gazdaságot, korlátozta a hadsereg politikában való részvételét és aktivista külpolitikát folytatott.[21]
Davutoglu szerint a bipoláris világrend felbomlását követő új geopolitikai átalakulás lehetőséget teremtett Törökország számára, hogy adottságait -politikai, katonai és gazdasági erejét - kihasználva a régió vezető országává váljon. Ennek eléréséhez Davutoglu szerint elsősorban az érdekérvényesítés puha - diplomáciai, gazdasági, kulturális - eszközeire kell támaszkodni, melyek révén Ankara képes megteremteni az úgynevezett "zéró probléma politikáját" a szomszédos országokkal. Ennek egyik lényeges eleme, hogy Törökország - kihasználva térségbeli pozícióit - közvetítőként lép fel a térségben zajló konfliktusokban, mely lehetővé teszi a szemben álló felek közötti kompromisszum elérését.[22] Mindez véleménye szerint növeli Ankara külpolitikai mozgásterét és regionális presztízsét, amelyet gazdasági és politikai céljainak szolgálatába tud állítani. Davutoglu végül a török külpolitika céljait tekintve azt javasolta, hogy igazodva a nemzetközi erőviszonyokhoz kiegyensúlyozott kapcsolatokat kell kiépíteni a szomszédos és szövetséges országokkal, fenntartva az optimális függetlenséget és befolyást.[23]
A komoly tudományos háttérrel rendelkező Davutoglu, külügyminiszteri kinevezését követően teljes erővel kezdte el legfőbb könyvében kifejtett külpolitikai víziójának gyakorlatba való átültetését, amelynek komoly eredményei lettek. Davutoglu nevéhez fűződik az új török külpolitikai irányvonal megteremtése, mellyel óriási mértékben változtatta meg a török külpolitika hangvételét és gyakorlatát, új dinamizmust és multidimenzionális orientációt adva neki.
Az ún. "zéró probléma politikájának"[24] hívott külpolitikai koncepció keretében Ankara 2010-2011 folyamán, a schengeni övezet mintájára kísérletet tett egy vízummentes övezet létrehozására. A szomszédos országokkal korábban kötött vízummentességi egyezményekre alapozott terv azonban a kezdeti sikerek ellenére - részben a szíriai polgárháború kitörése miatt - végül kudarccal zárult. Ez a próbálkozás ugyanakkor véleményem szerint azt is mutatja, hogy az új külpolitikai doktrína sikerrel egészítette ki a Törökországában ekkor zajló politikai és gazdasági reformokat, melyek egyik legfőbb célja az Európai Unióhoz történő csatlakozás elérése volt.[25]
A doktrína szerint mivel Törökországnak több regionális identitása van, képes arra, hogy integrált
- 429/430 -
külpolitikát folytasson, amely összegyűjti az összes külpolitikai területet és kérdést. Davutoglu külpolitikája minden konfliktusban érintett felet be kívánt vonni a problémák megoldása érdekében. Emellett a külpolitika alakításába bevonta a civil szférát is, NGO-kat, üzleti köröket, szakértőket, hogy mobilizálja az új külpolitikai koncepció mögötti támogatást. Davutoglu fontos külpolitikai alapelvnek tartotta az egyensúly megtalálását a biztonság és a demokrácia között, amely kérdés 2007-ben különösen előtérbe került, hiszen kihívás volt a PKK elleni küzdelmet úgy lefolytatni, hogy ne szűkítsék a szabadságjogok körét. Törökország Davutoglu idején kiegyensúlyozott politikát folytatott, egyforma távolságot tartva a nemzetközi faktoroktól. Ennek jó példája, hogy a török külpolitika híd szerepet játszott az iraki síiták és szunniták közötti feszültségek oldására, és egyenlő távolságot tartott mindkét féltől.[26]
Törökország lendületes, dinamikus diplomáciát folytat, aminek egyik jele, hogy rengeteg nemzetközi konferenciát tartanak Törökországban és a török diplomácia aktivitása nagyon megnőtt a nemzetközi szervezetekben is. Davatoglunak köszönhetően Törökország már a G20 tagja[27], és megszerezte az ENSZ Biztonsági Tanácsában a nem állandó tagságot is. Törökország külpolitikájában a szomszédos országokkal való kapcsolatok javítása, a regionális stabilitás és a Közel-Kelet térsége előkelő pozíciót kapott. Törökország, mint regionális középhatalom, egyre aktívabb, dinamikusabb külpolitikájával megkerülhetetlen regionális szereplővé vált a Közel-Keleten.
Davutoglu és az AKP-kormány felismerte, hogy ahhoz, hogy regionális középhatalomként egyre nagyobb külpolitikai mozgástérre, függetlenségre tegyenek szert a Közel-Kelet térségében is, az ország belső gazdasági megerősödésére, stabilitására és a demokrácia konszolidálására van szükség. Az EU-csatlakozás perspektíváját szem előtt tartva az AKP-kormány hatalomra jutásától kezdve átfogó, gyökeres politikai és gazdasági reformokat hajtott végre, amelyek még inkább megerősítették Törökország külpolitikai prioritását és Davutoglu nem titkolt célját, hogy 2023-ra, a Török Köztársaság alapításának századik évfordulójára, Törökország globális faktorrá váljon.[28]
Davutoglu "zéró probléma politikájának" része a szomszédos országokkal való gazdasági interdependencia kialakítása, szabadkereskedelmi övezetek létrehozása és a vízumkötelezettség eltörlése, hogy a régióban fellendüljön az egymás közötti kereskedelem, a turizmus és végső soron növekedjen a gazdasági jólét. Ezen felül különösen világgazdasági válság idején Törökországnak is kifejezetten előnyös gazdaságilag, ha nem a protekcionizmus mellett dönt, hanem a nemzetközi kereskedelmet elősegítő, azt liberalizáló intézkedéseket hoz, mint például szabadkereskedelmi megállapodások kötése ázsiai és afrikai országokkal a kereskedelem volumenének növelésére.[29]
Davatoglu fő céljaként jelent meg a béke, a biztonság, a stabilitás és a prosperitás megteremtése a szomszédos régiókban is, amelyhez az egyes országok közötti gazdasági interdependencia létrejötte nagymértékben hozzájárult. Davutoglu szerint Törökországnak újra meg kell találnia történelmi és földrajzi identitását, és újra kell értékelnie saját pozícióját a regionális és globális ügyekben elhatárolva magát a korábbi felfogástól, hogy kizárólag nyugati, európai hatalom. Davutoglu újra felfedezte az addig elhanyagolt Közel-Keletet, különösen Iránt és Szíriát, így víziója előrevetítette Törökország globális szereplővé válását.[30]
2002 után Davutoglu komoly befolyást gyakorolt a török külpolitikára. Az úgynevezett "török modell" Törökország külpolitikai eszközévé vált: jelentése az, hogy Törökország egyedülálló a muszlim világban szekuláris berendezkedésével, plurális demokráciájával, modernitásával, működő piacgazdaságával, amely azt sugallja, hogy más államok is példát vehetnek róla. Törökország ezt a "török modellt" hangsúlyozza a török etnikumú, volt szovjet tagköztársaságok felé is Közép-Ázsiában, amelyek politikai és gazdasági átmeneten mennek keresztül. Az Európai Unió azzal, hogy Törökországnak tagjelölti státuszt adott, kinyilvánította elismerését a "török modell" iránt.[31]
Összességében tehát Davutoglu egy olyan liberális elvű - a regionális együttműködésen és a kölcsönös gazdasági függőségen nyugvó - proaktív külpolitikai irányvonalat próbált meg a gyakorlatban megvalósítani, amely igazodik a nemzetközi realitásokhoz. Az új doktrína egyik legfőbb eleme továbbá, hogy az érdekérvényesítés puha eszközeit helyezi előtérbe, melyek elsősorban a regionális béke és biztonság megteremtése érdekében kerülnek alkalmazásra.[32]
A török külpolitika egyre aktívabbá vált globálisan és regionálisan is. Dinamikus és magabiztos külpolitikájával, továbbá "zéró konfliktus és probléma politikájával" elkezdte rendezni a szomszédaival fennálló vitáit. Nőtt a hajlandóság a török külpolitikai elitben, hogy Törökország szembeszálljon
- 430/431 -
történelmi és mély külpolitikai problémáival főként a ciprusi, az örmény és az észak-iraki kérdést illetően. Az AKP-kormány a külpolitikai tevékenységek körét kiszélesítette Ázsiára, Afrikára és Latin-Amerikára a multidimenzionális külpolitika jegyében. Közvetítői szerepet ajánlott konfliktusmegoldó tárgyalásokban Irak és Szíria között, Izrael és Szíria között, Irán és a nyugati világ között.
Ugyanakkor éppen sikeressége miatt Törökország új külpolitikai identitása rengeteg kritikának volt kitéve. Főként a nyugati társadalmakban, de Törökországban is egyre többen kezdtek el kételkedni az AKP-kormány külpolitikájának irányában, céljaiban, szándékában és realizmusában, mert szerintük a független, kezdeményező politika elvesztette a korábban stabil nyugati kötelékeit, és elfordult a Nyugattól.[33]
Fuat Keyman[34], a Koç Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora az AKP külpolitikáját ért kritikákat három csoportba sorolta. A kritikák első csoportjába véleménye szerint azok tartoznak, melyek egy kemény kételkedést, erős, ideológiai alapon megfogalmazott bírálatot tartalmaznak abban a tekintetben, hogy az AKP-kormány iszlamista, látszólag a Nyugat felé halad, de valódi célja a Kelet felé való haladás. Tekintélyelvű és konzervatív kormányzást folytat, amely növeli a félelmet, a bizonytalanságot és a társadalmi polarizációt Törökországban. E kritika szerint az AKP a világot vallási blokkokként vizsgálja, és a muszlim világ érdekeit szolgálja a politikája. Az AKP a Török Köztársaság szekuláris jellegének aláásására törekszik, és sikere példaként szolgálhat más iszlamistáknak is a világban.
Ezt az egyoldalú, elfogult és keményvonalas ideológiai kritikát fogalmazza meg Daniel Pipes, aki kritikájában odáig megy, hogy véleménye szerint az AKP veszélyesebb, mint a saría.[35]
Szintén erős, ideológiai alapú kritikát hangoztat a két washingtoni török elemző Soner Cagayptay és Zeyno Baran. Cagaptay kiemeli, hogy a liberális politikai trendek eltűnőben vannak Törökországban, az uniós csatlakozási tárgyalások nagyon lassan haladnak előre, és a török kormány nyugatellenes államokkal tart fenn szoros kapcsolatot (mint például Irán), míg az Izraellel való kapcsolat egyre inkább romlik. Az AKP-kormány alatt a török lakosság szabadságjogai szűkültek, a médiaszabadságot korlátozzák és a nemek közötti egyenlőségtől egyre távolabb kerül Törökország. A törökországi liberalizmus eróziója az AKP kormányzása alatt elidegeníti Törökországot a Nyugattól. Cagaptay szerint ha a török külpolitika az iszlám rezsimekkel való szolidaritáson alapul, Ankara nem remélheti, hogy komoly NATO szövetségesnek tartsák[36]
Baran egyetért Cagaptay-jal, és szintén azt állítja, hogy Törökország az AKP-kormány politikájának köszönhetően elfordult a Nyugattól. Az USA-ról pozitív véleménnyel rendelkező törökök száma állandóan csökken, a Pew közvélemény-kutatása szerint. A törökök 70%-a az USA-t "ellenségnek" tartja.[37] Baran szerint egyetlen két demokratikus ország közötti szövetség se él túl ilyen negatív percepciókat, és az USA nem veheti ezentúl készpénznek a Törökországgal való partnerséget. Törökország identitásválságon megy keresztül, és nem biztos, hogy nyugatbarát orientációval fog kijönni belőle. Az AKP 2002. novemberi megválasztása óta rejtett, bujtatott iszlamizáció folyik Törökországban, és egyre veszélyesebb szinteket üt meg a polarizáció a török társadalomban. Baran hangsúlyozza, hogy az AKP aránytalanul csak a konzervatív, vallásos szavazóbázisának a "szabadságait" terjesztette ki elhanyagolva a liberális muszlimok szabadságjogait. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások és a 2003-ban kezdődött iraki háború óta a török nemzeti identitásban egyre nagyobb fontosságot kapott az iszlám dimenzió: ma egyre több török van tudatában muszlim identitásának, kultúrájának, és egyre többen először muszlimnak tartják magukat és csak utána töröknek. A változások kiterjednek a külpolitikára is, hiszen az AKP-kormány nagyon szoros kapcsolatot ápol az arab és a muszlim világgal. Baran szerint a hosszú távú kérdés az, hogy Törökország muszlim identitása mennyire kerül konfliktusba nyugati identitásával, amire szerinte nagy az esély a 2001. szeptember 11-e utáni világban, amikor Nyugaton az iszlám vallást egyre inkább fenyegetésként élik meg. Kritizálja Davutoglu "stratégiai mélység" doktrínáját: ahelyett, hogy Törökország a nyugati szövetség részeként viselkedne a nemzetközi színtéren, Davutoglu Törökországot középre helyezi, ahol megválaszthatja, mikor cselekszik a Nyugattal összhangban, és mikor nem.[38] Az e csoportba tartozó kritikák nem veszik észre, hogy Törökország nagyobb közel-keleti aktivitása nem kontextus nélküli külpolitikai identitásválasztás. Keyman szerint az új török külpolitika azokkal a törekvésekkel összhangban alakult ki, amelyek hatékony globális kormányzást kívánnak megvalósítani a bizonytalanság, a forrongás és a kockázat korszakában. Továbbá szakítani kellett a hidegháborús korszak állam és biztonság centrikus, nem kezdeményező, hanem reagáló és két dimenzionális külpolitikájával.[39]
- 431/432 -
A második csoportba tartozó kritikák halványabbak és kevésbé ideológiai alapúak, továbbá elfogadják, hogy az új külpolitikai irányvonal hozhat pozitív eredményeket a régió békéjét és stabilitását illetően. Ennek ellenére azt állítják, hogy Törökország hátat fordított a Nyugatnak és a Kelet felé halad. Az AKP külpolitikáját neo-oszmánnak tartják, amely primátust ad a vallási alapú kulturális rokonságoknak, hogy kiterjeszthesse befolyási övezetét a régióban. E kritika képviselői szerint az új baráti kapcsolatok kialakításának és a régi jó kapcsolatok újraélesztésének nem szabad sértenie Törökország régi baráti kapcsolatait egyes államokkal, mint például Izraellel, ezenfelül pedig a Nyugattal való kapcsolatot se szabad gyengítenie.[40]
Ezt a kritikát képviseli Alon Ben-Meir Közel-Kelet szakértő, aki szerint a külpolitikai napirenden elsőnek kell lennie a török-izraeli kapcsolatok helyreállításának, amely a régió jövőbeli stabilitásának kulcsa, így mindkét félnek mellőznie kell az emocionális retorikát a másikkal szemben.[41]
A kételkedések harmadik formája elfogadja az utóbbi figyelmeztetést, és felteszi a kérdést: általában mennyire realista és fenntartható Törökország kezdeményező és multidimenzionális külpolitikája, és főként jelenlegi kezdeményező részvétele a Közel-Keleten? A kritika szerint Törökország új külpolitikai irányvonala racionális választás, stratégiai gondolkodás és pragmatikus cselekvés, az ország potenciáljának realizálása, ami abból ered, hogy szekuláris, alkotmányos kormányzást valósított meg egy döntően muszlim lakosságú országban. Ez egy értékes forrás és eszköz a külpolitikában párosítva történelmileg elismert geopolitikai erejével. A kritika képviselői, köztük Fuat Keymannal azzal foglalkoznak, hogy a Davutoglu által képviselt új külpolitikai irányvonal sikere mitől függ, és három tényezőt emelnek ki, amelyek hozzájárulnak a külpolitika fenntarthatóságához és realizmusához: a környezet, a kapacitás és a stratégia tényezőjét.[42]
A környezet tényezője arra utal, hogy a már létező, globális körülmények, a "globális forrongás", a globális biztonsági kihívások, a terrorizmus, a világgazdasági válság és a globális éghajlatváltozás a mai kor alapvető kihívásai, amelyek nagyon komplexek, és hozzájárultak a bizonytalanság érzetének és a biztonság hiányának kialakulásához. Mivel mindegyik kihívás globális természetű, globális megoldásokat igényelnek. A kulcskérdés a közös érdekekkel rendelkező globális közösség létrehozása, hogy elősegítsük a globális együttműködést és párbeszédet, továbbá "megerősített stratégiai partnerségek" formálása, hogy hatékonyan válaszoljunk a globális kihívásokra. Az AKP külpolitikai programja racionális választás, és Törökország várt szerepét szimbolizálja az új globális elképzelésben. Törökország külpolitikája ésszerű kísérlet, hogy kezdeményezze az ország "fokozott stratégiai partnerség" szerepét.[43]
A kapacitás tényezője fontos abban a tekintetben, hogy Törökország milyen erőforrásokkal rendelkezik, hogy véghezvigye regionális diplomáciai programját, "megerősített stratégiai partnerségeket" hozzon létre globális szereplőkkel, fokozza a nemzetközi együttműködést, hozzájáruljon a regionális stabilitáshoz, és így hatékonyan megbirkózzon a "globális forrongással".[44]
Az utolsó tényező a stratégia azt jelenti, hogy milyen módon tudja Törökország hatékonnyá tenni külpolitikáját fenntartható módon. Kétségkívül Törökország külpolitikai választási lehetőségeit nem lehet elválasztani a belső kérdésektől. A külpolitikai siker nagymértékben függ a belpolitikai stabilitástól (demokrácia, alkotmányos rend, örmények, aleviták, kurdok kérdéseinek rendezése). Ennek ellenére a török társadalom az utóbbi években egyre inkább polarizálódik politikailag, amihez paradox módon ezek a demokratikus nyitások is hozzájárultak.[45]
Fuat Keyman érvelése szerint, mellyel egyetértek az új török külpolitikai irányvonal fenntarthatóságához szükség van az Európai Unióval való szoros kötelékre, mint a külpolitikájának fő tengelyére. Mindenképp hangsúlyt kell helyezni az EU-prioritásra az általános aktivizmus helyett, hiszen az EU-val való szoros kapcsolat hasznos Törökország számára és kompatibilis Törökország regionális hatalmiságával a "globális forrongás" időszakában. Törökország minél inkább "európaizálódik", annál inkább tekintenek rá pozitívan a világ többi részén, főként a szomszédos régiókban. Törökország jövője a nyugati világban biztosított a legjobban.[46]
Egyes kutatók[47] szerint a szíriai polgárháború kitörését követően a török külpolitika a Davutoglu elvektől eltérő irányt vett. Az irányváltás 3 szakaszra bontható, 1. a konfliktus elején a török vezetés közvetítőként lépett fel és megpróbálta diplomáciai eszközökkel meggyőzni az Aszad-rezsimet, hogy hajtsa végre az ellenzék által követelt reformokat. A válság megoldására tett diplomáciai erőfeszítések nem jártak sikerrel, ezért 2011 szeptemberében a török elnök távozásra szólította fel
- 432/433 -
Aszadot, emellett elismerte a Szíriai Nemzeti Tanácsot az ellenzék hivatalos képviselőjeként. Mindez a két ország közötti együttműködés végét jelentette, melynek hatására Törökország megszakította diplomáciai kapcsolatait Szíriával. Ezzel kezdetét vette a következő 2. "konfrontációs" szakasz, mely során Ankara - kimerítve az új külpolitikai irányvonal addigi puha eszközeit - közvetett módon beavatkozott az egyik szomszédjában zajló konfliktusba. Ezen időszakban Törökország a szíriai rezsim leváltását célzó törekvések egyik legnagyobb támogatójává vált, melynek keretében több alkalommal is keményebb fellépésre szólította fel a nemzetközi közösséget.[48]
A válság elmélyülésével párhuzamosan kezdtek megmutatkozni annak jelei, hogy a konfrontációra épülő politika nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, mivel a meglehetősen heterogén - és sokszor egymással is harcban álló - ellenzéki erők képtelenek elérni kitűzött céljaikat és a szíriai kormány sem omlott össze. A nemzetközi erőfeszítések kudarca és a végtelennek tűnő harcok azt mutatták, hogy a konfliktusnak nem lesz gyors lezárása. Törökország a folyamatos határincidensek ellenére végül nem kockáztatta meg a közvetlen katonai beavatkozást és az is nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi koalíció az ellenzéki erőknek nyújtott széleskörű támogatáson és az Iszlám Állam ellen 2014-ban indított légi műveleteken túl nem fog szárazföldi csapatokat bevetni. Ezt követően több olyan esemény is történt, ami végül Törökországot egy 3. defenzívebb hozzáállásra kényszerítette, megmutatva a "stratégiai mélységre" és önerőre építő török külpolitikai irányvonal korlátait. Oroszország 2015. szeptemberi közvetlen katonai beavatkozása tovább csökkentette Ankara mozgásterét. Az orosz intervenció - mely megszilárdította Aszad elnök pozícióját - ugyanis egy súlyos incidensbe torkollott, mely során 2015. november 24-én egy török F-16-os vadászgép lelőtte az orosz légierő Szu-24M típusú vadászbombázóját. Az eset jelentős következményekkel járt, ami végül mélypontra lökte az Ankara és Moszkva közötti kapcsolatokat. Mindez érzékenyen érintette Törökországot, hiszen 2016 elejére egy újabb fontos szomszédjával került konfliktusba, melynek következtében az ország egyfajta nemzetközi elszigeteltségbe került. 2010 után az új török külpolitikai doktrína lényeges részét képező "zéró probléma politikája" fokozatosan megbukott, amelynek előjelei már a szíriai polgárháború előtt is megmutatkoztak.[49] Az első jelentősebb irányváltás 2010. május 31-hez fűződik, ekkor ugyanis a gázai övezetbe tartó Mavi Marmara hajó körül kialakult válság miatt Törökország komoly konfliktusba került Izraellel. Ezt követően a Davutoglu által követett török külpolitikai irányvonalat több kihívás is érte: a Muszlim Testvérek mozgalmának betiltásával és Mohamed Murszi egyiptomi elnök eltávolításával jelentős fordulat következett be, melynek következtében megromlott Kairó és Ankara viszonya.[50]
Ezen túlmenően a puha érdekérvényesítés egyik legfontosabb eszközének tartott és a török vezetés által támogatott mérsékelt "muszlim demokrácia" modell terjesztése is zsákutcába jutott. A modellhez fűződő ambíciókra végül az Iszlám Állam 2014-es megerősödése, a szíriai polgárháború következményei és a török-kurd konfliktus kiújulása tett pontot. Egyes szerint ugyanis ezek hatására ugyanis jelentősen csökkent a Törökország által képviselt modell regionális vonzereje. Emellett az Európai Unió felé való közeledés terén is jelentős változások mentek végbe: az elmúlt években ugyanis több kényes politikai kérdés beárnyékolta Ankara és Brüsszel viszonyát. Ezek közé tartozik többek között az ellenzékkel szembeni fellépés, a sajtószabadság vagy az emberi jogok kérdése, így - részben ezeknek köszönhetően - az Európai Unióhoz történő csatlakozás folyamata is lelassult, megakadt. A külpolitika mellett a kurdokkal közelmúltban kiújuló összecsapások, és az ezt követően kibontakozó katonai műveletek, a gazdasági növekedés lassulása, valamint a Gezi parki tüntetések nyomán megmutatkozó társadalmi problémák is jelezték, hogy Törökország kezd letérni az addig követett pályáról. A kül- és belpolitikai folyamatok tehát azt vetítették előre, hogy a puha eszközökre építő külpolitikai irányvonal zsákutcába került és megbukott.[51]
A folyamatot végül Recep Tayyip Erdogan elnöki kormányzáshoz fűződő ambíciói és a terrorellenes törvényhez való ragaszkodás zárta le, melynek hatására megromlott az Ahmet Davutogluhoz fűződő viszonya, aki 2016 májusában távozott miniszterelnöki székéből.[52] A feszültség szintje olyan mértéket öltött Ahmet Davutoglu távozásával, hogy Törökország, az Európai Bizottság és az Európai Parlament között oda-vissza üzengetések keltek életre, hiszen a migránsáradat elkerülni látszik a török fennhatóságot, és Földközi-tengeri útvonalra terelődött.
A Davutoglu által fémjelzett külpolitikai irányvonal kudarca után Törökország megkísérelt kitörni nemzetközi elszigeteltségéből és hozzálátott a szomszédos országokkal való kapcsolatainak normalizálásához. Ennek keretei között - az Európai Unióval folytatott tárgyalások mellett - Ankara 2015 decemberében újra felvette a diplomáciai
- 433/434 -
kapcsolatokat Izraellel, majd 2016 júniusában az Oroszországgal megromlott viszony rendezése érdekében a török elnök bocsánatkérő levelet írt Vlagyimir Putyinnak.[53]
A megállapodás dacára az Európai Unióval fokozatosan romlott Ankara viszonya, ami Davutoglu miniszterelnök májusi távozása csak tovább súlyosbított. Mindez jelentős külpolitikai irányváltást jelzett, melyek letérítették Ankarát az Európai Unió irányába történő közeledés 2005 óta követett pályájáról. Ezen véleményt némiképp alátámasztja az orosz-török kapcsolatok gyors rendezése, mely a tervek szerint lehetővé teszi a két ország közötti politikai és gazdasági együttműködés további erősödését. A 2016. július 15-én kitört török puccskísérlet új megvilágításba helyezte a kérdést, ami tovább erősítette Erdogan hatalmi pozícióját. A török elnök az eseményeket kihasználva hozzákezdett az ellenzék és a kritikus hangok szisztematikus felszámolásához. A félresikerült puccskísérlet nyomán három hónapos szükségállapotot hirdettek, valamint kezdetét vette a köz- és magánszféra valamennyi ágát érintő tisztogatási hullám, mely során eddig több mint 60 ezer katonát, rendőrt, bírót, köztisztviselőt és tanárt tartóztattak le, vagy függesztettek fel állásukból. Ezen túlmenően Erdogan kilátásba helyezte a halálbüntetés visszaállítását, mely kapcsán az európai vezetők figyelmeztettek rá, hogy ez a lépés Törökország Európai Uniós csatlakozási folyamatának végét fogja jelenteni. Ankara ugyan azt állítja, hogy továbbra is tartja magát a márciusi megállapodáshoz, de sok elemző[54] szerint az utóbbi napok eseményeinek tükrében mindez kérdéses. Ezt a vélekedést alátámasztani látszik a 2016. júliusában bejelentett újabb török ultimátum is, melyben Erdogan a megállapodás felmondásával fenyegetőzik, ha a törökök októberig nem kapják meg a vízummentességet.[55] A követelés teljesítésére nem sok realitás mutatkozik, ami kétségessé teszi a törékeny megállapodás fenntarthatóságát, tovább növelve az Ankara és Brüsszel között létrejött szakadékot.
Számos újságíró és politikai elemző vállalkozott rá, hogy megjósolja Törökország milyen külpolitikai irányvonalat fog követni a jövőben. Ezek alapján három lehetséges forgatókönyv rajzolódik ki: Ankara visszatér a Brüsszellel és Washingtonnal történő együttműködés útjára és konszolidálódik a helyzet. Ennek lehetőségét mutatja az Európai Unióhoz akkreditált török nagykövet, Selim Yenel augusztus 10-i bejelentése. Ebben a nagykövet hangsúlyozta: az Oroszország felé történő közeledés ellenére továbbra is a NATO és az Európai Unió számít Ankara kulcsfontosságú partnerének. Ennek értelmében jelezte, hogy Törökország továbbra is kitart a Brüsszellel kötött megállapodás mellett, nem fogja bevezetni a halálbüntetést és a terrorellenes törvény módosítására is készen áll.[56]
Egy másik lehetséges vízió szerint tovább folytatódnak a tisztogatások, Ankara még szorosabbra fűzi kapcsolatait Oroszországgal, végleg szakítva a nyugati orientációval. A kiterjedt tisztogatások és az elmúlt hónapok külpolitikai lépései mind azt mutatják, hogy Ankarában az utóbbi hónapokban folyamatosan változik a politikai helyzet. Erdogan az elnöki rendszer bevezetésével kapcsolatos további autokratikus lépései, a Brüsszellel kötött megállapodás felrúgása a csatlakozási folyamatok megszakításához fog vezetni. Az mindenesetre nem jelent jó előjelet, hogy a nyugatellenes retorika folyamatosan erősödött az elmúlt hónapokban. A helyzet odáig fajult, a török elnök ultimátumot adott Washingtonnak: a két ország közötti kapcsolatok fogják bánni, ha nem adják ki Törökországnak a puccskísérlet mögött álló Fethullah Gülen török hitszónokot.[57]
A nyugati elemzők aggodalmait Törökország közelmúltbeli külpolitikai lépései is alátámaszthatják. Ezek kapcsán egyesek arra figyelmeztetnek, hogy az orosz és török államfő augusztus 9-i szentpétervári találkozója egy új, Moszkva-Teherán-Ankara közötti tengely létrehozását készítheti elő.[58] Az elképzelésnek lehetnek alapjai, amit az orosz Állami Duma elnökének tanácsadója és a modern Eurázsia-eszme megalkotója, Aleksandr Dugin legutóbb közzétett videója[59] is alátámaszthat. Dugin ebben egy új, Moszkva, Baku, Teherán és Ankara közötti regionális hatalmi szövetség létrehozásának szükségességéről beszél. Mohammad Javad Zarif iráni külügyminiszter legutóbbi javaslata viszont jól mutatja, hogy valami elkezdődött. Az iráni külügyminiszter ebben azt fejtegeti, hogy a három országnak szorosabbra kellene fűznie együttműködését, melynek keretében közös erővel rendezni lehetne a szíriai konfliktust. Ezen javaslat is mutatja: a színfalak mögött komoly munka folyhat, hiszen e felhívás korábban elképzelhetetlen lett volna.[60]
Egyes elemzők úgy vélik, hogy Törökország mindkét oldallal együtt fog működni és a régióban betöltött szerepére támaszkodva próbálja meg érdekeit érvényesíteni. Ennek megvalósításához Ankara feltehetően egy pragmatikus irányvonalat követve felhasználná a Davutoglu által megfogal-
- 434/435 -
mazott külpolitikai doktrína módosított változatát. Csak a következő hónapok eseményei fogják végül megmutatni, hogy a török vezetés melyik irányvonal mellett fog dönteni. Összességében tehát egy új külpolitikai fordulat zajlik Törökországban, melynek végkifejlete ma még nem látható tisztán. A jelenlegi trendeket nézve reális az esélye annak, hogy a fentebb röviden kifejtett forgatókönyvek egyfajta kombinációja fog megvalósulni a jövőben. Annak valószínűsége ugyanis csekély, hogy Ankara végleg szakítson Washingtonnal és Brüsszellel, így Törökország valószínűleg továbbra is egyensúlyozni fog "nyugat és kelet" között. ■
JEGYZETEK
[1] Ian O. Lesser: "In Search of a Post-Cold War Role". TÜSiAD,
www.tusiad.org.tr/yayin/private/autumn97/html/lesser.html . Letöltés ideje: 2017. 12.01.
[2] Rózsa Erzsébet: A török külpolitika irányai. KKI Elemzések, 2015. 4. sz.
http://kki.hu/assets/upload/No_4_Rezsa_terek.pdf Letöltés ideje 2017.12.02.
[3] Joshua Walker: Turkey's global strategy: Introduction: The Sources of Turkish Grand Strategy -'strategic depth' and 'zero-problems' in context. LSE Research Online, 2012. május, http://eprints.lse.ac.uk/43495/1/Turkey%27s%0Global%20Strategy_introduction%28lsero%29.pdf
[4] Az Igazság és Fejlődés Pártja (törökül Adalet ve Kalkinma Partisi, AKP) Törökország közép-jobb oldali, mérsékelt, konzervatív kormányzó pártja.
[5] Törökországban a 2002-es választásokat elsöprő győzelemmel a mérsékelt, konzervatív Adalet ve Kalkinma Partisi/Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) nyerte meg, így Recep Tayyip Erdogan alakíthatott kormányt. Erdogan a hozzá közel álló Ahmet Davutoglut nevezte ki külpolitikai főtanácsadójává. Davutoglu a nemzetközi kapcsolatok és a politikatudomány professzora és nagykövet, aki számos könyvet publikált. Davutoglu 2002 óta az AKP-kormány külpolitikájának "szellemi atyja", egyik legjelentősebb könyve, a "Stratégiai mélység" (Stratejik Derinlik: Türkiye'nin Uluslararasi Konumu, 2001) az AKP külpolitikai programjának alapjául szolgált. 2009. május 1-jén az addig a háttérből a török külpolitikát befolyásoló Davutoglut Erdogan miniszterelnök kinevezte külügyminiszternek. 2014. június 29. és 2016. május 22. között Törökország miniszterelnöke lett.
[6] Stephen Larrabee - Ian Lesser: Turkish Foreign Policy in the Age of Uncertainty. Rand Corporation, London 2003, 68-77.o.
[7] Nezdet Özel: Chief of Defence - Turkey, North Atlantic Treaty Organization 2011
https://www.nato.int/cps/ic/natohq/who_is_who_77455.htm Letöltés ideje: 2017. 11.20.
[8] Philip H. Gordon-Ömer Taspinar: Winning Turkey: How America, Europe, and Turkey Can Revive a Fading Partnership. Brookings Institution Press, London 2009. 5559. o.
[9] Republic of Turkey Ministry of Foreign Affairs, Turkish Foreign Policy During Ataturk's Era http://www.mfa.gov.tr/turkish-foreign-policy-during-ataturks-era.en.mfa (letöltés ideje: 2017.12.01.) Jelentése: "béke a hazában, béke a világban".
[10] Jelentése: "béke a hazában, béke a világban".
[11] Törökország, alátámasztandó a "yurtta sulh, cihanda sulh" elvet, 1928-ban az elsők között csatlakozott a háborút, mint a viták rendezésének eszközét elítélő Briand-Kellogg-paktumhoz. Jakup Pilch az "izolációs doktrína" kifejezést túlzónak véli, megítélése szerint a kemalista külpolitika inkább óvatos és kockázatkerülő volt. Jakup Pilch: Turkey's Recent National Role Conceptions and Shifts in Its Foreign Policy. Central European University, Budapest 2012. 19-21. o.
[12] Berencsi Gábor: A modern Balkán története. Kül-Világ. A nemzetközi kapcsolatok folyóirata. IX. évfolyam 3. sz. www.kul-vilag.hu
[13] Turkish Foreign Policy During Ataturk's Era, http://www.mfa.gov.tr/turkish-foreign-policy-during-ataturks-era.en.mfa, Letöltés ideje: 2017.12.02.
[14] Az USA hosszú ideje stratégiai szövetségeseként tartja számon Törökországot, az utóbbi időkben történt, a demokráciát érintő visszaélésektől függetlenül. Washington évtizedeken át szoros stratégiai kapcsolatot tartott fent Ankarával a négy katonai puccs (1960, 1971, 1980, 1997) és az 1974-es ciprusi megszállás ellenére is vagy éppen ennek köszönhetően. A 2015-ös menekültválság kapcsán azonban további bizalmatlanság merült fel NATO részről Törökország irányában, akik nem engedik be a török vizekre a NATO hajókat, akik célja a menekültáradat feltartóztatása.
[15] Resolution on the accession of Greece and Turkey to the North Atlantic Treaty.
https://www.nato.int/docu/review/2012/Turkey-Greece/Greece-Turkey-membership/HU/index.htm
[16] Nick Danforth: A Sgort History of Turkish Threats to Invade Syria. 2015.08.31.
[17] Francesco D'Alema: The Evolution of Turkey's Syria Policy. Instituto Affari Internazionali, 2017
http://www.iai.it/sites/default/files/iaiwp1728.pdf Letöltés ideje: 2017.12.12.
[18] Ahmet Davatoglu: Stratégiai mélység: Törökország nemzetközi helyzete. Antall József Tudásközpont, Budapest 2016. 28. o.
[19] Siposné Kecskeméthy Klára: Stratégiai kérdések, stratégiai válaszok: Recenzió Davutoglu, Ahmet: Stratégiai mélység, Törökország nemzetközi helyzete című könyvéről. In: Hadtudomány, 26 évf. 93. E. sz., 93-101. o.
http://mhtt.eu/hadtudomany/2016/2016_elektronikus/9_Kecskem%C3%A9thy%20Kl%C3%A1ra.pdf Letöltés ideje: 2017. 08. 25.
[20] Cengiz Çandart: Turgut Özal: The Ottoman of the 21[th] Century. In: Birol Yesilada - Barry Rubin: Islamization of Turkey Under th AKP Rule. Routledge, New York 2013. 105.o.
[21] Sedat Laciner: Özalism (Neo-Ottomanism): An Alternative in Turkish Foreign Policy? Journal of Administrative Services 2003/2004. 1:1.2.
[22] Balogh István - Egeresi Zoltán - N. Rózsa Erzsébet -Rada Csaba - Szalai Máté: Kapacitások és ambíciók: a török közel-keleti külpolitika alapjai. In: MKI-elemzések, E-2013, 9. o.
[23] Ahmet Davatoglu i.m. 67. o.
[24] Ahmet Davatoglu: Turkey's Zero-Problems Foreign Policy. 2010.05.20.
http://foreignpolicy.com/2010/05/20/turkeys-zero-problems-foreign-policy/
[25] Republic of Turkey Ministry of Foreign Affars. Policy of Zero problems with our Neighbors.
http://www.mfa.gov.tr/policy-of-zero-problems-with-our-neighbors.en.mfa Letöltés ideje 2017. 12.03.
- 435/436 -
[26] Kolozsi Ádám: Rettenetes Szelim köti össze Európát Ázsiával. 2016.03.07.
https://index.hu/kulfold/2016/03/07/rettenetes_szelim_koti_ossze_europat_azsiaval/ Letöltés ideje: 2017.12.03.
[27] Telling the G20 Story to The World: Turkey's Communication Strategy http://g20.org.tr/telling-g20-story-world-turkeys-communication-strategy . Letöltés ideje: 2017.12.03.
[28] Ses Kaydi. Vision 2023. Speech entitled "Vision 2023: Turkey's Foreign Policy Objectives" delivered by H.E. Ahmet Davutoglu, Minister of Foreign Affairs of the Republic of Turkey at the Turkey Investor Conference: The road to 2023 organized by Goldman Sachs (London, 22.11.2011) http://www.mfa.gov.tr/speech-entitled-_vision-2023_-turkey_s-foreign-policy-objectives__-delivered-by-h_e_-ahmet-davutoglu_-minister-of-foreign-af.en.mfa
[29] The Economist: The Davutoglu Effect. http://www.economist.com/node/21522759/sources-and-acknowledgments Letöltés ideje: 2017.12.03.
[30] Ozgur Tufekci: The Foreign Policy of Modern Turkey: Power and the Ideology of Eurasianism, I.B.Tauris, London 2017. 34-37.o.
[31] Stephen Larrabee - Ian Lesser: Turkish Foreign Policy in an Age of Uncertainty. Global Politics and Strategy Volume 45, 2003/3.
http://www.tandfonline.com/doi/abs/10.1093/survival/45.3.240 Letöltés ideje: 2017. 12.10.
[32] Ahmet Davutoglu: Turkey's humanitarian diplomacy: objectives, challenges and prospects. In: Nationalities Papers: The Journal of Nationalism and Ethnicity, 2013. 6. sz.
http://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/00905992.2013.857299 (Letöltés ideje: 2017. 12. 12.)
[33] Fuat Keyman: Globalization, Modernity and Democracy Turkish Foreign Policy 2009 and Beyond. PERCEPTIONS, Autumn-Winter 2010, Volume XV, Number 3-4. 1-20. o.
http://sam.gov.tr/wp-content/uploads/2011/12/efuat_keyman.pdf
[34] Fuat Keyman: Democracy, Identity and Foreign Policy in Turkey. Hegemony through Transformation, Palgrave Macmillan, New York 2014. 56-60.o.
[35] Ld. uo. 6-7.o.
[36] Soner Cagaptay: Islam, Secularism and Nationalism in Modern Turkey: Who is a Turk? Routledge, New York 2009. 65.o.
[37] Jacob Poushter: The Turkish people don't look favorably upon the U.S., or any other country. Pew Research Center, 2014. 10. 31. http://www.pewresearch.org/facttank/2014/10/31/the-turkish-people-dont-look-favorably-upon-the-u-s-or-any-other-country-really/ Letöltés ideje: 2017.12.03.
[38] Zeyno Baran: Torn Country: Turkey between Secularism and Islamism, Hoover Press, London 2013. 34-37. o.
[39] Fuat Keyman: Remaking Turkey: Globalization, Alternative Modernities, and the Political Economy of Turkey, Lexington, London 2008. 7-22. o.
[40] Fuat Keyman: Turkish Foreign Policy in the Era of Global Turmoil, SETA, 2009. 32. o.
[41] Alon Ben Meir: The Arab Peace Initiative: Now or Never." Digest of Middle East Studies, 2010/ősz/19.
[42] Fuat Keyman: Turkish Foreign ... 2009. 9. o.
[43] Fuat Keyman: Remaking Turkey: Globalization, Alternative Modernities, and the Political Economy of Turkey, Lexington, London 2008. 9-11. o.
[44] ld. uo.
[45] Fuat Keyman: Remaking Turkey: Globalization, Alternative Modernities ... 13-14.o.
[46] Fuat Keyman: Remaking Turkey: Globalization, Alternative Modernities . 15.o.
[47] Gökalp Aras, N. E., Sahin Mencütek, Z.: The international migration and foreign policy nexus: the case of Syrian refugee crisis and Turkey. In: Migration Letters, 2015. 3. sz.193-208. o.
http://tplondon.com/journal/index.php/ml/article/viewFile/502/404 (Letöltés ideje: 2017. 12. 12.)
[48] Fekete Csanád: A török külpolitika változásai és a menekültek kérdése, 2016.08.31.
http://biztonsagpolitika.hu/elemzesek/a-torok-kulpolitika-valtozasai-es-a-menekultek-kerdese#_ftn8 Letöltés ideje: 2017.12.12.
[49] Pénzváltó Nikolett: Délkelet - Törökország újra lángol. In: SVKK-elemzések, 2016, 8. sz. http://netk.uni-nke.hu/uploads/media_items/svkk-elemzesek-2016-8-delkelet-torokorszag-ujra-langol-penzvalto-n.original.pdf Letöltés ideje: 2017.12.12.
[50] Soner Cagaptay - Marc Sievers: Turkey and Egypt's Great Game in the Middle East. The Regional Powerhouses Square Off, 2015.03.08.
https://www.foreignaffairs.com/articles/turkey/2015-03-08/turkey-and-egypts-great-game-middle-east, Letöltés ideje: 2017.12.03.
[51] N. Rózsa Erzsébet: A török külpolitika irányai. KKI-elemzések, E-2015. 4.
http://kki.gov.hu/download/d/ff/d0000/No%204%20R%C3%B3zsa%20t%C3%B6r%C3%B6k.pdf (Letöltés ideje: 2017. 12. 12.)
[52] Justin Worland: Ahmet Davutoglu Resigns Turkish PM Post Amid Conflict with Erdogan, 2016.05.05.
http://time.com/4319220/ahmet-davutoglu-turkey-erdogan/ Letöltés ideje: 2017.12.12.
[53] Handan Kazanci: Erdogan letter to Putin calls for 'friendly ties', 2016.06.27. http://aa.com.tr/en/todays-headlines/erdogan-letter-to-putin-calls-for-friendly-ties/598598 Letöltés ideje: 2017.12.12.
[54] Unal Cevikoz: EU-Turkey Relations: The beginning of the end? 2017.09.19. Europena Council on Foreign Relations. http://www.ecfr.eu/article/essay_eu_turkey_relations_the_beginning_of_the_end_7226 Letöltés ideje: 2017.12.12.
[55] Fatih Saribas: 'Waiting until October': Turkey issues ultimatum to EU over visa-free travel. 2016.07.31.https://www.rt.com/news/354094-turkey-eu-visa-ultimatum/ Letöltés ideje: 2017.12.12.
[56] Francesco Guarascio: EU, NATO remain Turkey's key partners: Turkish envoy. 2016.08.10. Reuters. https://www.yahoo.com/news/eu-nato-remain-turkeys-key-partners-turkish-envoy-161556462.html Letöltés ideje: 2017.12.12.
[57] Vaskor Máté: Kicsoda Fethullah Gülen, aki szúrja Erdogan szemét? 2016.07.16.https://24.hu/kulfold/2016/07/16/kicsoda-fethullah-gulen-aki-szurja-erdogan-szemet/; Fethullah Gulen:The Turkey I no longer know, 2017.05.15. https://www.washingtonpost.com/opinions/global-opinions/the-turkey-i-no-longer-know/2017/05/15/bda71c62-397c-11e7-8854-21f359183e8c_story.html?utm_term=.1d0201c3f236 https://www.washingtonpost.com Letöltés ideje 2017.12.13.
[58] Shaun Walker - Jennifer Rankin: Erdogan and Putin discuss closer ties in first meeting since jet downing, 2016. 08. 09.
https://www.theguardian.com/world/2016/aug/09/erdogan-meets-putin-leaders-seek-mend-ties-jet-downing-russia-turkey Letöltés ideje: 2017.12.12.
- 436/437 -
[59] Alexander Dugin: "Moscow-Ankara" Eurasian axis, 2017.05.23. https://www.youtube.com/watch?v=5RTafJzRT48 https://www.youtube.com/watch?v=5RTafJzRT48 Letöltés ideje: 2017.12.12.
[60] What's Behind Tehran's Idea for a Russian- Iranian-Turkish Partnership in Syria. 2016.08.14.
https://sputniknews.com/middleeast/201608141044255897-russia-iran-turkey-syria-partnership-analysis/
https://sputniknews.com/middleeast/201608141044255897-russia-iran-turkey-syria-partnership-analysis/ Letöltés ideje: 2017.12.12.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Debreceni Egyetem ÁJK Európa-jogi és Nemzetközi Jogi Tanszék.
Visszaugrás
