Ha aforizmát kellene írnom 2000 nyarán az új sporttörvény előkészületeiről, akkor mindössze Szamel professzor intelmeit idézném. Szamel tanár úr a jogi szakma örök vadászmezőiről most talán fejcsóválva mindannyiónknak intőt küldene. Az új sporttörvény előkészítése ugyanis - sajnos - éppen azokon a nyomvonalakon halad, amit ő 13 évvel ezelőtt ellenjavallt. Példátlanul friss, érvekben gazdag mai szemmel nézve is a korabeli írása. Cikkének zárómondata pl. összekapcsolja a "sport államigazgatási jogi szabályozásának" eluralkodását "a sport ügye bürokratizálásának bőven buzgó forrásával". Oppozícióban vagyunk a sporttárgyú kodifiká-cióval szemben, amely vagy hangzatos elvek foglalata lenne vagy a sportnak a bürokratikus bilincsekbe veréséhez, a sportnak a jelenleginél is szorosabb adminisztratív befolyásolásához, korlátozásához teremtene törvényes alapot, az ilyen jelenségeket és törekvéseket legitimálná a törvényhozás autoritásával". [Szamel Lajos: Állam és Igazgatás 1987. évi 10. szám 875. oldal] Jómagam sokáig nem teljesen osztottam a professzori aggodalmakat. Naiv módon úgy véltem, hogy egy korrekt sporttörvény -mint tette azt 1921-ben! - a magyar testkultúra stratégiai átalakítását és megújítását hozhatja. Elvileg még ma is azt vallom, hogy ha a törvényben a jogállam, a piacgazdaság, a plurális demokrácia és az emberi jogok adekvát, támogatott egysége jelenik meg, akkor az jót is hozhat. Az élet azonban mindmáig inkább Szamel tanár urat igazolta. Az 1996. évi sporttörvény (fedőnevű politikai dekrétum) érdemi hatást a magyar sportra nem gyakorolt; felszínes, felesleges, sőt zömmel alkotmányellenes normakötegnek bizonyult. A publikumnak játszó (párt)politika 1996-ban "törvénykezett" és látszólag nyert; a sport azonban veszített. Hasonló veszély fenyeget 2000 második féléve során is.
A mai sportközállapotokhoz képest rendhagyó módon felkérést kaptam arra, hogy elemezzem a készülő, új sporttörvény tervezeteit, (elő)munkálatait. A megtisztelő invitálásnak négy szempont figyelembe vételével teszek eleget.
1. Az ISM által 2000 májusában "vitaanyag" címmel közreadott tervezet bázisán mondok véleményt, noha több tekintetben az előzmények, s az előanyagok érdekesebbek, vitaképesebbek, mint a minisztérium által átgyúrt, megfejelt, "politikussá" tett normaszöveg. Egy-két ponton mégis visszautalok az anyag forrásaira, formálódására, dilemmáira is, hiszen a szaktárca indokolást vagy másféle háttéranyagokat nem csatolt a közel 50 oldalas - 83. §-ból álló! - tervezetéhez.
2. Szeretnék különbséget tenni a tervezet (sport)politikai mérlegre tétele és a jogi zsűrizése között. Ez a törekvés azonban csak részben lehet sikeres. Ha nem akarom az okot az okozattal összekeverni, akkor elengedhetetlen szólnom olyan meghatározó "környezeti" hatásokról is, amelyeket ma a politika önmaga kompetenciájának tekint -vagy észre sem vesz. Szükség szerint tehát összefoglalom azt a miliőt, amelyet lefedne, elleplezne vagy árnyalna a törvénykezés, aztán pedig jogi alapösszefüggésekkel foglalkozom. A harmadrangú részletek itt, számomra érdektelenek.
3. Írásom egyfajta opponensi vélemény, ezért nem kell patikamérlegen kimért arányokat tartania. Ha már az elején rögzítem, hogy minden fenntartás, tisztázatlanság és jogi fogyatékosság ellenére ez a tervezet nem rosszabb, mint amilyenre az 1996. évi sporttörvény sikerült, akkor nem kell a fejezeteket méltatni, hanem kezdhető a sarokpontok és a kulcsmozzanatok kivesézése.
4. Végül a jogszabályszerkesztők gyakori - általam most figyelmen kívül hagyott - trükkje, hogy nem kíváncsiak az anyag megalapozását, szabályozási koncepcióját, alternatíváit, jogelvi illeszkedéseit vagy alkotmányossági összefüggéseit illető általános észrevételekre. Hanem csupán - vagy elsősorban - az egyes paragrafusokhoz kérnek, várnak megjegyzéseket. Így egy-egy jelentéktelen kérdés kompromisszumos átfogalmazása esetleg esélyes lehet, de alapkérdésekben nincs alku, sőt gyakran válasz sincsen. Ez év első felében az egymást követő tervezetekhez - az érveket is beszámítva - kb. 200 oldalnyi észrevételeket gyűjtöttem össze. Megjegyzéseim egy - remélem - fontosabbik körét és részét a szakmai vitában elmondtam: vajmi kevés foganattal. Ebben a cikkben elsősorban a sporttárgyú "törvénykezés" néhány axiomatikus gondját-baját vizsgálom. Feladatomnak érzem továbbá a törvénytervezet néhány alapelemének és intézményének kritikus elemzését is. Biztos vagyok abban, hogy kell, illetve marad jogi muníció a parlamenti vita szakaszára, avagy az azt követő jogi felülvizsgálatra is.
A 2000. év folyamán felesleges konfliktusokkal teli sportközállapotok tapasztalhatók Magyarországon. A sport állami irányítása és civil társadalma között elidegenedés, feszültség és rossz kommunikáció mutatkozik. Növekszik az az ellentmondás, hogy egyfelől sportszerető kormányzati attitűd, s ennek eredményeként sportcélokra nem kevés költségvetési forrás is volna; másfelől viszont a magyar testkultúra terén sem a stratégiai léptékű ún. államháztartási reform, sem pedig a gyakorlati súlypontáthelyezés nem ment végbe a jogállamnak, a piacgazdaságnak, s a polgárok szabadidős testedzése prioritásának a szolgálatában. Ráadásul a futball válsága elmélyült és látványos bukásokhoz, leépüléshez, manifesztálódott disz-funkciókhoz vezetett. Ez pedig - megint csak - nem szisztematikus felülvizsgálatot és újragondolást indukált, hanem kiváltotta azt a kormányzati gondolkodásmódot, hogy "csináljatok már vele valamit, de az tűrhetetlen, hogy....".
Része a kiinduló pontoknak, hogy a XXI. század minisztériumaként meghirdetett ISM sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A sport így a remélt sikerágazatból kezd tehertétellé válni, s egyelőre nem látszik világos koncepció arra nézve, hogy mit lehetne vele kezdeni. Nő az aggodalom, hogy a kora őszi Olimpia Sydney-ben akár kudarcot is hozhat. Magyarországon nem divat az, hogy -angol mintára - baj esetén nagy, független szellemi erők koncentrált bevonásával ún. Taylor-jelentés készül; abból pedig 1-2 hónap alatt szisztematikus kormányzati lépések, döntések és kezdeményezések származnak. (Mint például Angliában 1985-ben 1 hónapon, 2000-ben pedig, az
EB után 2 héten belül döntött az alsóház a huligánellenes jogszabályról.) Pedig legalább három ponton kellene - összehangoltan - "támadni". 1) Közhatalmi, azaz jogalkotási és jogalkalmazási téren. 2) Közgazdasági, tehát financiális tekintetben. 3) Végül társadalmi, partneri és prevenciós vonatkozásban. Tehát pl. hazai és nemzetközi együttműködéssel, az érdekeltek bevonásával és kontrollja mellett, továbbá új generációk felnevelésével és jóirányú "szocializálása", tréningje, valamint új egyéni és családi sportformák, minták kialakítása és térhódítása útján. De még ha így is látnak munkához, akkor is az első fenntartható eredmények csak kb. 10 év múltán jelentkeznek.
A dolgok másik megközelítését a felszín, a PR, s az új szlogenek és látványos akciók, tehát a hatáselemek meg-lovagolása jelentheti. Ebben a modellben mindig kéznél van a terápia; akkor is, ha nem készült előbb diagnózis (problématérkép). Tekintve, hogy a valóságos, mély és nagyon nehezen megváltoztatható, érdemi folyamatokról és trendekről nem kell számot adni, az irányító központ önmaga kompetenciáját - hatalmát, beleszólását - formálisan és informálisan megszabhatja, akár meg is növelheti. Ha pedig ennek révén vagy ellenére baj van, még mindig mondhatja, hogy ez azért lehet, mert rossz a törvény, de újat készítünk helyette. Így az elképzelt törvény nem szerves fejlődés által áll össze, hanem sokszor pótszer, üveggyöngy, amivel a bennszülött elkápráztatható. Ilyen volt - lett - az 1996. évi sporttörvény, s ilyen előjelei vannak a mostani "normarendezés" körülményeinek is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
