A települési adó bevezetésével a magyar települési önkormányzatok arra számítottak, hogy a saját bevételeiket és ezáltal a pénzügyi függetlenségüket növelhetik. Csakhamar kiderült, hogy a gyakorlatban számos szabályozási akadály áll ennek megvalósítása előtt, így a hozzá fűzött remények is egyre inkább csillapodtak. Mára az is világossá vált, hogy a települési adó nem hozott jelentős változást e téren, sőt a korábbi bevételi struktúrát megbontotta. E speciális adó szabályozásának elemzése ugyanakkor számos rendszertani problémára rávilágít, mely túlmutat a települési adó elmúlt hat évének tapasztalatán.
Tárgyszavak: helyi adók, települési adó, önkormányzatok, pénzügyi autonómia
A települési önkormányzatok 2015. január 1. napjától élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy az illetékességi területükön rendelettel olyan települési adót, települési adókat vezethetnek be, amelyet vagy amelyeket más törvény nem tilt. A települési önkormányzat települési adót bármely adótárgyra megállapíthat, feltéve, hogy arra nem terjed ki törvényben szabályozott közteher hatálya. Továbbá, a települési adónak nem lehet alanya állam, önkormányzat, szervezet, valamint - e minőségére tekintettel - vállalkozó.[1] Lényegében e három, immáron az önkormányzatok számára is kikristályozódott jogi korláton kívül a képviselő-testület szabadon gyakorolhatja a nyílt listás adómegállapítási lehetőséget. Egyéb adóztatási korlátot a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Htv.) az önkormányzatok számára a települési adó kapcsán nem állapít meg, sőt azt kifejezetten rögzíti, hogy a Htv. bármely rendelkezése ezen adókra csak akkor alkalmazandó, ha a Htv. kifejezetten így rendelkezik. Az új szabályozási megoldást számos kritika érte annak elfogadása után, különösen ezért is, mert az elsődleges cél mellett e túlságosan tágra nyílt adóztatási jogosítvány - mint arról a későbbiekben is szó lesz - parttalanná, kiszámíthatatlanná válhat.[2]
A települési adó 2015-ös bevezetésének egyik, a jogalkotó által kommunikált célja az volt, hogy az átalakult forrásszerkezetben lehetőséget biztosítson a települések számára olyan források teremtésére, melyek a helyben ke-
- 469/470 -
letkező, önként vállalt feladatok fedezetéül szolgálhatnak, vagy épp a kötelező feladatok magasabb minőségi szinten történő ellátását biztosítják. Bár ehhez kapcsolódóan szükséges rögzíteni azt a költségvetési korlátot is, hogy a települési adóból származó bevétel csupán fejlesztési célra és a települési önkormányzat képviselő-testületének hatáskörébe tartozó szociális ellátások finanszírozására használható fel.[3] Mindezek fényében jelen tanulmány hipotézise, hogy e speciális bevételi forrás nem vált jelentőssé a gyakorlatban, különösen annak rendszeridegen szabályozása miatt. Ugyanakkor abból a szempontból még is jelentős lehet, hogy a korábbi rendszert megbontotta, egyes önkormányzatok pedig a helyi életviszonyok szabályozására vonatkozó felhatalmazásaként értelmezték.
A tanulmány alapjául szolgáló kutatás keretében egyfelől sor került a szabályozás jogelemző módszerrel történő vizsgálatára, másfelől a Magyar Államkincstár, a KSH és az ÁSZ által gyűjtött költségvetési adatok elemzésére, harmadrészt a Kúria Önkormányzati Tanácsának települési adóval kapcsolatos gyakorlatának vizsgálatára is. Jelen írás a 2015-2020 közötti időszakra fókuszál, s igyekszik reflektálni a 2020 elején kibontakozó világjárvány és az ahhoz kapcsolódó veszélyhelyzetben hozott intézkedések hatására is. A kutatás eredményeit a helyi forrásteremtés és bevételi kapacitások általános problémakörébe ágyazva igyekszem bemutatni, s a legfontosabb következtetéseket levonni.
A nemzetközi szakirodalom egyetért abban, hogy a helyi pénzügyi autonómia egyik legmeghatározóbb elemét képezik a saját bevételi források, melyek ugyanakkor eltérő arányban vannak jelen az egyes országokban. A saját bevételek fontosságára a pénzügyi föderalizmus elméletei is felhívják a figyelmet, így például arra, hogy az a helyi feladatellátás költséghatékony megvalósításához is hozzájárulhat.[4] Alapvetően az írások a saját források arányának növelését jelölik meg célként, mely a pénzügyi autonómián keresztül képes lehet a hatékonyság növelésére az átláthatósági és elszámoltathatósági szempontok beépítése mellett. Abban a kérdésben ugyanakkor nincs egységes álláspont, hogy mekkora legyen a helyi saját bevételek nagysága, mivel nemcsak a bevételi szerkezet, hanem a helyi pénzügyi szabályozás is befolyásolja a feladatellátást és az önkormányzati autonómiát. Még egyes álláspontok szerint a helyi bevételek arányának meghatározásakor a legnagyobb bevétellel rendelkező önkormányzatok kiadásainak finanszírozásához elegendő forrásokat kell alapul venni,[5] addig a bevételi oldalt vizsgálók azt helyezik előtérbe, hogy a hatékony feladatellátáshoz az önkormányzatoknak lehetőség szerint a minimális forrásköltséget kell biztosítaniuk a saját bevételeik útján.[6] E körben ugyanakkor érdemes megemlíteni Sandford álláspontját, aki hét kritériumot fogalmazott a helyi adók bevezetésével kapcsolatban. E szempontok a következők: a helyi adó alapja legyen széles és viszonylag egyenletes eloszlású, az adóteher a helyi lakosokat érintse, a beszedett adó magas és lehetőleg állandó hozamot biztosítson, az adó beszedésének gazdaságosnak kell lennie, legyen igazságos, átlátható és segítse elő az elszámoltathatóságot a helyi szinten. Bár nem említi, de fontos elvárásként fogalmazhatjuk meg, hogy ne lehessen az adót másra terhelni, azaz az adóexportálás tilalma érvényesüljön.
Magyarországon jelenleg négy típusba sorolhatjuk a helyi adókat, így megkülönböztethetjük a vagyoni típusú adókat mint az építményadó, telekadó, a kommunális jellegű adókat mint a magánszemély kommunális adója és az idegenforgalmi adó, valamint a tevékenység típusú adókat mint a helyi iparűzési adó. A negyedik kategóriába az atipikus szabályozású települési adót sorolhatjuk, mely típusát tekintve igencsak változatos lehet.
Noha a magyar helyi adóztatás soha sem volt korlátok nélküli, törvényben rögzített, hogy milyen típusú és mértékű adó vethető ki, mekkora az adó mértékének felső határa, valamint az is, hogy milyen kedvezmények, mentességek érvényesítendőek.[7] E módszert zárt listás helyi adómegállapítási rendszernek nevezhetjük,[8] mely utal arra, hogy az önkormányzatok adókivetési autonómiája lényegében csak az egyes adók bevezetéséről vagy épp be nem vezetéséről szóló döntésre terjed ki, mivel központilag meghatározott adónemek közül van lehetőség választani, ráadásul azok adótényállása is részben szabályozott. A nemzetközi gyakorlat azt mutatja, hogy legtöbb országban ezt a fajta adókivetési módszert al-
- 470/471 -
kalmazzák, még a nyílt listás adókivetésre sokkal kevesebb példát találhatunk, mely persze nagy mértékben függ az önkormányzati szerepkörök tartalmától.[9] Utóbbi nyílt listás adókivetés alatt ugyanis azt érthetjük, hogy az önkormányzat saját hatáskörében szabadon állapíthat meg adókat, azaz nemcsak a mértékét, hanem az adó tárgyát és alanyát is helyi szinten szabályozhatják, mely ugyanakkor nem zárja ki azt, hogy bizonyos szűkítő feltételeket központi jogszabály meghatározzon. Ez típusba tartozik a magyar a települési adó is mint atipikus szabályozású helyi adó.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
