A Római Szerződés 1956-ban megalapította az Európai Gazdasági Közösséget, melynek (az Egységes Európa, vagyis a politikai unió távlati megteremtése mellett) legfontosabb gazdasági célkitűzése a gazdasági élet valamennyi területét átfogó, határok és akadályok nélküli belső piac kialakítása volt. Az induláskor fel sem merült az a kérdés, hogy kívánatos lenne a civiljog fontosabb területeinek harmonizálása, még kevésbé az, hogy a tagállamok nemzeti civiljogát szupranacionális szinten egységesítsék. Fél évszázaddal később ez a kérdés napjaink európai jogtudományának immár konkrét, meghatározó súlyú, aktuális feladatává vált. A Belső Piac legelső akadályainak (pl. a belső vámoknak) felszámolása, a vámunió megteremtése világossá tette, hogy az Európai Közösség eredményes gazdasági működését egyéb akadályok is korlátozzák. Ezek körében az integrált gazdaság továbbfejlődésével párhuzamosan egyre inkább kiütköztek azok a problémák, amelyek az egyre növekvő számú tagország nemzeti civiljogi rendszereinek különböző megoldásaiból és eltérő fejlettségi szintjéből adódtak. Az ebből következő jogbizonytalanság felszámolása sajnálatos módon még csupán a jövő feladata. A felmerült nehézségek kezelésére a közösségi szervek a jogharmonizáció módszeréhez fordultak, melynek fő eszközét az Irányelvek képezik. Az elmúlt évtizedek során azonban kiderült, hogy a jogharmonizáció egyrészt csupán részleges megoldás lehet, másrészt az Irányelvek különböző fegyelmi rendszerben történő, eltérő jogi kultúrát tükröző végrehajtása a tapasztalatok szerint még több párhuzamosságot és jogbizonytalanságot eredményezett, mint amennyi gondot megoldott.
A Fehér Könyvben megfogalmazott fizikai, technikai és fiskális akadályok felszámolása, az Egységes Belső Piac megteremtése, valamint különösen az egységes pénz, az Euro bevezetése egyértelművé tette, hogy az Európai Unió gazdasági továbbfejlődése immár nem tűri el azt, hogy az áruforgalomra, a szolgáltatások, a tőkék és a fizetések belpiaci forgalmára mindannyiszor más és más civiljogi szabályok vonatkozzanak, ahányszor azok átlépik az egyes tagországok határait. Napjainkra kényszerítő szükségletté vált az uniós szintű civiljogi kodifikáció, vagyis az Egységes Európai Polgári Törvénykönyv megteremtése. Az európai jogirodalom mindinkább egységes álláspontot képvisel abban, hogy csakis ez lehet a továbblépés egyetlen módja. Szemünk előtt vált reálfolyamattá az a körülmény, hogy a civiljogi kodifikációra meghatározó súlyú feladatok várnak az egységes Európa kialakításában, az európai pozíciók megerősítésében és abban, hogy Európa érdekeinek megfelelő, méltó választ tudjon adni a harmadik évezred globalizációs kihívásaira.
Figyelmet érdemel, hogy az európai civiljog továbbfejlesztése és a gazdasági szükségszerűség közötti összefüggéseket az Euópai Bizottság kiváló német tagja, Walter Hallstein[1] mérföldkövet képező jogtudományi értekezésében már közel fél évszázaddal ezelőtt magas szinten elemezte. A Rabeis Zeitschrift 1964. évi kiadásában jövőbe látó módon levezette, hogy az EGK folyamatosan előre haladó gazdasági fejlődése és a tagországok civiljogának különbözősége, valamint területfüggő-
- 228/229 -
sége mind erőteljesebb ellentmondásokhoz és hátráltató akadályokhoz vezet majd. Mindazonáltal Hallstein programadó iránymutatásai ellenére a civiljog európai jogtudománya még további évtizedeken keresztül alig mutatott érdeklődést az integrációs szintű jogegységesítés lehetősége és szüksége vonatkozásában. Hosszú ideig tabunak, de legalább is utópiának számított az a lehetőség, hogy az európai civiljogot egy önálló, nemzetek feletti kódexben egységesítsék.[2]
Az Egységes Európai Polgári Törvénykönyv megteremtésének egyik alapvető előfeltételeként fogalmazzák meg a kérdésben nemzetközi tekintéllyel bíró jogtudósok azt, hogy a jelenkor nagy európai jogegységesítési munkájára való felkészülést mindenekelőtt egy új európai jogászgeneráció kiképzésével kell megkezdeni Olyan jogászokra van szükség ehhez a hatalmas kihíváshoz, akik északon és délen, keleten és nyugaton egyaránt egységes, modern, a legújabb kor gazdasági követelményeit kiszolgálni képes magas szintű képzettséggel és látásmóddal rendelkeznek, függetlenül attól, hogy a kontinentális-germán, a latin, az angolszász, avagy az ortodox jogrendszer országainak polgárai. A jövő európai jogalkotási feladataira alkalmas jogászgeneráció képzésénél a jogtudomány oktatása mellett megkülönböztetett figyelmet kell fordítani a nyelvi képzésre is, mert ezeknek a jogtudós fiataloknak egymás megértéséhez, egy közös európai jogi nyelv és kultúra megteremtéséhez minimum három domináns európai nyelv (angol, német, francia) anyanyelvi szintű ismeretének birtokában kell lenniük.
Az előttünk végbemenő európai integrációs jogegységesítési folyamatokban számos, nagy tekintélyű nyugat-európai jogtudós azt az álláspontot képviseli, hogy a szükségképpen kialakítandó egységes európai magánjog integráló erejű alapjai már rendelkezésünkre állnak a római jogtudomány és a tradicionális római jogintézmények gazdag tárháza eredményeként. (Utalunk itt különösen Zimmermann, Coing, Knütel és Kötz gazdag és elismert jogirodalmi tevékenységére.)[3] Az európai civiljogi kodifikáció tudományának legújabb irányzatát képviselő tudósok javaslata abban áll, hogy újólag össze kell gyűjtenünk a római jogi hagyományokban fellelhető, számunkra hasznosítható jogintézményeket és jogi megoldásokat, vagyis vissza kell térnünk a modern kori európai jog tiszta forrásához, a római jogi gyökerekhez. Érvelésük szerint egészen a Francia Forradalomig és a XIX. századi nagy nemzeti civiljogi kodifikációs alkotásokig (Code Napóleon, osztrák ABGB, svájci OR, német BGB) Európában lényegében egységes magánjog és egységes alapokra épült jogtudomány működött.[4] Ezt az egységes európai civiljogi rendszert azután sajnálatos módon feldarabolták és megosztották a nemzeti kodifikációk, az azokra utóbb ráépült nemzeti jogdogmatikák és egymástól különállóan fejlődő jogi iskolák "átmenetileg" betemették, majd "ideiglenesen" elfeledtették az egységes Európa római jog által biztosított nagyszerű kohéziós erőterét.[5]
A legújabb kori nyugat-európai jogtudomány újra "kiásta jogi kultúránk szerteágazó fájának éltető gyökereit" azzal a céllal, hogy az európai jogdogmatika meghatározó vezérfonala továbbra is a római magánjog történelmi kontinuitására épülhessen. Feladatunk ezen iskola képviselői szerint abban áll,[6] hogy újra életre keltsük a római jog évszázadokon keresztül átmentett és folyamatosan megújított tudományos iskoláját annak érdekében, hogy ezek a letisztult tanok és jogintézmények az egyes európai jogrendszerek között összekötő kapcsot és használható analógiát teremtve eredményesen szolgálják az egységes európai civiljogi kodifikáció megteremtését.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
