A demokráciába és a kapitalizmusba való "kettős átmenet" huszadik évfordulójára emlékező számában fólyóiratunk leltár készítésére kérte fel a kerekasztal-tárgyalások egyes résztvevőit és a rendszerváltás néhány kutatóját. A szerkesztőség felkérő levelében abból indult ki, hogy a kerekasztaltárgyalásokon, illetve az Ellenzéki Kerekasztal vitái során kiformálódott mai alkotmányos alapszerkezet, mely kiegészült az MDF-SZDSZ-paktum módosításaival és az Alkotmánybíróság korai alapjogi határozataival, mára jobb és bal oldalról egyaránt támadások kereszttüzébe került. Általában és részleteiben is alapvető viták folynak a rendszerváltás során kialakult intézményrendszer megváltoztatásáról. Örök téma a választási rendszer, és vele szoros összefüggésben a parlamenti képviselők számának módosítása, a köztársasági elnök helyzete, de az Alkotmánybíróság státuszáról is vannak alternatív elképzelések, nem is beszélve a kerekasztal-tárgyalások egyik állandó vitás kérdéséről, a nyilvánosság és a sajtószabadság problémáiról, továbbá a szólásszabadság határairól. Egyebek között azt kérdeztük a felkért hozzászólóktól, vajon mennyiben tekinthetők ezek a viták a rendszerváltás kori viták folytatásának? Hogyan hagyományozódtak az akkori vitapozíciók a mai vitákra? Melyek azok a konfliktusok, amelyekre számítottak a tárgyalások résztvevői, amelyek kivédését az új intézmények legfontosabb céljának tekintettek? Illetve melyek azok a helyzetek, amelyekkel nem számoltak az "alkotmányozók", és esetleg az alkotmányos rendszer végzetes meggyengülését okozhatják? Melyek azok az intézményes megoldások, amelyekben konszenzus volt a rendszerváltás során? Felkérésünkre a rovatban kifejti véleményét Bozóki András, Bruszt László, Hack Péter, Pető Iván, Zlinszky János, Somogyvári István és Kulcsár Kálmán.
Ez az esszé arra keresi a választ, hogy húsz évvel a rendszerváltás után melyek a magyar demokrácia működésének jellegzetességei, különös tekintettel a rendszer működésének diszfunkcionális elemeire. Mennyiben tekinthetők ezek a problémák az 1989-es kerekasztal-tárgyalások következményének, az alkotmányozás esetleges hibáinak, illetve mennyiben fakadnak ezek más tényezőkből? Úgy vélem, e kérdés megválaszolásához a tisztán jogi megközelítés önmagában nem vezet eredményre, ezért a rendszerváltás nyomán kialakult új demokrácia politológiai és szociológiai elemzésére is szükség van.
A rendszerváltás idején a szabadság kivívása volt a legfontosabb, ezért szinte minden politikai szereplő, aki demokráciát akart, egyúttal szabadságot is akart, azaz olyan intézményeket, amelyek a szabadságot garantálhatják. Ugyanakkor a kerekasztal-tárgyalások egykori résztvevői tartottak a "weimarizálódás" veszélyétől, és úgy gondolták, hogy minél több garanciális szabállyal kell körbebástyázni a szabadság intézményeit. Úgy vélték, hogy ennek a legkézenfekvőbb módja a konszenzuskényszer jogi garantálása. Utólag úgy tűnik, hogy a szabadság garanciáját mindenekelőtt a pártok konszenzusában találták meg.
A konszenzus intézményesítése. A konszenzusos megoldásoknak magas presztízsük volt a rendszerváltás idején. Sem a régi rendszer emberei, sem pedig a demokrácia hívei nem akartak véres, erőszakos, fegyveres összecsapást, forradalmat. A keményvonalas kommunistáknak talán jól jött volna a "fehérterror" rémének gyakoribb emlegetése, de a munkásőrség pártkatonái már nem álltak készen a harcra. A kommunista ideológia már nem motivált komolyabb társadalmi csoportokat. Az ellenzék pedig 1956 tragikus példájából azt tanulta meg, hogy a szabadság kivívását véráldozatok nélkül kell végrehajtani. Az erőszakmentesség tehát legalább olyan fontos érték volt 1989-ben, mint a szabadság. Az erőszakmentességhez a konfliktusok minimalizálásának szándéka kapcsolódott. Sokan úgy gondolták, hogy a demokrácia olyan rendszer lesz, amely nem annyira artikulálja, mint inkább elsimítja a konfliktusokat. Az Ellenzéki Kerekasztal pártjai - amelyek saját, egymás közötti működésükben is szabállyá emelték a konszenzuskényszert - az új demokratikus intézményrendszer építményét a minél szélesebb konszenzus talapzatára kívánták emelni. Ez találkozott a régi rendszer képviselőinek azon szándékával, hogy a hatalomból való várható távozásuk ellenére szavuk legyen a legalapvetőbb politikai kérdések alakításában. Ennek tulajdonítható, hogy megszülettek a rendszer stabilitását és kormányozhatóságát erősítő szabályok (például a kopogtatócédulák begyűjtésének követelménye a választási törvényben vagy a mindenkori kormányt szinte "bebetonozó" konstruktív bizalmatlanság intézménye), valamint a politikai kérdések széles skáláját érintő kétharmados törvények.
Mindez sajátos demokráciát hozott létre, amelyben a kormányt kívülről megbuktatni szinte lehetetlen, ám egyúttal a kormány számára is csaknem lehetetlen a hatékony kormányzás. A kormány politikai stabilitása erős, mert a testület elmozdíthatatlan, ám kormányzóképessége gyenge, mert a kétharmados törvények nagy száma révén rá van utalva az ellenzékre. A magyar alkotmány jogilag erős pozícióba helyezte a kormányt, csak éppen - kis túlzással -a politikai felelősséget vonta el tőle.
Mindezek mögött az 1989-es "alapító atyáknak" a hatalommal kapcsolatos ambivalens felfogása állt: egyszerre szerettek volna széles népi felhatalmazáson nyugvó, erős, demokratikus hatalmat, ugyanakkor idegenkedtek mindenfajta hatalomtól. A hatalmat már megszületése pillanatában korlátozni akarták, mert egész addigi életük alapélménye a pártállami túlhatalom volt. Garantálni akarták, hogy a hatalom ne válhasson túlhatalommá, ezért a hatalom gyakorlásának lehetőségeit is szűk keretek közé igyekeztek szorítani. Bibó nyomán úgy vélték, hogy a hatalmat fel kell parcellázni, hogy a súlyok és ellensúlyok rendszere arányosan és kiegyensúlyozottan működhessék. A tárgyalásos rendszerváltás jellegzetessége volt a kommunistákkal való megegyezés: a fordulat nem a kommunisták kirekesztésén alapult, hanem a politikai folyamatokba való bevonásukon, a velük való megállapodáson. Az 1989-es rendszerváltó demokraták nem abból indultak ki, hogy "kutyából nem lesz szalonna", hanem abból, hogy a demokrácia tanulási folyamat, tehát a demokrácia korábbi ellenfeleiből is lehetnek demokraták. Azt hiszem, ebben, történelmi léptékkel mérve, igazuk volt. A mai magyar demokrácia minőségét nem a volt kommunisták rontják le - mintha közben mindenki más makulátlanul demokrata volna -, hanem azok az évszázados szokások, amelyek a formális játékszabályok figyelmen kívül hagyásából adódnak. Amire már a Kádár-rendszer is épült.
Az informalitás gyakorlata. Magyarország történelme során évszázadokig megszállt ország volt, amely kitermelte a függetlenség és a saját sorsunkért való intézményes felelősség hiányának politikai kultúráját. A magyarok történelmük során azt tanulták meg, hogy az idegen hódítók által rájuk kényszerített formális szabályokat csak színleg kell betarta-
- 63/64 -
ni, és a felszín alatt ki kell építeni az informális társadalom informális szabályrendszerét és informális kultúráját. A formális és informális szabályok kettőssége és a velük való furfangos együttélés, e szabályok ambivalenciája, ügyeskedő kihasználása mélyen beivódott a magyar társadalom magatartásmintáiba. Meg kell adni a császárnak, ami a császáré, de lehetőleg el kell kerülni az adók befizetését. Az individuális érdekérvényesítés és érdekkijárás informális, kiscsoportos szolidaritás-hálózatokat hozott létre a mindenkori állammal szemben, anélkül, hogy ezt formális szervezetekben (például szakszervezetekben) megjelenítették volna. A civil társadalom nem a kollektív fellépések ereje révén, hanem fű alatti egyezkedésekben segítette az egyének eligazodását és túlélését.
A Kádár-korszakot a történelmi szélárnyék tudatos választása, az egyéni érdekkijárás bátorítása, a kollektív tiltakozás mindenáron való elkerülése, a társadalom semlegesítése, depolitizálása és a fogyasztás felé fordítása jellemezte. Akkoriban sokan idézték Móricz Zsigmondot - "Hagyd a politikát, építkezz!" -, hogy önmagukkal is elfogadtassák a rendszerrel szembeni kapitulációjukat, politikai megalkuvásaikat. A Kádár-rendszer azért lett "puha diktatúra", mert hazugságok puhították fel. Attól vált élhetőbbé, hogy a rendszer sokszor maga sem vette komolyan saját szabályait. Kialakult a kettős szabályrendszer gyakorlata, amelyben óvatosan kellett navigálni a formális és informális szabályok útvesztőiben. A diktatúra korrumpálása megédesítette a rendszert, de ebből nem következik, hogy minden rendszer korruptan jó. A puha diktatúrát puha rendszerváltás vezette át a demokráciába, amelynek viszonyait a régi módszerekkel igyekezett felpuhítani a társadalom. De a demokráciát a korrupció megkeseríti. Magyarországon a kádárizmus - Kelet-Közép-Európa más országaiban ismeretlen - speciális jellegénél fogva az állampolgárok megszokták és interiorizálták azokat az eljárásokat, amelyek elviselhetővé tették a diktatúrát. A régi rendszer számukra nem volt olyan rossz, mint lengyel, cseh vagy román társaiké, ezért a rendszerváltáskor csak a rendszerrel szakítottak, az ahhoz kötődő módszerekkel, szokásokkal és informális eljárásokkal nem.
A rendszerváltás jogi kereteinek megteremtése általában véve sikeresnek bizonyult. Két dologra senki sem számított. Egyrészt arra, hogy a "puha" Kádár-rendszer milyen nehezen haladható meg. Bizonyos tekintetben a rendszer puhasága inkább hátránynak bizonyult, mert sokan hihették, hogy a nyolcvanas évek kisebb gazdasági reformjai után könnyű lesz a kapitalizmusba való átmenet. Aztán kiderült, hogy a puha kádárizmusból mindenki puhára akart esni. A románok, a csehek, a lengyelek és a szlovákok jobban értékelték, hogy megszűnt a diktatúra, és náluk soha nem volt nimbusza a korábbi rendszernek. Nálunk viszont ez megnehezítette a diktatúra örökségével való szakítást.
Ennek az lett a következménye, hogy a politika szféra informálisan egyre inkább dominálta a civil társadalom egyre több területét a sajtótól a gazdaságig, az oktatástól a színházi életig. A választás eredményétől függ főszerkesztők, iskola- és színházigazgatók, gazdasági vezetők pozíciója, ami túllép a normalitás határán. Nálunk a normális demokráciáknál nagyobb mértékben számít az, hogy melyik párt van hatalmon. Ez azt jelenti, hogy sokak anyagi biztonsága nem saját szakmai teljesítményüktől, hanem az adott politikai helyzettől és helyezkedési képességüktől függ. Ez pedig frusztrálóan hat mindazokra, akik a szakmájukban teljesíteni szeretnének. A klientúratársadalom az informalitásra épül, és a pártok is az informalitás szálain keresztül igyekeznek elmélyíteni befolyásukat.
A magyar demokrácia elmúlt húsz évének főbb problémái tehát - a látszat ellenére - nem az 1989-es alapító atyák tárgyalási vagy alkotmányozási hibáiból fakadnak, hanem a magyar társadalomnak a formális politikai intézményekhez való viszonyából. Mindezzel nem állítom, hogy a kerekasztal-tárgyalások résztvevőinek teljesítménye minden részkérdésben hibátlan lett volna (elmulasztották például a média szabályozását stb.), hanem azt, hogy - művüket összehasonlítva az előttük működő és utánuk következő szereplők teljesítményével - még mindig ők hibáztak kevesebbet. Az alapító atyák talán olyan feltételezésekkel éltek, amelyek körében figyelmen kívül hagyták a forradalmi momentumok kivételes mivoltát. Úgy vélhették, hogy a kerekasztalnál megtapasztalt konstruktív, konszenzuskereső attitűd fogja meghatározni a magyar demokrácia későbbi gyakorlatát is. Ezzel szemben inkább az következett be, hogy a kimagasló jelentőségű 1988-90-es időszak után a magyar politikai osztály és a társadalom visszazökkent abba a régi kerékvágásba, amely korábbi attitűdjét jellemezte. Ahogy azt a forradalmak kutatói többször is megállapították: a forradalom utáni korszak sokszor meglepő hasonlóságokat mutat a forradalom előtti korszakkal. A fordulat idején a változás gyorsnak és visszavonhatatlannak
- 64/65 -
tűnik. Csak később válik nyilvánvalóvá, hogy a rutinszerűen rögzült társadalmi gyakorlatok átalakítása nemigen történhet felülről; az lassú, szerves folyamat eredménye lehet csupán. S ebben a folyamatban nemcsak a rendszerváltó elit próbálja meg az általa létrehozott intézményekhez igazítani a társadalom szokásrendszerét, hanem a társadalom is megkísérli a saját testére szabni, a saját informális szokásaihoz igazítani az új szabályokat.
Ebben a feszültségekkel terhes folyamatban sem a központi kormányzást kézben tartó voluntarista, jozefinista vezetőréteg, sem az elmaradott provincia populistának tartott képviselői nem tarthatnak igényt az egyetlen igazság képviseletére. Mindkét csoport az igazság egy-egy szeletét képviseli. S mivel a forradalom utáni helyzetben a kivételes, forradalmi politikáról vissza kell térni a normális, rutinszerű politikához, mindkét szélső álláspont hívei legitim módon képviseltetik magukat a demokratikus politika színpadán. A nagy elhatározások és tettek korszakát felváltotta az apró kompromisszumok politikája. Mindez csalódással töltheti el azokat a rendszerváltó erőket és híveiket, akik a kivételes politika időszakában szocializálódtak, s akik úgy érezték, hogy eszményeik lassan elsüllyednek a mindennapi politizálás mocsarában. De ezt a rendszerváltás utáni csalódást nem szabad kiterjesztően értelmezve azonosítani az objektív elemző nézőpontjával. Az új rendszer - minden informális hasonlósága ellenére - valójában nem jelent visszatérést a forradalom előtti korszakhoz.
A pártokrácia jelensége. A demokrácia elmúlt két évtizedében Magyarországon a pártpolitika szinte minden más szempontot felülírt. Ez alól csak a NATO-hoz való csatlakozás és az Európai Unióba való belépés képez kivételt, mert ezek a kérdések a politikai elit számára a rendszerváltásból szervesen következő közös, nemzeti ügynek számítottak. A szembenállás a kormánykoalíció és az ellenzék között olyan hevessé vált, hogy az ország problémáit - amelyek felelős szakpolitikai vitákat és széles körű egyeztetést igényelnének - szinte már lehetetlennek tűnik megoldani. A kizárólagosan párthovatartozás szerinti beszédet mindeddig nem tudta felváltani a szakpolitikai, stratégiai - tehát átfogóbb igényű - párbeszéd.
Mindez a pártokrácia fogalmának aktualitására hívja fel a figyelmet. E fogalom az elmúlt fél évszázadban jelentős karriert futott be a nyugati politikatudományban. Azokra a demokratikus rendszerekre vonatkoztatták, ahol a politikai akaratképzés csaknem minden csatornája a pártokon keresztül futott át, s ahol a demokratikus érdekérvényesítés civil formáinak lehetőségei korlátozottak voltak. Sokan például ilyennek tekintették a múlt század ötveneshatvanas éveinek Olaszországát és Németországát. Mindazonáltal az utóbbi évtizedben mintha kikopott volna ez a fogalom a nyugat-európai politikatudományból, hiszen megjelentek és megerősödtek a pártokon kívüli civilszervezetek, az NGO-k, a think tankek; pluralizálódott és interaktívvá vált a média, új mozgalmi-tiltakozási kultúra vert gyökeret. Magyarországon azonban - és talán más posztkommunista demokráciában is - a pártokrácia fogalma aktuálissá vált. Az egykori pártállamot mintha felváltotta volna a demokratikus pártok állama.
A 2006 ősze óta folyamatosan "velünk élő" politikai válságnak mélyebb okai is vannak. Ezek egyike éppen a pártok uralma, a pártokrácia jelensége. A 2006-ban meghirdetett gyurcsányi "országreform" nem vetett számot a pártokrácia erejével. A demokratikus politika nagyrészt pártok köré szerveződik, amelyek politikai alternatívákat jelenítenek meg. Minden párt azért küzd, hogy hatalomra kerüljön és megvalósíthassa elképzeléseit. Éles versenyben vannak egymással: a lehető legjobb színben akarnak feltűnni a választók előtt, vetélytársuk rovására. Sok mindenre képesek ezért - olykor még annál is többre, mint ait a törvények megengednek.
Erős demokráciákban a pártpluralizmus a törvények keretei között, a rendszer más szereplői által ellenőrzött módon bontakozik ki, így a pártok versengése nem válhat a pártok uralmává. Ez valósult meg Nyugat-Európában, így ott a demokrácia szereplőinek összjátéka végső soron a közjó érvényre jutását szolgálja. Magyarországon ezzel szemben olyan rendszer jött létre, amelyben a demokráciát szinte kizárólag a pártok jelenítik meg, így a közjó fogalma alárendelődik a pártok érdekeinek.
A pártok versenye növeli a pártokon belüli kohéziót. Mivel csapatmunkában kell küzdeniük, a párttagoknak számítaniuk kell egymásra, mert a győzelem csak így lehetséges. De miért bízzanak egymásban? Mindenki saját pártja győzelmét szeretné, sokszor mégis fontosabb a szereplők számára a párton belüli saját pozíciójuk. Miként az amatőr futballban, a csapat néha itt is azért szenved vereséget, hogy megbuktathassa az edzőt. Talán abban a reményben, hogy az új edzővel sikeresebb lesz, de talán csak azért, hogy folytatódjon a régi játékosok uralma. A pártok olyan meccseket vívnak egymással, amelyekben nemcsak az ellenfél gáncsol, hanem a csapattárs is. Ha a pártokban belső csoportosulások alakulnak ki, akkor ezeken belül még szorosabbra kell fűzni a lojalitás szálait. A lojalitás alapja kétféle lehet: vagy a régi, "iskolatársi" bizalmi viszony, vagy pedig a bizalmatlanságból fakadó politikai ellenőrzés, a "szoros emberfogás". S mivel nem lehet
- 65/66 -
mindenki régi iskolatárs, a pártpolitika szereplőinek sakkban kell tartaniuk egymást. Kialakul a kölcsönös függés rendszere, amelynek legfontosabb eleme a jutalmazás és fenyegetés politikája. Egy párt vezetői épp azért tarthatják fenn az egymás iránti "bizalmat" és az egymással való "szolidaritást", mert mindent tudnak egymás ügyeiről.
Ha egy demokráciában a civilszféra résztvevői - a mozgalmak, a szakszervezetek, az NGO-k, a független kuratóriumok és a szabad nyilvánosság körei - háttérbe szorulnak, akkor ezek funkcióit is a pártok veszik át. Ok szervezik a "mozgalmakat", a "közhasznú" alapítványokat, a "szakmai" tagozatokat és a "polgári" köröket. Ok delegálják a kurátorokat, ők rendelik a szakvéleményeket, ők íratják az újságcikkeket. Egy ilyen rendszerben nincsenek független gazdasági szakértők és "piaci szereplők", csak pártok által fenntartott agytrösztök és "pártközeli" vállalkozók. Unatkozó milliárdosok pedig napilapon és tévécsatornán keresztül vásárolnak politikai befolyást maguknak kedvenc pártjukban.
Egy ilyen rendszerben szinte minden ügyet csak a pártokon és klientúrájukon keresztül lehet elintézni. Az állam is a pártok állama lesz, adóhatóságával és erőszakszervezeteivel együtt. Minél inkább megnövekszik a pártokrácia aránya a demokratikus rendszeren belül, annál nagyobb a korrupció kísértése. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy Magyarországon nincs korrekt pártfinanszírozási törvény, nincsenek ellenőrizhető költségtérítési és szigorú összeférhetetlenségi szabályok. Pártokráciában a korrupció nem külső, rendszeren kívüli probléma, hanem a rendszer szerves része. Mint ilyen, a civil politikai részvétel egyik legfőbb akadálya.
A magyar reformok kudarca. A régi rendszer átalakítása nem fejeződött be a rendszerváltással. További reformokra volt szükség, mert az új alkotmányos kereteket új tartalommal, új szabályozással és új intézményekkel kellett megtölteni. Ehhez hiteles politikusokra volt - vagy lett volna - szükség, akik az életükkel, politikusi tetteikkel is igazolják, hogy elveik és eszméik nem pusztán médiahasználatra készülnek. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egyes üzeneteket sikeresen átvisznek-e a médián, inkább arról, hogy ezek mennyire hitelesek a választók számára. Demokráciában a politikai közbeszéd bulvárosodása krónikus probléma, hiszen nagyon könnyűnek tűnik a komoly beszéd helyett egy-egy szlogenre, akcióra irányítani a közönség figyelmét. A mai magyar politikában, amikor a reformokhoz kér bizalmat a kormány, a legfontosabb szempont a hitelesség helyreállítása. Mert ha nincs bizalom, nem áll a reformok mögé a társadalom sem.
Hogyan lehet ilyen hínáros-iszapos feltételek között reformokat végrehajtani? Talán úgy, hogy előbb a játékszabályokat kell egyértelműen tisztázni. Nem véletlen, hogy Magyarországon a kormányfő 2007-es "köztisztasági csomagja" volt az egyetlen reformlépés, amely komolyabb népi támogatásra számíthatott volna, de a koalíciós pártok elitjei már csírájában elfojtották a kezdeményezést. Ha a reformok stratégiája nem rendszerszemléletű, akkor a tartalmi reformkísérletek részlegesek maradnak.
Magyarországon a reform fogalma összemosódott a megszorításokkal. Hiányzik a politikai elitből annak belátása, hogy ne puccsszerűen hozzanak az emberek életét érintő döntéseket, hanem képesek legyenek párbeszédre az érintettekkel. Képesek legyenek értelmesen elmagyarázni azt a hosszabb távra szóló intézkedéssorozatot - ha valóban van ilyen -, amely csak később hozza meg az érzékelhető eredményeket. A magyar társadalom a Medgyessy-kormány idején elhitte, hogy az átalakulással járó nehézségeknek vége, hogy a jóléti rendszerváltás programjával, az európai csatlakozással az ország túljutott a hét szűk esztendőn, és további erőfeszítésekre és kreativitásra már nincs szükség. A többit az Európai Unióhoz való csatlakozás automatikusan rendezi. Nagy megdöbbenést okozott, mikor csakhamar kiderült, hogy ez nem így van.
Ezt a csalódást politikai hibák is fokozták. Az első Gyurcsány-kormány idején a reformtervek kidolgozását a miniszterelnök a közelgő választások miatt félretette. Ezért a reformkoncepciók kiérlelésére és összehangolására a választások után kevés idő maradt, az őszödi beszéd pedig sokkolta a közönséget, és lehetetlenné tette a reformok társadalmi elfogadtatását. Alapvetően kérdőjeleződött meg a tervezett intézkedések hitelessége, hiszen olyasvalaki kezdeményezte azokat, aki frakciótársai előtt maga is elismerte, hogy ebben a kérdésben korábban nem mondott igazat.
A reformok kidolgozatlansága miatt kibontakozó, évekig tartó heves vitákból nem látszott egyértelműen, hogy a koncepciókért érdemes lett volna-e áldozatokat hozni. Eltekintve a rendszerváltás korszakából megörökölt mechanikusan dereguláló és piacosító tervektől, nem volt letisztult kormányzati vízió arra vonatkozóan, hogy mitől lesz jobb az egészségügy, a közlekedés vagy éppen az oktatás helyzete a választópolgárok számára. A reformok kommunikációja a pártok közötti huzavonával kizárólag pártpolitikai síkra csúszott, háttérbe szorult a szakpolitikai elem. Az állampolgároknak a folyamathoz való viszonya kényszeredett maradt; nem csoda, hogy nem tudták elfogadni az egyre népszerűtlenebb intézkedéseket. A politikai hitelvesztés felgyorsuló folyamata a globális pénzügyi válsággal párosulva 2008-
- 66/67 -
2009 fordulóján már az ország reformálhatóságát veszélyeztette.
Magyarországon az elmúlt húsz évben sokszor éppen az a stratégiai szemlélet hiányzott a reformok sikeréhez, amely a rendszerváltás idején még megvolt. A mindenkori kormányfők gyakran egyszerre akarták megvalósítani reformjaikat és tetszeni azoknak, akik szemben álltak a reformokkal. Egyik kormányfő sem próbálta letörni a pártokrácia uralmát, inkább abban bízott, hogy a pártokrácia elfogadja a reformokat.
A fél szívvel elindított reformra példa az elbukott egészségügyi reform esete. A miniszterelnök eldöntötte, hogy ez lesz a 2006-10 közötti kormányzati ciklus legfontosabb programja - majd annak megvalósítását a kisebb koalíciós pártra bízta. A legnagyobb reformért nem az általa vezetett legnagyobb kormánypárt vállalta a felelősséget. Ahelyett, hogy az ügy a politika centrumába került volna, kiadta "alvállalkozásba". Vajon miért választotta a miniszterelnök ezt a megoldást? Azért, hogy ne kelljen azonosulnia saját reformjaival? Vagy azért, hogy a reform bukása esetén kihátrálhasson saját vállalkozásából, és bűnbakként mutathasson a koalíciós társra? Vagy talán nem is akarta a reformot igazán? Úgy tűnik, hogy a pártpolitika szempontjai még itt is felülírták a szakpolitikáét.
Amikor a 2008-as népszavazáson az állampolgárok elutasították a tandíj és a kórházi napidíj bevezetését, valamint visszavonatták a már bevezetett vizitdíjat, kiderült, hogy mindkét koalíciós párt vezetője kizárólag saját pártja pozícióját tartotta szem előtt. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök (az MSZP akkori elnöke) a koalíciós partnert tette felelőssé a népszavazási kudarcért, Kóka János (az SZDSZ akkori elnöke) pedig a kormánykoalícióból való kilépéssel válaszolt a fiaskóra. Mindketten olyan játszmába kezdtek, amelyben csak rövid távon nyerhettek. Kormánytöbbség híján napi politikai túlélésük árát az ország fizette meg.
A 2006-10 közötti parlamenti ciklus kezdetén még úgy tűnt, a miniszterelnök elkötelezett saját reformjai mellett, és épp azok megvalósítása érdekében akar a posztján maradni. Az őszödi beszédben még maga is úgy fogalmazott, hogy nincs más választás: "reform vagy bukás". Amikor viszont reformjai 2008-ban megbuktak, a kormányfő kész volt a nevét adni a sajátjának vallott programmal ellentétes politikához. Ezzel ő maga írta alá a pártokrácia győzelmét.
A magyarok évtizedek óta a "húzd meg, ereszd meg" gazdaságpolitika elszenvedői: egyszer-egyszer meglódul az életszínvonal, majd jönnek a megszorítások. Ebből a libikókából csak akkor lehet kiszállni, ha a működőképes reformokat végig lehet vinni, erre pedig akkor van esély, ha megvitatják a választókkal, hogy nekik ettől miért lesz jobb. Ha bezárnak egy iskolát egy kistelepülésen vagy egy kórházat egy kisvárosban, akkor nem elég azt hinni, hogy ez "objektíve" jobb helyzetet teremt az ország számára. A társadalmi párbeszéd általában azért hiányzik, mert a megszorítások mögött nincs kidolgozott, hosszabb távra szóló kormányzati vízió. Különösen káros a reformoknak, ha csak olyanok támogatják, akik éppen hasznot kívánnak belőle húzni, például az egészségpénztárakat alapító befektetők. Az sem használ, ha egy adott koncepciót kizárólagosan üdvözítőnek tüntetnek fel, miközben Európában többféle megoldással találkozhatunk.
A csehek és a szlovákok, de az észtek is ugyanabból a közegből, a rosszul működő KGST-ből érkeztek, mint mi, mégis sikeresebbek tűnnek, különösen a reformok terén. A különbség a Kádár által kialakított mutyizós, kijárós "gulyáskommunizmus", amelyhez hasonló sem Csehszlovákiában, sem Észtországban nem alakult ki. Az említett országok sokkal könnyebben tudtak szakítani a múltjukkal, mert az előző rendszert egy kicsit sem érezték magukénak, nem voltak büszkék "legvidámabb barakkjukra". Hazánkkal ellentétben Csehszlovákiában nem lehetett hatékony érdekkijárást folytatni a kommunista vezetőknél, mert senkivel nem álltak szóba. Észtország még papíron sem volt független. Ez erősebb motivációt és lehetőséget jelentett a rendszerváltás után, hogy a különböző társadalmi csoportok szakítsanak a régi beidegződésekkel.
A piacgazdaság és a kapitalizmus legvehemensebb védelmezői sokszor azok a közgazdászok és szakértők, akik egykor a tervgazdaság hívei voltak. A politikai irány más lett, de a "reformdüh" ugyanaz maradt, s ez az attitűd ugyancsak károkat okoz a reformfolyamatoknak. A kapitalista rendszerek egyik titka éppen rugalmasságukban keresendő: abban, hogy nem az egyedül üdvözítő modellnek a társadalomra kényszerítésében, hanem a teljesítmények kibontakozásában bíznak. Azok a reformkoncepciók jók, amelyek nem szakítják ketté a társadalmat. Ilyen talán a szlovén kapitalizmus gyakorlata, ahol megtalálták az állami és a magánszektor működésének sokak számára vállalható arányát.
- 67/68 -
A reformoknak mindig lesznek ellenfelei, mert a reformok a fennálló viszonyok megváltoztatását célozzák. Minden változtatás konfliktusokat okoz, de ha tisztább és becsületesebb jövőképet ad, akkor érdemes vállalni az ütközéseket. Európa több országára jellemző az erős bürokrácia - Franciaországban, Németországban vagy éppen Olaszországban is -, a gazdaság mégis jól működik. Bár a magyar államigazgatás nem tekinthető sem modernnek, sem hatékonynak, belátható, hogy az államot nem lehet egy vállalat mintájára irányítani. Sokkal diktatórikusabb eszközei vannak egy részvényesek által kinevezett menedzsmentnek, mint a választók által demokratikusan megbízott vezetőknek. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek voltak olyan illúziói, hogy az országot el lehet vezetni egy cég mintájára is. De az államigazgatásba általában olyan emberek mennek dolgozni, akik a kiszámíthatóság, a biztonságos életpályamodell hívei. Nemcsak végrehajtják a munkát, hanem minden esetben szigorú törvényi kötelezettségeknek kell eleget tenniük, hiszen az adófizetők pénzével gazdálkodnak. A garanciális szabályok miatt is lassabb ez a tevékenység, mint a magánszférában dolgozóké. Sokszor tapasztalható türelmetlenség a vezető politikusok részéről, hogy gyorsan lépjenek és lehetőség szerint átlépjenek a bürokrácia fölött. De ez hosszabb távon nem kifizetődő, mert a bürokráciához nemcsak az ügyintézés "lassúsága", hanem a rendszer garanciális szabályainak számon kérhetősége is kapcsolódik.
A stabilitás illúziója. Az új magyar köztársaság "alapító atyái" 1989-ben nagy reményekkel láttak neki a demokratikus rendszer felépítésének. Igazi történelmi pillanat volt, az ellenzéki erők legjobb tudásuk szerint, erőiket egyesítve vettek részt benne. A rendszerváltás sikeres volt abban az értelemben, hogy hazánkban - hasonlóan a régió többi országához - többpártrendszerű alkotmányos demokrácia jött létre, és Magyarország később így csatlakozott az Európai Unióhoz, a világ leggazdagabb demokratikus országait tömörítő kontinentális szövetséghez.
De húsz évvel később, 2009-ben már látszik a rendszer néhány hibája, amely javításra szorul. Kiderült, hogy az alapító atyák 1989-ben nemes szándékból - a demokrácia stabilitásának és az ország kormányozhatóságának céljából - túlbiztosították a politikai rendszert a társadalom más alrendszereihez képest. Túlértékelték az emberek stabilitás iránti vágyát, és nem gondoltak arra, hogy a stabilitás illúziója hosszabb távon a rendszer rugalmasságának elvesztéséhez és az ország lecsúszásához vezethet. A stabilitás vágya az 1956-os forradalom traumájára adott kommunista válaszként megszilárduló Kádár-korszak öröksége.
1989-hez képest sok minden a visszájára fordult, és a stabilitás vágya felerősítette a diktatúra egyes informális gyakorlatait. A választók aktivitását és közvetlen részvételét, valamint a pártok jobb társadalmi beágyazottságát elősegíteni hivatott jelölőcédula-gyűjtés a politikai korrupció melegágya lett. Ma már jobb lenne, ha eltörölnék a cédulagyűjtést, mert társadalmi méretekben a joggal való visszaélésről van szó.
Nemcsak kevés pártot enged be a magyar szabályozás a parlamentbe, de - ahogy fentebb említettem - arról is gondoskodik, hogy a kormány ne bukhasson meg. A magyar demokrácia alapító atyái 1989-ben el akarták kerülni, hogy a várhatóan turbulens átalakulási időszakban tiszavirág-életű "strandkormányok" váltsák egymást, és egyetlen kormány se legyen képes kitölteni négyéves mandátumát. A megoldás "túl jól" sikerült: a magyar politikai rendszer formális értelemben a legstabilabb a közép-európai régióban, mert 1990 óta valamennyi koalíciós kormány kitöltötte négy évre szóló megbízatását. A túl sok kétharmados szabály szinte felmenti a politikusokat a felelős kormányzás alól. A formális stabilitásnak azonban ára van, mert a szabályozás komoly gátat szab a rendszer önkorrekciós mechanizmusai érvényesülésének.
Hasonlóan problematikussá vált húsz év után a kétharmados törvények fenntartása, amelyek lényegében semmi másra nem jók, mint a parlamenti pártok kollektív felelőtlenségének ösztönzésére. Annak idején ezeket a minősített többséget igénylő törvényeket a Németh-kormány hozta létre azzal a szándékkal, hogy az állampárt várhatóan ellenzékbe kerülő jogutódja ne veszítse el minden befolyását a politika alakítására. A kétharmados törvények többségét azonban az 1990-es MDF-SZDSZ-paktum is hatályban tartotta, ami jól érzékeltette az egykori ellenzék két meghatározó pártjának egymás iránti bizalmatlanságát. Ami akkor még jogos lehetett - hiszen a köztársaság alaptörvényeinek meghozataláról volt szó -, azt húsz évvel később indokolatlan fenntartani. A kétharmados törvényekben ugyanis - amit újra csak a stabilitás vágyától vezérelve alkottak meg - indokolatlanul széles területekre kiterjedő alkotmányos konszenzuskényszer jelenik meg.
A jelenlegi magyar alkotmányos szerkezet tehát az ország kormányozhatósága érdekében a ciklus teljes idejére biztosítja a kormány hatalmát, majd a kétharmados törvényekkel rögtön gúzsba is köti a regnáló kormányt, vagyis megfosztja kormányzóképessége jelentős hányadától. Ez a szerkezet - kis túlzással - egyszerre gondoskodik a kormány hatalmáról, valamint arról, hogy ne élhessen vele. Ezek az alkotmányos szintre emelt "magyaros trükkök"
- 68/69 -
már-már önsorsrontó módon kontraproduktívak. Csak míg ezt a Kádár-rendszerben a szovjetek kényszerítették a magyarokra, addig e hagyományt a magyarok 1989 óta saját akaratukból, "nemzeti kulturális örökségként" viszik tovább magukkal.
Általában a magyar politikai rendszer sajátosságai (a jelölőcédula-gyűjtés, a magas bejutási küszöb, a konstruktív bizalmatlansági indítvány, a kétharmados törvények nagy száma, a pártfinanszírozás és a pártalapítványok rendszere stb.) bebetonozzák a létező pártokat, és rendkívül megnehezítik új politikai csoportok parlamentbe kerülését. Pedig tudnunk kell, hogy az erős demokrácia nem egyenlő a többpártrendszer adott struktúrájának rögzítésével.
Ahogy fentebb említettem, Magyarországon a demokrácia féloldalasan - a pártok uralma, azaz "pártokrácia" formájában - valósult meg. Ezt a rendszert a társadalmi, gazdasági és kulturális élet túlzott átpolitizáltsága, a politikai pártoknak a közélet különböző területein érvényesülő túlzott - csaknem kizárólagos - beleszólási lehetősége jellemzi. Ez pedig tovább sorvasztja az egyes társadalmi alrendszerek autonómiáját és saját értékelési mechanizmusait; rugalmatlanná, önkorrekcióra és innovációra képtelenné teszi a rendszer egészét. Hiszen ha a társadalmi előrejutás nem a teljesítménytől függ, hanem azon múlik, hogy épp melyik párt van hatalmon, akkor ez elveszi az emberek kedvét attól, hogy valódi teljesítményt nyújtsanak.
Ne csak a mindenkori kormányfő személyében, és ne is csak a globális folyamatok tőlünk független hatásában keressük a magyarországi gazdasági és politikai válság okait. Mindezek mellett intézményes-szerkezeti okai is vannak annak, hogy Magyarország a szükségesnél lassabban tudott reagálni a külső kihívásokra és más országoknál talán sebezhetőbbé vált a globális válság idején. A mentális és intézményi stabilitás érték ugyan, de az elmúlt évtizedben bebizonyosodott, hogy fetisizálása fékezi az ország fejlődését. Demokrácia van, de megújulása, felfrissülése korlátozott. A stabilitás illúziója a leszakadás garanciája lett.
A privilégiumok demokráciája. Az elmúlt időszakban a közbeszéd a gazdasági válság körül forgott, annak különböző aspektusait elemezte. A magyar értelmiség számára megszokott, már-már kötelező ujjgyakorlat a politikai hatalom bírálata, ami rendjén is való, hiszen a kritikai értelmiség egyik legfontosabb funkciója a közjóról és a jó kormányzásról folytatott széles körű vita fenntartása. Elvárható, hogy a közügyekről vitatkozzunk, így hozzájáruljunk a demokrácia civil komponensének és laikus szellemének megerősödéséhez. Kívánatos azonban, hogy válsághelyzetekben az értelmiség vitái túlmutassanak a napi politikán, s egyszerre mélyebb és általánosabb tanulságok levonására is alkalmasak legyenek. S mindebből nem hiányozhat az önvizsgálat sem.
Magyarországon az értelmiség aktív szerepet játszott a rendszerváltásban, a többpártrendszer, a politikai kultúra és a független nyilvánosság meghonosításában. A mai magyar demokrácia nemcsak a "profi" politikusok műve - ilyenek akkor csak a diktatúra oldalán voltak -, hanem az értelmiségé is. Az ellenzéki oldalon értelmiségiek és politikusok között nagy volt az átjárás a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években. Ezáltal olyan közvetlen kapcsolatok jöttek létre, amelyek révén számos kortársunk rövidebb-hosszabb ideig belekóstolhatott a hivatásos politizálásba és komoly politikai tapasztalatokra tehetett szert. S noha húsz évvel ezelőtt a rendszerváltás kétségkívül megvalósult, ma már önkritikusan beláthatjuk azt is, hogy a magyar értelmiség nem lehet túlzottan büszke a művére. Vagy hadd mondjam így: nem lehetünk nagyon büszkék rá. Az értelmiség tagjai elvileg megtehetnék, hogy - legalább a párbeszéd idejére - kilépnek táborukból, jelezve, hogy saját elveik, nem pedig az aktuális politikai felkérések szerint gondolkodnak Magyarország jövőjéről. Az értelmiség korábbi kiemelkedő szerepe a demokratikus rendszerben már nem tér vissza - legalábbis nem abban az értelemben, ahogy az elnyomó rendszerekben megvolt. Amikor nem volt szólás- és sajtószabadság, nem volt demokrácia, akkor az emberek egy-egy kiemelkedő értelmiségi szereplőre figyeltek, a haza bölcsére, a nemzet lelkiismeretére. Az jelentette a mércét, ahogyan ők állást foglaltak, mert az értelmiség helyettesítette a demokráciát. 1989 óta az értelmiség feladata is megváltozott: célja már nem lehet a hiányzó demokrácia helyettesítése - bár talán sokan még mindig szereptévesztésben vannak -, hanem a párbeszéd és az alternatívák fölmutatása. Az értelmiség feladata a nyugodt vita, a közügyekhez való, pártoktól független hozzászólás, a kételyek és az alapvető kérdések megfogalmazása.
Fontos, hogy a politikusok mellett kritikailag elemezzük a demokrácia más szereplőinek tevékenységét, beleértve a magunk szerepét is. Vajon a komoly újságírók szembenéztek-e azzal, hogy soraikból többen az önálló vélemény kifejtése és a tények megalkuvás nélküli feltárása helyett különböző politikai és gazdasági szereplők propagandistájává váltak? Vajon folytatnak-e kritikai vitát erről saját köreikben? Vagy mit gondoljunk arról a magyar közgazdász elitről, amely húsz éve nem nagyon állt elő új gondolatokkal, és helyenként még mindig úgy viselkedik, mint az egyszeri csodadoktor, aki minden bajra ugyanazt az orvosságot írja fel? Vajon igaz-e - amiben húsz éve még oly sokan hittünk -, hogy az állam gaz-
- 69/70 -
dasági szerepének radikális csökkentése, a privatizáció és a dereguláció automatikusan megoldja az államszocializmustól örökölt gazdasági bajokat? Vajon nem lehetséges-e kilépni ebből a megközelítésből, és kiegyensúlyozottabban szemlélni állam és piac, gazdaság és társadalom kölcsönhatásait?
És vajon miért van az, hogy a politológusok és a politikai elemzők rendre leragadnak a politikai elit felületi, hatalmi játszmáinak "értékmentes" kommentálásánál, és nem mondanak semmi érdemlegeset a demokrácia tartalmi kérdéseiről? A politológusoknak - ha komolyan veszik hivatásukat - képesnek kell lenniük arra, hogy a politika jelenségét társadalmi kontextusba helyezzék, és a jelenleginél többet mondjanak a politika és a társadalom viszonyáról. Ha behunyjuk a szemünket a lényeges dolgok előtt, akkor ne csodálkozzunk, hogy az általunk választott politikusok is ezt teszik. Mert ők sem a társadalmon kívül élnek, ők is csak annyit engednek meg maguknak, amennyit a társadalom megenged nekik. A demokrácia ügye nem lehet egyetlen kitüntetett foglalkozási csoport ügye - noha a felelősség nyilvánvalóan nem egyforma mértékű.
Az értelmiség a Kádár-korszak privilegizált társadalmi rétege volt, amely abban a korszakban fokozatosan elvesztette a valóság iránti érzékenységét. A Kádár-korban az értelmiség világa sokáig alapvetően különbözött a társadalomban "alul lévők" mindennapi tapasztalataitól. Saját, viszonylagosan jó helyzetét az értelmiség a Kádár-rendszer egészére vetítette ki, így számos képviselője - igaz, közvetett módon - a régi rendszer és a puha átmenet apologétájává vált a rendszerváltás után. Még azok is, akik reformokat akartak, reformjaik hatását másokon próbálták ki. Sokan, akik a rendszerváltás után piacpárti és vállalkozáspárti próféták lettek, gyakran elhallgatták, hogy maguk is az állami monopolhelyzetekből gazdagodtak meg.
A gazdasági és politikai átalakulás sokkja után az értelmiség az ezredfordulót követően - részben saját privilégiumai védelmében - a status quo védelmezője lett. Úgy tűnt számukra, hogy mindörökké fennmaradhat a privilégiumok rendszerét fenntartó magas állami újraelosztás. Ügy tűnt, hogy az alul lévők sokáig meglévő türelme a végtelenségig kitart. Ügy tűnt, hogy a magasabb állami javadalmazásban részesülők széles köre számára "megúszható" a gazdasági rendszerváltozás. Ma már látjuk, mindezek az illúziók nem segítették elő az ország felemelkedését. Nemcsak a rendszerváltás emléke népszerűtlen, de az egész politikai osztály elveszítette szavahihetőségét. Mi több, hazánk az unió egyik leginkább euroszkeptikus országává vált. Az értelmiség jelentős része is felelős azért, hogy az ezredforduló utáni évtizedben a demokratikus konszolidáció számos tekintetben illúziók kergetésébe fulladt.
A rendszerváltás előtt a magyar értelmiség gondolkodását még a harmadik út gondolatának elfogadása határozta meg: Jászi, Bibó, Donáth, Liska követői bizonyos fokig mind harmadikutasok voltak, vegyes gazdaságot, Kert-Magyarországot, a kizsákmányolást korlátozó piacgazdaságot szerettek volna. Nem homogén struktúrát akartak, hanem élhető, vegyes modellt, dogmák helyett sokszínűséget.
Az 1989-es fordulat során azonban a véleményirányítók gondolkodása radikálisan megváltozott: nemcsak elvetették a harmadik utat, hanem ugyanazzal a lendülettel a kapitalizmusnak az 1980-90-es évek fordulóján divatos neokonzervatív változatát is kritikátlanul elfogadták. Tény, hogy Magyarországon sokan hangsúlyozták az aktuális nyugati modell és a hozzá kapcsolódó értékrend átvételének fontosságát. Mivel az államszocializmus maga is történelmi kísérlet volt, annak bukása után országunk lakói nem akartak újabb kísérleteket. Normális országot akartak. De ebből nem következik az, ami a magyar politikában - és különösen a liberális táborban - megjelent: hogy a kapitalizmus adott modelljének nincs alternatívája.
Többféle liberalizmus és többféle demokrácia van, s mást jelent a liberalizmus a centrumban, mint a periférián vagy a félperiférián. A félperifériás magyar liberalizmus hívei próbára tették az elszegényedő százezrek türelmét. Pedig demokráciákban nincs olyan, hogy "nincs alternatíva". Ellenkezőleg, épp azért lehet a rendszer demokratikus, mert mindig van alternatíva, mindig lehetséges rendszerkritika. Aki nem képes kritikus gondolkodásra az általa egyébként támogatott rendszer működésével szemben, az hosszabb távon alkalmatlan arra, hogy a demokratikus közegben sikeresen politizáljon. A felvilágosult centrum politikájának exponensei nem tudtak mit mondani a rendszerváltás veszteseinek.
A magyar privatizáció jellegzetessége abban állt, hogy kezdeti "spontán" szakasza után a gazdaságban a külföldi nagytőke vált meghatározó tulajdonossá. Ebben a helyzetben a félperifériás kapitalista rendszer kritikátlan elfogadása, a "nincs alternatíva!" retorikája azt sugallta, hogy hívei a magyarokkal szemben a külföldi nagytőke pártján állnak. S mivel a rendszer - eredményei ellenére - a választók kö-
- 70/71 -
rében továbbra sem népszerű, ez a pozíció megpecsételte a szociálliberális elit sorsát. A demokratikus centrum nem kínált alternatívát odafigyelő, empatikus, plebejus jellegű politizálással, s így átengedte a terepet a szélsőjobboldalnak, amely választási szlogenjében azzal szólította meg a talajvesztett százezreket, hogy "Magyarország a magyaroké". Szinte törvényszerű, hogy ha a társadalmi szolidaritás hiányzik - s ez ma már aligha a rendszerváltók hibája -, akkor a szolidaritás útszélen hagyott értékeit a szélsőjobboldal etnikai alapon kirekesztő politikája emeli magasba. Világszerte felerősödtek az olyan jelenségek, amelyek kihívást jelentenek a demokrácia számára: például a sokszor kiszámíthatatlan globális tőkepiaci mozgások, a terrorizmus és a technológiai fejlődés okozta adatvédelmi dilemmák és a demokrácia címszava alatt kialakuló autokratikus rendszerek tartoznak ide. A klasszikus alapjogok védelméhez minden országban szükséges a civil társadalom aktív működése. Az emberi jogok védelméért minden generációnak újra és újra meg kell küzdenie, miközben a gazdasági túlélésért folytatott harcban megkopott a szabadságjogokért zajló küzdelem ethosza. Az új kapitalizmusokban a munkaerőpiac egyre inkább kettészakad a "fontos emberek", illetve a "feleslegesek" körére, a technokrata elit sok helyütt szociálisan érzéketlen, és így alkalmatlan a szociális feszültségek enyhítésére. A munkából való tartós kirekesztettség táptalaja lehet a demokráciaellenes radikális mozgalmak megerősödésének. Ilyen körülmények között a biztonság fontosabbá válhat a szabadságnál, és a demokrácia mellett elkötelezett civil társadalom önmaga paramilitárisan szervezett, "rendteremtő" ellenlábasaival kerül szembe.
Ha a mindenkori hatalommal szembeni társadalmi ellensúly hiányzik a rendszerből, akkor a demokrácia kerül veszélybe. Ha demokraták vagyunk, nem tekintgethetünk örökké hátra, haraggal visszanézve az "elrontott" 1989-es rendszerváltásra, s mindazokra, akik annak idején részt vettek benne. A demokrácia sohasem lehet egyszer s mindenkorra befejezett. Sokkal inkább dinamikus folyamat, erők és ellenerők harcának törékeny egyensúlya, amelyet újabb és újabb generációk demokratikus elkötelezettsége és áldozatvállalása tart felszínen.
A magyar alkotmány legnagyobb gyengéje az, hogy túlságosan könnyen változtatható. Az "átmenet" alkotmánya, mint azt majd alább részletesebben is kifejtem, hol jobban, hol kevésbé, de általában elősegítette az elmúlt két évtizedben a gazdasági és társadalmi átalakulást. Ennek az alkotmánynak az volt a legfontosabb pozitív vonása, hogy a közpolitikák és jogszabályok megalkotását plurális játéktérben helyezte el, korlátozva annak az esélyét, hogy egyetlen politikai párt vagy hatalmi ág sajátítsa ki hosszabb időre a közjó meghatározását. Elég nagy a valószínűsége annak, hogy a jövő évi választások után egyetlen politikai párt kezébe kerül az alkotmány alakításának lehetősége. A magyar alkotmányos rendszer eltávolodik a kontinentális európai, többpólusú politikacsinálási modelltől, és elindul egy a mainál sokkal rosszabb, kevesebb politikai versenyt, csökkentett értékű korlátokat alkalmazó, a jelenleginél jóval erősebb hatalmi összpontosítást megvalósító (fél)prezidenciális rendszer felé.
A húsz évvel ezelőtti kelet-európai változásokra utólag visszatekintve jól látható, hogy a volt államszocialista országok közül azok tudtak valamiféle kényes egyensúlyt találni a liberális demokrácia fenntartása, a piaci átalakulás és a lassú gazdasági felzárkózás gyakran egymással ütköző követelményei között, amelyekben megosztott volt a hatalom és úgy-ahogy működött a fékek és egyensúlyok rendszere. Azokban az országokban sikerült megvédeni az alapvető szabadságjogokat és az államot a legerősebb gazdasági erőcsoportoktól, amelyek a politikai átmenet gyakran esetleges politikai küzdelmeiből egy olyan kormányzási rendszerrel kerültek ki, amelyben nem sajátíthatja ki egyetlen párt, egyetlen politikai szereplő sem tartósan a közjó meghatározásának jogát. Azok az országok kerültek közelebb Európa nyugati feléhez, amelyekben koalíciós partnerekkel vitázva, erős parlamenti ellenzéki pártok kritikájának kitéve, többpólusú és nyitott politikai küzdelmek során kellett megszerezni és fenntartani a kormányzás jogát.
Magyarország a rendszerváltásból egy olyan alkotmányos rendszerrel került ki, amely inkább ebbe az utóbbi irányba tolta a kormányzási rendszert, látszólag erős gátakat szabva mind a (fél)prezidenciális, mind a Westminster-típusú rendszerek kialakulásával szemben. Nem azért, mert ez lett volna a kerekasztal-tárgyalások résztvevőinek a célja. Az alkotmányos rend átalakítását az állampárt már a tárgyalások kezdete előtt egyoldalúan beindította, a tárgyalások során többféle modell kialakításának a lehetősége is felmerült. A tárgyaló felek végül nem jutottak olyan megoldáshoz, amely az összes szereplő számára elfogadható lett volna; az új intézményi rend egyik legfontosabb elemét (parlamentarizmus a kezdetektől kompromisszumok nélkül) a kerekasztal-tárgyalások kimenetelét megkérdőjelező nép-
- 71/72 -
szavazás döntötte el pozitív irányban, és az új rend kulcsfontosságú elemeit (mint a kétharmados törvények vagy a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye) végül csak az első szabad választások utáni MDF-SZDSZ-paktum rakta helyre.
A rendszerváltás legnagyobb erőssége azonban éppen az volt, hogy az új intézmények sokféle, egymással gyakran homlokegyenest ellenkező célú erő küzdelmeiből és kompromisszumaiból születtek. Egyetlen politikai csoportosulás sem tudta rákényszeríteni egyoldalúan a célkitűzéseit a többire, és a résztvevők többsége sikeresen harcolt a vélt érdekeit védő garanciáknak az új rendszerbe való beépítéséért. Ennek a plurális küzdelemnek lett a végeredménye egy bőséges olasz minestrone konzisztenciáját is felülmúló alkotmány, amely a német, az osztrák, több skandináv és egyéb kontinentális alkotmányokéhoz hasonlítható elemekből áll össze, gyakran függetlenül alkotóinak szándékaitól, számtalan lehetőséget hagyva innovatív politikatudományi doktori disszertációk megírására.
Sokan írtak 1989-ről úgy, mint az annus mirabilisről. A jogállamiság és a politikai demokrácia kialakítása, azt gondolom, jogossá teszi ennek a különben "pompózus" kifejezésnek a használatát. Az új rend kialakítása ugyanakkor hasonlítható ahhoz a hőstetthez is, amelyet Münchausen báró hajtott végre, amikor saját varkocsába kapaszkodva húzta ki magát és két térde közé szorított lovát a mocsárból. A kerekasztal-tárgyalások akkor kezdődtek meg 1989 júniusában, amikor hosszas előcsatározások után végül az MSZMP is elfogadta azt, amit az Ellenzéki Kerekasztalt (EKA) alkotó szervezetek a kezdetektől mondtak: az új alkotmányról vitázók egyikének sincs védhető, stabil legitimitása, sőt éppen az a gazdasági és politikai válság kellős közepén álló Magyarország legnagyobb problémája, hogy egyetlen legitim politikai ereje sincs.
A kerekasztal-tárgyalásoknak éppen azért kellett a szabad választások feltételei kialakításáról és csakis arról szólnia, mert szereplői nem voltak legitim képviselői a társadalomnak. Az 1956-os forradalom mártírjainak nyilvános újratemetése végleg eloszlatta az MSZMP vezetőinek a hitét, hogy helyreállíthatják a rendszer már addig is omladozó legitimitását. Az EKA-t alkotó szervezetek ugyanakkor (annak ellenére, hogy 1989 folyamán többször bebizonyították, több embert tudnak az utcákon mozgósítani, mint az MSZMP) egy percig sem hittek abban, hogy akár egyedül, akár az EKA-ba tömörülve "a" magyar társadalom legitim képviselői lennének. Úgy gondolták, csakis egyetlen dolog igazolhatja az ország alapvető intézményeinek átalakításában játszott szerepüket: az, hogy megteremtik egy legitim hatalom létrejöttének a feltételeit. Az EKA résztvevői éppen azzal határozták meg önmagukat 1989 márciusában, hogy ők azok (az akkor már gombamód szaporodó "alternatív szervezetek" közül), akik nem hajlandók másról tárgyalni a hatalommal, mint a népszuverenitás helyreállításáról. A különbség a kerekasztal-tárgyalásokat 1989 februárjában befejező és a kompromisszumos "egyharmados demokráciát" elfogadó lengyel ellenzékiek és az egyesült magyar ellenzék között nem az volt, hogy a magyar ellenzéket más anyagból gyúrták volna. Az EKA tagjai pontosan látták és vitáikban meg is fogalmazták, hogy nem rendelkeznek olyan társadalmi felhatalmazással, mint a lengyel Szolidaritás, túlságosan gyengék ahhoz, hogy belemenjenek bármilyen kompromisszumos megoldásba, és ezért nem tárgyalhatnak többről vagy kevesebbről, mint a szabad választások feltételeinek megteremtéséről.
Az 1989-es kerekasztal-tárgyalások vagy az MDF-SZDSZ-paktum nem zárta és nem is zárhatta le az 1988-ban elkezdett plurális vitát arról, milyen intézményrendszer szolgálja, szolgálhatja leginkább a köztársaságot. Az új alkotmány átmeneti céllal született, és maga a gazdasági és társadalmi átmenet is olyan, 1989-ben nem látott vagy a szereplők által nem a mostani formában látott kérdéseket vetett fel, amelyek időről időre felújítják az akkor kialakult intézményrendszerről, illetve annak egyes elemeiről folyó vitát.
A kerekasztal-tárgyalások megkezdése előtt az EKA ülésein még inkább az érvek domináltak, és a résztvevők elég nagy energiát fordítottak konszenzusos álláspontok kialakítására. Ahogy "élesbe fordultak" a tárgyalások és megkezdődött a vita a konkrét intézményekről, az érvek mellett egyre inkább feltűntek a fenyegetéseket, dominanciára törekvő klikkek alakítását is magukba foglaló politikai alkuk. A magyar rendszerváltás nagy szerencséje azonban éppen az volt, hogy az 1989-1990 folyamán kialakult alkotmányos alapszerkezetet nem angyalok és nem is angyalok számára formálták. Az új intézményeket a szervezeti érdekeiket többé-kevésbé ésszerűen követő politikai pártok alakították ki, gyakran hatalmasakat tévedve abban, hogy milyen jogszabályok és intézményi megoldások szolgálják majd leginkább pártpolitikai érdekeiket. Gyakran őszinte meggyőződésből támogattak olyan intézményeket, amelyek szerintük a kormányozhatóságot, a stabilitást vagy a politikai pluralizmus erősítését szolgálták volna. Ugyanakkor megpróbáltak olyan intézményi garanciákat kialakítani, amelyekkel növelhették esélyeiket a politikai versenyben vagy csökkenthették politikai ellenfeleik versenyelőnyét. Tartottak attól, hogy ellenfeleik erős szövetségeket kötnek ellenük,
- 72/73 -
és nem lesz erejük, eszközük megvédeni az általuk képviselt értékeket és érdekeket. Szövetségeket kötöttek olyan fékek és egyensúlyok intézményesítéséért, amelyektől pozícióik javulását várták. Azonban akarva-akaratlanul ezzel együtt egy olyan intézményes rendet hoztak létre, amely az elmúlt két évtizedben inkább szolgálta a pluralizmust, a politikai rendszer többszólamúságát, akadályozta egyféle politikai felfogás, egyfajta értékrend dominanciáját, védelmet nyújt a jogállamiság számára és, legalábbis napjainkig, védelmet nyújt egyetlen politikai párt túlzott dominanciája ellen.
Az 1989-90-ben létrehozott alkotmányos keret éppen azzal szolgálta jól a gazdasági és társadalmi rendszerváltást, hogy egy olyan alkotmányos rendet intézményesített, amelyben egyetlen politikai szereplő sem tud tartósan rákényszeríteni a társadalomra egyetlen kizárólagos felfogást a közjóról. 1989-ben végeredményben ez volt talán az egyetlen dolog, amelyben minden résztvevő egyetértett: a rendszerváltás célja többféle versengő politikai program szabad választásokon alapuló küzdelmének intézményesítése a jogállamiság keretei között.
Abban viszont már megosztottak voltak a résztvevők, hogy milyen gazdasági és társadalmi rendszert preferálnak. A tárgyaló felek között voltak olyanok, akik a (szociális) jelző nélküli piacgazdaságot tartották ideálisnak. Voltak továbbá a skandináv vagy német típusú szociális piacgazdaság hívei, és természetesen a Kert-Magyarországtól a munkástulajdonlásig terjedő skálán különböző harmadik utas megoldások támogatói. Ezeket a kérdéseket azonban az EKA tagjai tudatosan nem tárgyalták, és a kerekasztal-tárgyalásokon is következetesen azt az álláspontot képviselték, hogy csak a szabadon választott parlamentnek van joga, legitimitása politikai döntések tárgyává tenni a rendszerváltás gazdasági és szociális kérdéseit. Ezzel magyarázható az is, hogy az EKA azzal a feltétellel fogadta el a gazdasági kérdések bevonását a kerekasztal-tárgyalások napirendjébe, hogy a gazdasági bizottságokban folyó tárgyalások kimenete nem akadályozhatja meg a megállapodások megkötését a politikai intézményekről vitatkozó bizottságokban. Ugyanakkor az EKA azzal küldte el tárgyaló delegációját a gazdasági bizottságokba, hogy az akadályozza meg minden olyan megállapodás megszületését, amely elvenné a szabadon választott parlamenttől a döntés jogát a gazdasági rendszerváltás kérdéseiben, és lassítsa le az akkor már teljes gőzzel zúgó spontán privatizációt.
Mindezt azért fontos látni, mert a kerekasztal-tárgyalásoknak nem volt és nem is lehetett célja egy konkrét gazdasági és társadalmi rendszerre való átmenet igényeihez szabni az új intézményeket. Nem egy nemzeti vagy transznacionális kapitalizmusra, nem a német szociális piacgazdaságra, az osztrák liberális korporatív rendszerre, az angolszász "szabadpiaci" rendszerre való átmenet intézményeit kreálták meg 1989-ben és az MDF-SZDSZ-paktummal 1990-ben. Szemben például az amerikai alapító atyákkal vagy a második világháború utáni nyugatnémet alkotmány megalkotóival, nem volt köztük konszenzus abban, hogy milyen gazdasági és társadalmi rendet kell majd az alkotmányos intézményeknek szolgálniuk és a gazdasági rend milyen potenciális veszélyeinek elhárításában kell majd szerepet játszaniuk az új intézményeknek.
Az alkotmányt nem egy konkrét társadalmi vagy gazdasági doktrína megvalósítása érdekében alakították olyanra, amilyen lett, hanem azért, mert elfogadták: többféle elképzelés van arról, milyen gazdasági és társadalmi változások szükségesek, többféle vízió szól arról, milyennek kellene lennie a változások kimenetelének, és elfogadták, hogy egy jobb társadalmi és gazdasági rendszerhez csak az egymással ütköző jövőképeket képviselő szervezetek szabad politikai versengésén keresztül lehet eljutni.
Ez az alkotmányos intézményi keret lehetővé tette egy működőképes piacgazdaság kialakulását, úgy, hogy közben egyetlen gazdasági vagy társadalmi doktrína képviselői sem tudták tartósan ráerőltetni nézeteiket a társadalomra. Igen jelentős és gyakran szélsőséges közpolitikai ingadozások révén, de sikerült újra és újra valamilyen egyensúlyt találni a piaci átalakulás gyakran egymással ütköző politikai, gazdasági és társadalmi követelményei között. Az elmúlt két évtizedben talán az volt az 1989 utáni intézmények egyik legnagyobb gyengesége, hogy nem tudták megakadályozni a gazdasági és szociális politikák szélsőséges ingadozását. A neoliberális rohamok és kényszeres etatista redisztributív politikák ciklikus váltakozása csak az egyik legjobban látható jellegzetessége a közpolitikák moderálását biztosító mechanizmusok gyengeségének. Ezek a mechanizmusok csak részben kötődnek az alkotmányos intézményrendszerhez. A civiltársadalom egyenlőtlen fejlődése, a gazdasági és szociális érdekeket hatékonyan képviselni képes szervezetek megosztottsága és erőtlensége, a nyájszellemtől mentes kritikus közpolitikai nyilvánosság fejletlensége legalább akkora szerepet játszik a közpolitikák moderálását lehetővé tévő mechanizmusok gyengeségében, mint az alkotmányos intézmények sajátosságai. A választási rendszer aránytalansága túlságosan nagy mellényt (és politikai hatalmat) ad egyébként szerényebb politikai bázist maguknak tudó politikai pártoknak, gyengíti a koalíciós kényszert, és nem segíti elő a
- 73/74 -
politikai versenyzők számának és a verseny intenzitásának fenntartását. A konstruktív bizalmatlanság intézménye ugyanakkor talán túlzott stabilitást biztosít a saját politikai bázisukat felmorzsoló pártoknak. A nagyobb kormányzati instabilitás nem vált a kárára a többi visegrádi országnak, és talán könnyítette is az időbeni politikai irányváltást.
A rendszerváltás a magyar történelem egyik legnagyszerűbb fordulata volt. olyan lehetőségeket nyitott meg az ország számára, amelyekhez hasonló nem volt még a történelemben. Húsz év távlatából mégis az látszik, hogy ezekkel a lehetőségekkel csak nagyon kis részben tudtunk élni. Az elmúlt húsz év során cselekvési helyzetbe került elitet súlyos felelősség terheli azoknak a problémáknak a nagy részében, amelyekkel ma az ország szembenéz. Ez a felelősség azonban nem abból fakad, hogy 1989-90-ben nem sikerült megtalálni azokat az ideális vagy akárcsak optimális alkotmányos kereteket, amelyek egyszer és mindenkorra rögzítik a szabadságjogok és az állam működésének kereteit. Ilyen ideális vagy akárcsak optimális keretek ugyanis akkor sem léteztek, és most sem léteznek.
A jelenleg is tapasztalható nemzetközi pénzügyi válság és az ahhoz kapcsolódó jelenségek - a szélsőséges politikai irányzatok megerősödése a stabil európai demokráciákban is a társadalmi feszültségek erőszakos utcai rendezvényekben nyilvánul meg - világosan jelzik, hogy a fejlett nyugati demokráciák sincsenek azoknak az eszközöknek a birtokában, amelyekkel az ilyen jelenségek megelőzhetők.
A magyar válság azonban nemcsak azokból a forrásokból ered, amelyek az utóbbi években az egész világot megrázták, hanem vannak speciálisan az elmúlt évtizedek elkerülhető hibáiból épülő elemei is. Amennyiben ezekkel a hibákkal nem nézünk szembe, kevés esélyünk marad arra, hogy kilábaljunk a jelenlegi helyzetből.
Vannak, akik a rendszerváltó alkotmányozás hibáiról beszélnek, és vannak olyanok is, akik az alkotmány módosítását és a közjogi rendszer átalakítását sürgetik. Meggyőződésem szerint azonban a jelenlegi politikai-, gazdasági- és morális válságnak egyetlen olyan eleme sincs, amely az alkotmányos intézményrendszerből fakad. Nincs olyan alapjog vagy alkotmányos intézmény, amelyet olyan hibásan alkottunk meg, hogy az szükségképpen a jelenlegi válsághoz vezetett volna. A rendszerváltás két nagy közjogi csomópontján, az Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP, majd az MDF és az SZDSZ közötti tárgyalások során olyan alkotmányos megállapodások születtek, amelyek az adott időben, helyen és körülmények között jó megoldásokat tartalmaztak.
Az egyesek által máig vitatott legfontosabb kérdések: a köztársasági elnök alkotmányos jogállása, az egykamarás népképviseleti elv alapján, a politikai pártok dominanciájával működő parlament, az Alkotmánybíróság intézménye, a jogvédő intézmények rendszere mind olyan megoldás, amelynél a lehetőségek közül a jobbat sikerült választani. Ha Horthy, Rákosi és Kádár után folytatódik a tekintélyelvű rendszerek történelmi hagyománya, akkor a parlamenttel szemben felelősségmentes, interpellálhatatlan és leválthatatlan erős köztársasági elnök, aki a végrehajtó hatalom fejeként jár el, Magyarországot bizonyosan az utálatos diktatúrák közé lökte volna. Ennek a megoldásnak a gyakorlati megvalósulását láthatjuk Lukasenko Fehéroroszországában, Putyin és Medvegyev Oroszországában vagy Hugo Chavez Venezuelájában. Ne legyenek illúzióink: a magyar történelmi hagyományok nem az amerikai elnöki rendszert teremtették volna meg.
Az is nehezen hihető, hogy a mind jobb-, mind a baloldalon sokak által nosztalgiával emlegetett korporatív, vagyis senkinek sem felelős, demokratikusan számon kérhetetlen második kamara megelőzte volna a válság kialakulását vagy elmélyülését.
Az elmúlt húsz esztendő különböző szakaszaiban a rendszerváltó alkotmányozás során létrehozott intézmények közül, ha különböző mértékben is, de mindegyik lényegesen rosszabbul teljesített, mint ahogy az elvárható lett volna. Igaz ez az Országgyűlésre, a köztársasági elnökre, a kormányra, az Alkotmánybíróságra, a bíróságokra, az ügyészségre, az Állami Számvevőszékre, az országgyűlési biztosokra, a Magyar Nemzeti Bankra és az önkormányzatokra is. Természetesen különböző mértékű a felelősségük, és az egyes hivatalokat betöltő személyek is eltérő teljesítményeket nyújtottak, de ennek részletes elemzése a történészek dolga lesz. Azt azonban le lehet szögezni, hogy - miközben mindegyik említett intézményre vonatkozóan el lehet képzelni másfajta, sőt a jelenleginél sokkal jobb szabályozást is -egyik esetben sem lehet azt állítani, hogy az adott intézmény rossz teljesítményének kizárólag a rossz alkotmányos szabályozás volt az oka.
Kétségtelenül vannak olyan szabályok, amelyek egy adott történelmi helyzetben jól működtek, később viszont változatlan alkalmazásuk inkább negatív hatással járt. Példaként említhető a durván aránytalan választási rendszer és a miniszterelnök konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal megerősí-
- 74/75 -
tett jogállásának együttes hatása. Ezen a területen a szabályozás nagymértékben hozzájárult a két politikai tömb engesztelhetetlen szembenállására épülő politikai rendszer kialakulásához, ezen keresztül a politikai válság elmélyüléséhez. Az utóbbi két évtizedre visszatekintve szerencsésebb lett volna, ha a rendszerváltást követő első választáson alkalmazott választási rendszert a második választáson már arányos képviselet váltotta volna fel. Ugyancsak jobb lett volna, ha a szabad választás után megalakult új kormány fennmaradásához nélkülözhetetlen szabályokat a későbbiekben olyan alkotmányos szabályrendszer váltja fel, amely a kormány megbuktatását könnyebbé teszi. Az arányos képviselet (a párt- és kampányfinanszírozás átláthatóvá tételével együtt) nagyobb esélyt adott volna egy tagoltabb politikai mező fennmaradására, ezen keresztül növelhető lett volna azoknak a választóknak a száma, akiknek értékei politikai képviselettel rendelkeznének. A megváltozott szabályozás csökkentette volna annak esélyét, hogy az adott politikai blokkon belüli domináns párt gyakorlatilag magába olvassza az egyazon oldalon lévő kisebb pártokat, egyszersmind, megteremtethette volna a politikai mező közepén a politikai blokkok közötti átjárás jótékony lehetőségét is.
Noha kétségtelenül sok kárt okozott az a körülmény, hogy változatlan maradt a választási rendszer és változatlanok maradtak a miniszterelnök elmozdíthatatlanságát biztosító szabályok, mégsem lehet azt állítani, hogy maguk a szabályok, a szabályozás adott módja vezetett volna a válsághoz.
Az eddig elmondottakat úgy összegezhetem, hogy bár az 1989-es és 1990-es alkotmányozásnak minden eleméről lehet értelmes vitát folytatni és el lehet képzelni az elfogadott szabályokhoz képest alternatív megoldásokat is, a szabályozás megalkotását követő évtizedek csalódást keltő eredményei nem a rossz alkotmányos kompromisszumokból álltak elő. A létrejött alkotmányos szabályok keretei között is lehetett volna a megvalósultnál sokkal sikeresebb átalakulási folyamat Magyarországon. Ezt azért is fontos leszögezni, mert becsapják magukat azok, akik azzal áltatják saját magukat és a választókat, hogy egy új alkotmánnyal olyan új alapokra helyezhető az ország működése, amely kizárná a jövőbeli válságok kialakulását.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az alkotmányos intézmények rossz teljesítménye nem fog magától megváltozni, mint ahogyan azzal is, hogy önmagában a rossz működéshez vezető folyamat felismerése sem elég a változáshoz. A működés változása csak a szabályozás valamilyen fokú átalakításával képzelhető el, hiszen csak így lehet elérni, hogy első lépésben a szereplők érdekei is megváltozzanak, majd ennek megfelelően működésük is. A változás úgy is lehet lényeges és mélyreható, ha nem forgatja fel alapjaiban az alkotmányos kereteket, sikeres pedig csak úgy lehet, ha az alapjaiban jól megfogalmazott, de rosszul használt intézményeket nem váltja fel alapjaiban rossz alkotmányos szabályozással. A jelenlegi gazdasági-, politikai és morális válság gyökerei mégis a rendszerváltásig nyúlnak vissza. Nem is annyira az alkotmányban testet öltő szabályok tartalmára vezethetők vissza, hanem inkább azok megalkotásának módjára, illetve azokra az előfeltevésekre, amelyek birtokában az alkotmányozók részt vettek a folyamatban. Terjedelmi korlátok miatt csak három fontos tényezőre hívom fel a figyelmet.
Az első a rendszer politikai legitimációjának kérdése. Nem vitatható, hogy az Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP közötti tárgyalások rendkívüli helyzetben, jogon kívüli folyamatok keretében zajlottak. Sem a tárgyalások megkezdésekor, sem a tárgyalások folyamatában nem volt egyik félnek sem legitim felhatalmazása. Az EKA tárgyalóit tulajdonképpen még senki nem választotta meg, még senki nem adott nekik felhatalmazást a tárgyalás lefolytatására, arra pedig, hogy miről tárgyaljanak és miben egyezzenek meg, még kevésbé. Az MSZMP hatalma ekkor ugyan még tényleges hatalom volt, de nem rendelkezett demokratikus legitimációval. Természetesen ez nem történhetett másként. Azok a hagymázas elképzelések, mely szerint "alkotmányozó nemzetgyűlést" kellett volna létrehozni, nem vehetők komolyan, hiszen senki nem tudta sem akkor, sem most, hogy kikből állt volna a "nemzetgyűlés", ki hogyan, milyen szabályok szerint választotta volna meg tagjait, és attól, hogy néhány száz vagy ezer ember kikiáltja magát "nemzetgyűlésnek", mitől lett volna legitim ez a formáció. Amennyiben a tárgyalások az Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP között kizárólag az "alkotmányozó nemzetgyűlés" megválasztásának szabályairól szóltak volna, akkor 1991 előtt nem lehetett volna létre cselekvőképesen kormányozni.
A történelmi helyzet az "előbb választás, aztán alkotmány" vagy "előbb alkotmány, aztán választás" kérdésben megjelenő "a tyúk vagy a tojás" problematikát úgy oldotta meg, hogy a lehető legkevesebb időveszteséggel az jár, ha az alkotmány módosításával létrehozzák azokat a szabályokat, amelyek a Ma-
- 75/76 -
gyar Köztársaság működésének alkotmányos kereteit meghatározzák, közöttük a pártokról és a választásokról szóló törvényeket. Így a demokratikus választás eredményeként megalakuló Országgyűlés már nem az alapok lerakásával kezdte működését. Ennek a megoldásnak vitathatatlan előnye, hogy a választók az 1990-es választások során utólag legitimálták a megállapodáshoz vezető folyamatot és a megállapodás tartalmát is.
Ugyancsak történelmi szükségszerűség volt a választásokat követően 1990 nyarán létrejött MDF-SZDSZ-paktum is. Történelmi perspektívából jól látható, hogy az akkori nagy pártokat már akkor súlyos belső feszültségek terhelték, amelyek később manifesztálódtak. Nehezen képzelhető el, hogy a rendelkezésre álló rövid időn belül más módszerrel tető alá lehetett volna hozni a megállapodást.
A két alkotmányozó lépés közös sajátossága, hogy egyik sem széles körű, alapos vita keretében történt, hanem a tárgyalásokon részt vevő szereplők között folyt, akik csak utóbb nyertek legitimációt. A választók tömegei nemcsak ki voltak hagyva a folyamatból, de még a megfelelő tájékozódás lehetősége sem volt megadva számukra. Hangsúlyozom: a történelmi körülmények kényszerítették ki ezt a helyzetet, a nyilvánosság kizárásával folyó gyors tárgyalásoknak nem volt ésszerű alternatívája. Ráadásul az ország helyzetében beálló változás rövid távon kétségtelenül igazolta is az alkalmazott eljárás helyességét. A problémák ott kezdődtek, amikor az egymást követő kormányok - és főleg a baloldaliak - olyan esetekben is ezt az utat választották, amikor a történelmi helyzet azt nem kényszerítette ki, sőt nem is indokolta. Reformok sorát próbálták keresztülvinni egyfajta sajátos módszerrel, a "reformdiktatúra" vagy a felvilágosult abszolutizmus módszerével, rendre kudarcot vallva, és ezzel aláásták a politikai rendszerbe vetett bizalmat. (Emlékezzünk csak arra, hogy a liszaboni szerződést úgy fogadta el a magyar Országgyűlés, hogy a tartalmát a képviselők döntő többsége nem is ismerte. A ratifikáció elkapkodott módja teljesen értelmetlen volt,. hiszen a szerződés - mint tudjuk - a mai napig nem lépett hatályba. Ráadásul a jövőben, amikor várhatóan egyre többen kérdőjelezik majd meg ennek a szerződésnek a hasznát vagy indokoltságát, alig lesz valaki, aki olyan szinten ismeri a megállapodást, hogy érdemben a védelmére tudjon kelni. A vitától félő politikai szereplők a vita elkerülésével nemcsak ellenfeleiket fosztják meg érveik megismertetésének lehetőségétől, hanem saját magukat is.
A politikai elit egy része nem volt képes felismerni, hogy az információs robbanás korában a politikai diskurzus nem a parlamentben, a tévéstúdiókban és a települési önkormányzatokban zajlik - ahogyan a kilencvenes évek elején -, hanem az internetes fórumokon, az utcákon, a kocsmákban, a munkahelyeken, a még létező kisebb közösségekben. Akinek ezeken a színtereken több felkészült támogatója van, az tud erőt felmutatni a politikában. Ha ezekben a közösségi terekben valamelyik politikai irányzat képviselői nincsenek jelen, vagy amikor jelen vannak, csak a pártjuk hivatalos szövegeit tudják papagáj módjára ismételgetni vagy éppen belinkelni a vitába, akkor az az oldal veszít.
A jogállamot, az alkotmányos demokráciát, az alkotmányos intézményeket csak korlátozottan tudja védeni a rendőrség, az ügyészség, a bíróságok és az Alkotmánybíróság. Megvédeni pedig csak akkor tudják, ha mögöttük állnak a demokráciát elfogadó tömegek, amelyek támogatják annak értékeit. A politikai elit tagjai, első helyen a pártok képviselői, de mellettük az alkotmányos intézmények képviselői is kevés esélyt adtak a magyar társadalomnak, hogy az megértse a demokratikus intézmények működésének értelmét és felismerje annak értékét. Ezért is van ma nagyobb veszélyben a jogállam és az alkotmányos demokrácia, mint azt húsz éve gondoltuk volna.
A második körülmény, amellyel a rendszerváltó elit (és ezúttal ismét nem csak a politikai elitre gondolok) rosszul számolt, az a jogállam és a parlamentáris demokrácia gyökértelensége Magyarországon. Az aktív politizálásban részt vevő néhány tízezer ember abban a téves hitben élt, hogy a lakosság tömegei ugyanolyan lelkesedéssel és meggyőződéssel hisznek az alkotmányos intézményekben, mint a folyamatok aktív részesei. Ezért nem is tettek különösebb lépéseket ezen intézmények megértetése és elfogadtatása érdekében.
A parlamenti pártok és maguk az országgyűlési képviselők egymással versenyezve törekszenek az Országgyűlés lejáratására. A kormány és a törvényhozás azon túl, hogy viszonylag sok ügyben egyszerűen figyelmen kívül hagyja az Alkotmánybíróság vagy akár az Emberi Jogok Európai Bírósága döntéseit, a korrupció számára kedvező környezet fenntartásával szisztematikusan aláássa a jog uralmába vetett meggyőződés elterjedését. Az Alkotmánybíróság ugyancsak hadilábon áll a rá vonatkozó jogi normákkal, amikor például a jogegységi határozatok kontrollja vagy a költségvetési kérdésben elrendelt népszavazás esetében látványosan túllépett tevékenységének jogi keretein.
A köztársaság bíróságai lassan, nem kielégítő hatékonysággal és belső működésüket tekintve átláthatatlanul működnek. Az igazságszolgáltatás olyan
- 76/77 -
súlyos hibáinak, mint például az évszázad bűnügyének tartott móri ügyben hozott téves ítélet okainak és a hasonló tévedések megelőzése érdekében esetleg tett intézkedéseknek a megismerése sem adatott meg a közvéleménynek. Amikor a bíróság alkotmányos feladatának eleget téve védi a jogállam intézményeit és példamutató színvonalú ítélettel feloszlatja a Magyar Gárdát, akkor is árnyék vetül a bíróság eljárására annak következtében, hogy a kereset benyújtásától számítva több mint másfél év telt el, mialatt az érintett szervezet akadálytalanul folytathatta alkotmány- és törvényellenes tevékenységét.
Az ügyészség tevékenységének döntő része a nyilvánosságtól teljesen elzárva zajlik, a szervezet az Alkotmánybíróság döntése értelmében politikai felelősséggel nem, csak közjogi felelősséggel tartozik, ennek mibenlétét azonban homály fedi. Volt olyan országgyűlési biztos, akinek a működése idején ugyan tömeges jogsértések történtek rendőri intézkedések során, mégsem jutott eszébe senkinek, hogy azokat az az országgyűlési biztos vizsgálja ki, aki a törvény szerint többek között éppen az alapjogok feletti őrködésre hivatott. A példákat még hosszan lehet sorolni, és akkor a kormányzati vagy önkormányzati szervek sokszor ellentmondásokkal terhelt tevékenységét nem is említettük.
A működés gyakorlatának ismeretében nem lehet azon csodálkozni, hogy húsz évvel a rendszerváltás után elképesztően alacsony szinten van a jogállami intézmények iránti bizalom, és minden korábbinál magasabb az alkotmányos berendezkedés alapjait megkérdőjelező szélsőjobboldali radikalizmus támogatottsága . A jövő szempontjából az sem biztató, hogy míg a jogállam híveinek száma és eltökéltsége fogy, addig ellenségeinek száma és aktivitása nő. Ami azonban még kevesebb bizakodásra ad okot, hogy nem sok jelét látni annak, hogy az érintett intézmények készek lennének komoly erőfeszítést tenni a helyzet megváltoztatására.
A harmadik tényező, amely a jelenlegi válsághoz vezető folyamat szempontjából meghatározó, a jogállam önvédelmének hiánya. Hét évvel ezelőtt Sajó András ezeken a hasábokon az önvédő jogállam koncepciójáról írt, de javaslatai a rövidlátás, a provincializmus és a teljesen hibás helyzetértékelés következtében sajnos nem találtak meghallgatásra. Amikor az általa előre látott, a jogállamot veszélyeztető jelenségek megjelentek, akkor már sem erő, sem politikai támogatottság, sem elszántság nem volt a javaslatok elfogadására.
A rendszerváltó elit döntési helyzetben lévő tagjai a jogállamot, az alapvető jogokat és az alkotmányos intézményeket statikusan szemlélik. Ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy az emberi jogokat és az alkotmányos demokráciát ma is csak azok a kihívások érik, amelyek régebben: száz, hetven vagy húsz éve. Ehhez a tévképzethez az a meggyőződés is társul, hogy a jogok és az intézmények védelme ma is lehetséges ugyanolyan eszközökkel és módszerekkel, mint évtizedekkel ezelőtt.
Ez az ortodox szemlélet gátja lehet annak, hogy az új kihívásokkal szemben a jogvédelem új megoldásait találjuk meg. Ez nélkülözhetetlen lenne ahhoz, hogy ne a húsz évvel ezelőtti vitákat folytassuk napjainkban, mint ahogyan ahhoz is, hogy a rendszer válságjelenségeire ne engedjünk olyan megoldásokat alkalmazni, amelyekről már bebizonyosodott, hogy még tovább rontják a helyzetet.
Az új jogvédelemhez a szabadság és a jogállam híveinek az elitdemokrácia helyett a participáción alapuló demokratikus megoldásokat kell keresniük, továbbá összefogást kell teremteniük mindazok között, akik hivatásszerűen működtetik a jogállam intézményeit, és azok között is, akik élvezik a szabadság és a jog uralmának gyümölcseit. Ez kellene ahhoz, hogy 1989-90-ben megindult rendszerváltó folyamat ígéretei jóval nagyobb részben teljesüljenek, mint ahogyan eddig tapasztalhattuk. Más szóval: a megoldás lényegében az, hogy a meglévő alkotmányos kereteket végre valódi tartalommal kellene megtölteni..
"Tíz évvel ezelőtt... attól féltem: nehogy majd ez legyen, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!" A rendszerváltás huszadik évfordulója a Ten years after című Cseh Tamás - Bereményi Géza dalt idézi fel.
Csakhogy amíg a szöveg a múlt század hetvenes éveiben a Kádár-korszak lényegi változatlanságának elviselhetetlenségére utalt, mára a rendszer radikális megváltoztatása ellenére vagy éppen következményeként alakult úgy a világ, hogy húsz év után ez a dal lett, amit nagyon nem szerettem volna.
Húsz éve azonban nem féltem, hogy ez lehetséges, mert eszembe sem jutott. Bár sok tekintetben nem rendelkeztem részletes úgynevezett jövőképpel, amikor már hittem, hogy lesz rendszerváltás, feltételeztem, hogy Magyarország húsz év alatt, ha az életszínvonalban nem is, de az intézményrendszer működésének módjában megközelíti a mintának tekintett nyugat-európai átlagot, a társadalom értékrendje is jelentős részben hasonul a nyugatinak nevezett világéhoz, így az emberek döntő része magáénak érzi a kialakult rendszert.
- 77/78 -
Nem így lett. Pedig a változások főbb iránya követte az egykori elképzeléseket.
Az intézményrendszer egésze látszólag, megfelelő távolságból nézve nagyjából úgy alakult, ahogy az húsz évvel ezelőtt elképzelhető volt. Létrejött a zömében magántulajdonra épülő gazdaság, ahol az elkerülhetetlen rendszerváltás kalkulálhatóan nagy társadalmi megrázkódtatással és sok igazságtalansággal járt, s ahol messze nem problémamentes, de hatékony és működőképes szisztéma létrejöttében bíztam. Megvalósult az államhatalmi ágak elválasztása, a politikai intézményektől független igazságszolgáltatás. Kialakult a versengő többpártrendszer, a választási rendszer biztosítja a választók véleményének artikulálását úgy, hogy közben stabil tud maradni a kormány, illetve működőképesek az önkormányzatok. A szólás- és sajtószabadságot védi a jog, a közszolgálati rádiót és televíziót nem számítva az állam nem működtet sajtóorgánumokat, a nyomtatott és elektronikus médiarendszerekben a tulajdonosok és műfajok között minden fórumon erős a vélemény- és a gazdasági verseny.
Igaz, több úgynevezett alrendszer nem úgy működik, mint azt húsz éve a hozzáértők álmodták. Áll ez az állami költségvetésre, illetve a közvetlenül ehhez kapcsolódó területekre, a mezőgazdaság domináns részére, a települési önkormányzati szisztémára, de itt is, miként mondjuk a szociális elosztó rendszerben, az egészségügyben vagy az oktatásban, az intézményrendszer gondjai nem ismeretlenek más, jól működőnek tartott demokráciákban sem, olyannyira, hogy e területeken időnként máshol is társadalmi konfliktusokat gerjesztő változtatásokra kényszerülnek. A működési zavarok - ideértve az olykor akár erőszakos fellépéssel is összefonódó, a berendezkedéssel szembeni demonstrációkat, a szélsőséges, a rendszer lényegét támadó politikai erők érdemi választási sikereit - szokványosnak nevezhetők a jól működő demokráciákban is. Mégis, máshol az ilyesmihez nem kapcsolódik a rendszer válságának érzete, tehát a látszólagos hasonlóság mögött alapvető eltérés lappang.
Nem a húsz évvel ezelőtt elképzelt és kereteiben megkonstruált intézményrendszer főbb elemeivel van tehát az alapvetően probléma, hanem a működés részleteivel. E működési rendellenességek viszont jelentős részben a működtetők szándékának megfelelően alakultak úgy, ahogy, ha ezen a mindenkor közvetlenül követett célokat értjük, amelyek következményeként aztán mára létrejött a rendszerváltáskor elképzelttől, a konszolidált politikai erők akaratától igen távol eső állapot.
A populizmus egyik válfajának, hamisnak és kártékonynak tartom azt a bulvármédiától az igényesebb sajtón, társadalomtudósokon keresztül a jelenlegi köztársasági elnökig képviselt interpretációt, mely szerint a bajok oka egyszerűen a politika, a - sokszor homogénnek tekintett - romlott politikai osztály alantassága. Lapos, publicisztikai jellegű közhely, de mint ilyen, nem nélkülözi az igazságot, hogy minden társadalomnak olyan politikusai vannak, amilyeneket megérdemel. Másként fogalmazva: a politikai osztály és az általa képviselt normák nem valamilyen összeesküvés, hanem a magyar társadalom termékei.
A politikusok, politikai szervezetek működésének belső logikája a demokráciában mindenütt hasonló: léteznek ugyan önző, csak a politikai osztályra, illetve tagjaira tekintő önérdekek, de a politikai élet szereplői összességében mégiscsak a társadalmi igényeknek kívánnak megfelelni. Természetesen nem kötelező ezeket az igényeket napi szinten kiszolgálni, és igaz az az állítás is, hogy a politika nemcsak kiszolgálja, de formálja is az elvárásokat. Ennyiben a politikában szereplő minden személy és szervezet - döntően lelkiismereti értelemben - felelősséget visel álláspontjáért. Es aligha vitatható, hogy a hazai politikai szervezetek és politikusok túlnyomó része, a rendszerváltást követő néhány évet nem számítva, inkább kötődik a rövid távú szempontokhoz, mint a távlatokat szem előtt tartókhoz. Nem felmentve az "elkövetőket", akik tudatosan a pillanatnyi támogatottság biztosítására törekszenek és törekedtek az elmúlt két évtizedben, ha a mai válság gyökereit keressük, nem hagyható figyelmen kívül, hogy az elmúlt húsz év (kis túlzással) mintha azt igazolná: az előretekintő szempontokat képviselők bukása szükségszerű.
Ha a mélyebben fekvő okokat keressük, látnunk kell: a magyar társadalom nagyobb része eleve bizalmatlanul fogadta az új rendszer lényegi elemeit, s a választók kegyeit kereső politikai erők jelentős részben az innen erdő igényeket igyekeztek szolgálni. Úgy vélem tehát, hogy az ok és az okozat itt nehezen választható el. Mert joggal vethető fel: hogyan érezhetné magáénak a mai magyar berendezkedést a közösség, amikor a rendszer olyan alapvető működési zavarokat mutat, amilyeneket, de tény, hogy amikor az úgynevezett politikai osztály által képviselt szempontok eltértek a húsz évvel ezelőtti ideáktól, többnyire az elképzelt és a valóságos választó szempontjait igyekeztek követni.
Tény az is, hogy az intézményrendszert működtetők számottevő része is más normákat követ, mint azt a rendszer "kitalálói" feltételezték: kezdve az alkotmánybíróként és köztársasági elnökként részben eltérő, személyes elfogultságokat is tükröző álláspontot képviselő jogtudóstól, a magát részben politikai
- 78/79 -
kinevezettnek tekintő alkotmánybírón, ORTT-tagon és közszolgálati médiakurátoron, a korábbi pályáját feledtetni akaró, esetleg szintén politikai elfogultságait érvényesíteni szándékozó vagy éppen a politikai megítéléstől tartó bírón és ügyészen, a pénzeket rendszeridegen szempontok alapján osztó köztisztviselőn, a politikai megrendelésre titkokat kiszivárogtató titkosszolgán, a jogalkalmazásban bizonytalankodó rendőri vezetőn, az olykor önkényeskedő, máskor korrupt, a veszélyes helyeket kerülő rendőrön keresztül egészen az adócsaló, adóstikliző átlagmagyarig, aki miközben kibújik a teherviselés alól, szidja a rendszert a szerény színvonalú közkiadások miatt. És akkor még nem esett szó a gigantikus veszteséget produkáló állami cégeket vezető, százmilliós végkielégítéseket és sokmilliós havi fizetéseket jó lelkiismerettel felvevő menedzserekről, az államilag támogatott banki kedvezményeket személyes hasznukra maximálisan igénybe vevő bankárokról, a pénzért tanácsokat osztogató, majd azok hatását nyilvánosan úgymond elfogulatlanul elemző politológusról, a közhangulatot kiszolgáló értelmiségi médiaszereplőről, az agitpropot az értékalapú elfogultsággal összetévesztő újságíróról, tehát azokról, akik nem jogot kerülnek vagy sértenek, hanem "csak" a rendszert összetartó etikai normákat hagyják figyelmen kívül.
Valóban, ahogy a megtisztelően éppen engem idéző szerkesztőségi felkérő levél írja, szemben a hét évvel ezelőtti szövegemmel, ma már - 2006 óta - nem lehetne a magyarországi történések erényeként kiemelni, hogy a térség országai közül itt ment végbe a legbékésebben a rendszerváltás. De azért nem friss felfedezés, hogy a berendezkedés aggasztó tüneteket mutat. Hét évvel ezelőtti írásom keletkezésekor is világos volt a magyar társadalom rossz közérzete, az, hogy az állampolgárok számottevő része a problémák megoldására alkalmatlannak tekinti az állami tulajdonra épülő, központi újraelosztásos gazdasági rendet felváltó piacgazdaságot, a pártállami rendszert felváltó, a politikai erők versengésére épülő parlamentáris demokráciát, és nem tud megbarátkozni az érdekek és vélemények nyílt megjelenésével és békés konfrontációjával sem. Már a kilencvenes évek első felében is látszott, mindez nem pusztán abból ered, hogy a szocialista rend összeomlása és a kapitalizmus kiépülése igen sokakat tett materiális értelemben a rendszerváltás vesztesévé - ami részben előre is kalkulálható volt. S persze nem is e vélemény elterjedtsége az oka, hogy olyanok is úgy érzik, nehezebb lett az életük, akik a változások egészének következményeit tekintve biztosan jobb helyzetbe kerültek, mint amilyenre korábban esélyük volt, tehát az is vesztesként éli meg a helyzetét, aki anyagi értelemben sem vesztes. A már megszokott, sokat emlegetett magyar panaszkultúránál, ismert pesszimizmusnál súlyosabb probléma, hogy a többség nem látta és látja a rendszerváltás indokait, értelmét.
Ma is úgy vélem, mint hét éve: miközben a rendszerváltás békés "technikai lebonyolítására" büszkék lehetnénk, a problémák gyökere a társadalom és a rendszerváltás viszonyában keresendő. Említett írásomban a békés rendszerváltás erényeinél nagyobb teret szenteltem ez utóbbi helyzetnek: "...nem vitatva, hogy a düledező kommunista rendszerrel szemben jócskán mutatkozott elégedetlenség, eltérően a valóságos forradalmaktól, 1989-ben a formálódó ellenzék társadalmi támogatottsága igen szerény volt. [...] döntő szerepet játszott ebben, hogy sem a valami ellen, sem a valamiért motiváló ereje nem mutatkozott átütőnek. Másként fogalmazva: a magyar társadalom számottevő része nem érzékelte, hogy a »létező szocializmus« folytathatatlan [...], a jóléti kapitalizmus vívmányaival együtt igényelte a szocialista állam atyáskodó, létbiztonságot jelentő gondoskodását. Vágyott a nyugat-európai országok életszínvonalára, de ezt nem kötötte össze szükségszerűen a piacgazdasággal, a pluralizmussal, egyáltalán: a versenyszellemmel és az individualizmussal. Érzékelte a szabadságjogok hiányát a »létező szocializmusban«, de ezt csak a kisebbség találta elviselhetetlennek. A többség tudomásul vette, megszokta az egyéni érdekérvényesítés, az elégedetlenség levezetésének kialakult technikáit, megtanult együtt élni a korlátozott nyilvánossággal. A magyar társadalom döntő része [...] nem akart tehát rendszerváltást, csupán a meglévő rendszer nem szeretett részeinek megnyirbálását, kijavítását, az egykori tapasztalatok szerint: szocializmust kommunisták nélkül."
Viszonylag régen látszik, hogy ennek a húsz éve ismert helyzetnek a következményei tartósabbak, mint azt a rendszerváltáskor sokan feltételeztük, s ha nem változnak a viszonyok, azaz a többség magát a rendszert nem fogadja el, akkor - mondjuk így - baj lesz. Amikor még nem lehetett látni a mai válság minden elemét, a hazai költségvetési túlköltekezés következményeit, az ennek korrigálására kezdeményezett reformok elhalását, teljes kudarcát, a világgazdasági megrázkódtatás mindezt felerősítő hatását, illetve az intézményrendszer problémáit demonstráló tehetetlenséget, már akkor is mutatkoztak a válság jelei, látszott, hogy a gondok alapvetők. A rendszerváltás tizenöt éves évfordulóján tartott parlamenti megemlékezésen úgy láttam: ".a harmadik magyar köztársaság közmegítélése ma kizárja, hogy a genezis ünnepelhető, élő hagyomány le-
- 79/80 -
hessen." Már ekkor is szembeötlő volt, hogy "meghatározó hangulat a csalódottság, frusztráltság, demokráciánk lankadt [...] és energiahiányos [...], a populista retorika térségünkben szétzilálással fenyegeti a még meg sem szilárdult intézményeket".
Közel két évtizede néznek szembe az egykori rendszerváltók a ténnyel: a jogállami forradalom is csak olyan lett, mint a többi, nem valósította meg az álmokat, sőt a létező rendszer sokkal ellentmondásosabb, esendőbb, mintsem hogy bele lehessen nyugodni: a világ ilyen, igazságtalanságokkal, ellentmondásokkal, tökéletlenségekkel terhes, állandóan új problémák jelennek meg, amelyeket nem lehet a már megszerzett rutinnal kezelni. A megoldatlan és sokszor megoldhatatlannak látszó társadalmi feszültségek miatt a demokratikus intézmények, procedúrák sokak számára válnak érdektelenné.
A rendszer elutasításának megjelenési formája a felszínen a kiábrándultság vagy éppen az "oldalak" rendkívül éles szembenállása. Az utóbbi mögött azonban többnyire az húzódik meg, hogy a társadalom jelentős része elégedetlensége, rossz közérzete okának, és ezzel együtt a tényleges bajok okozójának is ártani szándékozó személyeket, csoportokat, szervezeteket vél megtalálni. Kinek-kinek ízlése és vérmérséklete szerint a fő gonosz lehet az általa favorizált politikai párttal szemben álló vagy azzal rivalizáló párt, annak vezetője, a zsidók, a cigányok, a nemzetközi tőke, vagy csak úgy, differenciálás nélkül általában a politika, a politikusok.
Húsz éve nem számoltam azzal, hogy a rendszerváltást körülvevő társadalmi érdektelenség, illetve az új rendszer szerény elfogadottsága hogyan befolyásolja majd a közhangulatot kiszolgálni szándékozó, akkor még rendszerváltó ambícióktól fűtött politikai erőket, hogy mindez együtt milyen mértékig erodálja majd a rendszer alapvető intézményeit. Nem mértem fel, hogy részben az előzőekben leírt helyzet okaként, de következményeként is, milyen támogatottságra számíthat a rendszer radikális elutasítása, amely a rendszerrel nehezen összeegyeztethető irracionális nézetek elfogadásaként, a rendszerrel nyíltan vagy populista szövegekkel, burkoltabban konfrontálódó politikai szerveződések támogatottságaként jelenik meg.
Nem számítottam arra, hogy amit adótudatosságnak neveznek, az húsz év múlva is hiányzik majd, hogy az állampolgárok nagyobb része ennyi idő után sem kapcsolja össze a közkiadások, a gondoskodás iránti igényét és az adófizetési kötelezettséget. Nem számoltam azzal, hogy a választásokat jórészt az dönti el, hogy a több mint hétmillió szavazópolgárnak mit ígérnek a kevesebb mint felüktől beszedhető adókból. Nem gondoltam, hogy a romantikus múltba nézés, a délibábok országának felidézése milyen mértékben válik politikai tényezővé. Így nem gondoltam a gazdasági és "nemzetpolitikai" értelemben köldöknéző hajlam komoly térnyerésére, a magyar szupremácia térségre érvényes igényének tapasztalt mértékű, negyven év utáni újraéledésére, az irredenta elképzelések térhódítására (amelyet ha más nem, a konszolidáltnak tekinthető társadalmi rétegek autóin büszkén hordott Nagy-Magyarország felségjel is mutat). Bár némileg számítottam a magyarországi cigányság társadalmi problémáinak élesebb megjelenésére, nem gondoltam arra, hogy húsz év alatt ily kevésre lehet jutni a gondok kezelésében, és természetesen arra sem, hogy az etnikai alapú, nyílt gyűlölködésre ilyen tér nyílik. Ugyancsak volt sejtésem a látens antiszemitizmus jelenlétéről, de nem feltételeztem, hogy ez a ma tapasztaltak szerinti mértékben válik nyílttá.
És hogy nem jogászként a Fundamentum tematikájához közelítsek: nem tudtam felmérni, hogy a napi szempontokra koncentráló politika két oldalról is erodálja majd a magyar jog- és intézményrendszert. Egyrészt azzal, hogy problémák jelentkezésekor erős hajlam mutatkozik a törvények ad hoc módosítására, akár az alkotmányra kiterjedően is. Másrészt azzal, hogy ahol a rendszerváltáskor eleve ideiglenes jogi megoldások születtek, vagy időközben kitűnt, hogy a választott elképzelés korrekcióra szorul, ott rendre elmaradnak a szükséges döntések. Nem láttam, hogy a konszenzusos demokrácia fontos elemének tekintett kétharmados törvények jelenlegi köre milyen következményekhez vezet, ha a demokratikus rendszer politikai erőiben a kalibráltnál jóval kisebb a hajlam az együttműködésre. Vagyis nem számoltam a kétharmados törvényekkel való visszaélés lehetőségeivel, ami a hazai intézményrendszer eróziójának fontos eleme. A rendszerváltás ihletett pillanata után vagy a nézetkülönbségek miatt nem születhetnek meg a minősített parlamenti többséget igénylő, szükséges döntések, vagy ha éppen nagyjából mégis egyetértés lenne az e szabályozási körbe tartozó teendőket illetően, a mindenkori ellenzék abban érdekelt, hogy a kormányon lévők ne köthessék magukhoz egy probléma megoldását.
Ha egy ország döntéshozói a felismert gondok ellenére sem képesek érdemben módosítani az önkormányzati rendszert, átalakítani a médiaszabályozást, pontosítani az élet által felülírt gyülekezési törvényt, az elavult titokrendszert, s ismerve a pártfinanszírozás nyilvánvalóan hazug, korrupt rendjét sem képesek a rendszert bomlasztó lehetőségek felszámolására és így tovább, az önmagában is alapvető probléma. Ha e kudarcok ismeretében és a jogalkalmazók
- 80/81 -
felelősségelhárításának hatására erősödik a vélekedés, hogy a közélet problémáit minden esetben új vagy átírt törvényekkel lehetne csak kezelni, de azokat "a politika" nem képes megalkotni, a baj még tovább fokozódik.
A rendszer alkalmatlanságát ma sokak számára az bizonyítja, hogy a kormány, a "politika" nem tudja felszámolni az irritáló megnyilvánulásokat. E körbe tartozik a főleg a falusi lakosságot érintő tehetetlenség az úgynevezett megélhetési bűnözéssel szemben, amely részben egyszerű rendfenntartói mulasztás ugyan, de a hátterében világosak a szociális rendszer zavarai, a következmények között pedig meghatározó a cigányságot érintő előítéletek "bizonyítása", a terjedő rasszizmus. Es e körbe tartoznak a szélsőjobboldali megnyilvánulások, illetve az ezek miatti irritáltság is. Itt keveredik a jogalkalmazók mulasztásainak következménye - hogy ugyanis nem lépnek fel hatósági, igazságszolgáltatási eszközökkel, amikor lehetséges volna - azzal, hogy egy demokratikus rendszerben a nem tetsző vélemények, megnyilvánulások igen tág körét kell elviselni. Es amikor a közvélemény egy részének igényét felmérve - kis túlzással - hetente születnek és buknak el olyan törvény- és alkotmánymódosítási javaslatok, amelyek funkciója nem valamilyen gond érdemi elhárítása, hanem pusztán annak elhitetése a közönséggel, hogy mi szeretnénk a megoldást, de mások, a gonoszok megakadályozzák a jót, akkor még inkább erősödik a benyomás: a rendszerrel van a baj.
Így vált gumicsonttá a gyűlöletbeszéd tiltásának ügye, ennek részeként a hit, hogy a holokauszttagadás tiltása érdemben befolyásolná a szélsőjobboldali megnyilvánulásokat, függetlenül attól, hogy éppen ez a tematika valójában csak egészen periferikusan fordult elő. De ilyen típusú üggyé vált a választójogi törvény módosítása is, amellyel kapcsolatban az esetleges érdemi problémák helyett a parlamentellenes közönség kegyeit keresve a képviselők létszámcsökkentése került középpontba, egészen odáig, hogy van olyan párt, amelyik alkotmánymódosításban mondaná ki a megválasztandó képviselők létszámát anélkül, hogy az ebben az esetben elkerülhetetlen új választási rendszer világos lenne.
A politika "örök" dilemmája, hogy mi a teendő akkor, ha a társadalom nagyobb része nem akarja, amit a döntéshozók helyesnek, netalán elkerülhetetlennek vélnek. A tekintélyelvű, diktatórikus jellegű berendezkedések többsége - a születés pillanatában - csupán a vélt közjó érdekében megy szembe a többség akaratával. A demokratikus rendszerek politikusai viszont csak igen szűk korlátok között tehetik ezt meg. Húsz éve is világos volt: a kettős átmenet, a kapitalizmus és a demokratikus berendezkedés egyidejű megteremtése rendkívül nehéz feladat, hiszen olyan változásokra lenne szükség, amelyek durván szembemennek a társadalom többségének pillanatnyi érdekeivel. Tudni lehetett, hogy a piacgazdasági normák bevezetésén, egyebek közt a túlfoglalkozást felszámoló privatizáción túl a korafejlett jóléti állam leépítésére is szükség lenne, s nem várható, hogy mindez lelkesítse a közösséget. Ismert volt tehát, hogy kevesebb demokráciával hatékonyabb gazdasági átalakulás lett volna lehetséges, valószínűleg így kisebb esélye lett volna a mai problémák egyik fő előidézőjének, a nehezen kezelhető állami túlelosztásnak, túlköltekezésnek. De ez a lehetőség fel sem merült, hiszen az új rendszer csak részben született az előző gazdasági összeomlásának romjain, részben éppen a diktatórikus politikai rendszer tagadásaként jött létre.
Ha az elmúlt húsz év rossznak tartott konkrét döntéseitől elemelkedünk, azt is mondhatjuk: a kettős átmenet nálunk erre volt képes, így sikerült, illetve nem sikerült a piacgazdaság és a demokrácia együttes létrehozásának konfliktusos szempontjait egyeztetni.
Váratlanul, nem remélt módon, mikor már nem is hittük, reméltük igazán - összeomlott az agyaglábú kolosszus. Nagy romhalmaz maradt utána, congeries lapidum multis congesta rapinis (sokféle módon összerabolt kövek halmaza). Megnyílt az útja az új építésnek. A nemzetalkotó magyar népnek a maga országában szuverénné vált közössége demokratikus keretben jogállamot alkothatott, alakíthatott. Abból a romhalmazból, amely a bukott rendszer után visszamaradt. "A rendszerváltás nagy és nem várt ajándék volt nemzetünk számára, amellyel jól kell sáfárkodni és felelősen ki kell használni, mert ha meg is kaptuk közrehatásunk nélkül, nem boldogít bennünket saját erőfeszítéseink nélkül."[1]
A történelem igazolta, hogy a második világháború után ránk telepedett hatalom agyaglábakon állott, ingatag alapra épült. A romokból új épületet megfelelő szilárd alapra kellett emelni. Az összeomlott hatalom kényszerrel, elnyomással tartotta fönn magát. Az államszervezet az elnyomás eszköze volt ott, a jogrend ugyancsak eszköz az egypárti diktatúra céljainak érvényesítésére. Az új rend quod omnes tangit, ab omnibus approbetur (mindenki jóváhagyása szükséges a mindenkit érintő döntésekhez)
- 81/82 -
elv alapján, tehát demokratikus módon, jogállami rendet és hatalmat kívánt létrehozni és megvalósítani. Ehhez alkotmányos alapra kellett épülnie a közrendnek, és annak elvei szerint kialakítani mind az intézmények, mind a szabadságok és kötelezettségek rendszerét, a jogrendet.
E cél felé, ezen az úton indult meg 1989 nyarán a kerekasztal körül a tárgyalás. Nem egy akarattal, nem azonos szándékkal ültek körötte a tárgyaló felek. Akik változást követeltek, valójában félve tették, mert voltak az ilyen követelésekkel kapcsolatban történelmi tapasztalatok (1956 hazánkban, 1968 Prágában). Akik engedtek, valójában ugyancsak félve tették, mert tudták, milyen lehet a nép, midőn nem kér, de vesz, ragad - és nekik volt mit veszíteniük. Így megszülethetett a békés átmenetre vonatkozóan a megegyezés. 1989. október 23-án kihirdették a köztársaság lényegében új alkotmányát, és az annak a törvényhozás útján történő megvalósítását ellenőrző Alkotmánybíróság alaptörvényét.
Így kezdődött húsz éve. Aztán, úgy tűnik, valahogy félrecsúszott a dolog. Folyamatos a vita arról, hogy már az alap sem volt-e megfelelő, a látszat ellenére, vagy csak az építők nem értették igazán a dolgukat. Mindenesetre, ahogy nemrég Tölgyessy Péter megállapította, a "rendszerváltás" - nemzedékem, az öregek számára nem várt, nem remélt ajándék - a ma élők többsége szemében gyűlöletes fogalom, minden bajunk forrása. Miért nem maradtunk a vidám barakkban, a húsosfazekak mellett?! - kérdik, sóhajtják sokan, a szabadságuktól annak kiteljesedése előtt megcsömörlött polgártársaink.
Röviden szeretném itt áttekinteni, vajon valóban az alkotmány sikerült-e félre, hiányosra. Vajon tényleg a jogfolytonosság megszakadására vezethető-e vissza sok bajunk? S ha igen, jelenthet-e megoldást a hatalom visszacsatolása valamilyen össznemzeti alkotmányozó gyűlés útján ahhoz a ponthoz, ahol a Szent Korona hatalmát elvetettük vagy elvesztettük?
Második kérdésként mérlegelem, hogy kijavítható-e tévutunk a mai alkotmány módosításával, teljesebbé tételével, vagy egészen más alapra van-e szükség. Továbbá arra keresek választ, hogy a demokratikus rendben rejlik-e a bajunk, a jogállamiságban, vagy pedig a köz- és magánszabadság rendjének megbomlásában, visszájára fordulásában. Netán, amint egyre többen vélik, az értékek valós létrendjének félreismerésében?
Az e kérdésekre kapott válaszok alapján szeretnék véleményt nyilvánítani arról, ki kell-e egészen gombolni a mellényt és újrakezdeni a gombolást, vagy elegendő volna némelyik elcsúszott gomb helyreigazítása is.
Tehát: van-e baj, és ha igen, mi a baj az alkotmánnyal? Vallom, hogy nem az alaptörvénnyel, hanem velünk, állampolgárokkal van baj. Egyrészt nem ismerjük húsz év után sem. Ezért elhisszük, hogy "sztálinista", hogy alkalmatlan, hogy nem legitim. Ezzel szemben ha betartanánk az értékrendjét, bajaink nagy része megoldódnék. Merthogy tartalmazza mindazokat az előírásokat, amelyek be nem tartását a nemzet a politikusokon számon kéri.
Ott a baj, hogy a hatalom gyakorlói esküt tesznek ugyan az alaptörvényre, de aztán úgy viselkednek, mintha őket nem kötelezné. Holott az alkotmány törvény, mindenkit kötelez![2] Függetlenül attól, hogy ki mit gondol róla vagy mit szeretne helyette. Érvényes törvény!
Van azért hiányossága. Rudolf Gneist német alkotmányjogász a XX. század elején azt írta: "Rechtstaat ist identisch mit Verwaltungsgerichtsbarkeit" (a jogállam a közigazgatási bíráskodásban áll). Nálunk pedig a pártállam által 1949-ben megszüntetett közigazgatási bíróságot nem állították vissza az új alkotmány szövegezői, sem a kerekasztal. így aztán a jogalkotás alkotmányosságának van biztosítéka az Alkotmánybíróság révén, de a joggyakorlat és a hatalomgyakorlás, a nemzeti vagyon kezelése terén az alkotmány érvényesülését független bíróság nem biztosítja. Az Országgyűlés bizottságai és az ügyészség pedig, úgy tűnik, erre alkalmatlanok. A jogállam gyakorlati működését nem védi, nem ellenőrzi bírói fórum. Amíg a hatalom gyakorlói az Országgyűlés többségét maguk mögött tudhatják, az alkotmány írott malaszt számukra. Ám egy másik alkotmány, akár a Szent Korona hatalmának meghirdetése is az lenne. A polgárok többségének hiányzik a jogtudata.
A jogtudatot, a helyes értékrendet viszont nem hozná meg sem egy új szöveg, sem valamilyen alkotmányozónak nevezett gyűlés összehívása (senki sem tudja az azt követelők közül, valójában mi is az!), sem a formai jogfolytonosság helyreállítása -ami egyébként teljesen lehetetlen. Nem az új alkotmány, nem is az államszervezet részleges átalakítása (felsőház) a megoldás.
Az alkotmány értékrendjét bírói úton kell számon kérni, és nemcsak a törvényhozáson (azon is következetesebben!), hanem a hatalomgyakorlás minden ágán. Fel kell számolni a burkolt és alkotmányellenes párturalmat [Alkotmány 3. § (2) be-
- 82/83 -
kezdés]. Meg kell teremteni a Ptk. mellett a közjogi kódexet is, amely a hatalomgyakorlás módját és felelősségét, a közvagyon kezelőinek leltárfelelősségét, a köz (a nemzet!) vagyonának hatékony védelmét [Alkotmány 9. § (1) és 10. § (1) bekezdés] és az alkotmány értékelőírásainak bíróság általi alkalmazhatóságát megvalósítaná. Akkor a szöveg akár maradhat is...
Miért nem hiányolják mindezt a választók?
Mert nem tudják, miről is van szó. Csak a bajt érzik a bőrükön, de a tájékoztatásra az alkotmány szerint kötelezett média inkább leplezi a valódi okokat. Es leplezik, jórészt önző anyagi érdekből, a hivatásos politikusok is (bár köztük is sokan tájékozatlanok, nem járták ki a közügyek elemi iskoláját).
A jövőnk érdekében pedig el kellene kezdeni tanítani alap- és középfokon is az alkotmány értékrendjét, a közszolgálat módját és szabályait, a magunk ezeréves alkotmányossága értékét önazonosságunk, összetartozásunk, népünk és nemzetvoltunk szempontjából. Mert sokára lesz, amíg a rendszerváltás lehetővé tette jogtudat valóban megszületik. A mozgás iránya egyelőre inkább ellentétes. Túl sokak érdeke már a téves nézetek fenntartása a helyes cselekvés kikövetelése, a mulasztások számonkérése helyett.
A demokratikus rend követelményeinek megfogalmazása, a jogállam rendje intézményeinek kidolgozása tudományos, szakmai, jogászi feladat. Az alkotmány ehhez megköveteli, biztosítja a tudomány művelőinek kizárólagos hatáskörét, autonóm működését. A hatalom gyakorlóit pedig kötelezi ennek lehetővé tételére [Alkotmány 70/G. § (1)-(2) bekezdés].
A látszat szerint afelé haladunk, hogy már ez a hivatásrend sem áll a kellő magaslaton, engedi magát korrumpálni. Ultima coelestum terras Astraea reliquit (az égiek közül utolsónak az igazság hagyja el a földet). A piacgazdaság elvonta a tudomány autonómiáját és megrontotta hivatástudatát. Az egész világgal, a többi alkotmányos értékkel együtt ez is eladó. Igaz, ezért nem tolonganak a vevők, nem hoz elég profitot...
JEGYZETEK
[1] Zlinszky János: A rendszerváltás nyertesei és vesztesei in Magister artis boni et aequi. Studia in honorem Németh János, szerk. Kiss Daisy, Varga István, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2003, 1027.
[2] Vö. Zlinszky János: Alkotmányos értékrendünk és a mai politika. Székfoglaló előadás a Szent István Akadémián, Budapest, 2006, 69.
Az 1970-es években már több jel mutatta, éspedig egyre határozottabban, hogy a vesztes háború után kívülről az országra erőltetett "szocialista" társadalom - különösen eredeti, kemény szovjet formájában - nem sokáig tarthatja magát. Elsősorban Lengyelországban és Magyarországon nem.
Az ország vezetése is érezte, és egyre inkább észlelte a változás kényszerét. Ezért egyre több, politikusokból és kutatókból álló bizottság szerveződött, keresve a "kiutat", számolgatva a jövővel. Több kutatótársammal magam is részt vettem néhány ilyen bizottság munkájában, sőt olyanban is, amelynek alapanyagot kellett készítenie az MSZMP Politikai Bizottságnak beszámolója számára az egyik már nem fiatal politikai bizottsági tag elnökletével. Kemény munka volt, alapos vitákkal. Végül a bizottság titkára (a frissen a pártközpontba került alosztályvezető, Németh Miklós) és én (az MTA-ból) kaptuk a feladatot, hogy írjuk meg a bizottság beszámolóját. A munkánk olyan jól sikerült, annyira szokatlanul objektív volt, hogy néhány nappal később a bizottság elnöke felháborodva jelent meg az ülésen. Kiderült ugyanis, hogy Kádár János nagyon megszidta őt és ezt a jelentést is, amelyet elolvasva természetesen nem is fogadott el.
Ekkor én az MTA társadalomtudományi és külügyi főtitkárhelyettese voltam. Értesülve Kádár János véleményéről, egyáltalán nem lepődtem meg. Inkább egy másik kutatásra gondoltam, amelyet már korábban elkezdtünk. Kiváló kutatók dolgoztak ezen a jövőre irányuló, négy témából álló programon, amelyet az MTA és a Műszaki Fejlesztési Bizottság együtt indított el, és bizonyos fokig az MTA - Soros Alapítvány is támogatta. (Nem hagyhatom említés nélkül, hogy akkor az MTA képviseletében, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, az alapítvány egyik elnöke is voltam.)
A kutatás négy irányáról érdemes legalább jelzésszerűen megemlékezni: 1. A magyar gazdaságpolitika tudományos megalapozása, ideértve a gazdaság struktúráját, szervezetrendszerét is (vezetője Bognár József akadémikus. 2. Az államszervezet fejlesztésének megalapozása (vezetője Kulcsár Kálmán akadémikus). A kutatási program két további része: a közigazgatás, a bíráskodás központi szervezeteinek kialakítása és működése (vezetője Kovács István akadémikus), és a regionális és településfejlesztés elemei (vezetője Enyedi György akadémikus). E programok szervezésének irányítója (egyúttal tudományos munkatársa) Kilényi Géza (későbbi igazságügyi miniszterhelyettes, majd alkotmánybíró) volt, aki akkoriban teljes munkaerejét erre fordította
- 83/84 -
3. A program célját a magyar társadalom struktúrájának, életmódjának, problematikus jelenségeinek feltárásában jelöltük meg, így meglehetősen heterogén volt (vezetője Huszár István). 4. A magyar kultúra dokumentumainak felkutatása és rögzítése, továbbá az iskolarendszer fejlesztése (első vezetői Köpeczi Béla és Szabolcsi Miklós akadémikusok).
A második téma vezetését, arra hivatkozva, hogy ez a pártpolitika tárgya is, igazságügyi miniszterré választásom után az MSZMP Társadalomtudományi Intézetére bízták. Az intézet igazgatója azonban páncélszekrénybe rejtette az eredményeket. Egyedül az akkor ott dolgozó Bihari Mihálynak és Gombár Csabának sikerült egy részüket hasznosítania.
Tovább folytak a kutatások, zajlottak a viták, jártuk a vidéki városokat is, ahol előadásokat tartottunk, egyre nagyobb és egyre érdeklődőbb közönség előtt.
Az MSZMP 1985-ös kongresszusa lehetővé tette (természetesen szoros ellenőrzés mellett), hogy az abban az évben tartandó országgyűlési választásokon különböző szakterületek, települések vagy testületek tagjai is képviselőjelöltek lehessenek. Néhány országgyűlési képviselő - nagyon korlátozott számban - ebből a körből került ki aztán. Ezzel is összefüggésben a következő időszakban magukban az uralkodó párt szerveiben is egyre erősödő mozgalom indult egy újabb - ezúttal "pártértekezlet" - szervezésére. Világossá vált ugyanis, hogy a kongresszus döntései és állásfoglalásai egyre kevesebb embert elégítenek ki. A mozgalom élére Grósz Károly került és más, többnyire fiatal vezetők, akik Gorbacsov tevékenységére és nemzetközi szereplésére is figyelve egyre inkább időszerűnek tartották a változásokat. (Hozzáteszem, nem szükségképen a szocialista társadalom teljes átalakítására gondoltak.)
Közben az erősödő ellenzék is mozgolódott, mégpedig 1985-ben még nagyjából egységesen. A monori találkozón még együtt volt Csurka István, id. Balogh Ferenc, akit korábban a Nagy Ferenc-perben ítéltek el, és fia, a napjainkban is többször szereplő ifj. Balogh Ferenc lelkész. Még ott volt Konrád György is. Olyan emberek tehát, akiket ma már nehéz lenne egy csoportban elképzelni.
Az 1987. szeptember 17-én tartott lakitelki találkozó már más jellegű volt. Részt vett a vitákon Pozsgay Imre, az MSZMP funkcionáriusa, akkor még a Hazafias Népfront vezetője, és sokan mások a "népi-nemzeti" mozgalomból. Megalakították a Magyar Demokrata Fórumot, amely 1988. január 30-án a budapesti Jurta Színházban tartotta első összejövetelét, mintegy ötszáz résztvevővel. Erről hivatalos nyilatkozatot is közzétettek. A nyilatkozat mindenekelőtt megállapította, hogy "Magyarországon súlyos politikai válság van". A feszültségek növekednek, és a demokrácia intézményes feltételeinek kiépítése nélkül nem lesz sem nyugalom, sem gazdasági és politikai fejlődés. A szövegben nyolc pontban foglalták össze a megoldás érdekében szükséges tennivalókat az új alkotmány elkészítésétől kezdve a meghozott parlamenti és bizottsági döntések nyilvánossá tételéig.
Az egyre bővülő hallgatóság előtt tartott előadásaim fogadtatása alapján számomra is világos volt, hogy megérett az idő a gyökeres változásra. Még inkább egyértelmű lett ez, amikor az MSZMP központja felkért, hogy vegyek részt egy konferencia előkészítésében a helyzetet elemző tanulmány elkészítésével. Az elemzést megírtam, és beküldtem a pártközpont propagandaosztályára. Rövid idő múlva azonban az egyik párthivatalnok megsúgta, hogy már be is tették az irattárba. Nemcsak hogy nem akarják felhasználni, de még azt sem szerették volna, hogy bárki olvashassa.
Ennek ellenére nem sokkal később fölhívott Grósz Károly miniszterelnök, és kérte, hogy látogassam meg. Nem tudom pontosan, hány órát töltöttem nála, de hosszú időbe telt, amíg a vitánk végére jutottunk. Akkor kijelentette, hogy egyetért velem. A folytatás meglepett: kérte, készítsek rövid tervezetet arról, hogyan kellene átalakítani az igazságügyi szervezetet, hogyan dolgozzon, milyen jogszabályok megváltoztatása szükséges, s ő ezért felajánlja az igazságügyi miniszteri széket.
Korábban, még 1987-ben munka közben hárman - Kilényi Gézával és Sárközy Tamással - találtunk arra időt, hogy egy kb. 60-80 oldalnyi elaborátumban összefoglaljuk az átmenetre vonatkozó első (nem végleges) javaslatunkat. Ezt az írást Grósz Károlynak, valamint - külön kérésre - Pozsgay Imrének küldtük meg. Óvatosan fogalmazott tanulmány volt ez, de (tudomásom szerint) az első, amely a rendszerváltozás állami teendőit papírra vetette.
Előadásaink, mint már említettem, egyre bővülő hallgatóság előtt zajlottak, bár az is előfordult, hogy az MSZMP egy-két megyei titkára látványosan kivonult az előadás vagy a vita közben tiltakozásul. Bővült emellett az előadók köre is. Az Akadémiáról akkor már többen is szerepeltek, például az elnök, Berend T. Iván történész. Hadd emlékezzem
- 84/85 -
meg ennek az időszaknak az egyik előadásáról, amelyet 1987 kora tavaszán Szegeden tartottam, s ekkor már világosan kifejtettem társadalmunk problémáit és a továbblépés fontosságát.
Grósz Károly javaslatáról akkor nem beszéltem. Jól is tettem, mert néhány nap múltán Pál Lénárd, az MTA volt főtitkára, aki onnan került az MSZMP KB titkári székébe, magához hívott. Lényegében közömbös "hivatali" ügyekről beszélgettünk, amikor kinyílt az ajtó és belépett Kádár János. Pál Lénárd bemutatott, majd leültünk, és a két "titkár" beszélgetni kezdett, mindketten egészségi problémáikról. Hallgattam, gondolván, majd csak rátérnek az én ügyemre is. De nem. Kádár János elköszönt anélkül, hogy egy szóval említette volna az "ügyemet". Ezután én is eltávoztam, azt gondolva, hogy a miniszterségből nem lesz semmi. Másnap azonban már reggel hívott Grósz Károly. Elmondtam, mi történt, mire ezt válaszolta: "Ne nyugtalankodj, minden rendben van. Kádár nem fogad el, de várjuk ki a végét. Te csak készült továbbra is, mert nagyon sok dolgod lesz. Egyébként majd küldök neked meghívót az értekezlet üléseire, és meglátod majd, hogyan mennek itt a dolgok."
Így történt. Végigültem az értekezletet, és a végén robbant a bomba. Elhangzott a javaslat, és az erre jogosultak szavaztak. Első vagy főtitkárrá Grósz Károlyt választották, és mellé gyakorlatilag új központi bizottsági titkárságot. (Pál Lénárd és Fejti György - aki a pártvezetésben egyebek közt az igazságüggyel is foglalkozott - továbbra is a Politikai Bizottság tagja maradt.)
Az Igazságügyi Minisztériumban végzett munkámról már régen beszámoltam. Azóta mások is elemezték már, egykori jogász kollégák is értékelték, mint például Sárközy Tamás, és nyilván a távolabbi jövő is meghozza majd a maga "ítéletét".
En már befejezem a több pozícióban eltöltött igazságügyi szakmai pályafutásomat. Dolgoztam mint jogszolgáltató ügyészi beosztásban és a Legfelsőbb Bíróság bírájaként is; dolgoztam mint "hivatalnok" igazságügyi minisztériumi főelőadóként és mint miniszter. A tudományban is végigjártam az utat - a dolgozatáért díjakat kapó joghallgatóként kezdve az egyetemi tanárságon és az akadémikusságon át a korábbi Állami- és az utóbbi évtizedek Széchenyi-díjáig.
Az élet furcsasága, hogy igazságügyi miniszterként nem vehettem részt és alapvetően az Igazságügyi Minisztérium sem vett részt hivatalosan a kerekasztal-tárgyalásokon. Egy idő után meghívtak ugyan néhány szakértőt a minisztériumból, ők azonban csak jelen lehettek, szavazati jog nélkül, és nem is mindig nyilvánítottak véleményt. A szakértők azonban rendszeresen beszámoltak a történtekről, így legalább nyomon követhettük a tanácskozást. Az öt csoport eredetileg egymás közt is vitatott álláspontokat képviselt. így azután Antall József a tárgyalások befejeztével - ha rövid időre is - az országgyűlési vita előtt átadta nekem az alkotmánytervezet szövegét átnézésre, és ahol lehetett, javításra. Átnéztük, de sokat már nem változtathattunk. Ez az alkotmány sokkal gyengébb minőségű volt, mint amelyen a minisztériumban már hosszabb ideje munkálkodtunk. Azt ugyanis egy intenzív budapesti tanácskozáson nyugati kormányfők, miniszterek, alkotmánybírósági elnökök és bírák, ráadásul neves tudósok körében megvitattuk. Nem tudom, de valószínű, hogy ennek anyagát a tárgyaló felek talán meg sem nézték. Az Országgyűlés elé azonban nekem kellett előterjesztenem a tervezetet.
Később, a választások után, amikor Antall már miniszterelnök-jelöltként dolgozott, de még a Németh-kormány volt hivatalban (kb. két hónapig), a felkérésre több törvénymódosítást, sőt új törvényt szövegeztünk. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az új kormány gyakran, évente többször is változtatott a törvényeken, ráadásul gyakorlatilag szinte minden évben az alkotmányon is, és ez a húszéves folyamatos javítás sokat segített rajta. Nem mondhatom el ugyanezt a törvényekről. Ezek is sűrűn változtak (sőt jó néhány ciklusról ciklusra), mert a politika maga is változott.
Ismert, hogy 1994 után a szocialista-szabaddemokrata kormány új alkotmány elkészítésére vállalkozott. Öt párt vett részt az alkotmányozásban, öt-öt képviselővel. Többségük azonban nem volt jogász, és sok kérdésben már kezdettől fogva nem értettek egyet, még a koalíció küldöttei sem. Az eredmény is siralmas lett, nem is alakult belőle törvény.
Az 1990-es évek fiaskója után a következő (Fidesz-)kormány nem kísérelte meg az alkotmányozást. A levegőben voltak ugyan az elképzelések egy más típusú alaptörvényről, nagyobb köztársasági elnöki hatalomról vagy éppen annak csökkentéséről, az elnöki tisztségek egyesítéséről stb., de az alkotmányozási folyamat nem indult el. A következő MSZP-SZDSZ-kormányban felmerült ugyan ennek a gondolata, meg is indult az előkészítés, sőt az akkori miniszterelnök, Medgyessy Péter néhány elgondolást is közreadott, ám a miniszterelnök-váltással az alkotmány problémája lekerült a napirendről.
Hadd jegyezzem meg: szükség volna új alkotmányra. Magam több cikkben és könyvben írtam már erről, de az is világos, hogy egy tartós, alaposan kimunkált, főleg a korszerű politikai viszonyokra épülő alkotmány kidolgozásának munkálataira a jelenlegi időszak nem alkalmas.
- 85/86 -
1989-ben az Igazságügyi Minisztérium Alkotmány-előkészítő Kodifikációs Titkárságán dolgoztam főosztályvezető-helyettesként. Hatodmagammal az volt a feladatunk, hogy az 1988-ban megszületett párt- és kormányhatározatok alapján elkészítsük Magyarország új alkotmányának előbb a koncepcióját, majd a normaszöveg tervezetét. Az elfogadott ütemterv szerint az alkotmányozási folyamatnak még az 1990 júniusában esedékes általános országgyűlési képviselőválasztások előtt, népszavazással kellett volna lezárulnia.
Ismert, hogy ez a menetrend hamar szertefoszlott. Az új alkotmány szabályozási koncepcióját még elfogadta az Országgyűlés 1989. március 9-én, utána azonban más fordulatot vettek az események. A lengyelországi reformfolyamatot figyelve itthon az állampárt számára is nyilvánvalóvá vált, hogy új kihívásokkal kell szembesülnie. Erősödtek az ellenzéki szerveződések, nyilvánosan megkérdőjeleződött a parlament legitimációja. Felvetődött az előrehozott választás gondolata. A pártközpont kereste a hatalma valamilyen formában való megtartásának lehetséges módjait. Végül az egyszemélyi államfőben, a közvetlenül választott köztársasági elnökben gondolta ezt megtalálni. Előkészíttetett egy alkotmánymódosítást az igazságügyi tárcával a köztársasági elnöki intézmény bevezetéséről, és ezt a kormány benyújtotta az Országgyűlésnek a párttörvénnyel, a választójogi törvénnyel és az alkotmánybírósági törvénnyel együtt.
Ezzel párhuzamosan az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) képviselői megállapodtak a politikai átmenetről szóló tárgyalások kereteiről és fő témáiról. így az úgynevezett Harmadik Tárgyalófél képviselőivel kiegészített Nemzeti Kerekasztal- (NEKA-) tárgyalások I. témakörében, amely a demokratikus politikai átmenet megvalósítását szolgáló elvek és szabályok meghatározását kapta feladatul, az 1. munkabizottságban került sor a köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság jogintézménye bevezetésének megtárgyalására. Az 1989. június 10-én aláírt megállapodás másnapján a kormány kérésére az Országgyűlés felfüggesztette a törvényjavaslatok tárgyalását a NEKA-tárgyalások befejezéséig.
Az I/1. munkabizottságban június 30-án kezdődött meg a munka. A tárgyalások alapjául a kormány által a parlamenthez benyújtott alkotmánymódosítási javaslat és az Alkotmánybíróságról szóló törvényjavaslat szolgált. A munkabizottságban az Igazságügyi Minisztérium képviseletében, az MSZMP tárgyaló delegációjának tagjaként vettem részt mint az alkotmánymódosítás és a köztársasági elnöki intézmény témafelelőse. Az Alkotmány-előkészítő Kodifikációs Titkárságon belüli munkamegosztás alapján ugyanis én készítettem el az alkotmány módosításáról szóló tervezetet (korábban rám bízták az Országgyűléshez benyújtott alkotmánykoncepció megszerkesztését is).
Hogyan gondolkodtam Magyarország jövőjéről és az alkotmány tartalmáról 1989-ben? Úgy láttam, hogy a szocialista rendszer világszerte válságba került, nem javítható, és új fejlődési irányt kell választania Magyarországnak. 1989-ben hónapról hónapra előrehaladva lett egyre nyilvánvalóbb: valóban választási helyzetben vagyunk, a Szovjetunió nem fog beavatkozni egyik szocialista országban sem, hogy megakadályozza a rendszerváltozást. Ennek első jelei júniusban, Nagy Imre újratemetése kapcsán, majd augusztusban a páneurópai piknik keretében történt határnyitáskor mutatkoztak meg, és október közepére-végére - tehát az 1989. évi XXXI. törvény, a köztársasági alkotmány kihirdetése idejére -, majd a közép-európai szocialista országokban novemberdecemberben lezajlott, nem mindenütt békés átmenet kapcsán vált véglegessé.
Milyen úton indulhatunk el? Elméleti síkon három irány kínálkozott a továbblépésre, és ezeken belül is több variáció. A szocialista rendszer megszüntetve megőrizését kétféle formában képzelték el akkoriban. Az egyik megoldásként az úgynevezett demokratikus szocializmus megvalósítása kínálkozott. Ez a szocialista modellt annyiban haladta volna meg, hogy a politikai rendszert a többpárti parlamentarizmus jellemzi, jogállami normákkal, de a tervgazdaság által korlátozott piaci mechanizmusok, erős szociális ellátórendszer mellett. E modellnél számomra nem volt világos, megszűnik-e a marxista-leninista párt intézményes irányító szerepe, és uralkodóvá válik-e a magántulajdon. A megreformált szocializmus másik változata az egypártrendszert ötvözte volna a szabad piacgazdasággal. Azon túl, hogy az egypártrendszer fennmaradásával nem értettem egyet, ezt a megoldást nem is láttam megvalósíthatónak. Úgy gondoltam, csak a tényleges parlamenti demokráciával párosuló piacgazdaság lehet működőképes. (Ebben tévedtem: Kínában ez a modell valósult meg azóta, és ma Kína gazdasági értelemben a legdinamikusabban fejlődő, gazdag ország.)
Ezeket a megoldásokat tehát elutasítottam. Maradt két másik: a klasszikus kapitalizmus, annak konzervatív, angolszász formája, illetve a német-s-
- 86/87 -
kandináv szociális piacgazdasági változata. Továbbá az a harmadik út, amelyről Magyarországon sokat írtak és beszéltek, de soha nem valósult meg. Nem tagadom, akkoriban, 89 nyarán rám is erősen hatottak Bibó István írásai, amelyeket én a harmadik út elméleti forrásának tekintettem. Hogyan lehetne egyszerre kiküszöbölni a szocializmus és a kapitalizmus rendszerhibáit, hogyan lehetne mindkét modell vonzó elemeit egy működőképes rendszerré összegyúrni? Mindehhez alapul venni a magyar parlamentáris fejlődés közjogi hagyományait, a helyi hatalom szintjén a kismegye (városmegye) rendszerét ötvözni a regionalizmus követelményeivel. 1945-48 között vajon helyes irányban indult hazánk fejlődése, amelyet megszakított a kommunista diktatúra, és csak vissza kell térni a negyven évvel azelőtti útra?
A szocializmus meghaladása, tagadása egyértelmű volt számomra, de a helyes út megválasztásában bizonytalan voltam. Sok emberrel beszélgetve - az új alkotmány előkészítése keretében legalább negyven lakossági fórumon, szakmai, tudományos, területi megbeszélésen vettem részt - meggyőződésem volt, hogy a magyar társadalom éppen úgy nem látja pontosan a kívánatosnak tartott jövendőt, mint én. Csak annyit lehetett érzékelni, hogy legalább nyolcvan százalékuk rendszerváltozást akar, de hogy milyen új rendszert, azt nem lehetett tudni. Az emberek az életszínvonaluk javulását remélték a rendszerváltozástól, emiatt pártolták. Ügy gondoltam ezért: az alkotmány ideológiai értelemben legyen semleges. Az új társadalomnak csak az alapértékeit, alapintézményeit rögzítse, és engedjen teret a fejlődés többféle formájának.
A NEKA-tárgyalások eredményeként létrejött végül is a köztársasági alkotmány. Sok politikai kompromisszummal, amelyekről - a történelem gyorsan forgó kereke nyomán - hamar kiderült, feleslegesek. (Lásd például a demokratikus szocializmus és a polgári demokrácia értékeit egyaránt tartalmazó rendelkezést.) Továbbá sok szakmai hibával, amelyekre a rendelkezésre álló kevés idő - alig több mint egy hónap alatt dolgoztuk ki a normaszöveget -, valamint a szokásos szakmai-tudományos egyeztetések kényszerű hiánya ad magyarázatot.
Mégis, az új építmény a maga összességében, a súlyok és ellensúlyok rendszerével, az emberi jogok nemzetközi egyezményeken alapuló szabályozásával, a demokrácia, a jogállamiság és a piacgazdaság intézményesítésével álláspontom szerint időtálló alkotásnak tekinthető. A felesleges kompromisszumok, a szakmailag hibás rendelkezések jó részét már az MDF-SZDSZ-megállapodás alapján korrigálni lehetett.
Alkotmányunk működőképes, az elmúlt húsz esztendőben többféle helyzetben bizonyította be alkalmazhatóságát.
A magyar társadalom azonban ma számos problémával küszködik. Sokan az alkotmányban, az alaptörvény hiányosságaiban látják a problémák okát. Vizsgáljuk meg, helyesek-e ezek az állítások. A vizsgálathoz először is problématérkép és problémaanalízis szükségeltetnék. Ilyennel azonban nem rendelkezünk; ilyet senki sem készített. A társadalmi problémák ugyanis sokfélék: sokféle az okuk, a megoldási lehetőségük, és az is jellemző, hogy az eltérő politikai oldalakhoz tartozó emberek más-más ügyeket látnak megoldatlannak. Határozott véleményem, hogy ezek a problémák nem függenek össze az alkotmánnyal, ezért megoldásuk sem az alaptörvény megváltoztatásával érhető el.
A problémák sokasága és súlyossága a politikai elit összefogását, egységes cselekvését kívánná meg országos és helyi önkormányzati szinten egyaránt. A valódi problémát az összefogás hiánya, a kétosztatú, egymással ellenséges viszonyban lévő politikai mező kialakulása jelenti.
Mi az oka a politikai megosztottságnak, ellenségeskedésnek? Látszólag a múlthoz, a szocialista-kommunista rendszerhez való viszonyulás különbözősége. Valójában a társadalom életének minden elemére kiterjedő hatalomért folyó elkeseredett harc. A politikai jobboldal a baloldal képviselőit, értelmiségi és médiaelitjét, gazdasági vezetőit a múlt rendszer örököseinek, haszonélvezőinek tartja, akik érdemtelenül, nem a teljesítményük alapján, hanem kapcsolati tőkéjüknek köszönhetően kerültek kedvező pozícióba. Véleményük szerint máig él egy olyan kapcsolatrendszer, hálózat, amely a szocialista rendszerben alakult ki, tagjai - a szociálliberális baloldal emberei - egymást juttatják előnyös gazdasági-kulturális-politikai hatalmi pozícióba. Ez zárt világ, ahová kívülről nem lehet bekerülni. A politikai jobboldal célja ezért egyértelmű: szét kell törni, fel kell számolni ezt a hálózatot, enélkül nem történhet meg a valódi rendszerváltozás.
Ez tehát valódi háború a jobb- és a baloldal között, élet-halál mérkőzés, amelyben a baloldal a pozíciói megőrzéséért, a jobboldal pedig e pozíciók megszerzéséért küzd. Ez a küzdelem a hatalom birtoklásáról szól. A Fidesz az Antall-kormány működésének tapasztalataiból azt szűrte le, hogy nem elegendő a választásokat megnyerni. A hatalom tartós megtartásához a baloldali hálózat felszámolására és saját hálózat kiépítésére van szükség. Alku, kompromisszum ebben nem lehetséges. A jobboldal számára ez a harc minden másnál, így a társadalmi problémák érdemi megoldásánál is fontosabb. A harc
- 87/88 -
kényszere miatt ugyanez lett a baloldal magatartásnak vezérlője is. Amíg ez a harc a jobboldal totális győzelmével nem végződik, vagy valamilyen váratlan fordulat (például egy minden eddigit felülmúló gazdasági válság, természeti katasztrófa vagy háború) miatt a két fél mégis ki nem egyezik egymással, ez a belháború fogja végzetesen megosztani a magyar társadalmat.
A jobboldal háborús logikájából következik, hogy az alkotmány is felhasználható a harc eszközeként. Elsősorban: ha az államszervezet radikálisan átalakul, intézmények szűnnek meg, olvadnak össze vagy újak alakulnak, ez alkalmas a régi hálózatok megtörésére és új hatalmi pozíciók kialakítására. Másodszor: be lehet vezetni népszerű megoldásokat (például közvetlen államfőválasztás, a parlament létszámának csökkentése, kétkamarás Országgyűlés), amelyek oldalvizén az előző csoportba tartozó átalakításokat is könnyebben lehet végrehajtani. Harmadsorban: a gazdaság nehéz helyzetén jó ideig nemigen lehet érdemben javítani. Kellenek olyan ügyek, amelyek elterelik az emberek figyelmét, pozitív üzenetet hordoznak, megmozgatják az érzelmeket. Egy jól felépített alkotmányozási kampány kitűnően szolgálhatja ezt a célt. A magyar társadalom megkapná az együtt alkotmányozás élményét, a "mi vagyunk az igazi rendszerváltók" diadalmas érzését.
Én is híve vagyok az alkotmánykonszolidációnak, a pontosításoknak, kiegészítéseknek, átszerkesztésnek - az alapvető szabályok megőrzése mellett. Háborús helyzetben azonban nem konszolidáció, hanem radikális reform várható, amelynek sem szakmai indokáról, sem társadalompolitikai szükségességéről nem vagyok meggyőződve.
Miben volt egyetértés a Nemzeti Kerekasztalnál? Elsősorban az új köztársasági alkotmány átmeneti jellegében. Az erre utaló preambulum ugyan nem a kerekasztalnál került a szövegbe, hanem a parlamenti tárgyalások során, mégis mindenki úgy gondolta, hogy a szabad választások után az új parlament nekikezd az új alkotmány kidolgozásának, és belátható időn belül végleges alaptörvénye lesz hazánknak. Míg a többi volt szocialista országban így is történt, nálunk - az 1994-98 közötti időszakot leszámítva - az alkotmányozás ügye háttérbe szorult.
Az alkotmánymódosítás tartalmáról a kerekasztal-tárgyalások végére konszenzus alakult ki. A tárgyalások elején messze voltak egymástól az álláspontok a köztársasági elnöki tisztség és az Alkotmánybíróság tekintetében, de ezek a véleménykülönbségek nem az intézmények lényegét, hanem a létrehozásuk módját és időpontját illetően álltak fenn. Az EKA csak a szabad választások után, az új parlament által megválasztott államfőt és Alkotmánybíróságot tudott elképzelni. Nem értettek egyet az MSZP által favorizált "középerős" államfői pozícióval, csak reprezentatív jogosítványokat adtak volna az államfőnek. Az akkor hatályos alkotmányt pedig nem tartották alkotmánybírósági védelemre méltónak. Attól is tartottak, hogy a hatalom a saját embereit ülteti az államfői és az alkotmánybírói pozíciókba. A tárgyalások során sikerült közös nevezőt találni. Az államfőre vonatkozó szabályozás végül is - Antall József javaslatára - az 1946. évi I. törvény rendelkezéseit vette át, tehát nem újat alkottunk, hanem a történelmi hagyományainkhoz tértünk vissza. Az alkotmányt teljesen átalakítottuk demokratikus, jogállami alaptörvénnyé, amely már védelemre érdemesnek bizonyult. Az alkotmánybírák esetében a többlépcsős választást és a politikailag kiegyensúlyozott jelölést valósítottuk meg. Vitás pont maradt az államfő megválasztásának módja és időpontja. Az MSZP közvetlen elnökválasztást akart, még a parlamenti választások előtt. Az SZDSZ és a Fidesz viszont ragaszkodott az államfőnek az új parlament által történő megválasztásához, ezért nem is írta alá a kerekasztal-megállapodást. Az alkotmány szövege a közvetett választásról szólt, az MSZP elképzeléseinek megfelelő lehetőséget a törvény átmeneti rendelkezései tartalmazták. Az alá nem írók által kezdeményezett sikeres népszavazás ezt a vitát eldöntötte. A tárgyalások során nem is merültek fel olyan kérdések, mint például a kétkamarás országgyűlés, a kormány alá rendelt ügyészség vagy az igazságszolgáltatási tanács ügye, amelyekről szakmai berkekben már folyt véleménycsere. Ezek rendezését, csakúgy, mint a tanácsrendszer önkormányzati rendszerré alakítását, az új parlament feladatának gondolták a résztvevők.
Szólni kell az alkotmányerejű törvények problémaköréről, amelyet sok félreértés övez. Az Igazságügyi Minisztérium alkotmánykoncepciója tartalmazta ezt az intézményt, abból a megfontolásból, hogy néhány kiemelt témakörben, alkotmányos intézményeknél (például a választások szabályai, az Alkotmánybíróság, a bíróságok, az önkormányzati rendszer) nem csak az alaptörvénybe kerülő szabályokat, hanem az intézményt részletesen szabályozó törvényt is az alkotmányozáshoz szükséges többség-
- 88/89 -
gel lehessen elfogadni. Ezek a szűk értelemben vett alaptörvény "testén" kívül vannak, de azzal együtt részei az alkotmányosság intézményrendszerének. (Részben hasonló megoldásokat találhattunk Finnországban, Franciaországban, Ausztriában.)
Ezt az elvet a tárgyalások résztvevői elfogadták, azonban az alkotmányerejű törvények köre menet közben fokozatosan bővült. Ebben nyilván szerepet játszott a kölcsönös óvatosság mellett az is, hogy a rendelkezésre álló idő túl rövid volt egy elég részletes alkotmánymódosítás végigvitelére. Az alapvető jogok szabályai például túl sommásak maradtak, a deklaráción túl a jogok részletes tartalmának kibontása, a korlátozások határainak pontos rögzítése elmaradt. Megoldásként kínálkozott ezért a részletes szabályok alkotmányerejű törvényben való elhelyezése.
Amit nem láttunk előre a sietség miatt: jogrendszerünk jelentős része így kétharmados szabállyá vált, ami az ország kormányozhatóságát veszélyeztette. Az MDF-SZDSZ-paktum orvosolta ezt a hibát. Ami érdekes: a megállapodás nem szorította vissza az immár csak "kis" kétharmados szabályozás tárgyait az eredeti szándék szerinti szűk körre, hanem több emberi jognál (például egyesülési és gyülekezési jog, sajtószabadság), államszervezeti szabályozásánál (például az Állami Számvevőszék, az állampolgári jogok biztosai) változatlanul hagyta. Ez arra utal, hogy a konszenzusos szabályozásra nemcsak az MSZP-EKA, hanem az MDF-SZDSZ relációban is igény mutatkozott.
Vannak, akik a politikai helyzet elmérgesedését a kétharmados törvények létének tulajdonítják. Amint korábban már leírtam: e vélemények felcserélik az okot az okozattal. A politikai háború okai sokkal mélyebbek, és ebben a háborúban csak fegyverként szerepel a kétharmados szabályozás adta lehetőség az obstrukcióra. Ezt a fegyvert már mindegyik oldal használta a másik ellen. Azon túl, hogy egy részletesebb alkotmány feleslegessé tenné a kétharmados szabályozási követelmény jelentős részét, konszolidáltan működő országban nem jelentene gondot néhány ilyen törvény.
Alkotmányunk közel sem tökéletes. Alkalmazhatóvá tételében kiemelkedő szerepet játszott az Alkotmánybíróság, amely különösen működésének első kilenc évében kibontotta az alaptörvény rendelkezéseinek sokszínű tartalmát, értelmezte a szabályokat. Mára az alkotmány koherens rendszerét a normaszöveg és az Alkotmánybíróság határozatai együttesen alkotják.
E rövid írás keretében lehetetlen felsorolni az Alkotmánybíróság működésének pozitív elemeit. Némileg igazságtalanul azokról a témakörökről szólnék most, amelyekben az alaptörvény őreinek véleményem szerint nem sikerült megnyugtató értelmezésre jutniuk, és ezért úgynevezett alkotmányos feszültségek mutatkoznak ezeken a területeken. A szólás-és véleménynyilvánítás szabadságának határairól és a népszavazás intézményéről van szó.
A véleménynyilvánítás szabadságának kérdése alapvetően a gyűlöletbeszéd szabályozásával összefüggésben merült fel. Azokkal értek egyet, akik szerint a gyűlöletbeszéd büntetendő, mert mások személyhez fűződő jogainak védelme érdekében a szabadságjogok korlátozhatók, és a véleménynyilvánítás szabadsága nem élvezhet erősebb védelmet, mint a személyes méltósághoz való jog. A kérdés rendezése nem az alkotmányra tartozik, az alaptörvény módosításának gondolata csak azért merült fel, mert az Alkotmánybíróságon rendre megakadtak a szabályozási kísérletek. A korrekt szabályozás egyfelől nemzetközi kötelezettségünk, amelynek a hazai jogba való átültetése ugyancsak az alkotmányból következik. Más megközelítésben pedig az Emberi Jogok Európai Bíróságának több határozata (például Rekvényi-ügy, amely megengedte a rendőrök párttagságának tilalmát) is azt fejti ki, hogy az egyes szabályokat nem elvontan, hanem történelmi összefüggésükben, az adott társadalom viszonyrendszerének megfelelően kell értelmezni. Magyarán: a fasizmus (és a kommunizmus) bűneinek fényében Magyarországon (ahogyan például Németországban is) igenis indokolt a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása szűk körben, pontosan meghatározott feltételek mellett, a gyűlöletbeszéddel összefüggésben.
A népszavazás intézménye mára a demokrácia paródiájává vált. Az elmúlt néhány évben divattá vált fontos és partikuláris, de akár nyilvánvalóan komolytalan ügyekben egyaránt népszavazást kezdeményezni, és így százas nagyságrendben kellett előbb az Országos Választási Bizottságnak, majd - jogorvoslati kérelem miatt - az Alkotmánybíróságnak határozatot hoznia az aláírásgyűjtés megengedhetőségéről. Mondhatnánk: ez még nem katasztrófa. Igaz, hogy e két szervnek sok munkát okoz, de a szűrőmechanizmus folytán aláírásgyűjtésre, majd - mivel nem bizonyul nehéznek kétszázezer támogató aláírást összegyűjteni, főleg ha parlamenti pártok is beszállnak a szervezésbe - népszavazásra csak a valóban fontos, az alkotmány által megengedett ügyekben kerül sor. Ez sajnos nem így van. Az Alkotmánybíróság több döntése precedenst teremtett arra, hogy a költségvetés bevételi oldalát befolyásoló kezdeményezésből eredményes népszavazás lehessen. Márpedig az alkotmányozói szándék ezt kizárja, hiszen ha népszavazáson dönthető el, fizetni kell-e valamilyen szolgáltatásért vagy nem, boríté-
- 89/90 -
kolható a nemmel szavazók győzelme. Ezért tiltja az alkotmány a költségvetésről, illetve az annak bevételi oldalát biztosító adókról, járulékokról stb. történő népszavazást.
A hiba persze alapvetően az alkotmányban található. De nem a rendszerváltozás során kialakult szövegben, hanem az 1997-ben hozzátoldott rendelkezésekben. Ekkor váltotta fel az új szabályozás az 1989. évi XVII. törvényt, amely még a kerekasztal-tárgyalások megkezdése előtt rögzítette a közvetlen demokrácia eme intézményének szabályait. Az 1989-es népszavazási törvény a teljes tiltás időszaka után nagyon demokratikus szeretett volna lenni. Ezért a világ országaiban előforduló valamennyi népszavazási formát tartalmazta. Az 1997-es újraszabályozás - részben az akkor még hiányzó negatív tapasztalatok miatt, részben "a demokrácia elért szintjének megőrzése" érdekében - nem terelte ésszerű korlátok közé a jogintézményt, csak kettéosztotta a szabályokat az alkotmányba helyezett és a törvényekben maradó rendelkezésekre. Továbbra sem tisztázódott azonban a népszavazás és az Országgyűlés törvényalkotói tevékenységének viszonya, az "elsőbbség" kérdése, amelyet az Alkotmánybíróság többször újraértelmezett. Hiányos és ellentmondásos maradt az alkotmány és a népszavazás viszonya, tudniillik miért tilos népszavazást kezdeményezni az alkotmány módosítása érdekében, és miért nem kell népszavazást tartani az alkotmányról.
Sajnálatosan visszhangtalan maradt az Országgyűlés Alkotmány-előkészítő bizottsága által kidolgozott, 1998 márciusában nyilvánosságra hozott - de a törvényalkotók által 1997-ben természetesen már ismert - alkotmánytervezetnek a népszavazás átalakítására vonatkozó javaslata. Ennek lényege: kötelezően elrendelt, eredményében is kötelező erejű népszavazást csak háromszázezer választópolgár kezdeményezésére lehessen tartani, az Országgyűlés által már elfogadott törvény ellen (népi vétó). Ebben az esetben pontosan ismert a népszavazás tárgya, tartalma. Nem úgy, mint ma, amikor egy gondolatot kellene kötelezően törvénybe foglalnia az Országgyűlésnek, amelyet többféleképpen is meg lehet valósítani, és újabb alkotmányossági vitát lehet kezdeményezni arról, vajon az elfogadott törvény hűen tartalmazza-e a népszavazásra feltett kérdésre adandó választ.
A tanulságokat összegezve: nem alkotmányos rendszerünk, hanem társadalmi-gazdasági rendszerünk mutat válságjelenségeket. A játékelméleti kutatások alapján a rendszerelmélet kimutatta: minden rendszer - és a nagyobb rendszerekhez képest Magyarország egy kis rendszer - akkor képes megbirkózni az őt ért kihívásokkal, ha a résztvevők nem egymás legyőzése, megsemmisítése árán, hanem összefogva, együttműködve keresik a megoldásokat. A politika világára lefordítva ez azt jelenti, hogy a többségi demokráciát (magam sem tudom elképzelni az úgynevezett konszenzuális formát) csak a partnerek, résztvevők együttműködésére alapozva lehet sikeresen fenntartani. Az együttműködésnek a társadalom alapkérdéseit illetően kell fennállnia. A versengés terepe elsősorban az azonos célokhoz vezető különféle utak felmutatásában és a versenyzők képességeinek, hitelességének bemutatásában található meg.
Alkotmányos rendszerünk értékeit közösen, együttműködve óvjuk meg! ■
Visszaugrás
