A forradalom értékelése, illetve érzékelése már az 1956 október 23. és november 4. közötti időszak alatt is igen nagy változatosságot és szóródást mutatott: "ellenforradalmi lázadás, fasiszta felkelés, tüntetés, népfelkelés, demokratikus mozgalom" stb. E reagálások különbözőségét egyrészt a sokak számára az akkori zűrzavaros helyzet, másrészt az eltérő pártállás, illetőleg politikai szemléletkülönbség is okozhatta. Az orosz intervenció megindulása előtti utolsó napokban viszont az addig lezajlott események képe a társadalom nagy többsége számára "forradalom és a szabadságharc" formájában definiálódott.
"Az alulírottak: Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc miniszterek, Nagy Imre kormányának volt tagjai bejelentjük, hogy 1956 november 1-jén, megszakítva ezzel a kormánnyal minden kapcsolatunkat, kiléptünk a kormányból és kezdeményeztük a Magyar forradalmi Munkás-paraszt Kormány megalakítását. Erre a felelős lépésünkre annak felismerése késztetett, hogy a reakció nyomása alá került és tehetetlenné vált Nagy Imre kormányán belül nem volt semmi módunk cselekvésre a népköztársaságunkat, a munkás-paraszt hatalmat, szocialista vívmányainkat megsemmisítéssel fenyegető, mind nagyobb erővel jelentkező ellenforradalmi veszéllyel szemben." A november 4-én kora reggel - a "szolnoki" rádióban - Kádár által beolvasott 15 pontos kormányprogram befejezésül azzal a kéréssel fordult a Szovjet Hadseregparancsnoksághoz, hogy "segítse népünket a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és a nyugalmat".[1]
Az ellenkormány felállítása arra szolgált, hogy a szovjet beavatkozást legitimálja.
Kádár kezdetben még hangoztatta, hogy magáénak tekinti az október 23-i tömegmozgalom "nemes céljait", amire annál inkább is szüksége volt, hiszen mindenki emlékezett a november elsejei rádióbeszédére, amelyben "népünk dicsőséges felkeléséről" be-szélt.[2] November 14-én és 15-én a Budapesti Munkástanács képviselői előtt arról beszélt, hogy "bár akadtak ellenséges irányú cselekedetek, de a felkelés nem volt ellenforradalom". Kádár ezenkívül elismerte a többpártrendszerű választások közeljövőbeni lehetőségét is.
1956 december 2. és 5. között ülésezett az - "újjáalakult" MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága. A forradalmat ekkor már ellenforradalomnak minősítették, kirobbanását pedig négy kiváltó okkal magyarázták, melyekben - megtévesztő módon - keveredett a sorrend és a hangsúlypontozás.
"1. A Rákosi-Gerő-klikk, amelynek a Magyar Dolgozók Pártja központi Vezetőségében és a Magyar Népköztársaság kormányában döntő befolyása volt 1948 végétől kezdve letért a marxizmus-leninizmus alapjáról..." Ebben a pontban a határozat a "szektás, dogmatista politikát", a "parancsolgató és bürokratikus vezetési stílust", a "szocialista törvényesség megsértését", a "demokratizmus kiszélesítésének" akadályozását, a gazdaságpolitikát, az erőszakos téeszesítést és a "nemzeti érdekek háttérbe szorítását" emelte ki. Következményeképp "demokratikus ellenzéki mozgalom" jött létre, elsősorban a párton belül és a dolgozók között, akik "harcoltak a hibák kijavításáért", ugyanakkor "hűek maradtak a szocialista társadalmi rendhez".
"2. "Az októberi események keletkezésében és azok tragikus fordulatában súlyos szerepet játszott a korábbi években kialakult és állandóan növekvő pártellenzéknek az a szárnya is, amely Nagy Imrét és Losonczy Gézát választotta zászlajául". E csoport tevékenységét addig tartotta a határozat pozitívnak, amíg az a "Rákosi-Gerő-klikk politikája ellen irányult. 1956 tavaszától egyre károsabb a tevékenységük, mert "a kritikát kivitték az utcára", ahol bekapcsolódtak "reakciósok" is. Rombolták a párt tekintélyét, támadták a "magyar demokratikus rend alapjait". "Pozitív programot nem adtak", csak a pártot támadták, "felbátorították a reakció erőit és jelentős mértékben hozzájárultak az ellenforradalom kirobbanásához".
"3. Az októberi események előkészítésében és kirobbantásában alapvető tényező volt a "Horthy-fa-siszta" és a magyar "kapitalista-földesúri ellenforradalom", amelynek jelentős erői működtek illegálisan idehaza, fő erői pedig Nyugat-Németországban gyülekeztek és szervezkedtek. Céljuk a "kapitalista-földesúri rendszer visszaállítása" volt.
"4. A magyarországi eseményekben végül döntő és alapvető szerepet játszott a nemzetközi imperializmus..." Célja a "népek leigázása", a "harmadik világháború kirobbantása". Eszközeik a rendszer ellen való "uszításban" elsősorban a rádióadók voltak. "Fel akarták fegyverezni" a Nyugat-Németországban élő "Horthy-fasiszta hadsereget", hogy létrehozzanak "egy új háborús tűzfészket".[3]
Annak ellenére, hogy az első pontot fejtették ki a legrészletesebben, a Nagy Imre csoport tevékeny-
- 68/69 -
ségét viszont sokkal súlyosabbnak vélték. A tisztánlátást akadályozta persze, hogy alapvető oknak a "restauráció erőit", döntőnek viszont az "imperializmust" tartották.
Az Ideiglenes Központi Bizottság határozata szolgált ideológiai előzményként az 1956 december 11-én bevezetett statáriumhoz, a forradalom szerveinek, vívmányainak megsemmisítéséhez és a megtorlások indításához. A kormány 1956 január 6-án kiadott nyilatkozata az eseményeket már nemcsak teljes egészében ellenforradalminak nevezte, hanem főbűnösként Nagy Imrét jelölte meg. Kádár kijelentette: "Nagy Imre és a kormánya árulása révén megnyitotta az utat a fasiszta ellenforradalomhoz".
A megtorlások csúcsát jelentő Nagy Imre-per, a "vádlott bűneinek" felsorolásában megadta az ideológiaértékelési etalont a későbbi "56-os feldolgozások" szemléletének, másrészt gondoskodott Kádár személyének idejekorai leválasztásáról is. Eszerint Nagy Imréék már 1955 decemberében "államellenes szervezkedést hoztak létre abból a célból, hogy erőszakos úton megragadják a hatalmat és megdöntsék a Magyar Népköztársaságot". Az október 23-i tüntetést ők irányították és "a tüntetéssel egyidőben... ellenforradalmi fegyveres lázadást robbantottak ki". Nagy Imre "erőszakkal és csalással megszerezte a miniszterelnöki posztot", majd hozzákezdett "az imperialisták célkitűzéseinek megvalósításához", "hatályon kívül helyezte" az országgyűlést, a minisztertanácsot, a tanácsokat és helyettük a " gyülevész és fasiszta elemek által irányított... törvénytelenül létrehozott forradalmi bizottságokat ismerte el". Az egész szocialista tábor felbomlasztását akarta elérni, és végül "vállalta azt a szerepet, hogy demokratikus mezben fellépve átjátssza a kormányhatalmat a fasizmusnak... a fasiszta fehérterrorista diktatúrának"..." november 4-i rádiófelhívása...a nyugati imperialistákat nyílt, fegyveres beavatkozásra hívta fel".[4]
Kádárék hatalomátvétele, a megtorlások, az új hatalom értékítélete ezek után természetesen meghatározta a "marxizmus-leninizmus" értékelveit valló "politikatudomány" és a történettudomány szemléleti közelítését a forradalomhoz.
Az első - 1957-ben és 1958-ban megjelentetett - kiadványok értékítéletét nemcsak az új hatalom szemlélete határozta meg, hanem ezzel együtt az ekkor zajló statáriális eljárások és koncepciós perek. A párt- és államvezetés utasítására 1957-ben az összes megye, nagyobb város megíratta a saját ún. "kis fehér könyvét", amelyeknek célja az volt, hogy bizonyítsák és "dokumentálják" az "ellenforradalom, illetve a "fasiszta fehérterror" véres tevékenységét.[5] Ezek alapján jött létre a Minisztertanács kiadványa, először négy, majd öt kötetben. Megszületett a "Fehér Könyv".[6] Az első könyvben a forradalom értékítéletében részben még tükröződött a vezetés szemléleti alakulása - illetve bizonytalansága -, amennyiben az okokat taglalva a Rákosi-féle "bűnös politikából", "jogos népi és nemzeti követelésekből" és a "népi hatalom megtisztításáért" folytatott "széleskörű népmozgalomból" indult ki. Az "ellenforradalom sötét erői" azonban úgymond kihasználták az elégedetlenséget, amit "a népi hatalom megdöntésére igyekeztek felhasználni".[7] "Az ellenforradalmi lázadás" jellemvonásait a szerző 7 pontban foglalta össze: irtóhadjárat az ávósok ellen (akik többségében ártatlan sorkatonák voltak), fasiszták, bűnözők kiszabadítása, hajsza a kommunista párt ellen (elsősorban a Köztársaság téri székház ostroma alapján), a funkcionáriusok üldözésével "bomlasztották a népi demokrácia egész államrendjét", az ellenforradalmárok bejutottak a parlamentbe, a kormányba, a fasiszta elemek Nyugatról történő inváziója, a többpártrendszer, Mindszenty és végül a Nagy Imre-kormány "tehetetlensége, jobbratolódása".[8] Az első könyv elsősorban a - a Köztársaság téri - véres cselekmények fényképekkel alátámasztott bemutatásával foglalkozott és a nyugati sajtónak ezekre vonatkozó megállapításait közölte. Talán Nagy Imre sorsának bizonytalansága okozhatta, hogy most csupán Mindszentyt emelték ki, mint az "ellenforradalom felülkerekedésének" deklarálóját és a "burzsoá restauráció" képviselőjét.[9]
A II. kötet már részletesen számolt be a budapesti és vidéki "fehérterrorról", melyet a rádió ostromától indított. Az okok és a szervezők taglalásánál a hazai "horthystákat, a külföldi emigránsokat" és az USA által pénzelt Szabad Európát emelte ki. "Megjelentek az egykori földbirtokosok, visszakövetelve földjeiket... "Habsburg Ottó visszakérte a magyar koronát".[10] Végezetül az "ellenforradalom szolgálatába állt" a pártkoalíció alapján létrejött Fővárosi Nemzeti Bizottság is. A III. kötet további részleteket közölt a fővárosi és vidéki véres cselekedetekről és közzétette az első összegzést a régi rend védelmében elesett áldozatokról (kb. 200 nevet).[11] A főszereplők még ugyanazok mint korábban, de már a bevezetésben hangsúlyosan vetődött fel Nagy Imre és társainak felelőssége (ekkor dőlhetett el a sorsa valószínűleg). Ezek közül kiemelték: "megakadályozta a statáriális bíráskodást", ő az oka a Parlament előtti vérengzésnek, "védte és elismerte az ellenforradalmi csoportokat". "kitette a kommunista minisztereket a kormányból", támogatta - anyagilag is - a pártokat.
- 69/70 -
"Opportunizmusa árulássá teljesedett ... a Magyar Dolgozók Pártja likvidálásáig... és addig a kísérletig, hogy nyugati csapatok behívásával Magyarországot háború színhelyévé tegyék".[12] A III. könyvben megjelentek az "ellenforradalom új szereplői": a vidéki "Forradalmi Bizottságok", ahol a "kulákok, csendőrök, horthysta főszolgabírók és jegyzők stb. kaparintják kezükbe a hatalmat". A szerző szerint "a kommunisták százainak letartóztatásával" kezdődtek "az első terrorintézkedések".[13]
A IV. könyv már nemcsak a többpártrendszert, hanem a munkástanácsokat is az "ellenforradalom szolgálatába" állította. "Aktivizálták az üzemekbe került deklasszált és gyülevész elemeket, a volt nyilasokat, fasisztákat, csendőröket, katonatiszteket, tőkéseket, földbirtokosokat". Feladatuk abban állt, hogy "elhárítsák az akadályokat az ellenforradalom terjeszkedése elől" és "hozzákezdtek a kommunisták eltávolításához a gazdasági és pártvezetésből".[14 ]Nagy Imre értékítéletében a könyv megelőlegezte perének vádjait: "nem védte meg a Magyar Népköztársaság államrendjét az ellenséges támadással szemben, ellenkezőleg, élére állt ennek a támadásnak. félreállította a Népköztársaság alkotmányos szerveit... tűrte és támogatta a tömeges lincseléseket... támogatta a fasiszta erők aktivizálódását... elhallgatta igazi céljait, hogy hatalmi pozícióba jusson...támo-gatta az alkotmányos rend erőszakos megdöntésének kísérletét".[15]
A negyedik könyv érdekessége még - bizonyítandó a "fasiszta fehérterror tombolását -, hogy külön fejezetet szentelt az ún. "zsidóellenes atrocitások" bemutatására.[16]
Összefoglalva: a "Fehér Könyvek" fasiszta, ellenforradalmi lázadásnak értékelték az októberi népmozgalmat, benne minden résztvevőt - a fegyveres csoportokat, a pártokat, a forradalmi bizottságokat, a munkástanácsokat és Nagy Imrével a reformkommunistákat egyaránt egy "nyugatról irányított" restaurációs kísérlet támogatóiként állították be. Ez a vélekedés ugyanis mintegy megalapozta a tömeges megtorlásokat, hiszen az államvédelmi szervek és a bíróságok sem tettek a résztvevők között különbséget.
Ahogy a Nagy Imre perben is, úgy az 1957-58-ban kiadott könyvekben sem szerepelt Kádár személye november 4-ig. Mintha nem is vett volna részt Nagy Imre kormányában és nem lett volna egyik alapítója, majd vezetője az MSZMP-nek és nem lett volna követője - november 1-jéig - Nagy Imrének.
A történettudomány és a politikatudomány szakmai eszközeit is alkalmazó, az ezt megelőző kiadásokhoz képest tudományosabb feldolgozásokra az "Ellenforradalom Magyarországon 1956" című - 1958-ban kiadott - tanulmánykötetben került sor, ahol első ízben sikerült szakembereket is írásra késztetni. Jemnitz János objektívebb elemzést adott a forradalom nemzetközi hátteréről, majd egy másik tanulmányában a magyar emigráció politikájáról. Elemezte az emigráció áramlatait, csoportjait, pártjait, elképzeléseit, utalva a differenciákra is (ami természetes is, hiszen az emigráció különböző időkben és rendszerekben hagyta el az országot). A marginális szélsőjobboldali - fasisztoid - áramlatokat viszont élesen elkülönítette a többiektől, akiknél látott azonosságot is: a proletárdiktatúra likvidálását, a "kapitalista restauráció ilyen, vagy olyan változatának sikeres végrehajtását".[17] Betlen Oszkár tanulmánya Nagy Imréékkel, illetve irányzatukkal foglalkozott. Eddig a korabeli politikai szóhasználatban a legenyhébb kifejezés rájuk az "opportunista és revizionista" fogalmak voltak. Itthon Betlen vezette be a politikai szótárba a "nemzeti kommunizmus" kifejezést és megpróbálta kifejteni annak lényegét. Pozitívnak értékelte, hogy a nemzeti kommunizmus "magyarországi hirdetői általában azt a helyes és a párt által elfogadott tételt hangsúlyozták, hogy a szocializmus építése során minden országnak figyelembe kell vennie hazai sajátosságait, azoknak megfelelően kell kialakítani a szocializmus építésének formáit." Bírálatukat is helytállónak tartotta a szovjet rendszer gépies lemásolását illetően. Ezek a "helyes tételek" (melyeket mellesleg 1956-ban az SZKP XX. Kongresz-szusa fejtette ki) azonban Betlen szerint eltorzultak, mert teljesen elvetették a szovjet tapasztalatokat és a "szocializmus építésének általános érvényű tanításait."[18] Még nagyobb bírálat alá vetette a "proletárdiktatúra demokratikus válfaja", a "szocialista demokrácia" és a "tiszta demokrácia" értelmezéseket is. Betlen szerint ez ugyanis azt jelentette, hogy "Nagy Imre a szovjet rendszert antidemokratikusnak" tartotta, "amivel nagy lépést tett a »teljes demokrácia« hazug, burzsoá elmélete felé".[19] A következő idézet pedig akkor is óriási jelentőségű, ha utána oldalakon keresztül próbálta cáfolni a megállapítás igaz voltát: "Mindnyájan a szocializmust akarjuk, de nem azt, amit eddig szocializmusnak neveztek. Mert a szocializmus lényege a humanizmus. Az eddigi szocializmus nem volt humanista".[20] A Nagy Imre per gyűlölettől fröcsögő vádpontjainál jóval enyhébben vezette le "ellenforradalmi elképzeléseiket". "Az ma nyilvánvaló, hogy az egész csoport eljutott az ellenforradalom melletti nyílt színvallásig...mégsem lehet azt állítani, hogy ...valamennyien tudatosan törekedtek ellenforradalomra, tudatosan keresték az imperializmus szolgálatát". Az ún. "jobboldali frakciózás" szerinte már 1953-tól megindult, de csak "1956 első felében fokozta rendkívüli erővel aktivitását".[21] De még ekkor is azt vélte legfőbb hibának a szerző, hogy Nagyék "a párt belügyeinek megvitatását kivitték az utcára, a párt belügyeiről pártonkívüli fó-
- 70/71 -
rumokon nyitottak vitát".[22] Akaratán kívül szintén nagy jelentőségű az Írószövetség 1956 szeptemberi közgyűlésének a funkcionáriusokat érintő bírálatának ismertetése - talán még ma is aktualizálható gondolatképpen -, amely szerint azok "képtelenek a gazdaság fejlődésének szakszerű ismeretére". Mindebből a következtetése: e csoport "munkásellenessé" vált. A tanulmány szerzője elemezte Nagy Imre külpolitikai elgondolásait is. Az el nem kötelezett mozgalmat előkészítő bandungi értekezleten elfogadott "őt alapelvet" - nemzeti függetlenség, szuverenitás, egyenjogúság, területi sérthetetlenség és belügyekbe való be nem avatkozást - Nagy Imre a szocialista országok között is érvényesnek tekintette és elvetette a tömbpolitikát (többek között ez volt az elvi oka a november elsején bejelentett semlegességnek). Betlen szerint ezeket az elveket az "imperialista hatalmak mindig megsértik", másrészt az öt alapelvnél "minőségileg magasabb" a szocialista országok kapcsolatrendszere, hiszen az a "proletár internacionalizmuson, az elvtársi segítőkészségen, a szocialista szolidaritáson alapul". Ennek ellenére a szerző akaratlanul azt a közvélekedést erősítette, hogy a Szovjetunió megsérti ezeket az elveket.[23]
Az 1963-as amnesztiarendelettől, az új szövetségi politika meghirdetésétől - "aki nincs velünk, az nem biztos, hogy ellenünk" és "aki nincs ellenünk, az velünk van" -, a konszolidáció és stabilizáció megteremtődésétől, a reformkísérletek indulásától, a "puha diktatúra" létrejöttétől nemcsak az életszínvonal lett magasabb Magyarországon, hanem - korlátozottan ugyan - a szabadságjogok kismértékű érvényesülését is megfigyelhetjük az 1960-as évek második felétől. A vélemények nagyobb szabadsága természetesen nem vonatkozott a rendszerre és az azt érintő 1956-os forradalomra. A "fasiszta lázadás" megállapítás és 1956 résztvevőinek differenciálatlan összemosása már a múlté lett. Az októberi eseményekkel foglalkozó szerzők használhattak bel- és külföldi forrásokat, levéltári, bírósági anyagokat, memoárokat stb., így feldolgozásaik objektívabbnak tűnhettek. (Szükség is volt rá, hiszen az 1970-es évektől egyre jobban hozzá lehetett jutni a szamizdatban terjesztett külföldi, majd később hazai írásokhoz. Sokak megőrizték a korabeli sajtókiadványokat - pl. a Népszabadság igazi első számait, amit nem sokkal később bezúztak -, a Szabad Európa pedig minden évfordulón közölte a "forradalom hangjait".) Következményeképpen a szerzők már differenciáltan közelíthettek a különféle áramlatok, szerveződések felé, a főszereplőket illetőleg pedig megjelent Kádár személye is. Ugyanakkor a szabályt mindenki betartotta: októberben "ellenforradalom" volt és a perek jogosak voltak.
1956 kutatása 3-4 személy privilegizált tulajdona volt. Ezek: a Hollós Ervin-Lajtai Vera páros, Molnár János és Berecz János. Ök jutottak hozzá a legfontosabb forrásokhoz, megállapításaik tükrözték a hivatalos álláspontot.
A "Kik voltak, mit akartak?" című - 1967-ben kiadott - könyvet még egyedül jegyezte Hollós Ervin. Forráshasználatára és kezelésére jellemző, hogy szinte kizárólag csak bírósági iratokat használt (mármint ő hozzáférhetett az anyagokhoz). Ez meg is határozta szemléletét, ami jól követi az 1950-es évek végén kiadott értékítéleteket, s egyben az egyik legszélsőségesebb felfogású munka. Előszavát Korom Mihály akkori igazságügy-miniszter írta, megadva az alaphangot: "Október 23-án az események fejlődési folyamata őrült tempót vett. A szervezett ellenforradalmi erők tudatossága, a szenvedélyek felkorbácsolása nyomán csak néhány óra kellett a békésnek indult tüntetéstől a Rádió ostromáig, a könyvégetésekig és a fegyveres ellenforradalomig. Rövid idő alatt szélsőségesen jobboldali irányba fejlődtek az események".[24] Az ún. "négy ok" köszönt vissza a levezetéséből: "A szektás, dogmatikus politikai vonalvezetés teret nyitott a revizionisták megerősödésének a párton belül. A revizionista árulók azután döntő szerepet vittek a forradalom (melyik forradalom? - sic!? - H. Cs.) erőinek szétzilálásában és megbénításában, és magukat kommunistának nevezve, rohamléptekkel vitték rendszerünket a szakadék felé. A külső és belső reakció ennél nagyobb segítséget már nem is kaphatott". Így váltak főszereplővé Korom szerint "a volt SS-legények, nyilasok, horthysta katona-, csendőr- és rendőrtisztek, hadapródok, legitimisták, szélsőjobboldali klerikálisok...".[25] Utána a bűnösök természetesen "elnyerték méltó büntetésüket. Ez az ítélkezés szigorú, de igazságos volt. Sokan elmenekültek...a jól megérdemelt felelősségre vonás elől. Egyesek közülük pedig még mindig arra számítanak, hogy ami nem sikerült nekik 1956-ban, sikerülhet később".[26]
Hollós a peranyagok alapján számol be a fegyveres csoportok véres tevékenységeiről, a fővárosi és vidéki forradalmi bizottságok káros ténykedéseiről és a pártok ellenforradalmi szerepéről. Különbséget sem igen tett közöttük, hiszen szerinte a koalíciós pártokban a vezetés a régi "reakciós és jobboldaliak" kezébe került. Azonban megállapítása sze-
- 71/72 -
rint "előtérbe az úgynevezett kereszténypártok kerültek", amely pártok vezetése "a szélsőséges reakciós politikusok kezében volt".[27] Egyházellenességére jellemző, hogy nemcsak Mindszentynek szánt egy alfejezetet, hanem külön fejezetben számolt be a szerzetesrendekben megbúvó ellenforradalmárokról. A könyv stílszerűen a "különítményesek és nyilasok szervezeteinek bemutatásával zárul.
Hollós mégis a Nagy Imre-csoportot tartotta "fő bűnösnek", mert azok "a legnagyobb segítséget azzal adták az ellenforradalomnak, hogy nemcsak megakadályozták a fegyveres leszámolást a munkáshatalomra fegyverrel támadókkal szemben, hanem az ellenforradalmat népmozgalomnak, forradalomnak kiáltották ki. Ezzel párhuzamosan elősegítették a szélsőséges reakciós erők gyors aktivizálódását, előretörését." A mozgalom végkifejlete a szerző szerint egy olyan rendszer megteremtése, mely "nem egyszerűen egy polgári demokratikus kapitalista restauráció", hanem olyan, "melynek vezető ereje a klerikális fasizmus".[28]
1956 "hivatalos megírója" következő könyve megírásához Lajtay Vera személyében párt is kapott. Az 1974-ben kiadott "Köztársaság tér 1956" néhány óra eseményét dolgozta fel, és valószínűleg e "segítségnek" köszönhető, hogy a peranyagok mellett már korabeli újságokat, néhány könyvet és visszaemlékezéseket is felhasználtak annak a tézisnek bizonyítására, hogy e véres ostrom a legékesebb bizonyítéka "a magyar reakció, a szélsőjobboldal, a fasizmus" térnyerésének. Elmozdulás olyan értelemben történt mégis, hogy némileg differenciálták a résztvevőket, megkülönböztetve a céltudatos "alvilági figurákat" a jó szándékkal "belesodródottaktól".[29]
A "Hidegháború Magyarország ellen, 1956" című, 1982-ben kiadott könyvnek különös aktualitást adtak az 1980-1981-es lengyel belpolitikai események a Szolidaritás szakszervezet térnyerésével, illetve a szükségállapot kihirdetésével. A szerzők egy - még 1958-ban - New Yorkban 1956-ról tartott kerekasztal-konferencia végszavait igyekeztek tagadni: "A magyar forradalom megcáfolta azt a felfogást, amely szerint a totális kommunista uralmat nem lehet megdönteni. Felmerül a kérdés, megvannak-e másutt is a magyarországi lehetőségek, s ha igen, mi következhet azokból?"[30] Ha még az 1968-as csehszlovákiai eseményeket is hozzátesszük, akkor jogos volt a felvetés. Hollósék szerint a "szocializmus ellenségei" abban reménykednek, hogy a "25 évvel ezelőtt kudarcba fulladt magyar ellenforradalmat, talán egy másfajta kiadásban, sikerül Lengyelországban diadalra vinni". Ennek a kérdésnek a felvetésére a szerzők természetesen nem láttak semmilyen lehetőséget, a "fejlett szocializmus eredményei" közepette. Ezért született meg az a "felismerés", amely az okok közül a legfontosabbnak a külső erőket vélte, amit összefoglalóan hidegháborúnak neveztek. Elemezték a polgári államok diplomáciáját, a nagykövetségek, a hírügynökségek tevékenységét, külön kiemelve a CIA-t és a Szabad Európát, valamint az emigráns szervezeteket. Ennek bemutatására példátlanul sok forrást használtak fel, külföldön kiadott könyveket, sajtókiadványokat is stb.
Finomodott a szerzőpár álláspontja a reformerőket illetően. Most már nem őket tartották fő bűnösnek, csupán tehetetlennek, olyan csoportosulásnak, "amely nem tudta és nem is akarta a forradalmi erőket tömöríteni, nem volt képes pozitív programot adni. Ez a vezetés meghátrált, engedményt engedmény után tett, s ezáltal a fegyverrel támadók táborát erősítette, lehetőséget adva soraik kibővítésére".[31 ]"Átmeneti figuráknak" tűntek, a "permanens ellenforradalom" ugyanis előbb-utóbb őket is elsöpörte volna. Amíg eddig a forradalmat az akkori történeti irodalom főleg 1919 őszével - a különítményesek tevékenysége miatt - hozta rokonságba, addig a szerzőpáros 1956-ot egy "új típusú ellenforradalomnak" vélte azért, mert "számottevő dolgozó tömegeket nyert meg magának. és a benne résztvevők jelentékeny része úgy vélte, forradalomban vesz részt".[32] A szerzők tovább differenciálták a résztvevőket és a "liberális pártok" és irányzatok esetében már megengedték a polgári demokrácia megteremtésének elképzeléseit. Nagy Imréék céljaiban pedig felvetődött az az újszerű állítás, miszerint "a felkelés szocialista forradalom volt, forradalom a forradalmon belül a párt- és állami bürokrácia ellen".Ez még akkor is eredeti értékelés, ha mindez azt eredményezte a szerzők szerint, hogy "a munkáshatalmat akarja felszámolni. és szálláscsi-nálója a klasszikus ellenforradalomnak".[33] Végezetül szintén szemléletmódosításnak tekinthető, miszerint az "1956 őszi magyarországi politikai válság nem volt eleve ellenforradalmi válság, de azt az ellenforradalomban érdekelt osztály- és politikai erők egy ellenforradalmi fordulat megteremtése érdekében használták ki".[34]
Az "udvari szerzőpár" utolsó munkája a forradalom 30. évfordulójára íródott, már a címe is mutatja az országban kibontakozó belpolitikai erjedést. Egyre nőtt az igény a nyilvánosság megteremtéséért, 1956 átértékeléséért, egyre jobban hozzá lehetett férni a szamizdatokhoz, melyekben már nemcsak 56 volt a fő téma, hanem a rendszer legitimitása és Kádár szerepe is megkérdőjeleződött. A szerzőpár új könyve már a címében is jelezte a változást: "Drámai napok", amelynek megírását és közreadását az utószóban indokolták meg: "...hazánkban is vannak törekvések arra, hogy a történtek minősítését megváltoztassák, s ezzel a szocialista rendszer legitimitá-
- 72/73 -
sát kérdőjelezzék meg. Meglehet, hogy átmenetileg - főleg fiataloknál - ez érhet el sikereket...".[35] Először került részletes kifejtésre az ún. "első ok", azaz a Rákosi-féle vezetés gazdasági, társadalmi és politikai hibái. A szerzők szerint az akkori pártvezetés késlekedett ezek kijavításával, ami pedig "lehetővé tette, hogy a revizionisták kisajátítsák a XX. Kongresszus határozatait és önmagukat kiáltsák ki azok igazi képviselőjének. Sőt az is lehetővé vált, hogy a szocialista építés belső ellenségei aktivizálódjanak és Nagy Imréék mögé sorakozzanak fel." Tehát nem került volna sor robbanásra az első ok nélkül.[36] Szemléleti visszatérésnek tekinthető ugyanakkor, hogy a szerzők szerint a "belső reakció erősen összefonódott a Nagy Imre-féle irányzattal... és egyfajta "nemzeti egység" jött létre. Ezzel ismét arra tettek kísérletet, hogy összemossák a reformerőket a többi irányzattal. Igen súlyos hibának tartották, hogy a miniszterelnök a felkelést forradalomnak minősítette, amivel "kompromittálta a forradalmárokat, dezorganizálta a szocialista állam fegyveres erőit, hisz a rendszert védők lettek ellenforradalmárok".[37]
Kádár János személye is megjelent a műben az MDP átalakításával kapcsolatban. Ö lett a "teljhatalommal felruházott" hattagú elnökség vezetője. Az új párt szervezésénél - sem a kormányban később - azonban már nem találjuk, ami érthető, hiszen Hollósék szerint "az MSZMP-vel egy revizionista ... nemzeti kommunista pártot akartak teremteni". A felmentést Kádárnak az adta, hogy október végétől "a szovjet csapatok Budapestről történő kivonása után...az elnökség még az adott forradalmi többség mellett sem volt képes érvényesíteni akaratát".[38]
Molnár János első, 1967-ben kiadott könyve, az "Ellenforradalom Magyarországon" a polgári politológiának az 1956-os forradalomról való értékeléseivel, illetve azok bírálatával foglalkozik. Műve komoly kutatásokon alapul, impozáns magyar és külföldi forrásanyaggal rendelkezik. A külföldi politológusok értékítéletének cáfolatára vállalkozott, de akaratán kívül is értékes megállapításokat tett.[39]
Mai napig érvényes a reformerekre - "revizionistákra" tett sommás megítélése, amennyiben szerinte a "revizionisták nagyobbik része...éppen azokból került ki...akik maguk is részesei voltak a törvénytelenségeket is magában foglaló politika korábban elvtelen dicsőítésének...nagy része különösen azért ment ilyen messzire az átkozódásban, hogy saját régebbi felelősségét elfeledtesse".[40]
A reformerek - azaz "revizionisták" - szociográfiai jellemzőit is igyekezett feltárni. Meghatározó bázisuknak az írókat és az újságírókat tartotta. Ebből következik szerinte, hogy ennek az irányzatnak "erős irodalmi színezete" volt, mégpedig a két világháború közötti népi írók szellemi hatása mutatható ki náluk. Ezt azzal támasztotta alá, hogy "a népies irányzatok képviselői feltűnően nagy számban írtak cikkeket, adtak nyilatkozatokat különböző helyeken". Féja Gézát, Tamási Áront, Bibó Istvánt és Németh Lászlót említette példának. Bizonyítéknak tartotta a Nemzeti Parasztpárt - Petőfi Párt - megalakítását és azt a tényt, hogy "Nagy Imre november 3-i kormányában két revizionista, két népies, három kisgazda, három szociáldemokrata" vett részt.[41]
1956 historiográfiájában első ízben íródott pozitív megállapítás a reformerekről: "A revizionista csoportok tagjainak nagy része őszintén jobbat akart a népnek. S az emberek egy része is azt hitte egy ideig, hogy a mozgalom, amelyről az újságban olvasott, igaz szándékú. jelszavaik egy része találkozott a nép kívánságával, mert az igazat: a meglevő hibákat ítélte el".[42] Az októberi eseményeket nem a szélsőjobboldal jelenléte határozta meg, hanem ők, tehát "a revizionizmus rányomta bélyegét a magyar ellenforradalomra". Ezt a megállapítást még az sem negligálja, hogy Molnár szerint ennek a csoportnak a tagjai "nincsenek tényleges kapcsolatban a tömegekkel...nem volt konkrét kapcsolatuk sem a munkásokkal, sem a parasztokkal" és viszonylag szűk körű értelmiségi áramlat maradt.[43] Politikájukat pedig a "nagyfokú szertelenség jellemezte...ahol megfordultak, zűrzavart, káoszt, rendetlenséget teremtettek maguk körül".[44] Fő követelésük, hogy megváltoztassák az események menetéről alkotott felfogást "ellenforradalomról demokratikus népmozgalomra". Molnár könyvének nagy értéke, hogy ismertette a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának október 28-i felhívását, vagyis a 10 pontból álló programot: "a szovjet csapatok kezdjék meg a kivonulást az országból", érvénytelenítsék a hátrányos külkereskedelmi szerződéseket, "a munkástanácsok irányítsák a gyárakat, a magánkereskedelem működhessen, emeljék fel a béreket, legyen szakszervezeti demokrácia, töröljék el a beszolgáltatásokat... szólás- és sajtószabadság...választások titkos szavazás útján...".[45] Molnár mindezeket a pontokat úgy értékelte, hogy azok a polgári demokrácia megteremtését szolgálják, szovjetellenesek, hiszen "egyetlen szó sincs benne a szocializmusról, a munkásosztály vezető szerepéről".[46] Érdekes az a következtetés is, mely szerint ez a csoport a polgári demokráciát "békés úton" óhajtotta megteremteni, ezért kötött kompromisszumokat és elfogadta "a szövetséget a polgári (és nem polgári) pártokkal, sőt bizonyos értelemben az engedélyezett és porondra lépő keresztény-klerikális irányzatokkal". A történelem igazolta később a következő megállapítását: "Elvileg természetesen
- 73/74 -
nem volt kizárt dolog a szocialista rendről a polgári demokráciára való békés visszatérés"(!)[47] Ám mivel a fegyver az "ellenforradalmi csoportok kezében volt", ez járhatatlan útnak bizonyult és megerősödtek a szélsőjobboldali csoportosulások. Figyelemre méltó, hogy Molnár nem a reformereket nevezte ellenforradalmároknak!
Ugyancsak eredeti és érdekes megállapítás a reformerek - "revizionisták" csoportosítása. Legtekintélyesebb csoportjuknak Nagy Imre "vezérkarát" tartotta (a per résztvevőit, pl. Losonczy Gézát, Donáth Ferencet, Vásárhelyi Miklóst, Gimes Miklóst, Jánosi Ferencet, Szilágyi Józsefet). Elképzelésük a "nemzeti kommunizmus" megteremtése volt, ami a szerző szerint nem marxista, hanem polgári ideológia, és ezért - valamint szovjetellenes-ségük miatt - "vállalták a szövetséget a polgári és klerikális pártokkal, Mindszenty Józseffel, a fasiszta fegyveres csoportokkal." is.[48] A további csoportokat képezik: az Írószövetség néhány vezetője, a "főkapitányságiak" (Kopácsy Sándor), az Értelmiségi Forradalmi Bizottság (benne az egyetemistákkal) és az Országos Nemzeti Bizottság vezetői. E csoportok bukása szükségszerű volt Molnár szerint. Egyrészt mert Nagy Imréék cserben hagyták és kiszorították őket, másrészt nem támaszkodtak a munkástanácsokra és végezetül a legfontosabb, "hogy az általuk előkészített, kifejlesztett és szervezett ellenforradalmi mozgalom szükségszerű jobbratolódása természetes következményként vonta maga után fokozatos háttérbe szorításukat". Ez utóbbi megállapítással visszaköszönt a hivatalos értékítélet.[49]
A konklúziók levonásánál is a hivatalos szemlélet tükörképét kapjuk: "Az 1956-os magyarországi ellenforradalom a szektás hibák és bűnök által megalapozott, az imperializmus által buzdított és támogatott lázadás volt a szocializmus ellen, melynek végső célja a nép hatalmának megdöntése volt". Arra a kérdésre, hogy Nagy Imréék miért nem kaphattak támogatást Nyugatról, a válasz: "az imperializmusnak azért nem volt lehetősége...nyílt katonai felvonulásra, mert a Szovjetunió és a többi szocialista ország. készek lettek volna arra, hogy saját népünk érdekében fegyveresen részt vegyenek a szocialista rendszer megvédésében Magyarországon az imperialista hatalmak ellen".[50]
A népmozgalom Molnár szerint végeredményeképpen a "burzsoázia" céljait szolgálta, egyik eszköze pedig a többpártrendszer volt. A "burzsoázia" fogalmán a szerző nemcsak a vállalkozókat és birtokosokat értette, hanem a kispolgárokat és a Kisgazdapárttól kezdve a koalíciós pártok vezetőinek többségét is. De legerősebb két csoportjának a "klerikálisokat és horthystákat" tartotta. Ez "a burzsoázia egy dologhoz értett igazán" a szerző szerint, mégpedig a "terrorhoz, a kegyetlenkedésekhez", még ha "sokkal kevesebb áldozatot követelt 1956 a Tanácsköztársaság bukását követő fehérterrornál is".[51] A mozgalom sajátossághoz tartozik az is, hogy az "ellenforradalmi elemek" nem voltak nyíltan szocialistaellenesek. Kiinduló jelszavuk a "szocialista demokrácia" volt, ami feltételezte a "revizionisták ideológiai előkészítését".
Molnár János is elidőzött a népmozgalom korabeli interpretációjának alakulásánál. "A forradalmat .különbözőképpen értékelték. Egyesek szocialista forradalomnak, mások demokratikusnak tartották, többen ún. nemzeti forradalomnak, és nem kevesen voltak, akik a népi rendszer, a szocializmus megdöntését és a kapitalizmus visszaállítását tartották forradalomnak...A munkástömegek nagy része, s különösen a parasztság azonban...inkább különböző indítékú "hőbörgők" mozgalmának tartotta az eseményeket. Azután pedig egyre erősödött a felismerés, hogy ez ellenforradalom klerikális, fasiszta jellemvonásokkal".[52]
Molnár az "Ellenforradalom Magyarországon 1956" c. könyvben külön fejezetet szentelt a munkástanácsoknak, majd két év múlva pedig önálló könyvben dolgozta fel a Nagybudapesti Központi Munkástanács rövid történetét. Eddig a népmozgalmat előidéző okok tárgyalásánál lehetett hivatkozni arra, hogy ezek az áramlatok tömegbázis nélkül tevékenykedtek és hiányzott a munkások, parasztok támogatása. A munkástanácsok megalapításánál és működésénél már nem lehetett figyelmen kívül hagyni őket. Még nehezebb feladatnak tűnt annak a bebizonyítása, hogy ezek a szervezetek is "az ellenforradalom szolgálatába kerültek". Molnár óvatosan és differenciáltan kezdett a kérdés boncolgatásához. Az első időszakban még pozitívnak értékelte tevékenységüket, hiszen "a munkásosztály a gyárak fegyveres védelmében harcolt az ellenforradalmárok ellen, s ezt a pozícióját teljesen csak október 28-a után volt kénytelen feladni", viszont október 31-e után, "a pártban bekövetkezett szakadás bonyolult viszonyai között kezdett kibontakozni újra a fegyveres, az illegális jellegű ellenállás...".[53] Október 30-tól ugyanis "külső ellenforradalmi szervektől" indíttatva újraválasztották a munkástanácsokat abból a célból, hogy a "kommunistákat, a szocializmus hű munkásokat eltávolítsák a munkástanácsokból, illetve, hogy a tanácsokat félreérthetetlenül az ellenforradalom szerveivé tegyék". Az így újjászervezett munkástanácsok vezetése már "nagyrészt nyíltan ellenforradalmi elemek...deklasszált katonatisztek, bírók, csendőrök, papok vagy legjobb esetben megzavarodott, ellenforradalmi és revizionista eszmék befolyása alá került munkások kezébe jutott".[54] Ellenforradalmi arculatukat Molnár szerint az bizonyítja, hogy nem szoci-
- 74/75 -
alista programot adtak, hanem olyan politikai követeléseik voltak, mint pl. a többpártrendszer, demokrácia, nacionalizmus, semlegesség, a felkelést pedig forradalomnak és szabadságharcnak tekintették. Azt azért a szerző is elismerte, hogy nem voltak polgári restaurációs elképzeléseik, sőt harcoltak "mind a horthysta, mind a rákosista törekvések ellen". Molnár szerint valamiféle "polgári-szociáldemokrata elképzeléseik" lehettek.[55]
Molnár, szemléletétől függetlenül két értékes dokumentumot tár elénk a november 4. utáni időszakból: az Írószövetség november 12-én kiadott kiáltványát és Bibó István november 9-én kidolgozott tervezetét. Akaratlanul is alátámasztotta a felhívások széles körű támogatottságát azzal, hogy közölte a csatlakozó szervezeteket (pl. MTA, Zeneművészek, Színművészek, Filmművészek, Képzőművészek, Rádió, MTI, Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, stb.). Még akkor is nagy jelentőségű a követelések felsorolása, ha azokat az ellenállás szervezésében tartotta fontosnak. A "forradalom, szabadságharc, semlegesség" a "szocializmus fenntartása" mellett a "nemzeti egység" megteremtésének szándékát emelte ki. Ez utóbbi vonatkozott a munkástanácsokkal való együttműködésre is.[56] Ugyancsak jelentős forrásértékkel rendelkezik Bibó tervezete, hiszen az a Központi Munkástanács határozatában is helyet kapott. Mivel Bibó elutasította a tőkés restaurációt és úgy vélte, hogy a "szocializmus - még a torzulások ellenére is - a jövő lehetőségét nyitja meg a nép előtt", ezért Molnár bírálata vele szemben enyhébb és őt "művelt és tapasztalat polgári politikusnak" nevezte.[57] Elképzeléseit természetesen polgári-kispolgári javaslatként értékelte amiatt, mert Bibó szerint már teljesen megsemmisült az MDP és az MSZMP tekintélye és az "egyetlen kommunista" Nagy Imre maradt. Ezeket támasztott alá úgymond a Nagy Imre kormány visszaállításának igényével, a többpártrendszerrel, amelyben Molnár szerint "nincsenek kézzel fogható biztosítékok a szocializmus fenntartására". A tervezet buktatójának tartotta azt is, hogy a Nagy Imre-kormány a forradalmi bizottságokra és a munkástanácsokra támaszkodott volna, holott azok "ellenforradalmi szervek voltak".[58]
Az 1956 november 14-én megalakult Nagybudapesti Központi Munkástanácsot Molnár törvénytelennek tartotta, mert már a választása is "mindenféle demokráciát mellőző módon történt" és az "egyes munkástanácsok elnökei rendszerint önmagukat jelölték". Különösen veszélyesnek ítélte azt a szándékot, hogy megalakítsák az Országos Munkástanácsot, hiszen azzal "mintegy ellenkormány megteremtésére törekszik".[59]
Molnár szerint a "revizionisták" még november 4. után is élénk politikai tevékenységet folytattak és nagy szerepük volt a munkástanácsok szervezésében. De ez kérész életűnek bizonyult, "mint politikai tényezők csakhamar eltűntek". Azzal kezdődött, hogy a jugoszláv nagykövetségre "távoztak" és később "politikailag elszigetelték magukat", egy részük pedig elmenekült az országból.[60]
Nagy Imre november elsejei és negyedikei beszédét a nemzeti függetlenségről, a szuverenitásról és a semlegességről a restaurációhoz vezető út fontos állomásának tartotta, amely "az igazi nemzeti érdekek elárulásához vezet". A "nemzet igazi szabadságát és függetlenségét" ugyanis csak a "következetes internacionalista összefogás biztosítja". A "Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány felhívása az igazi nemzeti szuverenitást védte a szocialista országokkal való összefogás útján".[61]
Az 1956 december 11-én életbeléptetett statárium Molnár szerint "indokolt és megérett rendszabály volt". A kormány egy ideig úgy tárgyalt a KMT képviselőivel, mint félrevezetett emberekkel, remélve, hogy felismerik majd igazi feladatukat. A KMT vezetői azonban kitartottak ellenforradalmi elképzeléseik mellett és nem engedték érvényesülni a józan tagok álláspontját sem. Ezért kellett feloszlatni e szervet.[62]
Molnár eszmefuttatásait a konszolidáció gyors megteremtődésével zárta, aminek az oka, hogy nőtt az MSZMP tekintélye, a "tömegek meggyőződtek róla, hogy a szocializmus építésének hibáit...csak a kommunista párt tudja kijavítani", és végezetül a munkások, parasztok "nem ellenforradalmat, hanem szocialista rendszert akartak."[63]
1969-ben adta ki először a három kiadást is megért "Ellenforradalom tollal és fegyverrel" című könyvét. A bővített, 1981-ben kiadott harmadik kiadásnak nemcsak a 25 éves évforduló volt az oka, hanem a lengyel események is, ami miatt meg kellett nyugtatni a közvéleményt, miszerint "az eltelt huszonöt év a szocialista Magyarország igen eredményes, töretlenül fejlődő időszaka".[64]
Az MSZMP által 1956 december elején meghatározott ún. "négy ok" természetesen ebben a könyvben is axiómának számított, de Berecz a külső okkal kezdte elemzését, mégpedig az USA - a szocialista országokat érintő - külpolitikai alapelvével, a "feltartóztatás és felszabadítás" doktrínájával. Ennek katonai eszköze a NATO volt, amelynek "katonai tervei azzal az elgondolással készültek, hogy 1954-ig számítani lehet a világháború kirobbanására".[65] Fő céljuk a szocialista rendszer megdöntése, s ehhez az eszközök a szocialista országok nehézségei, a belső "reakció" tevékenysége, az ezen országok közötti
- 75/76 -
problémák - ahol szovjetellenességgel és a nacionalizmussal számolhattak -, végül az USA "elhatározottsága" és a kapitalista országok "aktív felforgató tevékenysége". Ez utóbbinak szervezete volt a Szabad Európa Bizottság - eszköze elsősorban a Szabad Európa Rádió - és a hazánk ellen indított politikai hadművelet elnevezése, az "Operation Focus" volt. A rendszer megdöntésének lehetőségét a belső-külső körülmények kedvező összetalálkozása teremthette volna meg.
Berecz ezt követően vette sorba a belső körülményeket - amikhez még új fejezet megnyitását sem tartotta érdemlegesnek. Elsősorban az elhibázott gazdaságpolitikát, a személyi kultuszt és az osztályharc éleződésének elméletét és gyakorlatát emelte ki. A "tömegellenzék" megteremtődését - szándéktalanul ugyan - olyan statisztikai adatokkal támasztotta alá, amelyeket a közönség először olvashatott. Így például arról, hogy 1952 és 1955 között 1 136 434 ember ellen indítottak vizsgálatot, "516 708 fő ellen emeltek vádat és hoztak elmarasztaló ítéletet", vagy pl. a bíróságok 1951 és 1953 eleje között "650 000 személy ügyével foglalkoztak és 387 000 személy ellen hoztak elmarasztaló ítéletet".[66]
De a "revizionisták", illetve Berecz szerint a "jobboldali opportunisták" is csak károkat okoztak 1953 és 1955 között: "a termelőszövetkezetek jelentős része felbomlott, zavarokat idézett elő az ipari termelésben, és megerősödött a kulturális, ideológiai életben. Gyengítette a pártot a "jobb- és baloldali opportunizmus kötélhúzása". Mindezt ki- és felhasználta a Szabad Európa Rádió a folyamatos agitációkkal.
Berecz fő tézise, hogy a forradalom nem kirobbant, hanem azt illegális ellenforradalmi - fegyveres - csoportok tudatosan készítették elő. Mintegy 250 ilyen szerveződést "számolt" össze. Ezek társadalmi bázisát a "kapitalisták, földbirtokosok, katonatisztek, csendőrök, a volt horthysta elnyomó apparátus egyéb csoportjai és más megrögzött fasiszta elemek alkották". Eszközeiket, az irányelveket a "nemzetközi imperialista szervektől kapták". Ezzel visszaköszönt az 1957-es - azóta már meghaladott - hivatalos szemlé-let.[67] Az illegális ellenforradalmi mozgalom másik fő területét a "pártjellegű politikai szerveződésekben találta meg", pl. a volt Kisgazdapártban, a régi Nemzeti Parasztpártban és az egykori "jobboldali szociáldemokratákban". De legveszélyesebbnek a keresztény szerveződéseket tartotta: elsősorban a Keresztény Pártot, amelynek vezetői "a hiszékeny, vallásos meggyőződésű emberek tudatán keresztül akarták őket népi demokratikus államrendünkkel szembeállítani". E "klerikális szervezeteket" a Keresztény Front fogta össze, tagjai "különös előszeretettel dolgoztak a középiskolai és egyetemista fiatalok között". A Regnum Marianum programja volt talán a legdurvább ezek közül, mert Berecz szerint egyik brosúrájukban rombolásra, pusztításra szólítottak fel.[68]
Berecz "A FOCUS-hadművelet második szakasza" című fejezetben elemezte a reformkommunisták elképzeléseit. Szerinte "Nagy Imrét az tette az ellenzék vezérévé, hogy programot adott a csoport tevékenységének".[69] Ennek negatívumai: "tagadta a proletárdiktatúra szükségességét", "tagadta a munkásosztály vezető szerepét", szükségesnek tartotta a többpártrendszert, eltúlozta a nemzeti sajátosságok fontosságát, a katonai tömböket azonos módon ítélte meg és hirdette a szuverenitás és semlegesség jelentőségét. E csoport propagandaterülete a Petőfi Kör volt, ahol 1956 júniusában már "teljes akcióprogramot is adtak". "A pártellenes szervezkedés kibontakozása, a fokozódó politikai feszültség Magyarországra vonta a nemzetközi imperializmus figyelmét" és a Szabad Európa Bizottság utasítására 1956 elején beindult az Operation FOCUS második szakasza. Ebben a "sztálinizmus elleni harcban egyre inkább Nagy Imre szószólóiként léptek fel". Eszközeik: a Szabad Európa Rádió, a léggömbökkel bejuttatott röplapok, de fokozódott az emigráció aktivitása is, a belső ellenség pedig már "bátrabban mozgott...nyíltan szidták a népi hatalmat, agitáltak a zsidó vezetés ellen".[70]
A Rákosi felmentését eredményező 1956 júniusi Központi Vezetőség határozatát, ahol "újra a párt vette kezébe a kezdeményezést", Berecz szerint "a dolgozó tömegek nagy örömmel fogadták", Nagy Imre pedig "önkritikát gyakorolt, miszerint elhatárolja magát azoktól az elemektől, akik...támadják a pártot. és nagyon szeretne visszakerülni a pártba". megígérte, hogy e magatartásán változtatni fog". Augusztusban azonban meggondolta magát, "már semmiféle önkritikáról nem akart hallani, merev és fölényes volt".[71]
"Az ellenforradalom előestéjét" jelezte Berecz szerint a "szellemi-ideológiai terror" kibontakozása a funkcionáriusok ellen - "sztálinizmus elleni harc" jegyében -, és ez nem volt egyéb mint a "fizikai terror előkészítése". A Szabad Európa kiadta a jelszót és programot hirdetett: a szovjet csapatok kivonása, a szovjet-magyar megállapodások felülvizsgálata és nyilvánosságra hozatala, demokrácia, függetlenség.
A 12-13 nap eseményei "A szocialista erők harca az ellenforradalmi lázadás és árulás ellen" című fejezetben kaptak helyet. Szerinte már az október 23-i tüntetés is tudatosan szervezett és irányított volt. Berecz tézise: az egyetemisták 16 pontja, Nagy Imre programja és a FOCUS 12 pontja között "nem volt lényeges elvi eltérés. A tüntetés előtti napok diákgyűlései pedig "szélsőségesen egyoldalúak és diktatórikusak" voltak.
Berecz "az ellenforradalmi lázadást" két szakasz-
- 76/77 -
ra bontotta. Az első október 29-ig tartott, ahol ugyan "fegyveres harc folyt az ellenforradalmi erők felszámolására...de felülkerekedett az ellenforradalom. Az első szakasz azzal zárult, hogy látszólag a Nagy Imre-csoport vette kezébe a hatalmat, de az utcán és a különböző bizottságokban...az ellenforradalom, a fegyveres bandák váltak uralkodóvá".[72] Az első napok harcai után a "megtévedt fiatalok jelentős része azonban felismerte a körülöttük lévők "igazi arculatát" és eldobták a fegyvert. Ugyanakkor mindinkább aktivizálódtak a rendszer ellenségei, a börtönökből kiszabadult "fasiszták, reakciós összeesküvők, rablók, gyilkosok", akik "mind erőszakosabbak lettek" és október 26-tól már ők álltak a különböző bizottságok élére. "Eleinte még megtűrték...a dolgozók képviselőit is...kezdetben nem léptek fel a szocializmus ellen, csak kiigazításokat követeltek".[73] Az "ellenforradalmárokat a Szabad Európa látta el taktikai utasításokkal. Céljuk, hogy a rend ne álljon helyre, minél nagyobb legyen a zűrzavar...iparkodtak permanensé tenni a forradalmat". Hozzákezdtek a külföldi katonai segítség szervezéséhez is.
"A szocializmushoz hű erők helyzete és harca" című alfejezet azzal indított, hogy a "fegyveres ellenforradalmi felkelés váratlanul és készületlenül érte a magyar szocialista erőket". A helyzet megítélésében a legfelsőbb párt- és államvezetés is bizonytalankodott. Gerő Ernő október 23-i esti rádióbeszéde ugyan "leleplezte a fegyveres harc ellenforradalmi jellegét", de egy kalap alá vette az ellenséget és az ellenzéket, az elégedetleneket. Legfőbb hibája azonban az volt, hogy "nem hívta harcba a kommunistákat, a munkásokat". Éjjel a párt Központi Vezetősége már "helyes döntéseket hozott az ellenforradalommal szemben folytatandó harc érdekében". A statárium kihirdetését és a szovjet csapatok behívását Nagy Imre is tudomásul vette.[74] A szovjet csapatok "akcióba léptek a magyar néphatalom védelmében, ebben mellettük még "kiemelkedő szerepet játszottak az Államvédelmi Hatóság parancsnoksága alá tartozó, sorköteles fiatalokból álló egységek". Az első szakasz október 28-ra azzal zárult, hogy "a néphatalom fegyveres erői döntő csapásokat mértek az ellenforradalmi lázadókra".[75] A párt vezetésében Berecz három áramlatot különböztetett meg: a Gerő által vezetett szélsőbalosokat, a Nagy Imre irányította "revizionistákat", a harmadik csoportot pedig a "marxista-leninisták alkották, akik szakítottak a hibás politikával... megértették a dolgozó tömegek érdekeit, de tudták, hogy a kibontakozás érdekében előbb le kell számolni a fegyveres ellenséggel". Ez utóbbiakat képviselte Kádár János is.[76] Tevékenységüket azonban "megbénította...Nagy Imre árulása". A miniszterelnök "akadályozta a fegyveres leszámolást az ellenforradalommal...feloldotta a kijárási tilalmat, október 28-án pedig - "árulásának" bizonyítékaként - az "ellenforradalmat...hatalmas népmozgalomnak" nevezte. A forradalmi szervek államigazgatásba való beiktatásával "hátba támadta a szocializmushoz hű harcoló erőket.".[77]
Berecz az "ellenforradalom második szakaszát így október 29-ével indította. Onnantól szerinte már "nyíltan léptek fel az addig rejtett ellenforradalmi, restaurációs erők"." A fegyveres felkelők terrorja mögött nyíltan szervezkedtek és törtek hatalomra a reakciós, félfasiszta politikai körök".[78]
Berecz szerint e második szakaszban fokozódott a külföldi beavatkozás, elsősorban a Szabad Európa tevékenysége. A Szabad Európa Bizottság pedig október 28-án felsorolta azokat a minimális feltételeket, amik egyébként szinte teljesen megegyeztek Nagy Imre programjával, de mégis azt a hatást keltették, hogy a miniszterelnök Nyugatról kapja és teljesíti az utasításokat.[79] Megkezdődött "a munkáshatalom likvidálása", amelynek az első lépése a Köztársaság téri pártszékház október 30-i ostroma volt, célja pedig, hogy "demonstratív csapást mérjenek a pártra, megfélemlítsék a szocializmushoz hű erőket". Ezután "százával tartóztatták le a falvak és városok választott vezetőit, katonatiszteket, kommunistákat. tízezer főről állítottak össze halállistákat". Úgyszintén a "fehérterror bizonyítéka", hogy "a helyi tanácsokat október 30-ig szinte mindenütt szétverték, tanácselnököket gyilkoltak meg...A fegyveres és fizikai terrort gyorsan kiegészítette a lelkiismereti és egzisztenciális megfélemlítés".[80]
A többpártrendszerrel kapcsolatban Berecz megjegyezte, hogy a "szocializmus építése lehetséges egyetlen párt létezésével és többpártrendszerben is". 1949-ben a - a szocializmus építésének programját elfogadó - pártok elsorvasztása véleménye szerint hiba volt, ám 1956-ban a pártok újjászervezése már "a reakció zászlajára írott jelszó lett". A volt koalíciós pártokat a szocializmust ellenző vezetők hozták létre, a polgári pártokat pedig a "kifejezetten restaurációs, bevallottan reakciós" politikusok alakították, a hatalom megszerzése érdekében.[81]
A második szakaszban Berecz állítása szerint már Mindszenty volt a főszereplő, a "legreakciósabb erők tömörülésének a központja...a szocializmus elvakult ellenségeinek szellemi vezére, politikai zászlóvivője".[82] A Szabad Európa Rádió hozzákezdett a második szakasz amerikai tervének propagálásához, melyben "őt akarták megtenni Magyarország miniszterelnökévé, hogy megkezdődjék annak a rendi államnak a felépítése, amelyben a nagybirtokosok és az egyház visszakapják földjeiket és kiváltságaikat". Berecz véleménye: Mindszenty "november 3-án este rádióbeszédben fejtette ki a kapitalizmus visszaállításának programját".[83]
- 77/78 -
A semlegesség bejelentése. Nagy Imre november elsejei rádióbeszéde végén "éltette a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot", vagyis Berecz szerint ekkor már "szó sem volt szocializmusról". A semlegesség az ő értelmezésében az, hogy "a szomszéd szocialista országokkal szemben létrejön egy agresszív, békés munkájukat fenyegető háborús tűzfészek" és ez a "Szovjetunió elleni háború" vállalását jelentette.[84]
Nem volt nehéz azt sem megállapítania, hogy 1956 november 4. után "új szakasz kezdődött az ellenforradalommal szembeni harcban". A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megszervezését és az MSZMP újjászervezését Berecz "forradalmi tettnek" tartotta... "amely nyíltan szakított az árulással és egyértelműen fordult szembe az ellenforradalmi árral". Legitimitásukat az jelentette, hogy "olyan miniszterek kezdeményezték, akik szakítottak az árulás útjára csúszott Nagy Imrével...Ezt a kormányt támogatta a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke és a parlament elnöke is". A "forradalmi központ céljai: szétverni az ellenforradalmat, rendet teremteni az országban, újjászervezni a szocialista forradalom erőit és biztosítani a szocializmus építésének folytatását".[85]
Berecz "imperialista propagandának" tartotta, hogy a szovjet beavatkozás több áldozatot követelt volna, mint a november 4. előtti események. A 2500 halott és több mint 19 000 sebesült létének csak a töredékét volt hajlandó elismerni hamis és manipulált statisztikai adatokkal operálva.
Berecz Jánosnak az első, 1969-es szélsőségesen konzervatív feldolgozása és szemlélete a további kiadásokban is változatlanul jelen van. A harmadik kiadáshoz, 1981-ben egy részt ragasztott hozzá, melynek elnevezése: "A szocialista konszolidáció alapjai". Ebben a fejezetben részletesen beszámolt az "új forradalmi központ megalakításáról". Elemezte a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány "Nyílt levelét" és a "Felhívás a magyar néphez" c. kiáltványt. Megnevezte a kormánytagokat is - akik többségükben mellesleg a rádióból értesültek, hogy azok lettek. Az új kormány szervezését úgy állította be, hogy az már november elsején megkezdődött és 3-ára Szolnokon be is fejeződött volna. A konszolidáció - általa vélt - lépcsőit is levezette: először "semlegesíteni" kellett a honvédséget, hogy azok ne harcoljanak a szovjet csapatok ellen. Majd megalakultak a karhatalmi egységek s ezt követően pedig visszaállították a tanácsrendszert. November 11-én Kádár kijelentette, hogy a "nyílt fegyveres támadást. leverték". Ugyancsak a "konszolidációt" segítette a "tudatos ellenforradalmárok" és a - "jogos elégedetlenségükből fakadó" - "megtévesztettek" megkülönböztetése, a "kétfrontos harc" meghirdetése, végül pedig "az ellenforradalmi polgári ellenállás", vagyis a munkástanácsok működésének betiltása a december 11-i statáriummal.[86]
"Imperialista propagandafogásnak" vélte Berecz a megtorlás - általuk hangoztatott - statisztikáját. Szerinte a "polgári és katonai bíróságok 1956 november 4-től 1957 július 31-ig közvádas bűntettek miatt 28 601 személyt ítéltek el, közülük csupán 6321 főt a Népköztársaság elleni (tehát politikai) bűntettek miatt. A 6321 fő közül 70-et halálra, 2332 főt 1 éven felüli börtönre, 3581 főt pedig 1 éven aluli börtönre ítéltek, a többit pénzbüntetéssel, javító-nevelő munkával, próbára bocsátással nevelték". Az 1957-es záró dátum nyilván nem véletlen, hogy ne kelljen a Nagy Imre-perről - és a további megtorlásokról - szólnia.[87]
Az "átmenetet" jelentette Gyurkó László 1956-ról írt munkája. Az író akár "tiszteletbeli történésznek" fogható fel, hiszen már írt Leninről és Kádárról is könyvet. "1956, Előtanulmány és oknyomozás" ezt a címet adta új könyvének. Összevetette a résztvevők, szemtanúk ellentétes emlékezéseit, a dokumentumokat, a hazai és a világsajtó cikkeit és megrajzolta a politikai és fegyveres harcok vezetőinek arcképét és a különböző áramlatok, pártok, szervezetek szerepét. A liberálisabb szemléletet jelzi, hogy sem a címben, sem később nem szerepelt az "ellenforradalom" kitétel - legfeljebb kísérő motívumként -, a mottó: "kísérlet közelmúltunk legmegrázóbb történelmi eseményének felderítésére".[88] Részletesen kifejtette a forradalomhoz vezető fejleményeket, a Rákosi-rendszer bűneit, amiben szerinte nem is annyira a katasztrofális gazdaságpolitika, a törvénytelenségek, a személyi kultusz játszották a fő szerepet, hanem a magyar nemzettudat torzulásai. Előidézői pedig "a proletár internacionalizmus" vadhajtásai voltak: az "új magyar ünnepek" - április 4., november 7. -, az átdolgozott és deformált történelemfelfogás, melybe Szent István, Mátyás, Széchenyi, Deák már nem fért bele, mint ahogy a művészetekből is kiiktatták Madáchot, Bartókot, Derkovitsot, épp csak megtűrték Vörösmartyt, Babitsot, eltorzították József Attilát stb. "Az ország elvesztette szellemi tájékozódó képességét".[89]
Gyurkó szerint Magyarországon a kommunista pártnak "nem voltak hagyományai a nyílt politikai harcban". A többpártrendszer felszámolásával megszerezték ugyan a hatalmat és "lehetőségük nyílt az új társadalmi rend megvalósítására, de eszközeiket, a párt hitelét sokan megkérdőjelezték". Az osztályharc éleződésének gyakorlatba ültetésével, azaz a törvénytelenségekkel, a rettegéssel "eltörték az ország gerincét, megszüntették öntudatát".[90] Az SZKP XX. Kongresszusa után bekövetkezett az erkölcsi válság is, "tekintélynövekedés" helyett a pártvezetés "végképp hitelét, tekintélyét vesztette a huzavona, a mellébeszélés, a tehetetlenség, a hazugsá-
- 78/79 -
gok következtében".
Gyurkónak talán legeredetibb megállapításai 1956 megítélésének dilemmájában fedezhetők fel, ami egyben magyarázatot ad arra, hogy a történettudomány miért fél ettől a kérdéstől. "1956 sokáig politikai vízválasztó volt Magyarországon.Hogy valaki forradalomnak vagy ellenforradalomnak minősíti 1956-ot, mindmáig politikai hitvallást is jelent." Akik ma használják a forradalom fogalmát, általában azt vallják, hogy 1956 a szocializmus véres, parancsuralmi diktatúrájából egy békés, szabad, független polgári demokrácia felé vezetett". Gyurkó szerint a felkelésben "sokféle szándék, irányzat keveredett...forradalom azonban marxi értelemben nem volt", hiszen az "egy új, az előzőnél fejlettebb társadalmi rend létrehozását jelenti". Igaz, Gyurkó az "ellenforradalom kifejezést is igyekezett végig elkerülni a sommás minősítésnél.[91]
Az október 23-i robbanás eredetét is megpróbálta kideríteni. Kizárásos alapon jutott el arra a következtetésre, hogy nem Gerőék provokálták ki a "felkelést", hogy "okot adjanak a szovjet csapatoknak a beavatkozásra, s így mentsék magukat a kétségbeejtő helyzetből". De nem is "egy ellenforradalmi központ, idegen hatalmak titkos ügynökei, illegális harci csoportok tervezték, szervezték.", még ha a jelszavak mögött szerinte ott található a Szabad Európa hangja is. A felkelést Gyurkó egy történelmi folyamat végeredményének tartja, amelynek gyökerei az első világháború elvesztéséig és az azt követő sok-sok negatív történelmi sorsfordulóig nyúlnak vissza.[92]
A főszereplőkről (Nagy Imre, Kádár János és Mindszenty József).
Az 1956 október 23-án éjjel összeült Központi Vezetőség Gyurkó szerint hibás döntéseket hozott. A "felkelőket fasisztának nevezték", holott azok "nem voltak fasiszták. Még azok sem, akik fegyverhez jutottak és lőttek, azok sem, akik embereket öltek meg".Október 23-nak legvégzetesebb döntése talán az volt, hogy a magyar vezetés a Vörös Hadsereg segítségét kérte. "Felizzott a szovjetellenes hangulat".[93] Nagy Imrének sem a statáriumhoz, sem a szovjet csapatok behívásához nem volt köze, viszont tudott róla és egyetértett vele. A két vezető - Nagy és Kádár - közül Nagy Imre kezében összpontosult a hatalom. Gyurkó szerint október 25-től a "két vezető álláspontja nem sokban különbözött...A miniszterelnök beszéde volt a konkrétabb...demokratizálást, a kormány átalakítását, új programot...kegyelmet ígért. Kádár a kommunistákat, a népet szólította fel, hogy legyenek úrrá a válságon...Mindkét vezető hangsúllyal beszélt a szovjet-magyar kapcsolatok sürgős rendezéséről".[94] Mindketten a fegyveres felkelés leveréséről szóltak, ám ennek érdekében semmi sem történt, a válságot békés eszközökkel akarták megoldani. Mentségükre szolgált, hogy erre a helyzetre nem voltak felkészülve. Az október 28-i fordulatot, melyben Nagy Imre demokratikus népmozgalomnak nevezte a felkelést és új programot hirdetett, nem a fegyveresek nyomására tette, hanem "gyökeresen átértékelte álláspontját". Ettől kezdve "egy népmozgalom ellen a kormánynak sem oka, sem joga nem volt erőszakot alkalmazni". Nagyon jelentős megállapítása Gyurkónak az, hogy ez a fordulat nemcsak politikailag jelentett határkövet, hanem a pártállami döntési folyamatokban is. Eddig ugyanis "minden lényeges kérdésben a pártvezetés döntött, határozatát a Minisztertanács elé terjesztette, amelyik azt elfogadta. Most a miniszterelnök terjesztette elő kormányprogramját, s azzal a pártvezetés egyetértett".[95] November elsején végeszakadt az egyetértésnek. Kádár nyilatkozatának a "megvágásával" már mintegy előkészítette Kádár szakítását Nagy Imrével és a november 4-i szolnoki beszédét. Amíg a miniszterelnök bejelentette a semlegességet, addig Gyurkó Kádárból azt emelte ki, miszerint "a nép felkelése válaszút elé érkezett. Vagy lesz ereje a magyar demokratikus pártoknak vívmányaik megszilárdítására, vagy szembekerülünk a nyílt ellenforradalommal. Nem azért ömlött a magyar ifjak, munkások és parasztok vére, hogy a Rákosi-féle önkényuralmat az ellenforradalom uralma váltsa fel" .[96 ]Gyurkó szerint Kádár nem értett egyet a semlegességgel és ekkor határozta el "magában" a szakítást. Gyurkó, feldolgozásának végén kommentár nélkül közölte a november 4-i, a szolnoki rádióban elhangzottakat a "Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány" megalakulásának bejelentéséről és okairól. Gyurkó nem ítélte el a semlegesség bejelentését, sőt megengedte, hogy "elméletileg Magyarországon sem jelentette volna feltétlenül a társadalmi rend megváltoztatását", de mégis azért tartotta ártalmasnak, mert "a szovjet vezetés is úgy ítélte meg, mint Kádár, hogy politikai eszközökkel, békés úton már nem lehet a helyzetet megoldani".[97]
Gyurkónak a katolikus egyházzal szembeni ellenérzése Mindszenty ábrázolásával érhető tetten. A katolikus egyház fejét "megrögzött, nemcsak politikai, filozófiai értelemben is retrográd embernek" tartotta, aki "mérhetetlenül sokat ártott az országnak, a katolikus egyháznak és a hívőknek is". November 3-i beszédében "mind az ország társadalmi rendjét, mind a kormányt, mind a koalíciós pártokat semmibe vette, számára mindez a bukott múlt volt.Ö más országban, más államban, más hatalomban gondolkodott".
Mindszenty nemcsak az egyház feje volt, hanem "ismert nézetei folytán minden jobboldali, konzervatív csoportosulás szellemi vezére."[98]
Mivel nem klasszikus történeti munkáról van szó, ezért érdeklődésre tarthat számot 56 "lehetsé-
- 79/80 -
ges kimeneteleinek" számbevétele. Többfajta rendszert is elképzelhetőnek tartott: szerinte a szocialista társadalom fennmaradását a kommunistákon kívül csak a szociáldemokraták deklarálták. Az 1945-ös koalíció is fennmaradhatott volna, de azok ellenzékbe szorulását is el tudta képzelni és egy kereszténypárti koalíció alakulását. A reprivatizáció akár rögtön, akár később, de elkerülhetetlen lett volna minden, a szocializmust felváltó rendszer esetében. Viszont valószínűtlennek tartotta a Habsburg-restaurációt, Horthy visszatérését és a nyilas uralmat. De "történelmi ábrándnak" tartotta Nagy Imre "nemzeti egység törekvését" is: "Magyarországon 1956-ban nem lehetett volna létrehozni olyan társadalmi összefogást, amelynek mindenki részese, aki nem volt fasiszta".[99] A többpártrendszer létrejöttével a pártok "egy csapásra átvették a hatalmat" és azzal "minden más szervezet befolyása megszűnt". "A különböző pártok más és más társadalmi rendet, osztályhatalmat képviseltek és követeltek; ezeket az ellentéteket akkor már nem lehetett egymással egy békés parlamentáris rendszerben összebékíteni. Amelyik győz, az a maga rendjét valósította volna meg."[100]
Gyurkó László nem történész, feldolgozása sem történeti munka. Könyvének kiadása viszont már jelezte az igényt 1956 megítélésének megváltoztatására, objektívabb elemzésére. Egyben jelezte a rendszer egyre sűrűsödő válságát is. Mindkettőt Kádár János személye kötötte össze, szerepvállalásainak objektív értékelését egyre nehezebb volt már kikerülni.
A háromkötetes munka először adott átfogó képet a magyar munkásmozgalom egy évszázadáról. Az 1970-ben kiadott harmadik kötet foglalkozott az utolsó negyedszázaddal, s azon belül 1956-tal. Megállapításai, hivatalos ókonzervatív szemlélete a forradalomról - alapműnek számítva - iránytűnek számított a történészek és a politikatudománnyal ("tudományos szocializmussal ") foglalkozó, esetleg azt oktató szakemberek számára.
A szerző az axiómának számító, ún. "négy okból" hármat - "a revizionisták, a belső és külső ellenség" - szinte teljesen egybemosott. Nagy Imrénél igyekezett minél korábban kimutatni "jobboldali opportunizmusát", a kiindulópontot már 1947-ben kereste, kibontakozását végezetül 1949-re tette, bizonyítékát abban látta, hogy Nagy Imre a kisáruterme-lés védelmezőjének szószólója volt. A szerző szerint a Központi Vezetőség 1953-as júniusi ülésén "Nagy Imre csaknem megdicsőült...A Központi Vezetőség ekkor, eszmei bizonytalanságában, Nagy Imrét a dogmatizmus elleni harc marxista képviselőjének vélte és jelentős szerepet juttatott neki a határozat végrehajtásában. Ö viszont felhasználta jobboldali nézeteinek felelevenítésére".[101] A Központi Vezetőség 1955 márciusi és áprilisi - Nagy Imrét érintő - határozatai a szerző szerint "helyesen mutattak rá a jobboldali hibákra és azok következményeire", még ha a "baloldali hibákról csak formálisan szól, ezért nem teremt alapot a kétfrontos harc számára, hanem a szektás pozíciók erősödését segíti elő". Pártból való kizárásának oka, hogy "Nagy Imre ekkor már egy szervezett frakció vezetőjeként tevékenykedik, s társainak biztatására megkezdi revizionista irányvonaluk részletesebb kidolgozását".[102 ]Nagy Imréék "kétszínűek" az SZKP XX. Kongresz-szus után is, mert "önmagukat nyilvánítják a Kongresszus "igazi híveinek". Már ekkor kiépítik kapcsolataikat a "különféle ellenforradalmi csoportokkal". A "revizionisták és az ellenforradalmi erők horthysta szárnya között" az összekötők a "jobboldali szociáldemokraták és a polgári demokráciát követelő más csoportok" voltak. A szerző a reformerek és a "burzsoá ellenforradalmi csoportok" propagandájában elsősorban azonosságokat lát: "szépítik a nyugati tőkés viszonyokat", "becsmérlik" a szocialista országok eredményeit és közös céljuk - a semlegesség hirdetésével -, hogy "elszakítsák az országot a szocialista tábortól". A koalíciós időszak "idealizálásával", a többpártrendszer visszaállításával pedig a "burzsoá restaurációt" készítették elő. Mindezekkel Nagy Imre "szembeállítja a munkásság osztályérdekeit a nemzet érdekeivel".[103]
A robbanás előzményeit ezek után egy tudatos, ellenforradalmi szervezkedésben láttatja. 1956-ra "megélénkül a koalíciós pártok tevékenysége, fokozódik "az imperialista propaganda". Ez utóbbiak taktikájára az a jellemző, hogy "agitációjukban elsősorban a revizionistákat támogatják" ugyan, ám igazából és titokban a szélsőjobboldali katonai szervezeteket" segítik. Ez utóbbiakat két részre osztotta: az első csoportba tartoztak a "horthysta, nyilas katona- és csendőrtisztek vezetésével működő szervezetek, a másodikba a "vallási mezbe öltöztetett klerikális reakció". Céljuk: "egy vallási mezbe öltöztetett kapitalista restauráció, szélsőjobboldali diktatúrával". Az egyházi ifjúsági csoportok a szerző szerint már korán "bekapcsolódnak a revizionisták megmozdulásaiba, mindenekelőtt értelmiségi akcióiba" (például a DISZ-be, a Petőfi Körbe, a MEFESZ-be stb.).[104]
Az október 23-i tüntetést tehát a revizionisták szervezték, de a szélsőjobboldali csoportok, akik kezdettől részt vettek benne, "fokozatosan átveszik
- 80/81 -
az irányítást. Nacionalista és szovjetellenes demagógiájuk csakhamar nyílt szocialistaellenes uszítással párosul". Este a Rádiónál és más középületeknél történt fegyveres összecsapásokban a vezető szerep, a szervezés és irányítás már a "horthysta, nyilas katona- és csendőrtiszteké". A fegyveres harcokba csakhamar "csőcselékelemek is bekapcsolódnak", valamint a "nyugatról részben előzetesen, részben menet közben ideküldött csoportok".[105] A könyv álláspontja, hogy "ellenforradalmár csoportok lőttek október 25-én a Parlament előtt" és ők hajtották végre a Köztársasági téri pártház ostromát és a vérengzést.
Nagy Imre, mint miniszterelnök "október 24-én még elismerte a lázadás ellenforradalmi jellegét, s a Központi Vezetőség megbízását teljesítve...közölte a kormány rendeletét a statárium bevezetéséről". Azonban meggátolta a kijárási tilalom bevezetését, a statárium alkalmazását és megakadályozta a Katonai Bizottság tevékenységét. Kádár személye is feltűnik, amikor október 25-én megválasztják első titkárnak, a szerző szerint iránta "bizalommal van a Központi Vezetőség tagjainak többsége". "A politikai széthúzás azonban továbbra is igen nagy volt, sőt növekedett. Nagy Imréék ugyanis továbbléptek az ellenforradalmi lázadás segítésében".[106] Kádárt próbálta menteni a szerző az október 28-i KV-ülés határozatának sajátos indoklásával: ".felülkerekedik az a vélemény, hogy az események értékelésének megváltoztatásával lecsillapíthatók a felkavart kedélyek. Ebben a helyzetben a Nagy-Losonczy-frakció érvényesíteni tudja követeléseit...Nagy Imre október 28-i rádiónyilatkozatában már nyíltan dicsőíti a lázadást... kormánynyilatkozata éppen azokat bélyegzi meg, akik védelmezik a munkáshatalmat...most már kormányprogrammá nyilvánítja a lázadók követeléseit, amelyek a munkáshatalom felszámolására irányulnak".[107] A szerző szerint az új kormányprogram éppen hogy nem a konszolidációt segítette elő, hanem totális anarchiát okozott és a "fehérterror" kibontakozását eredményezte.[108]
A többpártrendszert, azon belül a volt koalíciós pártok újjászervezését is a Nagy Imre-kormány segítette elő. Közös céljuk a "restauráció", a "proletárdiktatúra felszámolása", a kapitalizmus visszaállítása. A szerző szerint vita már csak arról folyt közöttük, "hogyan menjen végbe a restauráció". A polgári, keresztény pártokat, a nemzeti bizottságokat, a fegyveres csoportokat egy kalap alá vette a könyv, mint úgymond "klerikális, fasiszta jellegű" szervezkedéseket, akiknek "politikai vezére" Mindszenty volt. A jelző egyben végcéljukat is sejteti.[109]
Kádár Jánost természetesen ismét nehezen lehetett kihagyni az MSZMP október 31-i megalapításából, vagy a november elsejei kormányból, illetve a semlegesség bejelentéséből. A megoldást a szerző úgy találta meg, hogy a héttagú Ideiglenes Intéző Bizottságban Kádárék kisebbségben voltak. Márpedig "a revizionista többségű vezetőség irányítása alatt létesülő új párt csak revizionista lehet, amely nem a munkáshatalom megvédésének, hanem elvesztésének pártja lenne. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Nagy Imréék az ellenforradalmárok cinkosai". Ezzel a megállapítással mintegy előkészítette Kádár szakítását, hiszen ő nem vállalhat közösséget az ellenforradalmárokkal. A szerző szerint a november 2-án újjáalakult kormány "a tőkés restauráció kormánya" volt. "A kommunisták megtévesztésére" még szerepeltetik benne Kádár személyét". Ö azonban már "az új kormány megalakítása előtt szakított Nagy Imréékkel...Kádár, Münnich és más elvtársak eltávoztak a Parlamentből, hogy forradalmi ellentámadást szervezzenek".[110]
A "népellenes bűnökért elítélt Mindszenty bíboros" a szerző szerint "államfőjelöltként lép fel...ké-szen arra, hogy keresztény-nemzeti kormány alakításában közreműködjön". November 3-i beszédében "irányelveket ad a restauráció végrehajtásához". Nyilatkozatából a szerző azt a következtetést vonta le, hogy mindenkit felelősségre vonna, "akiknek a népi demokratikus rendszer létrehozásában bármilyen részük volt", az általa meghirdetett "kultúrnacionalizmus" pedig a "keresztény kurzus" megfelelője. Beszédéből a nép azt olvasta ki, hogy "az egyház a nagyüzemeknek és nagybirtokoknak a régi tulajdonosok kezébe való visszajuttatását szorgalmazza". Fellépése ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy "lehulljon a hályog a megtévesztett emberek szeméről".[111]
Az időpontokkal való manipulálás eredményezte azt a kijelentést is, hogy már november elsején létrejött "az új forradalmi központ" és "november 3-án megalakul a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány". Az új kormány legsürgősebb feladatának az "ellenforradalmi bandák lefegyverzését" tartotta, másrészt "a megtévesztett emberek elválasztását az osztályellenségtől és az árulóktól".[112] Úgyszintén a dátumokkal való játék: "hatályát veszti a november 1-jei pártfeloszlatás" és november 6-ával, a "kétfrontos harc jegyében" MSZMP néven "immár nem egy revizionista párt szervezése indul meg", hanem a pártot "marxista-leninista alapon szervezik újjá".[113]
A munkástanácsok értékelése - benne a munkások reprezentációja miatt - ebben a könyvben is gondot okozott. Azonban visszaköszönt a konzervatív hivatalos szemlélet - a határkő itt is október 28. -, miszerint az "újjászervezések" eredményeképp a munkástanácsok vezetői "osztályidegenek" lettek, "egykori tőkés, földbirtokos és kulákelem, illetve egykori horthysta tiszt és hivatalnok, valamint volt jobboldali szervezetek emberei, akik 1945 után kényszerűségből
- 81/82 -
lettek munkások". Ezek "sztrájkokat hirdetnek", bénítják a termelést és nacionalista politikai jelszavakkal operálnak - főleg november 4. után (például Nagy Imre visszahozatala, a szovjet csapatok kivonulása, többpártrendszer stb.). Azonban letagadhatatlan volt, hogy a munkástanácsokban mégiscsak a munkások dominálnak. Ök "a munkáshatalom őszinte hívei, akik azonban az eszmei és politikai zavar hatására átmenetileg jobboldali befolyás alá kerültek". Ezért az új hatalom feladata az, "hogy ezeket elválassza az ellenséges elemektől".[114] A december 11-én bevezetett statárium is ezt a célt szolgálta.
A tömeges megtorlásokról egy szó sem esett a könyvben. Nagy Imréről és peréről is csak annyi, hogy először "a politikai életből való kikapcsolásuk érdekében, a magyar és román illetékes szervek megállapodása alapján - Romániába kerültek. Később, miután az ellenforradalmi összeesküvés feltárása során fény derült tényleges szerepükre, a magyar bíróság előtt feleltek árulásukért".[115]
Az 1956-ot feldolgozó szerző szerint példátlan gyorsasággal teremtődött meg a konszolidáció Magyarországon, mert a "nép döntő többsége", még azok is, akik "átmenetileg az ellenforradalmi erők befolyása alá kerültek - a tapasztalatokból gyorsan tanult. Hamar meggyőződött róla, hogy a forradalmi kormány a néphatalom kormánya, a nép érdekeit védelmezi, s a nemzet szocialista jövőjét biztosítja. Értékelte, hogy az MSZMP és a kormány szavainak megfelelően cselekszik, sem nacionalista propagandával, sem tüntetési kísérletekkel nem lehet megfélemlíteni és a tömegekbe vetett hitét megingatni".
Az 1957 májusában összeült Parlament jóváhagyta a kormány beszámolóját "az ellenforradalom leveréséért és a népi hatalom megszilárdításáért vívott küzdelemről és a szocialista építés további feladatairól". Ez a Parlament "megbízható" elvtársakból állt, hiszen hiányoztak azok, "akiket fő felelősség terhel az 1956 előtti szektás politikáért; lemondott mandátumáról Rákosi, Gerő és csoportjuk több tagja...a jobboldali útra tértek és egy-két politikailag megzavarodott képviselő is visszaadta mandátumát. A 298 képviselő közül összesen 28-an távoztak így.A képviselők túlnyomó többségének a néphatalom melletti kiállása megőrizte az Országgyűlés intaktságát; egysége az MSZMP új politikája alapján szilárdult meg".[116]
"A magyar forradalmi munkásmozgalom története" című könyv nemcsak iránytűt jelentett a hivatalos szemlélet visszatükrözésében, hanem a felsőoktatásban tankönyvként is funkcionált. A belőle készített egyetemi jegyzet 1978-tól egy új tantárgy bevezetését "segítette", "A magyar munkásmozgalom története" c. kurzust, melynek oktatása és a hallgatók által való felvétele természetesen kötelező volt.
Az 1944-től 1962-ig terjedő időszak első tudományos igényű feldolgozása "A magyar népi demokrácia története" című - 1978-ban kiadott - könyv volt, melyet neves történészek írtak Balogh Sándor és Jakab Sándor szerkesztésében.[117]
A szakmai igényességgel íródott részek objektivitása egyre halványul 1956-hoz közeledve. Míg az ahhoz vezető út elemzése az MDP szektás politikáját tekintve mély és részletes, addig a többi ok boncolgatásánál már jelen van "A magyar forradalmi munkásmozgalom története" c. könyv szemlélete és a lektor - Berecz János - értékítélete is, mely sokszor a szó szerinti átvételekkel párosul, még ha néha enyhébb megfogalmazásokkal is.
Az 1956 végén meghirdetett "kétfrontos harc" visszavetítése - Nagy Imrét érintve - már 1953-tól kimutatható. A miniszterelnök 1953 júliusi programbeszéde ezek szerint "a munkásokra és a dolgozó parasztokra általában megnyugtatóan, a kizsákmányoló osztályok maradványaira és egyéb ellenséges elemekre viszont bátorítóan hatott".[118] De aggodalomra adott okot "a pártegység, a hatalom proletár jellege és a szocialista társadalmi viszonyok féltése". A szerző - Izsák Lajos - részletesen elemezte - a Nagy Imrétől származó kifejezést - az "új szakasz" politikájának célkitűzéseit. A hivatalos történettudományban először lehetett olvasni "népszuverenitásról", a parlament nagyobb szerepéről, "alkotmányos jogainak gyakorlásáról", "az összes hazafi és békeszerető erő összefogásáról", a vezetés kollektív jellegének szükségességéről, a gazdasági ágazatok arányos fejlesztéséről, az életszínvonal emeléséről stb. A "munkás-paraszt szövetségen nyugvó szélesebb osztályszövetség" meghirdetése azonban már heves bírálatokat indukált, mert a szerző szerint ebből az következett, hogy "az ellenséges elemek aktivitása és politikai térnyerése a tömegek körében fokozódott".[119] Nagy Imrének - a könyv megállapítása szerint - ekkor a fö törekvése az volt, hogy a "Hazafias Népfrontot a maga fórumává és a pártot háttérbe szorító törekvések eszközévé tegye". Így helyeselte a szerző a KV 1955 áprilisi határozatát Nagy Imre leváltásáról, hiszen ő "olyan politikai nézeteket képviselt, amelyek éles ellentétben állnak a párt általános politikájával...igyekezett háttérbe szorítani a párt vezető szerepét...antimarxista, antileninista nézetei összefüggő rendszert képeznek...jobboldali, opportunista politikájának megvalósítása érdekében, pártellenes, sőt frakciós módszerekhez folyamodott".[120]
Az ókonzervatív szemlélet átvétele eredményezte azt a megállapítást, miszerint az 1955-ben, 1956-ban egyre mélyülő válságot "a jobboldali erők...a maguk javára igyekeztek kamatoztatni". A szerző "jobboldali erők" alatt értette - differenciálatlanul - a "revizionistákat", a "horthystákat", a "klerikális reakci-
- 82/83 -
ót" a "fasiszta szélsőjobbig". Ennek következményeképp szerinte "a szellemi életben csökkent a marxizmus-leninizmus hatása". Ezt a folyamatot Rákosiék már nem tudták leállítani.[121]
Sztereotip az a megállapítás is, hogy a revizionistáknak nem voltak tömegkapcsolataik a szerző szerint, de növelni tudták befolyásukat a sajtóban, az értelmiségnél, az egyetemistáknál (Petőfi Kör), az alkalmazottaknál és a pártban. Ez utóbbinál Nagy Imre - "megtévesztéssel" - elérte, hogy 1956 október 13-án visszavegyék az MDP-be.
Az október 23-i tüntetéssel kapcsolatban annyi elmozdulás megfigyelhető, hogy feltételeződött, miszerint az egyetemisták indították azt, ám a "revizionisták" segítettek a propagálásában és a szervezésében. Estére viszont a "tüntetők közt meghúzódó revizionista és szervezett polgári jobboldali csoportok...fegyveres támadást készítettek elő. amely szemmel láthatólag tervszerű...akció eredménye volt".[122] Ugyancsak kitapintható Kádár-ék későbbi, novembertől meghirdetett álláspontja a "tudatos ellenforradalmárok a megtévesztettek" megkülönbözetéséről: "az ellenforradalmi erőknek. sikerült több száz megtévesztett diákot...bevonniuk a fegyveres csoportokba, és sikerült fegyveres akcióik jelentős részét tömegmegmozdulásokkal kombinálniuk". A tömegeket azzal tévesztették meg, hogy "forradalmároknak álcázták magukat", a "demokratikus szocializmus", a "nemzeti függetlenség" jelszavával operáltak", valódi céljuk persze a tőkés rend restaurálása volt. Ezért volt szükség az október 24-én kihirdetett statáriumra, Nagy Imre pedig "a revizionista csoport hatalomra jutása érdekében vállalta a miniszterelnökséget...hogy segít leverni az ellen-forradalmat".[123]
Az október 28-i értékítélet-változás indoklása is megegyezik "A magyar forradalmi munkásmozgalom története" könyv szemléletével, miszerint Kádár és a KV csak azért járult hozzá az ellenforradalom forradalommá nyilvánításához, mert az "ennyi engedmény árán majd nyugalmat teremt". Ennek azonban az ellenkezője következett be, mert "a fegyveres csoportok mögött álló burzsoá restaurációs erők - és az őket támogató imperialista körök - ... csak most indultak rohamra igazi céljaikért - a hatalom megszerzéséért, a tőkés rend visszaállításáért és Magyarországnak a szocialista országok családjából való kiszakításáért".[124] A többpártrendszer és a koalíciós kormányzás bejelentésének hatására kezdett életbe lépni a - Berecz János által fellelt - "kétlépcsős" terv, a "szélsőjobboldali csoportok" ugyanis már a revizionistákat is kezdték félreállítani. A szerző azért némileg különbséget tett a pártok között. Az első csoportba a koalíciós pártok tartoztak, még ha azokat az ún. jobboldali politikusok hozták is létre, a többi pártot - pl. Magyar Függetlenségi Párt, Demokrata Néppárt, Keresztény Magyar Párt stb. - viszont szélsőjobboldalinak tartotta. Homályban maradt azonban ennek értelmezése, mert külön "nyilaskeresztes" szervezkedésről is írt.
Az MSZMP szervezésénél kihagyhatatlan Kádár személye ezúttal is mentőövet kapott azzal, hogy a szerző szerint "egyedül maradt" az Ideiglenes Intéző Bizottságban. A november elsejei dátum viszont helyére került a semlegesség kinyilvánításával, ám Kádár nyilatkozata természetesen innen is hiányzik. Izsák diplomatikusan oldotta meg a szakítást azzal, hogy nem közölt dátumot, csak azt a tényt, hogy "a november 3-án közölt kormány névsorában ugyan helyet kapott, de akkorra már "eltávozott Budapestről".
A felkelés irányultságát a szerző Mindszentyvel vélte igazolni, amennyiben a bíboros nem értett egyet az új kormánnyal sem, sőt minden eddigi politikai szereplőt felelősségre vont volna. Nyilatkozata azt célozta, hogy "az ország rendjét a magántulajdon alapjára kell helyezni és vissza kell állítani a konzervatív egyház régi szerepét is".[125]
Az ellenkormány megalakításának indoklásában is az ókonzervatív felfogás tért vissza: "az ellenforradalom nyílt fellépése és fegyveres garázdálkodásai nyomán mind több ember döbbent rá arra, hogy Magyarországon végveszélybe került a néphatalom, a szocialista rendszer". Ezért aztán "egyre növekedett azok száma, akik egy új forradalmi központ létrejöttére vártak". Kádár elébe ment a várakozásoknak az új kormány megalakításával és a szovjetektől való segítségkéréssel. Erre sürgősen szükség is volt, mert Nagy Imre a könyv szerint már "a nyugati hatalmak katonai beavatkozását sürgette". A Vörös Hadsereg "határozott fellépése" nyomán a régi vezetés - Nagy Imréék - a jugoszláv, Mindszenty az amerikai követségre szökött, más "ellenforradalmi elemek" (pl. Aczél Tamás, Faludy György, Méray Tibor, Kéthly Anna, Ignotus Pál stb.) pedig külföldre. Először lehetett a - a 150 ezres - külföldre távozókról hivatalosan is értesülni.[126]
A forradalom utáni polgári ellenállásnál a munkástanácsokat természetesen nem lehetett kikerülni. Feloszlatásuknak, illetve a statárium bevezetésének megindokolása egy az egyben követi " A magyar forradalmi munkásmozgalom története" c. könyv szemléletét "ellenforradalmi összetételüknek és demagóg politikai követelésüknek" megfelelően.
A megtorlást illetően a halálra ítélteknél közlésre került néhány név a fegyveres csoportok vezetői közül (pl. Dudás József, Szabó János) és a Nagy Imre-per és a vele kapcsolatos vádlottaiból (pl. Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József, Donáth Ferenc, Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós, Tildy Zoltán,
- 83/84 -
stb.). Indoklás: "az ellenforradalmi cselekményekben való részvételük miatt - a demokratikus államrend és a köztársasság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. tc. alapján". - A történetíró a Nagy Imre-pert és az ítéletet 1957-re datálta.[127] A konszolidációról tett elemzés szintén teljes mértékben követi "A magyar forradalmi munkásmozgalom története" szemléleti vonalát.[128]
Ugyancsak neves történészek jegyezték a "Magyarország a XX. Században", Balogh Sándor által szerkesztett könyvet, amely hiánypótló munkának számított a történeti irodalomban. A kiegyezéstől az 1980-ig tartó időszakot a könyv a nemzetközi viszonyokba ágyazva tárgyalta. Fő irányvonalnak ugyan megmaradt a munkásmozgalom dominanciája, ám a szerzők igyekeztek minden politikai irányzatot, áramlatot bemutatni és az azoknak megfelelő politikai rendszereket minél objektívebben elemezni. A politika mellett a gazdaság, a társadalom és a kultúra története is helyet kapott a könyvben.[129]
Az 1985-ben kiadott mű szemlélete már a "politikai olvadás" jeleit mutatja. A szerző, Izsák Lajos több helyen is módosította értékítéletét "A magyar népi demokrácia története" c. könyv általa írt fejezetéhez képest. Most már egyértelműen pozitívnak ítélte meg az "új szakaszt" és - azon belül - Nagy Imre kormányprogramját. Alaposan átértékelődött a közvélemény fogadtatása is, a korábbi "bizonytalanságnak" most más lett a kiváltó oka: A miniszterelnök 1953 júliusi bemutatkozó beszéde "kedvezően hatott a közvéleményre. De a bizakodás sok helyen, elsősorban a párttagság körében, bizonytalansággal vegyült. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a korábbi években szinte kivétel nélkül és minden fonto-sabb kérdésben az MDP vezetői adták az első hivatalos tájékoztatást".[130] A Hazafias Népfront szervezésénél Izsák már csak azt közölte, miszerint "olyan nézetek jutottak a felszínre, hogy a Hazafias Népfront ellenlábasa a pártnak". Ennek kifejtése helyett inkább Nagy Imre elképzeléseit idézte: "A Hazafias Népfront...őrködik nemzeti céljaink megvalósításán. Számon tartja a hazafias kötelességteljesítést, számon kéri a mulasztást, éberen őrködik azon, hogy állami és társadalmi életünk minden terén az igazság, a törvényesség, az emberiesség érvényesüljön". Izsák úgy vélte, hogy ez a programbeszéd nemhogy nem revizionista, hanem "erősen hazafias hangvétele és stílusa összhangban volt az MDP KV vonatkozó határozatának mondanivalójával és szellemével".[131]
A Központi Vezetőség 1955 márciusi és áprilisi -Nagy Imrét illető - határozatait, illetve a kormányfő leváltásának, majd pártból való kizárásának - ún. "antimarxista és antileninista indokait" a szerző minden kommentár nélkül közölte.
1956-ban az elmélyülő válság elemzésénél már csak halványan mutatható ki az ún. "négy ok", illetve a korábbi értékelésekhez képest egyértelműbb a Rákosi-csoport alapvető felelőssége. A másik három kiváltó okot viszont már nem vonta és nem mosta össze. Elkülönítette a reformereket és elnevezésük sem "revizionista" volt már, hanem "Nagy Imre követői", akiknek ugyan - a belerögzült sztereotípia szerint - a munkásokkal "alig volt kapcsolatuk", inkább a médiában, az értelmiségnél és a párt-, az állami és tömegszervezeteknél. Megengedte a harmadik és negyedik ok részvételét is, közölte elképzelésüket a "polgári parlamentáris demokráciáról", ám szerepüket és súlyukat - ekkor még - nem tartotta érdemlegesnek.[132]
A robbanás elkerülésének utolsó esélyét jelenthette volna a KV 1956 júliusi ülése, de Izsák szerint csak akkor, ha a vezetők "azonnal és határozottan hozzálátnak a dogmatikus politika következményeinek felszámolásához, másrészt ha eszmeileg és politikailag képesek felvenni a harcot az ellenzék különböző irányzatai ellen".[133]
A forradalom kibontására "Az 1956. októberi válság" című fejezetben került sor. Előzményeként a "politikai ellenzék, s ezen belül a Nagy Imre-csoport tevékenységének" megélénküléséről írt. Kommentár nélkül vezette le az október 23-i tüntetést, amelynek szervezésében kizárólag az egyetemistáknak tulajdonította a fő szerepet - közölve a legfontosabb követelések közül a többpártrendszer igényét, Nagy Imre miniszterelnökségét és a szovjet csapatok kivonását. Estére viszont Izsák szerint nem az egyetemisták voltak a fő hangadók, hanem a jobboldali csoportok, "amelyek addigra már nyíltan szervezkedtek" és "fegyveres provokációkhoz" kezdtek.[134]
A szerző a napi események leírásait vagy kommentár nélkül közölte, vagy felvetett némi feltételezést a másképp értelmezésről. Ilyenek az október 24-én - Nagy Imre által - bejelentett statárium, valamint "az ellenforradalomnak" nevezett felkelés. A 25-i, Parlament előtti vérengzésről megengedte, hogy "ismeretlen fegyveres csoport...nyitott tüzet a téren gyülekező emberekre". Az október 28-i fordulatot, a "forradalommá" minősítést és a forradalom követeléseinek nagy részét tartalmazó új kormányprogramot azonban már úgy vezette elő, hogy az nem csupán Nagy Imre elképzeléseit tartalmazta: "...az MDP vezetősége...jóváhagyta a bekövetkező események és politikai változások »forradalommá« történő nyilvánítását, s egyúttal hozzájárult a lázadók, a fegyveres ellenzék több követelésének teljesítéséhez is". (Bár a "lázadók" kifejezés némiképp megkérdőjelezte a hitelességet.)[135]
Az október 28. utáni változások elemzésekor Izsák szemlélete viszont már majdnem megegyezik "A magyar népi demokrácia története" azonos
- 84/85 -
fejezetével, némi finomítással kiigazítva. Ez vonatkozik a vezetés konszolidációs reményeire, aminek ellenkezője következett be, mert "a polgári restaurációs erők...most indultak rohamra...a hatalom megszerzéséért és a tőkés rend visszaállításáért". Az egypártrendszer megszüntetésével, a koalíciós kormány felállításával viszont "a restaurációs erők, akik most már a maguk kezébe kívánták összpontosítani a hatalmat, kezdték félreállítani a "revizionistákat" és a forradalom szerveit is - pl. az Országos Nemzeti Bizottságot - kezdték háttérbe szorítani.[136]
A jövőbeni politikai rendszerképeket illetőleg is találhatunk némi differenciálást. A "demokratikus szocializmus" elképzelését a szerző szerint háttérbe szorította a "szűkebb kabinet" összetételének felfogása egy "paraszti-polgári" demokráciáról. A többi koalíciós párt és a polgári pártok nagy része a "polgári demokrácia valamilyen változatában kereste...a kiutat", a Mindszenty által vezetett keresztény pártokat pedig "a régi keresztény kurzus" feltámadása éltethette.[137]
Kádár "kimenekítésében" a megoldás ugyanaz, miszerint az MSZMP Intéző Bizottságában "egyedül maradt", a november 2-án bejelentett kormánynévsorban ugyan szerepelt a neve, de "már korábban eltávozott a fővárosból". Ezért aztán a november elsejei reagálása szintén nem szerepelhetett a könyvben. Az ellenkormány "szükségességének" indoka is azonos az előző feldolgozáséval, amit "egy forradalmi központ létrehozásának tömeges igényével" magyarázott. A szovjet beavatkozásnál figyelhető meg a negatív minősítés, miszerint azok "szétzúzták... az ellenforradalom kisebb-nagyobb fegyveres ellenállást tanúsító csoportjait". Innentől felváltva, hol "októberi események", hol "katonailag szétzúzott és legyőzött ellenforradalom" szerepelt.[138]
A polgári ellenállás utolsó bástyái voltak a munkástanácsok. Kialakulásukról, vezetésükről, azok megváltozásáról, politikai elképzelésükről és betiltásuk "szükségességéről" szóról szóra ugyanaz a történetíró véleménye, mint az előző könyvben. A tüntetéseket követő sortüzeket - minősítés nélkül - "fegyveres provokációknak" tartotta. A megtorlásoknál is megmaradt a vélemény "az ellenforradalom tudatos részvevőiről és az általuk befolyásolt megtévesztett emberekről". 1956 decemberétől a bíróságok megkezdték tevékenységüket és "egymás után vonták büntetőjogilag felelősségre az ellenforradalmi lázadás legismertebb szereplőit". A Nagy Imre-perről és az ítéletekről már pontosabb dátumot is kapunk, mert arról az "Igazságügy-minisztérium 1958. június 17-én adott ki közleményt".[139]
Végezetül: a politikai konszolidáció kialakulását Izsák kevéssé kommentálta, értékelte, inkább csak dokumentálta azokat a határozatokat, amelyek azt elősegíthették. Így az MSZMP 1957 júniusi Országos Értekezletét, melyből a szerző a párt "tömegkapcsolatának szélesítését", elképzeléseinek "politikai érvényesítését" és az életszínvonal emelésének szándékát emelte ki. Az 1958 novemberi választások is ezt támasztották alá a 98,4 százalékos részvétellel és a 99,6 százalékos igen szavazattal. (Bár hozzátette, hogy a 388 képviselőből mindössze 62 fő volt pártonkívüli.)[140] Idézet formájában ismertette az MSZMP VII. kongresszusának a politikai konszolidáció folyamatáról közzétett határozatait, kiemelte viszont a párt új szövetségi politikájának ezt elősegítő lényegét: "aki nincs ellenünk, az velünk van". Végül az 1959-től kezdődő amnesztiarendeletekkel, "a megbocsátás politikájával" záródott a "konszolidáció" létrejöttének rövid fejezete.[141]
A "politikai olvadás" és az objektívabb történetszemlélet kialakulásának a jele volt, hogy eltörölték a felsőfokú intézményekben a munkásmozgalom oktatását és helyére a huszadik század magyar történelmének oktatása került. Erre a "Magyarország a XX. században" c. könyv szolgált alapul, melyből 1986-ban tankönyv is készült " Magyarország története 1918-1975" címmel.[142] Az 1956-ról szóló rész - mellesleg a többi is - szinte teljesen megegyezik az előző könyv - bár rövidített - anyagával, szemléletével, objektívabb értékítéleteivel.
1956 értékelése a "létezett szocializmusban" -is - nem történettudományi, hanem politikai kérdés volt. Az 1980-as évek második felétől, a politikai válság elmélyülésétől egyre inkább aktivizálódtak a civil szerveződések, később a látens pártosodást követően, 1987-1988-tól megalakultak az ellenzéki pártok is. Közös volt bennük a szabadságjogok megteremtésének igénye - elsősorban a nyilvánossággal - és a rendszer bírálata. Ugyancsak egyetértettek - a párton belüli reformkommunisták és a páron kívüli ellenzéki szervezetek egyaránt - abban, hogy 1956 értékelését "felül kell írni". Az "ellenforradalom" bélyege összefüggött a kommunista rendszer legitimitásával és ez elsősorban Kádár János személyét érintette. Amíg Grósz Károly, az MSZMP akkori főtitkára még Nagy Imre újratemetését, a végtisztesség megadását is ellenezte és gátolta, valamint a többpártrendszer igényét és létét 1919 őszének "fehérterrorjával" azonosította, amíg Berecz János bevezette az "egypártrendszerű demokrácia" fogalmát, addig a párton belüli reformerek döntő lépésre szánták el magukat. Pozsgay Imre 1989 január 28-i rádiónyilatkozatában 1956-ot "népfelkelésnek" nevezte, amivel kész helyzet elé állította a vezetést. A Központi Bizottság február 10-11-i ülésén jóváhagyta Pozsgay értékelését és a többpártrendszer létét, ezzel lényegében lemondtak a hatalom monopóliumáról. Mindez Kádár személyiségében is óriási er-
- 85/86 -
kölcsi zavart okozott, aminek a következménye az lett, hogy május 8-án leváltották tisztségeiből. 1989 június 16-án Nagy Imrének és társainak újratemetése a negyedmilliós demonstrációval a rendszer végét szimbolizálta. Tragikusan jelképes aktus 1989 július 6.: a Legfelsőbb Bíróság ezen a napon rehabilitálta Nagy Imrét és ezen a napon halt meg Kádár János is.
1989 már a rendszerváltás közvetlen előzményének időszaka. 1956 átértékelése, a többpártrendszer legitimálása, a Nemzeti Kerekasztal tárgyalás óriási pezsgést eredményezett az 1956-tal foglalkozó történeti irodalomban is. Az eddig szamizdatban olvasható történeti feldolgozásokhoz már legálisan hozzá lehetett férni, kiadták 1956 sajtóját is több variációban és gombamód szaporodtak a történeti munkák ezzel kapcsolatban.[143] Természetes az értékítéletek differenciálása, de ma már nem csupán kétféle - "hivatalos vagy ellenzéki" - nézet különböztethető el, hanem a szerzők politikai irányultsága is befolyásolhatja a szemléleteket. A politika még ma is bele-beleszól 1956-ba, aminek egyik bizonyítéka annak a mai napig tartó vitája, hogy "ki volt 1956 örököse"?
Hazai történeti munkák (időrendben)
Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben, 1-4. k., A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa, Budapest 1956-1957
Sólyom József-Zele Ferenc: Harcban az ellenforradalommal, Móra, 1957
Szenes Imre: Az utolsó napjuk..., Kossuth, Budapest 1957
Kállai Gyula: A magyarországi ellenforradalom a marxizmus-leninizmus fényében, Kossuth, Budapest 1957
Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben, I-V. k., Budapest 1957-1958, A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Tájékoztatási Hivatala. Az V. kötet: Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése
Ellenforradalom Magyarországon 1956, tanulmányok, Kossuth, 1958
Kádár János: Szilárd népi hatalom: független Magyarország, Kossuth, 1958
Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése. A Magyar Népköztársaság Tájékoztatási Hivatala, Budapest 1958
Vass Henrik: A magyarországi 1956 októberi ellenforradalom történetének néhány kérdése, Kossuth, Budapest 1958
Marosán György: A párt harca a tömegekért, Kossuth, 1959
A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1956-1962, Kossuth, 1964, 3. kiadás (MSZMP KB Párttörténeti Intézet), Kossuth, 1979
Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak? Kossuth, 1967, 3. kiadás, Kossuth 1976
Molnár János: Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban (A polgári magyarázatok bírálata), Akadémia, 1967
Molnár János: A Nagybudapesti Központi Munkástanács, Akadémia, Budapest 1969
Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel, 1956, Kossuth, 1969, Kossuth, 1981
A magyar forradalmi munkásmozgalom története, 3. kötet, (főszerk. Nemes Dezső) Kossuth, 1970, 3. kiadás, Kossuth, 1972
Hollós Ervin-Lajtai Vera: Köztársaság tér 1956, Kossuth, 1974, 3. kiadás, 1977
Szenes Iván: A kommunista párt újjászervezése Magyarországon 1956-1957, Kossuth, 1976
A magyar népi demokrácia története 1944-1962. (Szerk. Balogh Sándor) Jakab Sándor, Kossuth, 1978
Hollós-Lajtai: Hidegháború Magyarország ellen 1956, Kossuth, 1982
Magyarország a XX. században, (Szerk. Balogh Sándor) Kossuth, 1985
Magyarország története, 1918-1975, (Szerk. Balogh Sándor) Tankönyvkiadó, Budapest 1986
Hollós-Lajtai: Drámai napok, 1956 október 23.-november 4., Kossuth, 1986
Gyurkó László: 1956, Előtanulmány és oknyomozás,
Magvető, Budapest 1987
A magyar munkásmozgalom történetének válogatott bibliográfiája, 1945-1984, szerk.: V. Toldi Sarolta, Kossuth, 1987
Külföldi (illetve itthon illegálisan terjesztett) kiadványok közül (1988-ig)
Aczél Tamás-Méray Tibor: Tisztító vihar, London 1961
Az igazság a Nagy Imre-ügyben. Európai Petöfi Kör, Brüsszel 1959, valamint Századvég, 1985
Faludy György-Tatár Mária-Pálóczi-Horváth György: Tragödie eines Volkes, Wien 1957
Fejtő Ferenc: Budapest 1956. a Révolution Hongroise, Paris 1956
Gosztonyi Péter: 1956, a magyar forradalom története, Újváry Griff Verlag, München 1981, valamint Áramlat, 1988
Király Béla: Az első háború szocialista országok között, New Brunswick 1981, valamint MÖSZ, Bessenyei Kör, 1981
Kopácsi Sándor: Az 1956-os magyar forradalom és a Nagy Imre-per, MÖSZ, 1980
Kovács Imre (Szerk.): Facts about Hungary. The Fight for Freedom (Tények Magyarországról. Küzdelem a szabadságért), New York 1966
Lomax, Bill: Hungary 1956, London, 1976, illetve: Magyarország 1956, Aura, 1989
Méray Tibor: Dreizehn Tage, die den Kreml erschütterten, München 1961
Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála. Újváry Griff
Verlag, München 1978 és 1983
Molnár Miklós-Nagy László: Két világ közt. Nagy Imre útja. Nagy Imre Intézet, Brüsszel 1959
Pongrácz Gergely: Corvin-köz 1956, Chicago 1982
Tanulmányok a magyar forradalomról, szerk. Borbándi Gyula, Molnár József, Auróra könyvek, München 1966
Zinner, Paul: Revolution in Hungary, New York-London 1962
Az 1989-ben kiadott feldolgozások közül
Aczél Tamás-Méray Tibor: Tisztító vihar, JATE Kiadó, 1989
A forradalom hangja, Századvég, 1989
Egy népfelkelés dokumentumai 1956, Tudósítások Kiadó, 1989
1956. Az ENSZ Különbizottság jelentése, Budapest 1989
1956 sajtója, szerk.: Nagy Ernő, Tudósítások kiadó, 1989
1956 a sajtó tükrében, szerkesztette Izsák Lajos és Szabó József, Kossuth, 1989
Hegedűs András: A történelem és a hatalom igézetében, Kossuth, 1989
Lomax, Bill: Magyarország 1956, Budapest 1989
Mindszenty József a népbíróság előtt, Budapest 1989
Mindszenty József: Emlékirataim, Budapest 1989
Tóbiás Áron: In memoriam Nagy Imre, Szabad Tér, 1989
Veres Mária: Kádár János - végakarat, Budapest 1989 ■
JEGYZETEK
[1] Szabad Nép, 1956 november 6., címlap
[2] Népszabadság, 1956 november 2., címlap
[3] Az SZKP XX. Kongresszusa már 1956 februárjában elvetette a "háború elkerülhetetlenségének" tézisét.
- 86/87 -
A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. Kossuth, 1964. 13-24. o.
[4] Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala, Budapest 1958
[5] Néhány példa:
Az ellenforradalom Baranyában, Pécs 1957. 95. p Ellenforradalmi események Békés megyében, Gyula 1957. 24. p
Ez történt Borsodban, Miskolc 1957. 175. p
Fehér Könyv az ellenforradalom Veszprém megyei tevékenységéről, Veszprém 1957. 47. p
Érdekességképpen a legkorábbi adatgyűjtés: Ellenforradalom a siklósi járásban, 1956. 39. p
Stb...
[6] Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben, I-IV. k., A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala, Budapest 1957
[7] Uo. I. k. 3. o.
[8] Uo. I. k. 5-6. o.
[9] Uo. I. k. 61. o.
[10] Uo. II. k. 9. és 5. o.
[11] Az áldozatokról pontos adatokat még jó darabig nem közölnek, de a közzétett képek azt sejtetik, hogy arányában többet gyilkoltak meg. Megfigyelhető, hogy a pogromokról készült képeket többen, több irányból vették, ezek folyamatos közlése manipulációra adott lehetőséget. Ez később is visszaköszön még. Uo. IV. k. 76.l.
[12] Uo. III. k., 5., 6. és 9. o.
[13] Uo. III. k. 12-13. o.
[14] Uo. IV. k. 97-98. o.
[15] Uo. IV. k. 92-93. o. Az V. könyv a Nagy Imre-per anyagát tartalmazta.
[16] Érdekességképp a pécsi esetről: "egy fasiszta beállítottságú ügyvéd azt az indítványt terjesztette elő, hogy hívják vissza polgármesternek dr. Esztergár Lajost, aki 1944-ben volt a város polgármestere és akinek nevéhez fűződik a legszörnyűbb dunántúli gettó létesítése...a fasiszta vezető hivatalba lépését azonban az időközben megérkezett szovjet csapatok megakadályozták...Egyébként Pécsett az ottani ellenforradalmárok a műemléknek számító pécsi zsinagóga ablakait kővel beverték."
[17] Jemnitz János: A magyar emigráció politikája, i. m.: Ellenforradalom Magyarországon 1956, tanulmányok, Kossuth, 1958, 2. kiadás, I. k. 134. o. és 136. o.
[18] Betlen Oszkár: A Nagy-Losonczy-csoport szerepe az ellenforradalom eszmei előkészítésében, i.m. Ellenforradalom Magyarországon 1956, tanulmányok, I. k. 259-260. o.
[19] Uo. 261. és 291-292. o.
[20] A Petőfi Kör október 17-i vitaestjéről Lénárt Gábort idézte, Uo. 293. o. A tanulmány írója nemcsak a korabeli sajtót tanulmányozta át, hanem hozzájutott Nagy Imre emlékirataihoz is, amit külföldön adtak ki, nálunk pedig később szamizdatban "A magyar nép védelmében" címmel jelentettek meg.
[21] Uo. 233. o. és 239. o.
[22] Uo. 251. o.
[23] Uo. 265-266. o.
[24] Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak? 3. kiadás, Kossuth, 1976, 9. o.
[25] Uo. 10-11. o.
[26] Uo. 13. o. - Korom Mihály - akaratlanul is - prófétának bizonyult
[27] Uo. 157-158. o.
[28] Uo. 181. o. Hollós kiváló nyelvújító és rendszerfelfedező, már ami a "klerikális fasizmust" illeti.
[29] "a szélsőjobboldali és alvilági figurák fiatalokkal, diákokkal, egyetemistákkal, ifjúmunkásokkal, dolgozó emberekkel keveredtek, olyanokkal, akik valóban az elkövetett hibák ellen léptek fel és sodródtak ennek következtében bele mind mélyebben az eseményekbe...azt hitték és gondolták, hogy az is a forradalomhoz tartozik". Hollós-Lajtay: Köztársaság tér 1956. Kossuth 1976. 3. kiadás, 99. o.
[30] Hollós - Lajtay: Hidegháború Magyarország ellen 1965. Kossuth, 1982. 323. o.
[31] Uo. 34. o.
[32] Uo. 42. o.
[33] Uo. 43. o.
[34] Uo. 61. o.
[35] Hollós-Lajtay: Drámai napok 1956 október 23.-november 4. Kossuth, 1986. 404. o.
[36] Uo. 35. o.
[37] Uo. 150. o.
[38] Uo. 155. o. és 152. o.
[39] Molnár János: Ellenforradalom Magyarországon (A polgári magyarázatok bírálata), Akadémia, Budapest 1967
[40] Uo. 91. o. - ma ezt a jelenséget és személyeket "megélhetési politikusoknak" neveznénk
[41] Uo. 93-94. o.
[42] Uo. 97-98. o.
[43] Uo. 99-100. o.
[44] Uo. 103. o.
[45] Uo. 104. o.
[46] Uo. 105. o.
[47] Uo. 106. o.
[48] Uo. 110. o.
[49] Uo. 117. o.
[50] Uo. 240-241. o.
[51] "A magyar burzsoázia kegyetlenkedését talán csak a német fasizmus, a német-porosz junkerek kegyetlenkedéseihez lehetne hasonlítani, mert külső megnyilvánulásaiban is rendkívül embertelen, az ellenséget mint embert meggyalázó és a tömegeket megfélemlítő célkitűzésű volt. Ez jellemezte már 1919-ben. Akasztottak és nem lőttek. Ha lőttek is, előbb letérdepeltették áldozataikat. 1944-ben sem "egyszerűen" lőttek, hanem vízbe is fojtottak. 1956-ban fejjel lefelé akasztottak". Uo. 242. o.
[52] Uo. 246. o.
[53] Uo. 121. o.
[54] Uo. 130. o. és 134. o.
[55] Molnár János: A Nagybudapesti Központi Munkástanács, Akadémia, Budapest 1969. 95. o., 97. o., 98. o., és 99. o.
[56] Uo. 52. o.
[57] Uo. 55. o.
[58] Uo. 55-57. o.
[59] Uo. 59. o., 61. o. és 63. o.
[60] A szerző szemérmesen hallgatott arról, hogy Nagy Imrééket a jugoszláv követségről távozóban elhurcolták Romániába, majd 1957 elejétől pedig megkezdődik a per is ellenük. Ezért "szigetelődtek el". Uo. 33. o.
[61] Uo. 21-22. o.
[62] Uo. 134-135. o.
[63] "A munkástanácsok elhalása, a kommunista párt erősödése, a párt iránti bizalom növekedése a munkások között olyan viharos gyorsasággal ment végbe, hogy ez barátot és ellenséget egyaránt meglepett. Szokás volt már 1957-ben magyar csodáról beszélni...A gyors politikai konszolidáció legfőbb tényezője az volt, hogy a magyar nép zöme...a szocialista rendszer híve volt és maradt". Uo. 144. o.
[64] "A megátalkodott emigráns reakció...siratja kútba esett reményeit; a kapitalizmus restaurációjának, saját hatalma visszaállításának utolsó lehetőségét...Újabb csalódás éri majd őket, hiszen elszakadtak a magyar valóságtól, a valóságos erőviszonyoktól." Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel, Kossuth, 1981, harmadik kiadás (az első 1969-ben jelent meg), 5. o.
[65] Uo. 13. o. Enyhén félreértelmező ez a megállapítás. Amíg a NATO 1949-ben jött létre, addig a Tájékoztató Iroda már alakuló ülésén, 1947 szeptemberében elfogadta azt az
- 87/88 -
alapelvet, miszerint "elkerülhetetlen a világháború a két rendszer között. Csak 1956 februárjában vonták vissza ezt a tézist az SZKP XX. Kongresszusán.
[66] Uo. 29. o.
[67] Uo. 41. o. Berecz meg is nevezte a "legfontosabb fegyveres, diverziós szervezeteket és olyan "hiteles és objektív" forrásokat alkalmazott, mint például a Budapesti Fővárosi Bíróság, valamint a Budapesti Katonai Bíróság anyagait 1955 és 1961 között. Néhány "nagy jelentőségű, fasiszta szervezet" pl.: Kard és Kereszt, Fehér Gárda, Botond Hadosztály, Hadapródok Szervezete, Fehér Partizánok, Vérszerződés Magyar Ellenállási Mozgalom. Uo. 43-45. o.
[68] "...eljön az idő, amikor ti is azt a parancsot kapjátok Istentől: ÍRTS! ROMBOLJ! PUSZTÍTS!" Uo. 45-46. o.
[69] A program ismertetésében felhasználta Nagy Imrének 1957-ben Nyugaton megjelentetett írásait "A magyar nép védelmében" címmel, szemléleti kritikái pedig "A jobboldali nézetektől az osztályárulásig" (Adalék Nagy Imrének és csoportjának elméleti és gyakorlati tevékenységéhez, 1947-1956) c., egy 1957-es kézirat szellemiségén alapulnak.
[70] Uo. 61. o. és 63. o.
[71] Uo. 67-68. o.
[72] Uo. 85. o.
[73] Uo. 80. o.
[74] Uo. 93-94. o.
[75] Uo. 99. o. és 101. o. "A Központi Vezetőség által megbízott Katonai Bizottság egyes tagjai.kidolgozták a néphatalom fegyveres biztosításának tervét. A terv szerint: átmenetileg a hadsereg vegye át a hatalmat...A rend biztosítása, a fegyveres csoportok felszámolása után új kormány alakul. De már ennek végrehajtására sem kerülhetett sor" Uo. 102. o. - a katonai diktatúra terve meghiúsult, sikere esetén természetesen az új kormányt nem Nagy Imre vezette volna - H. Cs.
[76] Uo. 103. o. - a harmadik csoportot "mocsárnak", vagy enyhébb kifejezéssel centristáknak nevezhetnénk. November elsejéig ugyanis Kádár egyre szorosabban követte a reformereket - H. Cs.
[77] Uo. 103-104. o., 107-108. és 109. o.
[78] "Céljuk a hatalom teljes megszerzése, a restauráció és az ország elszakítása a szocialista országok közösségéből, minél több szállal kötni a kapitalista világhoz". Uo. 112. o.
[79] Ezek a feltételek: a szovjet csapatok kivonása, az ÁVH feloszlatása, a Varsói Szerződés felmondása, a forradalom szerveinek legitimálása, szabad és titkos választással megválasztott alkotmányozógyűlés stb. Uo. 115. o.
[80] Uo. 119. o., 120. o., 121. o.
[81] Uo. 121-122. o.
[82] Uo. 122. o. és 124. o.
[83] Uo. 124. o., 125. o., 126. o.
[84] Uo. 128. o., 129. o. és 131. o. Bizonyítékát Berecz egy Méraynak tulajdonított megállapítása adja: "a fasizmusnak gyökerei vannak Magyarországon, ahol a bölcsője ringott. ezen az alapon a jövőben erősen nacionalista áramlatok léptek volna fel az országban. Az pedig köztudott, hogy a magyar nacionalizmus éle mindig a szomszéd népek ellen irányult, 1917 óta pedig kirívóan szovjetellenes". Uo. 129. o. - Ez jól illett ahhoz a konzervatív koncepcióhoz miszerint az egész Horthy-rendszer fasiszta jellegű volt, hiszen azzal indult - ld. a fehérterror - és azzal végződött - ld. Szálasi - H. Cs.
[85] Uo. 144. o. - persze Dobi István az ET elnöke korábban Nagy Imrét is támogatta - H. Cs.
[86] Uo. 177. o. és 179. o.
[87] Uo. 180. o. - a statisztika manipulálása, hiszen perek még jóval később is voltak, pl. a Nagy Imre-perben 1958 június 15-én hirdettek ítéletet és a kivégzések másnap már meg is történtek. A perekben 289 embert ítéltek halálra, de a börtönökben még 60-70 fő "meghalt". 16 ezer főt ítéltek el politikai okokból. A harcoknak 2500 halálos áldozata volt, ebből 200-an a sztálinista rezsim védelmében estek el. 26 főt lincseltek meg. Berecz televíziós sorozatot is készített 1956-ről és nagyságrendileg több lincselésről számolt be például. Ld. Törvénytelen szocializmus. A tényfeltáró bizottság jelentése, 1-8. rész, Új Magyarország, 1991. 29. szám - 46. szám., 1991 május 30.-június 19.
[88] Gyurkó László: 1956, Előtanulmány és oknyomozás, Magvető, Budapest 1987. Az idézet a könyv hátoldalán az ismertetésnél található
[89] Uo. 25. o. "S közben fércszerzőknek hullottak Kossuth- és Sztálin-díjak, silány szovjet regényeket, filmeket emeltek klasszikusok rangjára, elhomályosítva ezzel a valóságos remekműveket".
[90] Uo. 29-29. o. és 36. o.
[91] Uo. 57. o. és 175. o.
[92] Uo. 90. o. és 106. o. Gyurkó a robbanás okait jó messziről kezdte levezetni: "gyökerei a vesztett első világháborúig, a levert Tanácsköztársaságig, Trianonig, a negyedszázados ellenforradalmi uralomig nyúlik vissza. Az újabb vesztett háború után a forradalom elvette a földbirtokokat, gyárakat, bankokat, bányákat, maradék hit, hitel is szétporladt.a kirobbanó szenvedélyek órák alatt felszínre hozhatják évek, évtizedek fájdalmát, keservét, dühét, gyűlöletét". Uo. 109-110. o.
[93] Uo. 126. o. és 130-131. o.
[94] Uo. 164-165. o.
[95] Uo. 201-202. o. Ugyanúgy például Nagy Imre október 30-i bejelentéseinél - többek között arról, hogy létrehozták a "szűkebb kabinetet" és a "forradalom által létrehozott demokratikus önkormányzati szerveket a magyar kormány elismeri" - Kádár kijelentette, hogy "azokkal a döntésekkel, amelyeket a Minisztertanács elnöksége ma határozott, a Magyar Dolgozók Pártja Elnökségének minden egyes tagja egyetértett. Kijelenthetem azt is, hogy az előttem szólókkal.tel-jes mértékben egyetértek". Uo. 325. o. és 331. o.
[96] Uo. 374. o. Kádár ugyanis a következőképpen fejezte be beszédét: "Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését. Nem akarunk tovább függőséget! Nem akarjuk, hogy hadszíntérré váljon az ország! Minden becsületes hazafihoz szólunk! Fogjunk össze a magyar függetlenség, a magyar szabadság diadaláért!" Ld. pl. Népszabadság 1956 november 2-i számának címlapja.
[97] Uo. 417-418. o.
[98] Uo. 95. o., 389. o. és 385. o.
[99] Uo. 407-408. o. és 410. o. "Elképzelhető a kereszténypárti koalíció egyeduralma, a volt koalíciós pártok ellenzékbe szorításával, vagy megsemmisítésével. Elképzelhető egy azonnal létrejövő szélsőjobboldali irányzat hatalma... Elképzelhető a Kisgazdapárt.részvétele a kormányzásban. Elképzelhető, hogy a nagybirtokokat, nagyüzemeket egyelőre nem adják vissza magántulajdonba...de elképzelhető, hogy azonnal visszaállítsák a magántulajdont korlátlan vagy korlátozott formában. Bármelyik megoldás csak a szocializmus megsemmisítésével, az ország társadalmi-gazdasági rendjének megváltoztatásával képzelhető el...A keresztény-nemzeti pártoknak, pártszövetségeknek meg kellett volna valósítania legfőbb po-
- 88/89 -
litikai célját, a polgári társadalmat, feltehetően feudális színezettel..." Uo. 407. o. és 410. o.
[100] Uo. 357. o. és 409. o.
[101] A magyar forradalmi munkásmozgalom története, 3. kötet, Az MSZMP Központi Bizottságának Párttörténeti Intézete, főszerk. Nemes Dezső, Kossuth, 1970, 210. o.
[102] Uo. 216. o. és 218. o.
[103] Uo. 221-222. o. - Megjegyzendő, hogy ekkor Nagy Imre még nem gondolt semlegességre és többpártrendszerre sem. Mindez a Nagy Imre-per vádjainak időben minél előbbi kivetítése - H. Cs.
[104] Uo. 230. o.
[105] Uo. 235-236. o.
[106] Uo. 238. o., 239. o. és 240. o.
[107] "Az ellenforradalmi szervezkedés új lendületet vesz, s új rohamot indítanak a munkáshatalom ellen...megszűnt a közrend, az ellenforradalmi csőcselék szabadon rabolt, gyújtogatott. Ekkor már Budapesten és vidéken is az ellenforradalom terrorkülönítményeinek tucatjai garázdálkodnak". Uo. 241. o.
[108] Uo. 242-243. o.
[109] Uo. 245-246. o.
[110] Uo. 246-247. o. A hamisítás a dátumban érhető tetten, ami egyben Kádár védelmét szolgálta. November elseje másodikára került. Elsején ugyanis Kádár még politikai szereplő volt és mindenben támogatta Nagy Imrét. Ezt a következőképpen oldották meg: "A november 2-i Nagy Imre-kormány - minden parlamenti felhatalmazás nélkül - bejelenti szakítását a Varsói Szerződéssel.. " Uo. 247. o.
[111] Uo. 248. o.
[112] Uo. 250. o. Köztudomású, hogy a "forradalmi központba" soroltak és az új kormánytagok többsége - pl. Dobi István, Marosán György, Fehér Lajos stb. - fizikailag sem lehettek jelen ott ezekben a napokban.
[113] Uo. 257. o. Az MDP-t valójában október 30-án oszlatták fel és létrejött az MSZMP, de ez esetben Kádár "ellenállását" nem lehetett volna kimutatni. November elseje már elfogadhatóbb, hiszen ekkor Kádár - úgymond - már "szervezte a forradalmi központot" - H. Cs.
[114] Uo. 262. o. és 264. o.
[115] Uo. 273. o.
[116] Uo. 282-283. o. Az egy-két "megzavarodott" képviselő persze nem önként adta vissza mandátumát. - H. Cs.
[117] A magyar népi demokrácia története 1944-1962, szerk. Balogh Sándor, Jakab Sándor, Kossuth, 1978. Rajtuk kívül a szerzők még: Birta István, Izsák Lajos, Korom Mihály, Simon Péter. Lektorok: Szabó Bálint és 'Berecz János' (!) - az 1953-tól kezdődő időszakot Izsák Lajos dolgozta fel.
[118] Uo. 216. o.
[119] Uo. 234-235. o.
[120] Uo. 243. o. és 247. o.
[121] Uo. 260. o. A második, a harmadik és a negyedik ok összemosásával: "a különböző színezetű jobboldali erők - a revizionistáktól a polgári demokratákon, a horthysták maradványain, a klerikális reakción át a fasiszta szélsőjobboldal maradványaiig." ezek "főképp a nyugati ellenséges rádiókból merítve eszméiket és érveiket - magasztalták a szabad választásokat, a polgári parlamentáris rendszert, a nyugati jólétet, valamint mind nyíltabban és féktelenebbül támadták a Szovjetuniót, illetőleg általában a szocialista viszonyokat. Az ellenforradalom vegyes összetételű tábora egyelőre...a revizionista frakció mögé, Nagy Imre támogatására sorakozott fel...őket kívánták a politikai rendszer megdöntésénél is faltörő kosként felhasználni..Nagy Imre és társai vállalták a nekik szánt szerepet...sőt kapcsolatot is kiépítettek az említett erőkkel". A szerző szerint mindez megfelelt az USA-ban kidolgozott "kétlépcsős tervnek". Uo. 268. o.
[122] Uo. 276-277. o.
[123] Uo. 279-280. o.
[124] Uo. 282-283. o.
[125] Uo. 285. o.
[126] Uo. 289-290. o. De ez utóbbihoz a szerző hozzátette: "Az átmenetileg megtévesztett, különben azonban vétlen emberek jelentős része, a nyugati valósággal való közvetlen megismerkedés után visszatért az országba". Uo. 291. o.
[127] Uo. 299. o.
[128] Az MSZMP 1957 júniusi Országos Értekezletén a következő határozatot fogadták el a pártról és a többpártrendszerről: "Az MSZMP a népi demokratikus rendszer vezető ereje, vagyis politikailag irányítja az állami, gazdasági és társadalmi szervek munkáját. Az ellenforradalom a párt és a munkásosztály vezető szerepének tagadásával ténylegesen a proletárdiktatúra ellen lépett fel, azt kívánta megszüntetni. Lényegében ugyanazt a célt szolgálta a többpártrendszer visszaállításának igénye is...Az IKB...határozottan elutasította a többpártrendszernek a mi viszonyaink között reakciós követelését. Ugyanakkor a határozat...nagyon lényegesnek tartotta annak az elvnek a gyakorlati érvényesítését, hogy nálunk...minden közfunkciót - a legalacsonyabbtól a legmagasabbig - pártonkívüliek is betölthetnek". Uo. 309-310. o.
[129] Magyarország a XX. Században, szerk.: Balogh Sándor, szerzők: Balogh Sándor, Gergely Jenő, Izsák Lajos, Jakab Sándor, Pritz Pál, Romsics Ignác, Kossuth, 1985 - az 1953-tól kezdődő időszak feldolgozása Izsák Lajos munkája
[130] Uo. 373. o.
[131] Uo. 382. o.
[132] Uo. 392. o. "Az MDP mélyülő válságát és a különböző társadalmi rétegek növekvő elégedetlenségét kihasználva egyre aktívabbá váltak a volt koalíciós pártok jobboldali csoportjai, valamint a ...verbuválódóban levő, nyíltan népi demokrácia-ellenes csoportosulások is amelyek - főképp az ellenséges nyugati rádiókból merítve eszméiket és érveiket - magasztalták a polgári parlamentáris rendszert, a nyugati jólétet, valamint egyre nyíltabban támadták a Szovjetuniót és a szocialista viszonyokat. Ez a "tábor" azonban mind ideológiailag, mind politikailag meglehetősen kialakulatlan és vegyes összetételű volt".
[133] Uo. 396. o.
[134] Uo. 397. o., 401-402. o.
[135] Uo. 403. o. és 406. o.
[136] Uo. 406-407. o. Figyelemre méltó mindazonáltal, hogy ebben a folyamatban már hiányzik - az "imperialisták - ún. "kétlépcsős terve". A reformerek "revizionista" felcímkézése is idézőjelben szerepelt.
[137] Uo. 407-408. o. Szélsőjobboldali - fasiszta - elképzeléseket a szerző - lévén teljesen marginálisak - már meg sem említett.
[138] Uo. 409-410. o. A szerző szerint Nagy Imre már nem katonai segítséget kért, hanem az ENSZ-hez fordult. A Biztonsági tanács ugyan összeült, de aztán "elnapolták a magyar kérdést"
[139] Uo. 410. o. "A Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntetőeljárásról és az ítéletek végrehajtásáról": 414. o. Izsák szerint az emigránsok nagy része is megtévesztett volt, vagy "hamis ígéretek hatására...vagy a meggazdagodás lehetősége vagy egyszerűen csak a kalandvágy csábított külföldre". Ám az emiatt távozott "vétlen emberek jelentős része később visszatért az országba" Uo. 410. o.
[140] Uo. 420-421. o. és 426. o. Itt még megjegyezte azt is ezzel kapcsolatban, hogy "ezen a téren még nagy erőfeszítéseket kell tenni az MSZMP KB által meghirdetett szövetségi politika tényleges érvényesülése érdekében".
[141] Uo. 428-429. o.
[142] Balogh-Izsák-Gergely-Föglein: Magyarország története 1918-1975, Tankönyvkiadó, Budapest 1986
143 Néhány, 1989-ben kiadott feldolgozás az irodalomjegyzék végén található
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
