1. Ha létezik az anyagi büntetőjog tudományának olyan témaköre, amelyre az örökzöld sláger kifejezés találóan ráilleszthető, az vitán felül állóan a jogos védelem intézménye. Ez nyilvánvalóan emberi szempontokkal is magyarázható. Nem egy szinte kizárólag jogelméleti vitákban létező barlangász esetről van itt ugyanis szó, hanem egy olyan büntethetőségi akadályról, amelynek felmerülésével sajnos valamennyi állampolgárnak számolnia kell. Bármikor előállhat olyan helyzet, amelyben vagyontárgyaink, testi épségünk, de akár életünk megvédése érdekében is erőszak alkalmazásához kell folyamodnunk. Ilyen szituációban pedig nem csupán az tekinthető valamennyi megtámadott félelmének, hogy magától a támadástól milyen sérelmet szenvedhet el. Ez csupán az első lépcső. A többé vagy kevésbé sikeres elhárítás után rögtön felmerülhet a következő, kínzó kérdés: nem a megtámadott - ám végül a nem önkéntesen vállalt harcból sikeresen kikerülő - személlyel szemben indítanak-e eljárást, tartóztatják le, majd ítélik el súlyos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt? A jogos védelmi helyzet mérlegeléses határeseteinél ugyanis ezzel a forgatókönyvvel is reálisan számolni kell. E jogintézmény már csak emiatt is lényegében kirobbanthatatlan az évfolyam- és szakdolgozatíró joghallgatók témaválasztási toplistájának első helyéről. Azt azonban, hogy a kérdéskörrel újabb büntetőjogász kolléga is kimerítően foglalkozzon, ma már alaposabb érvrendszerrel is alá kell támasztania. Hiszen számos monográfia[1] és ennél is nagyobb számú folyóiratcikk[2] foglalkozott és foglalkozik a jogos védelem egyes aspektusaival, ezért egy újabb, a témakörben íródott dolgozat hamar megkaphatná a szakmától a lerágott csont jelzőt. Ilyen körülmények között tehát nem volt veszélytelen vállalkozás Gál Andor részéről, hogy a jogos védelemről készítette el doktori értekezését, amelynek továbbfejlesztett változata 2019 őszén jelent meg a szegedi Pólay Elemér Kiadó gondozásában.[3] A szerző nem maradt azonban adós az imént számonkért indokolással, amiben persze segítségére sietett a legújabb kúriai joggyakorlat is, amely nem csupán a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) újításainak[4] a konzekvenciáit vonta le a legutóbbi időszakban, hanem lényeges - és miként azt Gál helyesen ki is mutatja, nemritkán saját, egyébként jogegységi határozatba foglalt gyakorlatával[5] sem feltétlenül korreláló, olykor földrengésszerűnek is mondható - paradigmaváltásokon[6] is keresztülment. Az izgalmas törvényi és a judikatúrában tapasztalható változásokra figyelemmel is lett volna tehát miről írni, Gál Andor könyve azonban nemcsak - sőt kijelenthető, hogy nem is elsősorban - ezért tekinthető kiemelkedő munkának. A szerző ugyanis, a szegedi büntetőjogi iskola dogmatikai hagyományait követve (ugyanakkor szerencsére más tudományos műhelyek nézeteiből is merítve), továbbá már gyakorló jogászként szerzett tapasztalatait is becsatornázva készítette el művét, amelyet így nem csupán impozáns, hazai és elsősorban német nyelvű szakirodalom-apparátussal tudott alátámasztani, hanem a bírói gyakorlatot is értő módon feltérképezhette. Szintén kiemelést igényel a monográfia címében is megjelenített, újszerű látásmód: a cél szerinti, avagy teleologikus - mára alkotmányos rangot nyert[7] - értelmezés bevezetése a bűncselekménytan területére egyértelműen helyeselhető módszertannak tekinthető és releváns gyakorlati eredményekre vezethet, lévén ezáltal válik leginkább alátámaszthatóvá azon, a jogos védelem kapcsán minduntalan hangoztatott tétel, hogy a jogtalan támadás kockázatát a támadónak kell viselnie.[8] Az alábbiakban, a monográfia felépítésének áttekintését követően néhány kérdésben a gondolatgazdag mű egyes
- 516/517 -
megállapításainak továbbfejlesztésére, illetve vitatására vállalkoztam.
2. A monográfia bevezető - "nulladik" - fejezetei (15-30) egyrészt részletesen megindokolják a témaválasztást, másrészt kidolgozzák azt a módszertant, amelyet Gál a munkájában mindvégig következetesen érvényesít. Utóbbi körben kiemelhető az objektív és szubjektív teleologikus értelmezés közötti helyes különbségtétel, valamint azon szerzői állásfoglalás, amelynek értelmében vezérfonalul egy büntetőjog-dogmatikai témafeldolgozás esetében kizárólag az objektív - tehát a normaszövegből levont következtetéseket értékesítő - cél szerinti értelmezés szolgálhat. Emellett a jogalkotó feltételezett szándékára alapított, szubjektív színezetű ilyesféle interpretációnak csupán kiegészítő szerep tulajdonítható, éspedig ekkor sem önállóan, hanem kizárólag egy másik értelmezési módszer, a történeti értelmezés keretei között. A könyv ezt követően négy nagy fejezetre oszlik.
Az első, teoretikus jellegű fejezet (31-58) a jogos védelem intézménye létezésének okát (ratio legis) kívánja feltárni. Ebben a körben alapvetően kollektív és individuális elméletek között tesz különbséget. Az előbbiek kapcsán bemutatott, a jogos védelem punitív jellege mellett érvelő álláspontot, nézetem szerint meggyőzően cáfolja a szerző, hiszen a megtámadott által kifejtett védelmi cselekmény valóban teljesen eltérő feltételek mellett funkcionálhat és másfajta célokat tölt be, mint a büntetőjogi büntetés.[9] A jogintézmény helyesen tehát individuális szempontok mentén nyerhet alátámasztást és gyakorlása valóban egyben alapjogvédelmet is jelent. A fejezet ezt követően történeti áttekintést nyújt a "klasszikus" jogos védelem ratio legiséről a korábban nevesített teóriák alapján, majd a jogintézmény újabb változatai (mint például a megelőző jogos védelem) létjogosultságának indokait tárja fel.
A dolgozat második része (59-107) a jogintézmény szabályrendszere alapján védelemben részesíthető jogi tárgyak kérdéskörét járja körbe. A szerző itt tárgyalja részletesen a törvényi szabályozásból ismert azon kategóriákat, mint a saját vagy más (mások) személye (azon belül: élet, testi épség, szexuális önrendelkezés stb.), javai, illetve az olyan, számos vitára okot adó kérdéseket, mint a jogos védelem alkalmazhatósága vagy annak kizártsága becsület elleni támadás esetén, valamint a szocialista jogból örökölt közérdeknek a jogos védelmi jogi tárgya körében való fenntartandóságának vagy elvetésének a problémaköre.
A dolgozat harmadik fő egysége (109-194) a jogos védelmi helyzet kialakulásának kérdéskörével foglalkozik. A szerző itt érinti részleteiben a támadás fogalmát, annak jogtalanságát, valamint azt a kérdést is, hogy a mulasztás kiválthat-e jogos védelmi helyzetet. A fejezet friss kérdéskörének a legújabb kúriai gyakorlatra figyelemmel a jogos védelmi helyzet időbeli kereteinek problémája tekinthető. A szerző itt elemzi aprólékosan - éspedig nem csupán a jogos védelem, hanem a stádiumtan dogmatikája alapján is - a nagyobb médiaérdeklődést is kiváltó, EBH 2018. B.11. szám alatt publikált döntést, amelynek lényege, hogy vagyon elleni bűncselekmény (például lopás) esetén a támadás mindaddig folyamatban lévőnek tekintendő, tehát a jogos védelem megállapításának helye lehet, ameddig a sértett abban a helyzetben van, hogy visszaszerezze a tőle elvett vagyontárgyat, tehát az ún. "forrónyomos" üldözések esetében. (151-166).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
