Carlo Fantappiè, az Università di Roma Tre professzora, neves olasz jog- és kánonjogtörténész, "Egy paradigmaváltás. Kánonjog, teológia és az Egyház reformja" című briliáns - a tudományterületet alapvetően új szemszögből bemutató - jogelméleti munkájában a kánonjogtörténet egyes korszakaiban érvényesülő tan- és fegyelembeli rendezőelvek alapján ad átfogó képet az Egyház működésének a kortárs környezetre reflektáló változásairól, amelyek konkrét formában megjelennek az Egyház önálló jogalkotásában. Az elsődlegesen a történész szemszögéből bemutatott áttekintés világos metszetét adja az egyházfegyelem egyes korokhoz kötődő normatív alapelveiben megnyilvánuló maradandó és változó hangsúlyainak (i. m. 11-18).
A kötet szerkezetileg öt fejezetre oszlik. Az első, a kánonjog paradigmáit tárgyalja, történeti sorba rendezve, azaz a klasszikus, a tridentin, és a kodifikáció időszakának sajátosságait bemutatva (i. m. 11-43). Ebben a fejezetben olvasható a munka egyik legfontosabb szakasza, amely egyúttal a Professzor által alkalmazott, komplex tudományos módszer elemeit vázolja fel, külön figyelmet szentelve a kánoni anyag jogi szerkezetének vizsgálatára, a kánonjog rendszerének belső egymásra épülésére, és az egyes paradigmák (értsd: alapelvek) közötti különbözőség és összhang leírására (i. m. 11-17). Mindezek után tér át a Szerző, a vizsgálati módszer alkalmazásának kifejtésére a kánonjog klasszikus, tridentin és a kodifikációk időszaka tekintetében (i. m. 19-43). Ezen belül főként az etikai-jogi rendszer tridentin korszakhoz kötődő megújításának témáját szükséges kiemelnünk (i. m. 31-32).
A második fejezet az első kodifikáció eredményeként megszületett CIC (1917)-nek az Egyház életére gyakorolt hatását vizsgálja (i. m. 45-71). Ebben a Szerző ismerteti a kodifikáció történeti hátterét, az egyházi jogalkotás megújításának problémáit és körülményeit, Szt. X. Piusz pápának a kodifikáció jelentéséről, metodológiájáról és céljáról alkotott álláspontját, az eredeti forrásokon alapuló folytonosság elvének az érvényesülését a kodifikáció végrehajtásában, a pasztorális hangsúlyok érvényesítését, az alkalmazott egyháztani alapelveket, a naprakész joganyag egységes rendezésének nehézségeit, a CIC (1917) szerepét az Egyház életében, és mindennek az Egyház önértelmezésére gyakorolt hatását.
- 325/326 -
Harmadik egységként Fantappiè professzor a CIC (1917) tanbeli elemzésére fordítja a figyelmét, a II. Vatikáni Zsinatot követő időszak tükrében (i. m. 73-107). Itt sajátos hangsúlyt helyez a jog Egyházon belüli szerepének a vizsgálatára, az új latin, és keleti kodifikácie újdonságaira (vö. CIC [1983], CCEO [1990]) - különös tekintettel a jogalkotásbeli folytonosság és törés eseteinek a megvilágítására -, valamint a CIC (1983) és a CCEO (1990) összehasonlító értékelésére.
A negyedik fejezet teljes egészében az Egyházban a II. Vatikáni Zsinat hatásaként bekövetkező kánonjogi és teológiai reformok fő elemei bemutatásának van szentelve (i. m. 109-142). Az ötödik pedig, az első négy fejezet alapján rendszerbe foglalja az egyházjog működésén belüli új alapelveket - vö. paradigmákat - egészen egy új "corpis iuris" és egy új "corpus concilii" létrejöttéig, és a metodológiai elvek újrafogalmazásáig (i. m. 143-187).
Fantappiè professzor a fenti szerkezet következetes felépítésével, úgy mutatja be a kánonjogot, hogy abból világosan kitűnik: valódi jogról van szó, amely teológiailag meghatározott, a kinyilatkoztatás alapján álló tartalommal rendelkezik, és amely így sajátos szakrális jogrendszert képez. Az ezt sajátos módszerrel feldolgozó egyházjogtudományt tehát valódi és önálló - számos ággal és területtel rendelkező - tudománynak kell tekintenünk (i. m. 11-12). Ezt az állítást nem pusztán a felsorakoztatott jogtörténeti érvek alapozzák meg, hanem szerkezetének tárgya és belső logikája, összehasonlításban más jogrendszerek felépítésével (i. m. 13-15). Természetesen, formáját tekintve, nem sorolható a pozitivista felfogású jogtudományok közé - amelyek jóval később alakultak ki, és egészen a 20. század utolsó két évtizedéig uralták a kontinentális jogi gondolkodást -, de minden olyan belső alkotóelemmel rendelkezik, amely a jog definíciójának eleget tesz (i. m. 15-18). Éppen ebben rejlik a kánonjog egyedisége: megtalálható benne az Egyház történetének különböző időszakaiban megfogalmazott - egymásra épült - kánoni alapelvek rendszere; az Egyház működését szabályozó normák szisztematikus korpusza, és mindennek a precíz - az adott korszaknak megfelelő, a maradandó tanítást minden körülmények között világosan megőrző - értelmezése, amit az Egyház mindennapos élete alakított ki.
Carlo Fantappiè professzor tömör, jogtörténészi és jogelméleti érveléssel összeállított műve egyedülálló a 21. századi egyházjogi szakirodalomban. Az általa megalkotott, a kánonjog rendszerét minden részletében értő összegzés, világos eligazítást nyújt a kánonjogászok, a jogászok, és a jogtörténészek számára. Sőt, mindazoknak a részére is, akik az egyház tanítása és fegyelme elválaszthatatlan egységének megértésére törekednek. ■
Visszaugrás
