Egy sajtóorgánum kereste meg a minisztériumot 2014 januárjában azzal a kérdéssel, hogy az egyházi (illetve alapítványi) fenntartású intézmények pedagógusai, oktatói is ugyanolyan büntetőjogi védelemben részesülnek-e, mint az állami oktatási intézmények pedagógusai, lévén a Btk. nem tesz említést arról, hogy a törvény rájuk is vonatkozik. A kérdés tehát arra irányult, hogy minden pedagógus közfeladatot ellátó személynek minősül-e, így a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 311. §-ban meghatározott közfeladatot ellátó személy elleni erőszak bűntettének szabályai védik-e az egyházi iskolák pedagógusait is.
A Btk. 311. §-a szankcionálja a közfeladatot ellátó személy elleni erőszak bűntettét. A Btk. 459. § 12. pontja értelmében közfeladatot ellátó személy a nemzeti köznevelésről szóló törvényben meghatározott esetben a pedagógus, valamint a nevelő és oktató munkát közvetlenül segítő alkalmazott, továbbá a nemzeti felsőoktatásról szóló törvényben meghatározott esetben a felsőoktatási intézmény oktatója, tanára és tudományos kutatója is.
A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény (a továbbiakban: Nkt.) 66. § (2) bekezdése szerint a pedagógus, valamint a nevelő és oktató munkát közvetlenül segítő alkalmazott az óvodai nevelőmunka, az iskolai és kollégiumi nevelő és oktató munka, valamint a pedagógiai szakszolgálat ellátása során a gyermekekkel, tanulókkal összefüggő tevékenységével kapcsolatban a büntetőjogi védelem szempontjából közfeladatot ellátó személy.
Az Nkt. 2. § (3) bekezdése szerint köznevelési intézményt a) az állam, valamint b) e törvény keretei között ba) a nemzetiségi önkormányzat, bb) az egyházi jogi személy, bc) a vallási tevékenységet végző szervezet vagy bd) más személy vagy szervezet alapíthat és tarthat fenn, ha a tevékenység folytatásának jogát - jogszabályban foglaltak szerint - megszerezte.
A Nkt. a köznevelési intézményekben dolgozó pedagógusokat, valamint a nevelő és oktató munkát közvetlenül segítő alkalmazottakat egységesen kezeli, függetlenül attól, hogy az intézmény egyházi fenntartású-e, és a büntetőjogi védelem szempontjából is közfeladatot ellátó személynek minősülnek.
Hasonló logikán alapul a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvény (a továbbiakban: Nft.) 35. § (3) bekezdése értelmében a felsőoktatási intézményben dolgozó oktató, tanár és tudományos kutató büntetőjogi védelme is, mely szerint az oktató, tanári munkakörben foglalkoztatott személy, a tudományos kutató a képzési feladatok ellátása során a hallgatókkal összefüggő tevékenységével kapcsolatban büntetőjogi védelem szempontjából közfeladatot ellátó személy.
Az Nft. 4. § (1) bekezdése szerint felsőoktatási intézményt önállóan vagy más jogosulttal együttesen a) a magyar állam, országos nemzetiségi önkormányzat, b) az egyházi jogi személy (a továbbiakban: egyházi fenntartó), c) a Magyarország területén székhellyel rendelkező gazdasági társaság, d) a Magyarországon nyilvántartásba vett alapítvány, közalapítvány vagy vallási tevékenységet végző szervezet alapíthat, továbbá lehet annak fenntartója.
A Btk. vonatkozó rendelkezései tehát azért nem tesznek említést arról, hogy az egyházi vagy alapítványi fenntartású intézmények pedagógusaira, oktatóira is kiterjed-e a büntetőjogi védelem, mert az Nkt. és az Nft. sem tesz különbséget fenntartó szerint a közfeladatot ellátó személyként minősítés tekintetében. Ezt az egységes büntetőjogi védelmet egyébként nem a 2013. július 1-jén hatályba lépett Btk. teremtette meg, hanem már a korábban hatályos 1978. évi IV. törvény is ekként rendelkezett.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2014. március 15. napján történt hatálybalépését követően több esetben kérték az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalását azzal kapcsolatosan, hogy bizonyos elektronikus üzenetközvetítő, illetve kommunikációs rendszerek - működési jellemzőik alapján - alkalmasak-e a Ptk. által az írásbeliségre mint formakényszerre vonatkozóan meghatározott jogszabályi követelmények teljesítésére.
A Ptk. - a korábbi szabályozással összhangban - kimondja, hogy a jognyilatkozat akkor minősül írásba foglaltnak, ha jognyilatkozatát a nyilatkozó fél aláírta (Ptk. 6: 7. § (2) bekezdés).
Az elektronikus aláírásról szóló 2001. évi XXXV. törvény - összhangban a tárgyban érvényesülő európai uniós szabályozással [az Európai Parlament és a Tanács 1999/93/EK irányelve az elektronikus aláírásra vonatkozó közösségi keretfeltételekről, valamint az Európai Parlament és a Tanács 2000/31/EK irányelve a belső piacon az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem, egyes jogi vonatkozásairól ("Elektronikus kereskedelmi irányelv")] - 4. § (1) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy ha jogszabály a hivatkozott törvény 3. § (2)-(4) bekezdésében foglaltakon kívüli jogviszonyban írásbeliséget ír elő, akkor amennyiben az elektronikusan aláírt elektronikus dokumentumot fokozott biztonságú elektronikus aláírással látják el, az eleget tesz az írásbeliség követelményének. A Ptk.-t és az elektronikus aláírásról szóló törvényt együttesen vizsgálva megállapítható, hogy a fokozott biztonságú elektronikus aláírással ellátott elektronikus dokumentum a Ptk. szerint olyan nyilatkozatnak minősülhet, melyet a nyilatkozó fél aláírt, így az eleget tehet a Ptk. 6:7. § (2) bekezdése szerinti írásbeliségnek.
Emellett a Ptk. kimondja, hogy írásba foglalt jognyilatkozatnak kell tekinteni a jognyilatkozatot akkor is, ha annak közlésére a jognyilatkozatban foglalt tartalom változatlan visszaidézésére, a nyilatkozattevő személyének és a nyilatkozat
- 70/71 -
megtételének időpontjának azonosítására alkalmas formában került sor (Ptk. 6:7. § (3) bekezdés).
A fél aláírása mellett a már említett, elektronikus dokumentum legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírással történő ellátásán túl, tehát - a korábban hatályban volt, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1960. évi 11. törvényerejű rendelet 38. §-ával ellentétben - a jövőben az írásbeliség körét nem taxatív felsorolás alapján lehet behatárolni, hanem az írásbeliség követelménye hármas feltételrendszerének való megfelelés alapján.
E feltételrendszer szerint az alkalmazott eljárásnak, módszernek (rendszernek stb.) olyannak kell lennie, hogy a megtett jognyilatkozat tartalmát a jognyilatkozat megtételét követően is változatlan formában vissza lehessen idézni; tehát annak biztosítania kell a jognyilatkozat adattartalmának megőrzését és megváltoztathatatlanságát, valamint a későbbi megismerhetőségét.
Emellett olyan alkalmazás, eljárás szükséges, amely alkalmas a felek viszonylatában a nyilatkozattevő személyének megállapítására.
További feltétele az írásbelivé minősíthetőségnek, hogy az alkalmazott eljárásban a nyilatkozattétel időpontja oly módon kerüljön rögzítésre, hogy az időpont a felek számára beazonosítható legyen.
Fentieket figyelembe véve, a felek lehetnek abban a helyzetben, hogy a köztük érvényesülő megállapodásokra és az alkalmazott nyilatkozattételi rendszer működésének részleteire figyelemmel megállapítsák, az említett feltételek fennállnak-e. Végső soron pedig a bírói gyakorlat ítélheti azt meg, hogy az eset összes körülményeit - így például az alkalmazott nyilatkozattételi mechanizmust és a feleknek az alkalmazás feltételeire vonatkozó rendelkezéseit, jognyilatkozatait - mérlegelve az adott ügy vonatkozásában milyen egyéb formákat fogad el olyannak, amelyek teljesítik az írásbeliség Ptk. 6:7. § (3) bekezdésében foglalt követelményeit.
Az állásfoglalás iránti kérelmekben kérdésként merült fel az is, van-e jogi lehetőség arra, hogy a felek a szerződésükben akként rendelkezzenek, hogy egy adott kommunikációs eszköz, forma, rendszer, illetve az annak alkalmazásával tett jognyilatkozat megfelel a jogszabály által megkövetelt írásbeliség feltételeinek (vagyis, hogy a felek szerződésükben maguk minősítsék az adott eszközt, formát, rendszert az írásbeli alakra vonatkozó jogszabályi követelményeket kielégítőnek). Ezzel kapcsolatban többféle jogértelmezés is létezik. Az egyik az, bár a Ptk. 6:1. § (3) bekezdése értelmében "A kötelemnek a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó közös szabályaitól a felek egyező akarattal eltérhetnek, ha e törvény az eltérést nem tiltja"; az írásbeliség kritériumát meghatározó rendelkezések nem sorolhatók a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó, és ily módon diszpozitív szabálynak minősíthető körbe. Már csak azért sem, mert egy kellő alapot nélkülöző írásbelivé minősítés a jogszabály megkerülésére irányulónak lenne tekinthető. Más kérdés, hogy az erre vonatkozó szerződésbeli rendelkezés esetén legalább abban bízhatnának a felek, hogy egy ilyen tartalmú nyilatkozat visszatartja az ellenérdekű felet attól, hogy utóbb a jogszabály által rendelt írásbeliség hiányára hivatkozzon, hiszen ezzel saját korábbi nyilatkozatának mondana ellent. Ez azon kérdések egyike, amelyre a bírói gyakorlatnak rövid időn belül választ kell adnia.
Az állásfoglalás iránti kérelmek érintették az elektronikus úton történő szerződéskötés különös szabályait (Ptk. XVI. fejezet) is. Ezzel összefüggésben fontos kiemelni, hogy az elektronikus szerződéskötésre vonatkozó szabályokat - melyek a szerződés megkötésére és értelmezésére vonatkozó szabályok között nyertek elhelyezést - el kell határolni az írásbeliségnek mint formai követelménynek a - kötelmek közös szabályai, általános rendelkezések között elhelyezett - normáitól (Ptk. 6:7. §). Két különböző kérdésről van szó ugyanis: az elektronikus szerződéskötés szabályai általában a szerződéskötésre, és nem az írásbeliség követelményének kielégítésére vonatkoznak. A Ptk. 6:82. § (1) bekezdés b) pontja csak arról szól, hogy az előzetes tájékoztatásnak arra is ki kell terjednie, hogy a szerződés írásba foglaltnak minősül-e. E tájékoztatásnak azokkal a jogszabályokkal kell összhangban állónak lenniük, amelyek az írásbeliségre vonatkoznak. Nem terjedhet ki tehát a tájékoztatás arra, hogy az elektronikus szerződéskötést felajánló fél a nyilatkozat közlésének mely módját tekinti a maga részéről írásba foglaltnak.
A konkrét ügyben szereplő magyar állampolgárságú, elvált családi állapotú felek az 1970-es években Olaszországban kötöttek egyházi házasságot, a metodista egyház felhatalmazott lelkésze előtt. A házasságkötésről azt követően az eljárt lelkész által kiállításra került egy "Atto di Matrimonio" megjelölésű okirat, amelyet a lelkész mellett a két házasfél és két tanú is aláírt. A házasság megkötése után mintegy negyven évvel a házastársak a magyar állampolgárok külföldön történt anyakönyvi eseményeit anyakönyvező Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalnál (a továbbiakban: BÁH) kérelmet nyújtottak be a külföldön kötött házasság hazai anyakönyvezése iránt, amelyhez csatolták az olasz lelkész által 1973-ban kiállított igazolást.
A BÁH az akkor hatályos, az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a névviselésről szóló 6/2003. (III. 7.) BM rendelet 81/D. §-ának (5) bekezdése alapján az iratokat állásfoglalásra a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnak (a továbbiakban: KIM) küldte meg. A válasz megadásához a KIM-nek azt kellett vizsgálnia, hogy a házasságkötésre vonatkozó magyar kollíziós szabály által felhívott jog hogyan rendezi a házasság létrejöttének feltételeit.
A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (a továbbiakban Nmtvr.) 37. §-ának (1) bekezdése értelmében a "házasság érvényességének anyagi jogi feltételeit a házasulandóknak a házasságkötés idején fennálló közös személyes joga szerint kell elbírálni. Ha a házasulók személyes joga a házasságkötés idején különböző, a házasság csak akkor érvényes, ha ennek anyagi jogi feltételei mindkét házasuló személyes joga szerint megvannak". A 37. § (2) bekezdése alapján a "házasságkötés érvényességének alaki kellékeire a házasságkötés helyén és idején hatályos jog irányadó". E § (4) bekezdése alapján pedig az (1)-(2) bekezdést megfelelően alkalmazni kell a házasság létezése vagy nemlétezése megállapításának kérdésében is.
Jelen ügyben a házasságkötés időpontjában mindkét fél magyar állampolgár volt, így a házasságkötéskor hatályos magyar jog alapján kell elbírálni a házasság anyagi érvényességével kapcsolatos kérdéseket. A magyar családjog szerinti érvényességi feltételek megállapítása nehézséget nem vetett fel, az alakiságok tekintetében azonban már más a helyzet.
- 71/72 -
Az Nmtvr. 37. §-ának (2) bekezdése értelmében alkalmazandó jog (lex loci celebrationis) jelen esetben az olasz jog. Az olasz jog 1929 óta, a korábbi 1865-os szabályozással szemben, elismeri az egyházi házasság állami érvényét is. Olaszországban jelenleg három különböző jogszabály rendezi a házasságkötés alaki szabályait. A polgári házasságkötés tekintetében a Polgári Törvénykönyv (Codice civile), a katolikus egyházi házasságkötés illetve az egyéb elismert egyházak és vallásfelekezetek előtti házasságkötés vonatkozásában pedig két külön törvény. Fontos kiemelni, hogy a két utóbbi törvény rendelkezései előírják, hogy az - akár katolikus, akár egyéb - felekezeti házasságkötést be kell jegyezni az olasz állami házassági anyakönyvi nyilvántartásba is. Az állami anyakönyvezés az egyházi házasság állami elismerésének konstitutív eleme, így e jogi aktus hiányában nem fűződnek államilag elismert joghatások az egyházi házasságkötéshez. A házasságkötésnél közreműködő lelkész a két említett felekezeti házasságkötési törvény értelmében hivatalból köteles továbbítani a házassági okirat egyik példányát bejegyzés céljából a házasságkötés helye szerinti anyakönyvvezetőnek.
A KIM ennek alapján arról tájékoztatta tehát a BÁH-ot, hogy az Olaszországban kötött egyházi házasság a házasságkötés helyén és idején irányadó jog szerint akkor alkalmas joghatások kiváltására, és így hazai anyakönyvezésre is, ha annak állami anyakönyvi bejegyzése megtörtént, amely körülményt a kérelmező az olasz hatóságok által kiállított anyakönyvi kivonat bemutatásával igazolhatja.
A BÁH - a KIM állásfoglalása alapján - hiánypótlásra szólította fel a kérelmezőt, mivel kérelméhez nem csatolta a házasságkötésről szóló olasz állami anyakönyvi okiratot. A kérelmező ezt követően megkísérelt beszerezni az illetékes olasz anyakönyvi hivataltól anyakönyvi kivonatot, azonban a házasság bejegyzését tartalmazó anyakönyvi okiratot nem találtak. Megfelelő okirat hiányában így nem kerülhetett sor a házasság magyar anyakönyvbe történő bejegyzésére.
A kérelmező ezt követően az alapvető jogok biztosához fordult segítségért, aki megkereste az igazságügyi minisztert. Az ombudsman egyrészt azzal kapcsolatban kért tájékoztatást a minisztertől, hogy mi minősülhet az anyakönyvi esemény tanúsítására alkalmas egyéb (köz)okiratnak. A megkeresés kitért arra is, hogy ilyen közokirat bemutatása helyett az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű rendelet 7. §-ának (2) bekezdésével és 39. §-ának (2) bekezdésével, illetve az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. I. törvény hasonló rendelkezéseket tartalmazó 14. §-ának (2) bekezdésével és 67. §-ának (4) bekezdésével összhangban tehető-e ilyen ügyben személyes nyilatkozat. Tájékoztatást kért továbbá az ombudsman az esetleges korábbi hasonló esetekben a minisztérium által javasolt megoldási lehetőségekről.
Az anyakönyvi esemény tanúsítására alkalmas közokiratok tekintetében ki kell emelni, hogy a házasságkötésnél közreműködő lelkész által kiállított okirat a házasság érvényes létrejöttéhez szükséges valamennyi feltétel igazolására nem alkalmas, az olasz jog rendelkezéseire figyelemmel ahhoz ugyanis az olasz állami hatóságok által kiállított olyan tartalmú közokirat bemutatása lenne szükséges, amelyből aggálytalanul megállapítható, hogy a házasságot az olasz hatóságok létezőnek és érvényesnek tekintik. Erre értelemszerűen leginkább egy, az olasz anyakönyvi hatóság által kiállított házassági anyakönyvi kivonat volna a legalkalmasabb, de nem zárható ki természetesen az sem, hogy az olasz jogban egyéb olyan közokiratok is léteznek, amelyek ugyancsak megfelelően igazolják a szükséges körülményeket.
A be nem szerezhető okirat helyetti személyes nyilatkozattétel lehetőségével kapcsolatban kiemelendő, hogy - amint arra az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény indokolása is utal - az egy kivételesen alkalmazható megoldás, hiszen a közhitelességet a lehető legnagyobb mértékben garantálni kell az anyakönyvi eljárásban. A rendelkezés célja annak biztosítása, hogy amennyiben az ügyfél a külföldi államban objektíven fennálló, általános jellegű akadály miatt nem tud valamely okiratot beszerezni, az anyakönyvezés e miatt ne lehetetlenüljön el szükségképpen. Ilyen akadály lehet az, ha valamely anyakönyvi eseményt az érintett külföldi államban nem anyakönyveznek, vagy ott nem létezik valamilyen közokirattípus, vagy például ha az okirat beszerzését a külföldi államban dúló háborús vagy polgárháborús helyzet teszi lehetetlenné. Nem tekinthető azonban a személyes nyilatkozattétel lehetőségét megalapozó körülménynek, ha a külföldi államban elmaradt valamely olyan cselekmény, amely a házasság érvényes létrejöttéhez a külföldi állam joga szerint szükséges lenne, hiszen e cselekmény az ügyfélnek a magyar hatóság előtt tett nyilatkozatával értelemszerűen nem pótolható. Ilyen esetben az ügyfél az adott külföldi államban az annak joga által megengedett módon kérheti az elmaradt cselekmény pótlását, a mulasztásból eredő hátrányos következmények orvoslását, amelynek megtörténte esetén pedig lehetővé válhat olyan közokirat kiállítása, amelynek alapján már Magyarországon is bejegyezhetővé válik a külföldön megkötött házasság.
Ami az IM gyakorlatát illeti, ritkán, de viszonylagos rendszerességgel előfordulnak olyan esetek, amelyekben a külföldön megkötött egyházi házasságok esetén azok érvényes létrejöttéhez az adott állam hatóságai által történő bejegyzés is szükséges. Ugyanakkor az esetek többségében az anyakönyvi hatóságok által megküldésre kerül olyan közokirat, rendszerint állami hatóság által kiállított anyakönyvi kivonat, amely az állami hatóságok általi bejegyzést igazolja. Amennyiben ilyen közokirat mégsem kerül megküldésre, a megkereső anyakönyvi hatóságoknak küldött minisztériumi állásfoglalások annak jelzésére korlátozódnak, hogy mivel ilyen közokirat nem áll rendelkezésre, a házasság Magyarországon nem anyakönyvezhető. Nincsenek viszont visszajelzések arra vonatkozóan, hogy az érintett anyakönyvi eljárásokban milyen külföldi közokiratok kerülnek utóbb benyújtásra.
*** Az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalásai, jogértelmezései az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozata értelmében kizárólag szakmai tájékoztatás érdekében készültek, azoknak bíróságra vagy más hatóságra nézve kötelező ereje nincs. *** ■
JEGYZETEK
* Az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalásai, jogértelmezései az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozata értelmében kizárólag szakmai tájékoztatás érdekében készültek, azoknak bíróságra vagy más hatóságra nézve kötelező ereje nincs.
Visszaugrás
