1. A hazai jogtudomány nemes hagyományainak egyike az az "egyetemes európai jogtörténet", amely egykoron az ismert Leo Thun-Holstein-féle egyetemi reformok megjelenése (1855) nyomán bontakozott ki minálunk, és le nem becsülhető értékek hordozójává lett a magyar jogi közgondolkodás fejlődésében. Valójában akkor született ez a tudományág, amidőn a modern társadalom állam- és jogrendjének a megalapozása végre napirendre került Magyarországon, és általa a korabeli fiatal jogásznemzedékek európai látókörre tehettek szert.
Jól tudjuk persze, hogy eleink a magyar reformkorban, még korábban a "fény századában" már ösztönösen keresték a társadalmi haladás útjait feltáró összehasonlító jellegű jogi historizmus adta lehetőségeket, és ezzel hazánk valóban páratlanul gazdag hagyományt teremtett a módszeres általános jogtörténetnek. Nem könnyű dolog ilyen gazdag tudománytörténeti előzmény után az adott tudományág újabb kori vívmányainak az összefoglalását megteremteni.
Az újabb kori művelődéstörténetünk nem egy esetben tett kísérletet hasonló tárgyú mű megalkotására, és viszonylag hamar megszületett az. a felismerés is, hogy ez a feladat nem egy ember testére szabott. A nemzetközi tudományos eredmények folyamatos számbavétele, illetve számos kultúrkörben fogant jogcsoportrégió ismerete valóban jól szervezett együttes közremunkálását feltételezi ma már az ilyenfajta vállalkozásokban. Ezt tette tehát a hazai jogtörténészek egy népes gárdája is, amikor az általános jogtörténet újabb determinánsait a mai kor igényei szerint megfogalmazni törekedett.
2. Előrevetítve kell mondani, hogy nemcsak a címben történt visszatérés a fent említett tudományos értékeinkhez (hagyományainkhoz), hanem a nézőpontokban is. Az újkori joghistória kiegészítésének szánt mű összehasonlító szemlélete, a korszerű alapkutatási eredmények összegzése, és egyáltalán az adott konkrét ismereteinket alapozó témagazdagsága szembetűnő. Talán az is elmondható, hogy ebben az újabb munkaigényes vállalkozásban persze benne van a jelenkor nagy kihívása a megújulást illetően, amely alól nem kivétel természetszerűleg a jogtörténet sem. Az utóbbi évek folyamán jelentős alapkutatási programok (OTKA, TEMPUS, MM alapkut. stb.) vitték előbbre az idevágó ismereteinket, és ezt a szerzők esetenként igen eredményesen hasznosították a szintézist adó mű alapozásában is. Nemcsak az ismert Összehasonlító kutatásokra gondolunk, hanem azokra az újfent jelentkező, regionális jogfejlődést feltáró vizsgálódásokra, amelyek egyidejűleg közzé tehető eredményeket hoztak koronként a világ legjelentősebb jogrendszereiről. Ezen túl utalnom kell arra, hogy az adott tudományág programja érthetően (és eredményesen) állítja előtérbe a szomszédos (kortárs) társadalmak társadalmi tapasztalatait is. Csak sajnálni lehet, hogy ez a közgondolkodást formáló tudományos felismerés a recenzált mű nem minden összetevőjében valósulhatott meg következetesen. Ilyen értelemben némi egyenetlenség is megfigyelhető a főbb összetevők között, amely sajnos szerkesztési eszközökkel nem volt már kiküszöbölhető. Egyes fejezetek ugyanis magukon viselik még a leíró jogtörténetírás jellemzőit, míg más fejezetekben az intézményközpontúság uralkodik. A kellő egyensúly megtalálására persze idő és tapasztalás kívántatik, ami nyilván beérik majd az adott ismeretanyag további fejlődésében. Amennyire pozitív értékeket halmoz fel eleve egy ilyen mű munkaközösségi alapon történő születése, olyannyira nyomja a benne résztvevőket az egyöntetűség hiánya. Még a műfajban is feltűntek bizonyos eltérések, ami persze a sürgető szükség következményeként is felfogható. Nem volt tehát lehetőség egymáshoz csiszolni a különböző szerzőktől származó fejezetek anyagát. Hozzáállásunkat azonban éppen a mai időkben nem a tudományos igazságok egybehangolására való törekvés jellemzi, hanem a lehetőleg szabadabb gondolkodásra való ösztönzés. Bizonyos nézőpontbeli eltérések tehát ebben a nagy kiterjedésű anyagban eleve feltételezhetők, mint ahogy a tudomány által le nem zárt ismeretek sem mellőzhetők. Íme, ezért szerencsés talán, hogy a mai időknek megfelelően halaszthatatlanná lett a jó másfél-két évtizeddel ezelőtt megfogalmazott ismereteink megújítása. Van erre példa még a jogtörténet területén is, miként másutt utaltunk már a történelmi középkor állam- és jogfejlődésének a rövidre fogott (de hiánypótló) kísérleteire. (ld. a Hajdú Lajosféle Feudális jogtörténet, illetve A feudális jogtípus fejlődéstörténete című, szerk.: Révész T. Mihály, kollektív alkotást.) Egyébként is a megszülető új egyetemes jogtörténeti aspektusok módszeres (előzetes) vitája a tudományos életben csak úgy képzelhető el, hogy ezeket az átmeneti
- 69/70 -
összetevőket is közben nyilvános vitára bocsátjuk.
3. Nem új keletű a felismerés, hogy a történelmileg megszentelt társadalmi tapasztalatok számbavétele mindig is szoros logikai kapcsolatban volt a közgondolkodás fejlődésével. A jogtudó értelmiség szemléletében ezért is különös jelentősége volt és lesz a történetiségnek, amely az adott tudományágazatok jelenlétében jut kifejezésre. Alapozó tudományágakról lévén szó, amelyek immár hagyományosan beépültek a jogtudományok rendszerébe, az általuk módszeresen feltárt ismeretek didaktikailag megszűrt anyagaival pedig a közéleti embert vezetik be a jogfejlődés módfelett gazdag világába. Ennek a nemes feladatnak részese minálunk a módszeres joghistória, amely miként az újabb, követelményrendszerben megfogalmaztatott - "az állam- és jogélet terén (történelmileg) felhalmozódó társadalmi tapasztalatok leglényegesebb elemeiből nyújt bevezető, megalapozó történelmi ismereteket, előmozdítván ezáltal a ma élő intézmények, illetőleg jogágazatok szerepének jobb megértését". Ezt a célkitűzést tárgyazza tehát az újabb kori (egyetemes) jogtörténet az adott kor történetkritikai áttekintése által.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
